Dunántúli Napló, 1970. december (27. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-20 / 298. szám

Á nagy mester születésének jubileumára A Beethoven-család 1970. december 28. Kü Isőség? DUNÁNTÚLI NAPLÓ _____________________________________ L átványos mutatványnak ígérkezik, ha korunk el­lentmondásos jelenségeiből párba állítok néhányat. £s könnyűnek — mert olyan bőségesek, hogy bárhová nyúlok, egész csokorra való akad a kezembe. Például mindjárt a leghétköznapibb: a mini-maxi háború. Combjukat villogtató alig-szoknyások és öreg­anyáink slafrokjait magukra öltő teenagerek - ugyan­azon a járdán, karonfogva. S a fiúknál is: divat ugyan a farmer, a saiu, a rojtos dzseki, a legvadabb szinek, s maga p rongyosság - de divat lett újra nagyapáink kamásnija, a gyárilag keményített inggallér, nyak­kendőtű, mandzsétagomb, zsabó, mellény, cúgos cipő, sőt még a séta bot is. Egyáltalán: jobbról a piszkosság - másik oldalról a legkényesebb szalonpedantéria, óralánccal és manikűrözött körmökkel. Vagy: csaknem kopaszra nyirt női fejek - mások viszont az égig tor­nyozzák a kontyukat vagy derékig érő varkocsot fon­nak, mint falun régebben. Ezek külsőségek, igaz. Még ha tükröznek is vala­mit. A látható, tehát könnyen érzékelhető szemben­állások sorát kapásból is a végtelenségig lehetne nyújtani. Hogy néha úgy hihető, a modern vonalak­nak már-mát sikerült a világ uniformizálása — s ak­kor egyszerre nemes valutát kezd érni az ócska régi­ség, a rézmozsár, egy csonkafülű csésze, egy kereke­ken guruló tálaló, egy szú-lyuggatta képkeret, a gyer­tyatartó, meg a csipkehorgolás. Skatulya-házak, üveg­es aluminiumlalak a városok új negyedeiben — s ugyanakkor aránylag talán még több pénz, régi kas­télyok, beszálló fogadók,. várfalak és százéves üzlet­házak restaurálására. Műanyag lámpaernyők - és ősi formájú kovácsoltvas falikarok. Kagylófotelek — és merev hátú faszékek. Absztrakt mintás hálószoba mennyezetek — és faragott faburkolattal védett falak. Ovális és kerek ívű (de mindenképpen többféle funk­ciójú) sima bútorok az egyik házban - klasszikus és barokk, porlogó aprólékosság a másikban. Jó, elhiszem, mindez még mindig csak külsőség. De azt már nem, hogy épp ezért jelentéktelen Is. Vagy racionálisnak bélyegzett korunk óriásira da­gadt romantika-igánzféiöt ne vegyek tudomást? A ka- landlilm- és könnyűregény-éhség egyre habzsolóbb áradása és agresszivitása nemcsak népművelési gyen- * geség eredménye, nem az iskolai tananyag ide-oda reformálásának függvénye, sem itt, sem a világ másik felén. S nem világjelenség-e, hogy épp a kollektivizmus életformává alakulása közben egyre mélyül az egyén magány-vágya? Hogy a tömeges városba-tömörülés korában, mihelyt valaki anyagilag teheti, azonnal me­nekül: hét végén az erdőkbe vagy a tavak mellé, majd bungalót épít magának, aztán villát, családiházat; - tehát minden anyagi erejét, amit a kollektiv beren­dezkedés lehetőségeivel szerzett, tüstént arra fordítja, hogy elkülönüljön. .. Valaha a tudós egész életében magányosan dolgozott, egyetlen fölfedezés szolgála­tában — ma tudományos műhelyek, azaz kollektiv laboratóriumok kutatnak (s egy-egy fölfedezés szinte névtelen); — ezzel párhuzamosan viszont a magányos hobbykat már-már szervezetten kell kiszolgálni. Arról pedig soha még nem beszéltünk annyit, hogy mekkora tömegjelenség a családi kötelékek fel­bomlása, hányán hagyják el gyerekeiket, otthonukat, hogyan váltogatjuk társainkat. Ugyanakkor azonban soha ennyi otthonülő, akit képtelenség kimozdítani hazulróll S nemcsak a tévé miatt, hanem mihelyt a munkahelyén a kalapácsot letette, igyekszik is