Dunántúli Napló, 1970. december (27. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-06 / 286. szám
197*: december S. DUNÁNTÚLI NAPLÓ VARAZSFUVOLA MOZART-BEMUTATÓ A NEMZETI SZÍNHÁZBAN "A Varázsfuvola — varázsopera, mesebeli hősökkel, egzotikus környezettel, váratlan fordulatokkal és természetesen heppy-end-del. Pontosan abból a fajtából, melyet a korabeli, a 18. század alkonyán Bécsben élő közönség a leginkább magáénak érzett. „Publikum” alatt ez időben még a legszélesebb hallgatóságot kell értenünk, az egyszerű tanulatlanokat éppúgy, mint a műveltebbeket, mindenki egyaránt magáénak érezte a Varázsfuvolához hasonló mesedarabokat. És természetesen a muzsikát is: Mozart remekmívű, dallamos, közérthető, a legfinomabb lélekrajzot magába foglaló zenéjét. így tudta Mozart operája megmenteni a már csőd szélén álló Theater auf der Wient. Mozart egy héttel az opera bemutatója után így írt feleségének, Constanzának: „... ami azonban a legboldogabbá tesz, az a közönség csendes helyeslése! Operám sikere szemlátomást növekszik.” A növekvő és biztos siker az 1791-es bemutató óta állandó társa a Varázsfuvolának — de csak természetesen akkor, ha a színpadravitel méltó a remekműhöz. A pécsi operatársulat produkciója nem mentes ugyan az egyenetlenségektől, de egészében stílusos, meggyőző és — szép! Pedig Mozartot előadni, a zene látszólagos könnyedsége ellenére is a legnehezebb művészi vállalkozások egyike. A jó előadásnál mindennek egységben kell lennie, és éppen ezt az együttes hatást dicsérhetjük elsősorban a pécsiek esetében. Mindez még inkább elismerést kíván, ha az együttes jelenlegi — de szerencsére a közeljövőben fokozatosan orvoslást nyerő — létszámgondjait, körülményeit is figyelembe vesszük. De nem, a legkevésbé sincs szüksége a kritikusnak bármiféle mentegetőzésre, magyarázkodásra, hiszen — ismétlem — a Varázsfuvola bemutatására, művészi rangjára méltán büszkék lehetnek a pécsiek. Horváth Zoltán rendezése jól hangsúlyozta a meseszerűséget, anélkül azonban, hogy a lényegről, Mozart zenéjéről egy pillanatra is elvonta volna a figyelmet. Sőt! Minden részletében a zeneiség jellemzi ezt a színpadraállítást. Pedig a szövegkönyv sok „bukkanót” rejt magában, melyek közül talán elég, ha csak az öncélú látványosságra csábító tűz- és vízpróbót említem. Kevés kivételtől eltekintve a szereplők is természetes könnyedséggel mozognak a színpadon, jól beleilleszkednek ebbe a félig a mesét, félig a realitást elhitető környezetbe — ami szintén a rendezést dicséri. Nagyon tetszettek Va- ta Emil díszletei, nemcsak a kisméretű színpad lehetőségeit hasz- nr’ta ki jól, hanem vizuálisan is kitűnően érzékeltette a cselekmény szinte filmszerű pergését, a háttér gyakori Változásait. Hatásosak Kalmár Katalin jelmezei. A zenekarnál is, de még sokkal inkább a kórusnál érezhető a már említett létszámprobléma. Csak kisegítőkkel nem lehet megbízható produkcióra törekedni, mint ahogy tízegynéhány fővel is elképzelhetetlen egy operakórus. Márpedig a Varázsfuvolában nagyon fontos a kar szerepe. Nem egy részletnél ugyan most is jól illeszkedtek az előadás légkörébe, de ennél többet szeretnénk, és bizonyára többet is fogunk kapni tőlük. Most pedig részletesebben a szólistákról: az előadás legjobb tel-j jesítménve Németh Aliz Paulinája. Szép hangon, nagyon kulturáltan, kiegyenlítetten énekel. Feltétlen légköre van, mindig magára vonzza a figyelmet, amikor a