rögtön haza: kertet művel, falaz, villanyt javít, kerítést épít, barkácsol - legfeljebb vasárnap teszi ki a lábát, különben a világon semmi sem érdekli és nem izgatja; csináljon bárki, amit akar, csak őt hagyja békében. Még csak nem is önmagáért él - • övéiért. Há­záért és gyermekeiért. Ezeket (de ezeket!) védi, testével és verítékével. Mint az ősidőkben. S ez talán mégse külsőség csupán... KENDE SÁNDOR Mecseki tükör Tanulmányok, riportok, elbeszélések, versek a bányászéletről LUDWIG VON BEETHOVEN Ludwignak hívták a zeneszerző nagyapját is. Belga-flamand szárma­zású volt. 1932-ben telepedett le Bonnban, a kölni választófejedelem­ség fővárosába, ahol a hercegérsek, azaz a választófejedelem korlátlan uralmat élvezett. Hatalma azonban nem szállt át utódaira. Halála után új választófejedelmet választott a kölni egyházi tanács. Legtöbbször a német uralkodóházak másodszülött fiai ke­rültek uralomra. Köln szabad - császári város volt. A választó-fejedelemség ezért nem itt, hanem Bonnban székelt A város fő nevezetessége a rokokó stílusban épült választófejedelmi palota volt A szép fekvésű, dombokkal övezett város la­kossága a választófejedelem szolgá­latában állott. Mivel a fejedelmi mél­tóság nem öröklődött egyik fejedelem sem törődött az országgal. Mindegyik élte a maga fényűző életét és nem sajnálta a pénzt a különböző la­komákra, ünnepi összejövetelekre. A választófejedelmi udvar szórako­zásai között előkelő helyet foglalt el a színház és a zene. A bonni zenei élet nevezetes volt Az elsők között em­legették a fejedelem énekkarát és zenekarát Ennek az együttesnek lett a tagja, énekese, basszistája az ide­települt Beethoven-nagypapa. Ogy látszik azonban, hogy az éneklésből nem tudott megélni, ezért hogy jöve­delemhez jusson, borral Is kereske­dett Két pincét tartott fenn, ahol fe­lesége mérte a jó rajnai borokat Az asszony idővel rabja lett az Italnak, és mit tehetett mást az 1761-ben ének- és zenekarvezető karnagynak előléptetett, tekintélyét féltő Beetho­ven mester, bezáratta az üzletet és fe­leségét kolostorba vitette. Mindenki ismerte a városban a ko­molytekintetű muzsikust. A jóhangú opera- és oratórium-énekes és kar­mester köztiszteletnek örvendett Bonn­ban. Sokan sajnálták is, mert fia, Johann - a zeneszerző Beethoven apja - édesanyja nyomdokaiba lé­pett, ami a borimádatot illeti. Pedig igen tehetséges volt. Tizenkét éves korában már udvari énekes lett. Jól •játszott több hangszeren. Ahogy el­nyerte férfihangját, megkapta az „ud­vari tenorista" címet is. Rendszeresen dolgozni azonban nem szeretett. Ön­teltsége és iszákossága gátlólag ha­tott zenei tehetsége kibontakoztatásá­ra. Huszonnyolc éves korában meg­házasodott, a koblenzi udvari fősza­kács leányát, Maria Magdalene Ke- werichet vette feleségül, aki tizenki­lenc éves kora ellenére már özvegy­asszony volt. Johann atyja nem is na­gyon örült ennek a házasságnak. Nemtetszését azzal is kifejezésre jut­tatta, hogy hamarosan elköltözött tő­lük. De később, amikor közelebbről megismerte Maria Magdalénát, a gyengéd, jólelkű és bájos teremtést, helyreállt köztük a jó viszony. A házasság nagyon jó hatással volt Johannra. Alábbhagyott az ivás- saL Első gyermekük meghalt. 1770 decemberében született meg a máso­dik, aki akárcsak az első, a Ludwig, e nagyapa nevét kapta. Születésé­nek pontos napját homály fedi. A „harmadik rendhez" tartozó szülők gyermekeinek a születési dátumait se­hol sem jegyezték fel. Egy templomi bejegyzés maradt csupán fenn arról, hogy egy bizonyos Ludwig von Beethovent 1770. XII. hó 17-én tartot­tak keresztvíz alá. Ma már az egész világ tudja, hogy U volt ez a gyermeki Az unokának, o jövő nagy zeneszerzőjének csak három évig őrülhetett a boldog nagy­apa. Halála után egy évre rá szü­letett meg a kis Ludwig első testvére, Kari, majd 1776-ban a második, Johannes. A gyerekek számának nö­vekedésével a család anyagi gondjai is megnőttek. Az apa elvesztette lába alól a talajt Fizetését a csapszékek kasszái nyelték el. Mária Magdalena pedig súlyosan megbetegedett, tüdő­bajba esett. Szomorú napok következ­tek valamennyiőkre, de különösen a legidősebb testvérre, Ludwigra, aki azonban a nagypapa jó tulajdonságait örökölve, hatalmas csúcsra küzdötte fel magát HELYI KIADVÁNYOK egész sora követte egymást az idei évben. A fel- szabadulási jubileum tiszteletére me­gyéink, városaink többsége letette az asztalra a maga tanulmánykötetét visszaemlékezéseit helytörténeti mo­nográfiáját. Ezeknek a törekvéseknek a folyamatában jelent meg a Mecseki Szénbányák Igazgatósága kiadósá­ban, dr. Gyévi Károly szerkesztésében a Mecseki Tükör c. antológiakötet is. Alcíme szerint: tanulmányok, ripor­tok, elbeszélések, versek a bányász­életről. Őszinte örömmel vettem kézbe az egyszerűen ízléses kiállítású könyvet. És lényegét illetően, tehát amiért ez a kötet megszületett: bemutatni a bá- nyászság sorsát, életét, évszázados és tegnapi, mai küzdelmeit, abban nem is csalódtam. Az összeállítás néhány forráshitelességű tanulmánya, doku­mentumerejű riportja valóban érde­kes, izgalmas olvasmány, amely — a felfedezés élményén túl — sok új és fontos ismeretet mondhat el. Különö­sen annak — mint e sorok írójának is —, aki a bányászéletről eddig vajmi keveset tudott. Megismerhetjük a me­cseki bányák történetét, a bányászság életviszonyait, politikai küzdelmeit, társadalmi, művelődési helyzetét, kö­rülményeit a múltban és a felsza­badulás után. Miután hasonló összeállítás eddig nem volt, önmagában is érdekes, hé­zagpótló, adósságtörlesztő kezdemé­nyezés a Mecseki Tükör. Jelentőségét, egyben egyik legértékesebb vonását pontosan és találóan fogalmazza meg a kötet előszava arról szólva, hogy szerzői nem történetírók, hanem jó részben maguk is olyanok, akik cse­lekvő részesei voltak a felszabadu­lásért folytatott küzdelemnek, a hu­szonöt év tevékeny és bonyolult al- kotó-teremtő-szervező munkáinak. Más részben pedig fiatal írók, újságírók a kötet szerzői. „Arra törekedtünk, hogy a bányászattal foglalkozó szakmai részben a lehető legtömörebben fog­laljuk össze a mecseki szénbányászat 25 esztendejét és hogy ezt olyan fe­jezetek kövessék, amelyek a bánya­munka más-más oldalát, a bányász­ember sokféle értékes tulajdonságát gyengeségeivel, botlásaival együtt ál­lítják az olvasó elé“ — írja beköszön­tőjében Caramvölgyi János, a Me­cseki Szénbányák igazgatója. Ezzel egyet is érthetünk. A folyta­tással vitatkozom. Azzal ti., hogy „ezt a feladatot csakis a költészet és a széppróza segitségülhivásával lehe­tett megoldani elfogadhatóan." Ogy érzem, lebecsülése volna az alapjában értékes, szeretettel és sok­rétű kutatómunkával megírt, összeál­lított bányászantológiának, ha né­hány fenntartásunkat nem mondanánk el őszintén. Nem a sokrétűséget és — elvben — még csak nem is a több- műfajúságot kifogásolom mindenek­előtt, hanem azt, ami az antológiakö­tet egységességét megbontja, ami e fontos követelmény ellenében hat. S nem általában az irodalom jelenlété­vel, hanem funkciójának leszűkitettsé- gével vitatkozom itt. A szerkesztés kétségtelen jó szán­dékkal és koncepciójában mély elvi elkötelezettséggel tudatosan hoz iro­dalmi „részt” is ebben a kötetben. A közölt prózai írások egy részével mel­lesleg találkoztunk