színpadra lép, így válik az opera kulcsszereplőjévé. Németh Aliz szerződtetése a pécsi operatársulat komoly nyeresége! Lehoczky Éva Éj királynőjéről most is nagyon kedvező benyomást kaptunk. Tökéletesen győzi ezt a nem mindennapi nehézségű szerepet, bravúrosan oldja meg a ko- loratúrákat, nagyon ismeri a Mo- zart-stílust. Hangjának vivöereje — vagy az akusztikai viszonyok, vagy esetleg némi indiszponáltság miatt — ezúttal a megszokottnál kisebbnek hatott. Cser Tímea, Bárdos Anna és Mészöly Katalin énekli a Három Dámát, egyes részletekben kifogástalanul, máshol még kevésbé összehangoltan, aminek ugyancsak pillanatnyi indiszpo- náltsáí lehetett az oka. A férfi szereplők közül legjobban Bolla Tibor pregnáns Papa- geno alakítása tetszett. Igaz, szerepe is hálás, de ugyanakkor túlzásokra, túljátszásokra is csábít. Bolla magától értetődő könnyedséggel énekel és mozog a színpadon. sok derűs perccel ajándékozva meg a közönséget. Izig-vérig neki való ez a szerep, ezért tud Szerepek: A kutyás férfi Csevegő, könnyednek tűnő sze- repépitkezés. Ehhez hasonló darabot még nem játszottak Pécsett, sőt, talán Magyarországon is Mar- cél Marceau: Tojás-a volt csak ilyen jellegű, jó tíz évvel ezelőtt Pesten. Csehov, Araut és Czimmer darabja, benne az alapfigura, a kutyás férfi felfogható egy etűdsornak is. A színészt felfrissítő, a megszokott módszerekből kimozdító. esetleg eszközeiből, szokásaiból kilendítő, többletet adó. színező alaksorozat. Erről írta Max Val- lentin: „Az igazi etűdök sokrétűek, fejlődésképesek ... Érettségi fokuk mindenkor azonos a színészével. mert a művész, a színész legközvetlenebb megnyilvánulásai... Az etűdök tervezésében fellazul és gazdagodik a fantázia, az etűd eljátszásával pedig a tisztán írói fantázia munkája a színészi tehetség elemeinek segítségével kiegészül, korrigálódik, logikája és realizmusa ellenőrzés alá kerül.” — Így van? — Üdítő és felfrissítő az ilyen etűd — felel Bánffy György, A kutyás férfi — mint ahogy üdítő és felfrissítő minden nehézség, feladat, amely a szokottnál több gondot ad. Márpedig A kutyás férfi ZENEI KRÓNIKA tUABB ZENEKARI BEETHOVEN HANGVERSENY Módosítva a meghirdetett műsort, a legutóbbi bérleti zenekari hangversenyt is teljes egészében Beethoven műveiből állították ösz- sze. (Nerh sokalljuk a Beethoven- műveket, de bárcsak Bartók művészete is kapna legalább fele eny- nyi nyilvánosságot a kettős jubileum évében!) Rangos külföldi karmester és az ország egyik legkiemelkedőbb előadóművészének vendégszereplése biztosította ezúttal egyrészt a felfokozott érdeklődést, másrészt a kivételes művészi élmény jogos reményét. Még egyetlen hang sem szólalt meg a műsort nyitó Egmont-nyi- tányböl, máris éreznünk kellett, hogy nem mindennapi karmesteregyéniség áll a dobogón. Olaf Koch a csendnek, a szünetnek is megadta a maga drámai jelentését, ezzel nem csupán a rendelkezésére álló eszközöket gazdagította, de közönség és zenekar részére egyaránt megteremtette a feszült figyelem légkörét. Áradó tempera- mentumú, vérbő muzsikus, aki a szimfonikus zenét is az operaszínpad mozgalmasságával, drámai ka- rakterizálásával vezényli. Ez az előadásmód igen jól érvényesült a VIII. . szimfónia karakterben gazdag, látszólagos egyszerűsége ellenére sokszínű zenéjének „színpadra állításában- is”. Több próbára és még alaposabb előkészítésre lett volna szükség, hogy a Pécsi Filharmonikus Zenekar maradéktalanabbul megvalósíthassa a karmester elképzeléseit. Örömmel kell azonban regisztrálnunk, hogy ez a hangverseny a zenekar részéről sok tekintetben előrelépést jelentett a legutóbbi Bee- thoven-est óta, kiváltképpen a muzsikálás frissesége, élményszerűsége terén. Kovács Dénes előadásában hallottuk a Hegedűversenyt. Több ízben alkalmam volt hallani a Hegedűversenyt, az ő előadásában. Még mindig nem vesztett a maga egyszeriségéből, élményszerűségéből, nem vált a rutin áldozatává. Érett az idők folyamán, klasszikus tisztaságúra egyszerűsödött. Nem ismer öncélú virtuozitást ez a hege- dülés, a viszonylag kis hegedühang rendkívül árnyalt, kifejező. A zenei folyamat mozgását az alaptempó leheletfinom megváltoztatásaival érzékelteti. (Karmester és ze nekar nem is tudta minden esetben követni ezeket a gondolatnyi tempókilengéseket.) Kovács Dénes koncentrált, minden hangért felelősséget vállaló játéka nyomán a maga apollói szépségében elevenedett meg előttünk Beethoven Hegedűversenye. KOCSIS ZOLTÁN ZONGORAESTJE A nyári Zenei Tábor záróhangversenye, majd a Filmszemlén a Hanglemezgyár Bartók-estje után a pécsi nagyközönség előtt is bemutatkozott Kocsis Zoltán. Üj hangversenysorozat, az öt zongoraestet magába foglaló „A zongorairodalom remekei” elnevezésű bérlet kezdődött el zongoraestjével. A műsor első felében Beethoven öregkori stílusát mintegy bevezető két zongoraszonátáját hallottuk, az e-moll (op. 90) és A-dúr (op. 101) szonátákat. Külön érdekesség a pécsi hangversenylátogató számára, hogy mindkét szonátát hallhatta a közelmúltban Bódás Péter, illetve Kincses Margit előadásában. E szonáták felettébb mély, helyenként szinte filozofikus mondanivalót hordoznak, előadásuk kiforrott művészt, érett embert kíván meg. Kocsis Zoltán, fiatal kora ellenére, bensőséges kapcsolatban áll e művekkel, olyan szépségeket és mélységeket tár fel bennük, amelyre a legnagyobb művészek közül is csak igen kevesen képesek. A legkisebb részletszépségek sem tűnnek el az ő előadásában, játékát hallgatva gyakran az az érzésünk támad: most ismerjük meg valójában e gyönyörű műveket. Kadosa I. szonátájának hallatán tapasztaltuk, hogy Kocsis Zoltán a modern zenének is mennyire hivatott tolmácsolója. Elhitetően jelenítette t meg a már-már brutálisan ható hangtömegeket, a szilaj ritmusokat, a groteszk ötleteket és a szerző sajátosan befelé forduló líráját a lassú zárótételben. A ráadásként hallott Bartók-etűd víziószerű, magávalragadó előadása vetette fel: milyen kár, hogy nem játszik ma több modern zenét, több Bartók-darabot. A műsort záró Brahms-sorozat- ban (két-két capriccio és intermezzo az op. 116-ból) ismét úgy éreztük hogy ez Kocsis Zoltán igazi területe. A hangszíneknek, harmóniáknak -villanásnyi rezdülései iránt rendkívüli mértékben fogékony e fiatal művész. Szesztay Zsolt ily kitűnően azonosulni a figurá- i val. Partnere, Papagena alakítója Ágoston Edit is a tőle megszokott | rangon énekel, jókedvvel komédiá- zik. Gurszky János Taminoja is ígéretes alakítás, de még 1 nem kiegyenlített és nem mindenhol meggyőző. A későbbiek során szerep- játszása is bizonyára természetesebbé válik. Hangja feltétlen alkalmassá teszi őt a Mozart-hősök megszemélyesítésére. Monostatos szerepében Wagner Józsefet hallottuk. Nem teljesen rászabott a szerep, mint ahogy Marczis Demeter Sarastroja sem a legszerencsésebb választás. Tudjuk, igazi basszistákban országszerte hiány van, ezért kényszerültek