már napilapok tárcarovataiban. Ami nem lenne baj. S ha már itt tartunk, mondjuk ki: na­gyok a színvonalbeli különbségek. Másfelöl — s szerintem ez az alapvető probléma — az a mű, amely valóban irodalom, témáját az élet legkülön­bözőbb területeiről választja meg. A bányászéletből is született sok művé­szi értékű vers vagy prózai írás. Am éppen attól válik irodalommá, hogy a valóság művészi ábrázolásában ké­pes túlnőni a helyszínen, a választott környezeten, az adott körülményeken; képes elvonatkoztatva közelíteni az ál­talánoshoz. Az antológiába íölvett el­beszélések többsége is nyilván ezzel a céllal íródott. Itt, ezen a helyükön azonban mintegy kiegészítésként sze­repelnek a bányászélettel foglalkozó tanulmányok mellett. Ügy érzem, il­lusztratív funkcióra kényszerülnek, ez pedig leegyszerűsítése az irodalom általános céljainak. Következésképpen nem szerencsés megoldás szépirodal­mi „részt” is beiktatni egy gazdaság- történeti, társadalmi, politikai-szocio­lógiai arculatú kötetbe csak azért, mert a témaválasztás valóban a bá­nyászélet. Ugyanis jó néhány szemel­vény (pl. a Kaja és Szigecsán; Cser­tető; Flóra pihenő; Babarci, a tehén és több más írás) mondandója — amellett, hogy a szerző típusokat al­kotva szocialista elkötelezettséggel és realista eszközökkel ábrázolja a bá­nyászéletet — szuggesztív művészi ere­jénél fogva túllép a választott téma, környezet keretein; általános emberi gondolatok, igazságok megfogalma­zására képes. Zavaró - bár sajátossá­gaiból óhatatlanul adódik - ugyan­akkor a prózai szemelvények gyakori szerkezeti, jellemzési, típusalkotási ha­sonlósága olykor csaknem azonossága is. Végül is bármennyire paradoxon­nak tűnik, a kötet több lehetne, ha a profiljához kitűnően illeszkedő és jól válogatott riportózs keretein belül marad, MOZGALMI HAGYOMÁNYOKAT többször is idéznek az irodalmi sze­melvények (pl. Nyár, Flóra pihenő, Csertető, Piros Pünkösd Pécsett). A kötet, mint előszava is hangsúlyozza, nem törekszik teljességre. Mégis, ha a magyár munkásmozgalomban arany­betűkkel jegyzett Mecsek vidéki bá­nyász-megmozdulásokra, harcokra gondolunk — amelyekről riportokat, visszaemlékezéseket már olvastam; önálló összefoglaló-elemző, összefüg­géseket vizsgáló történeti tanulmány­ról vagy monográfiáról azonban nem tudunk ebben a témakörben -, ak­kor bizony hiányérzetünk támad és nemcsak ennek a kötetnek a lapoz­gatásával kapcsolatban. Végül hadd említsem meg a kötet egyik leghosszabb és legfontosabb ta­nulmányát, amely A mecseki szénbá­nyászok a munkásmozgalomban 1944- 1969 címmel jelent meg. Gungl Ferenc tanulmánya az eltelt 25 év fejlődésé­nek pontos időrendi és politikai ösz- szefüggéseket kereső áttekintése. A mozgalom aktív résztvevője, az esemé­nyek tanúja nyilatkozik itt. Értéke te­hát a személyes emlékek, a kortársi visszaemlékezések hitele. Külön erős­sége, hogy őszinte, kendőzetlen képet alkot az ötvenes évekről és az ötven­hat utáni konszolidáció küzdelmeiről. Mindezek ellenére színvonalában alat­ta marad a másik hét tanulmánynak. A kötet legértékesebb, legszínvona­lasabb és tudományos elmélyültségé- ben is a legmélyebbre ható fejezete a három szakmai tanulmány. A két bó- nyatörténeti dolgozat (Borai Ákos: A mecseki szénbányászat kialakulása és fejlődése a felszabadulás előtt és Ba­bies András: Huszonöt év a mecseki szénbányászat történetéből) forrásér­tékű, elmélyült tudományos felelőssé­gű összefoglalás a közgazdaságtan, a szociológia, a történelem és egy sor más tudományág kutatóinak. De ér­dekfeszítő olvasmány ugyanakkor an­nak, aki szeretné megismerni a pécsi szénbányászat fejlődését, mai