a baritonális hangszínű Marczisra bízni ezt az eredetileg mélybasszusra képzelt szólamot. Marczis így is árnyaltan, kulturáltan. a stílus biztos ismeretében énekel, de észrevehetően küszködik a mélységekkel. Az előadást az új zeneigazgató, Breitner Tamás vezényli. Elsősorban neki köszönhető ez a szép este, az, hogy az együtteseket és szólistákat egyaránt teljes tehetségük bemutatására sarkallta. Biztoskezű. határozott karmester, aki a legkevésbé sem „csupán” irányít, vezényel, hanem mindenek előtt és mindig: muzsikál. És éppen ez az igazi művészi muzsikálás teszi emlékezetessé a pécsi Varázsfüveit. Juhász Előd ilyen darab. Ebben nincs a színész mellett az a 'segítség, ami a három felvonásos, vagy csak két részes, de egész estét betöltő darabok szerepeiben megvan: hét órakor elkezdjük az építkezést és fél tizenegyig lényegében egy vonalat építünk. Van ugyan A kutyás férfiben is egy vonal, csak ez éppen növeli a nehézséget, mert a fű alatt, a hó alatt bujkáló vonal: a csehovi humánum, a csehovi emberszeretet és embersajnálat és a csehovi líra, ami tulajdonképpen minden jelenetben benne van, de csak mint a karsztvíz, hol felbukkan, hol pedig eltűnik, s csak tudjuk, hogy valahol a mélységben csörgedezik. A keretjáték, a frakkban játszott három jelenet, amikor a kutyával vitatkozom, persze ad bizonyos támpontot nézőnek, színésznek egyaránt, hogy hogyan keresse ezt a fővonalat. Másfelől azonban igazság, hogy ez a sorozat felfrissít, mert jelenetről jelenetre meg kell birkózni magának a jelenetnek a csábításával, húzásával, nehogy a színész annak pici világa felé tántorodjék el, hogy megmaradjon azon a fő szálon, amely az egész darabnak közös, nagy mondanivalója. Nagyszerű játék ez: a látszólagos külső változások mögött egy-két perc múlva már ott kell izzania a belső váltásnak is, sőt, a belső váltáson túl az alapvonalnak, a csehovi világnak. A kutyás férfi tulajdonképpen jubileumi alakítás: Bánffy György tíz éve játszik a Pécsi Nemzeti Színházban. — Tíz év nagy idő egy férfi életében, különösen a harminc évtől negyvenig tartó korszak, amikor már nem fundamentumot rak, hanem épít arra, amikor eljön a nagy lehetőségek ideje. Ebben a jubileumi időszakban úgy érzem, kedves, nagy szerepeimet újra eí kellene játszani... Ugyanúgy, vagy másképpen? Egészen biztosan másképpen. Mégiscsak tíz év telt el. Meggyőződésem ugyan, hogy az adott helyzetben mindig legjobb képességeimet adtam, mert mindig az volt a szándékom, hogy inkább elégetem belső önmagamat, de nem alkuszom meg. Az újrajátszás vágya?— Azt hiszem örök színészi ön- elégületlenség, hogy a régi szerepeket átgyúrjuk, újra találkozzunk velük. Hiszen érett fejjel másképpen, színesebben, több oldalról, le- szürődöttebben látunk mindent körülöttünk és önmagunkban. Földessy Dénes m HÁROM ARCKÉP Megkérdezték nemrég Weöres Sándort egy interjú során, milyen mostanában a közérzete. A költő azt válaszolta: „Mindig történik valami, de soha nem történik semmi igazán lényeges.” Valljuk be, sokat próbált, edzett néző-társak, mi is így vagyunk néha — ha az élettel általában nem is — legalább a televízió művészeti műsoraival. Sokszor heteken, hónapokon keresztül csak nézzük, csak nézzük, kicsit örülünk, kicsit bosszankodunk, aztán hamar elfelejtünk mindent, és megyünk tovább .. Persze nem vagyok biztos benne, hogy ezeknek a műsoroknak mindig feltétlenül megrázóknak kell lenniük. Hiszek a szelid szépségek és az apró igazságok erejében is. A legkedvesebb ajándéknak mégis azt érzem a képernyő előtt, ami felkavarni, megrendíteni, lelkesíteni tud. Utoljára, úgy emlékszem, szeptember elején lelkesedtem, a Török Erzsébet műsoráért. Aztán sokáig alig történt valami. Egészen november közepéig, amikor aztán három vasárnap egymás után jött a Három arckép: Horváth Teri, Berek Kati és Szirtes Ádám portréfilmje. A portrék külön-külön is rendkívüliek, megragadóak voltak. Azzá tette őket mindenek előtt a három „interjúalany”, a három színművész. őszinte vallomásával, megnyíló emberségével és művészete erejével. Horváth Teri „kendő-jelenete”, Berek Kati Nagy László versmondásai és a csodálatos részlet az új Németh László műből, Szirtes Ádám első honoráriumának története és lánykérése sokáig emlékezetünkben marad. Amit önmagukról, pályájukról, eszményeikről, a művészetről és az életről mondtak. nagyon mélyről szakadtak és hitelesnek érezzük. Ember és szerep harmonikus egésszé olvadt össze, árnyalta, gazdagította egymást. Jó volt a filmek rendezése is, amely inkább a hitelességre, mint a hatásosságra törekedett, a tárgyhoz alkalmazkodott, s nem a külső csillogással akart hatni. A mesterkélt spontaneitás látszatát sem igyekezett ugyanakkor kelteni: észrevehetően tudatos, szigorú felépítést tapasztaltunk, amely a ritmusra is nagy gondot fordított. Tomkai Judit finom,' halkszavú riporter volt, szerény, de nem szenvedély télén. Nem a könnyedség, még kevésbé a magabiztos rutin tette rokonszenvessé, hanem helyenként botladozó küszködése a nehéz anyaggal, a súlyos feladattal. Az erőltetett közömbösség és a felesleges magamutogatás buktatóit egyaránt elkerülte, őszintén érdeklődő, ugyanakkor azonban tartózkodó is tudott maradni. A három portré külön-külön is alkalmas volt arra, hogy szép élményekkel gazdagítsa a nézőt Horváth Teri, Berek Kati és Szirtes Ádám emberi és művészi pályájának megrajzolásával. A legnagyobb hatást mégis éppen sorozatszerűségével tette. A három portré így együtt több volt, mint külön-külön. Az egyéni arcok felmutatása mellett egy nemzedék, egy művésztípus portréjává sűrűsödött a sorozat, azzal is, amiben megegyeztek, azzal is, amiben különböztek a „részletek”. A három arcképben benne rejlik egy kicsit az‘ elmúlt negyedszázad történelme. Az emberi és művészi út felidézésében ott érezhettük a felszabaduláskor a mélytengerből indulók történelembe lépő lendületét, óriási energiáit, küszködésüket az elbocsátó közösséggel, önmagukkal, később pályatársaikkal, hiteiket és zuhanásaikat, lángolásaikat és kétségbeesésüket. Ez adta a műsorok belső drámaiságát, amely nemcsak szépséggel, hanem nemes izgalommal töltötte fél az egész sorozatot. A sorsok mögött nemegyszer felsejlett a tragédia árnyéka is. A három portré mellett, a háttérben, de mindig ielenvalóan kirajzolódott egy negyedik művészportré is.'Soós Imréé. Ez a jelképi erő is az egész sorozat érdeme, amellyel túlmutatott az egyéni sorsok esetlegességein. Ez is a televízió egyik nagy lehetősége, amellyel ebben a műfajban olyan ritkán él. pedig igen nagy hatásenergiát lehet vele felszabadítani. A Három arckép maradandó, szép élményt nyújtott, dicséret és elismerés érte a televíziónak, a műsor alkotóinak. És az őszinte remény és kívánság: a sorozat ne maradjon hasonló színvonalú folytatás nélkül. Szederkényi Ervin Famtna és Papageno kettőse (Németh Alice és Bolla Tibor)