ered­ményeit. Fejér Leontin A mecseki alsó //ász kőszénbányászat földtani kutatá­sának története című tanulmánya úgy gondolom, elsősorban a szakembe­reké. Tárgya sajátos példája a tudo­mány anyagi erővé válása folyama­tának a szénbányászatban. A MECSEKI TÜKÖR hibái, árnyol­dalai ellenére is szép és eredményes kezdeményezés. Dicséret illeti érte mindazokat, akik vállalták a munka, a szerkesztés, a kiadás - az úttörő munka kockázatát. WALLINGER ENDRE Beethoven és Bartók Kettős zenei évfordulót ünnepei a művelt világ ez évben. Kétszáz évvel ezelőtt (1770. december 16.) született Beethoven, huszonöt évvel ezelőtt (1945. szeptember 26.) hah meg Bar­tók Béla. Ez alkalomból a két nagy alkotó művei az eddigieknél is jóval gyakrabban csendülnek fel a hang­versenytermekben, a rádiókban és a televíziókban. Nevük is gyakran kerül egymás mellé. BEETHOVEN és BAR­TÓK ,,, önkéntelenül is felvetődik a kérdés: van-e szellemi rokonság a két zenei óriás között? A zenetörténet határozott Igennel felel erre. Mindkettőjüket azonos tö­rekvések vezették a zeneszerzői mun­kában. Felrázni, gondolkodásra kész­tetni és bízni, hinni megtanítani az EMBEREKET - ez volt a céljuk. „A mi korunknak — írta Beethoven — erős szellemekre van szüksége, hogy fel­korbácsolja ezeket a nyomorult em­beri kolduslelkeket." Bartók műveiben beszélt hasonlóképpen. Érzékenyen reagáltak a világ ese­ményeire. Bartók írja az első világ­háború kitörése után: „az események olyan izgalmat váltottak ki belőlem, hogy szinte megbénítottak". Beetho­ven kora hősi magatartásának hatal­mas szimfóniában állít emléket. A megalkuvást nem ismerték. Tö­retlen hittel járták a saját útjukat. A hagyomány és a haladás hívei voltak. Mindenre felfigyeltek (irányzatokra, stílusokra, technikákra), amelyekből tanulni lehetett. így váltak képessé ar­ra, hogy, önnön és mások kezdemé­nyezéseiből maradandót teremthettek. Fejlődésüket három műfaj egymósra- épűlése, és ennek megismétlődő volta jellemzi. Különböző stílus-korszakaik­ban a zongora-kompozíciókban kísér­leteztek, a zenekari művekben „közöl­ték*, a kidolgozott, új nyelven mon­danivalójukat és a vonósnégyesekben foglalták össze eredményeiket A zeneszerzői munkában, a kompo­nálásban is hasonlóak voltak. Okét nem áldotta meg a sors áradó téma­bőséggel. Viszont rendelkeztek egy- egy motívum, ötlet kidolgozásának, ki- virágoztatásának rendkívüli képessé­gével. A változat-teremtő ösztön haj­totta, lendítette előre alkotó munká­jukat A küzdés, a szenvedés, a magány jutott osztályrészül mindkettőjüknek. Életük végén Beethovent Bécs környéki erdőkbe-völgyekbe, Bartókot egy má­sik földrészre űzte az élet. A társa­dalom, amelyben éltek és saját sor­suk edzette meg őket keményre. Jól ismerték az ÉLET törvényeit. A öröm­höz az út a szenvedésen át vezet — vallották mindketten. Ezt tükrözi ze­néjük dramaturgiája is. Nem számítottak soha könnyű si­kerekre. Bartók írja: „Én ideig-óráig majdhogynem a magaslaton érzem magam, utána hatalmas bukás, majd ismét küzdés, magasbatörés: és ez is­métlődik szüntelen. Valamikor mégis­csak sikerülni fog fent maradnom." Mindenkihez kívántak szólni. Mind­ketten megírták egyszerű, könnyű be­fogadható műveiket, de feltörtek olyan csúcsokra is, ahová már keve­sen követhetik őket. Szándékukat — a hallgatóságra gondolva — Beetho­ven így fogalmazta meg végrendele­tében: „Éljetek boldogul, s holtom utón ne feledjetek el egészen; meg- érdemlem, mert én is sokszor gondol­tam rátok, hogy boldoggá tehesselek benneteket — legyetek is, kívánom!”. VÁRNÁI FERENC

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents