Dunántúli Napló, 1970. december (27. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-20 / 298. szám

t DUNANTOLI NAPLÓ 1970. december 20. — Még mindig nem telted le a gye­reket Negyed kilenc von. Vera Árpád pizsamáját stoppolta, cérnák, gyűszű, ruhák az asztalon. — Tönkreteszed a gyerekeket. Gon­dolkozz csak - folytatta Gyuszi — hány évesek is a gyerekeid? Zsuzsa öt Árpi másfél, reggel fél hétkor cibáljuk ki őket az ágyból és kilenc­kor még fenn vannak. Alig kilenc órát alszanak naponta. És mennyit kelle­ne? Tizet-tizenkettőt. Gondoltál már arra, milyen felnőttek lesznek? Nyam­vadtak, göthösek, betegesek. Persze, neked ez nem számít. Hogy mikor va­csoráznak, mikor fekszenek, te ... — Unlak — mondta Vera és tovább varrt — unlak. Torkig vagyok a pré­dikációddal. Zsuzsa megunta a képeskönyvet, „apa, mesélj ,a kistigrisről" ugrott fel és azt, hogy kistigris, legalább ötven- szer elismételte, apa mesélt, közben éhesen pislogott a konyha felé, aztán megkérdezte, „mikor eszünk?" — Te­ríts - felelt az asszony. — Nem magyaráznád meg — kezdte Gyuszi, de Vera leintette, „látod, mit csinálok? Varrók. A gyerekeid rongyos cuccát. Egyébként ma már mostam is. Sorbaálltam húsért. Unom az egé­szet". Árpád felüvöltött a járókában, két­ségbeesetten markolászta a rácsot és a fenekét billegette. — Becsinált — közölte Gyuszi és Vera ölébe rakott egy pelenkát. — Tisztába tehetnéd. — Én??? - háborodott fel a férfi. — Szégyenlős vagy? — De betojt — Nekem is van orrom. Gyuszi kivonult a konyhába, előrón- cigált egy szalvétát, tojást sütött ma­gának és leste a szobaajtót. Az asszony kijött, a pelenkát öblö­gette a csapnál, „emlékszel — mond- tg — emlékszel, amikor vonaton utaz­tunk egyszer hétvégén, Zsu akkor múlt három éves. Pokoli kimerültén zöttyentem az ülésre, elhatároztam, hogy semmivel sem törődöm. A lány végre a te nyakadon lógott, apu ez mi, apu ez minek van így és minek van úgy és én csak olvastam, olvastam, mint egy hülye. Ügy csináltam, mintha nem is tartoznék hozzátok, végre, végre egy kétórás vonatúton én is a magamé lehetek, nem szökhetsz a barátaidhoz, a kedvteléseidhez, a lányod a nyaka­don lógott, egy percig se pilledt el, te annál inkább, olvastam, olvastam, imádok olvasni, talán még jobban, mint te, csak éppen az időm keve­sebb, és arra se reagáltam, amikor Zsuzsa rázendített: „apa pisilni, apa pisilni”, de te lehúztad a kezem „Vidd, ki a lányodat.” Vidd te — mondtam és tovább olvastam. Vidd te, vidd te, vagy öt percig tartott a párbeszédünk, végre győztesen az ar­comba vágtad a megtalált érvet: „mit gondolsz, egy lánygyereket?” Gyuszi rácsodálkozott az asszonyra: „mit akarsz ezzel mondani?" — Hogy végül is minden a nyaka­mon marad. Erre gondoltam. Mert lánygyereket nem illik az apunak pi- siltetni, mert ha az Árpi . . . hát azt anyu úgyis megszokta és különben is mindent olyan szívesen csinál, és iga- zánból csak néha mérges . .. hót nem igaz! Torkig vagyok. — Bediliztél - mondta Gyuszi és arra gondolt, hogy időnként minden asszony bedilizik. Az asszony az ölébe vette Árpit, etette, Kiszsuzsát pedig apa mellé ül­tette. A kislány nyafogva piszkálta a főzeléket, apa kínlódott vele és lyukat mesélt a saját hasába is, hogy egyen végre, „...a kistigris, na tudod, a kistigris. Anyukája elment az erdőbe s ott talált egy szép, szép sündisznót, a sündisznót hazavitte és . . ." Vera lefektette a kisfiút, aztán to­vább varrt. G/uszi odavonszolta hozzá Zsuzsát: „álmos, fürdesd meg" mondta jólla­kotton és a legfrissebb folyóiratba la­pozott. Vera megmosdatta a kislányt, lefek­tette, aztán maga is vetkőzött, zuha­nyozott, az arca felfrissült, Gyuszi még mindig a folyóiratot falta, szeretett volna ő is belepillantani, csak egy percre, de türtőztette magát, „öltözz és ne mukkanj” mondta magában. — Szép vagy - nézett rá ellágyulva Gyuszi. — Fütyülök rád. — Na, hagyd már abba. Pál Rita: Csendélet Az asszony kinyitotta a szekrényt, belebújt a sötétpiros ruhába, amit Gyuszi úgy szeretett — Na látod - mondta Gyuszi és az asszonyt nézte. — Tudtam, megjön az eszed. Régen tartottunk már úgyis ruhabemutatót. Ugye ez akkor volt rajtad utoljára, amikor Árpit névadóz­tuk? Húzd fel hozzá az új cipődet és a kerámialáncot is tedd a nyakadba. A hajadat simítsd a füled mögé. így! Csini vagy. És a másikat is próbáld fel, azt a kéket. Az asszony nevetett. — Gondolod, azért öltöztem fel, hogy szokás szerint téged szórakoztas­salak? Az itthoni divatbemutatóval? Nem. Most éppen azért öltöztem fel, hogy hordjam is a ruhámat. — Nem értelek. — Elmegyek. — Hová akarsz menni este kilenc­kor? — Valahol iszom egy kávét, kényel­mesen elüldögélek, ameddig Jólesik. Esetleg zenét hallgatok. Addig te is szórakozhatsz itthon valamivel. Pél­dául rendbehozhatod a konyhát. Gyuszi most már biztos volt, hogy innen, a fotelből teljes lehetetlenség kormányozni az asszonyt. Felkelt hát, átölelte: „ne bolondozz, na..." — Igazán elmegyek most. Gyuszi kelletlenül szedelőzködött. — Jó. Átviszlek a Fürgehalba. Meg­iszunk egy hubit, jó? — Egyedül megyek. Különben se le­het a srácokat egyedül hagyni. Tu­dod, Zsuzsa milyen. Ha felébred, cir- kuszol és Árpi frászt kap. A gyerekek­kel maradsz. Legalább hozzászoksz. Ezentúl én is eljárok a barátnőimhez. És többet fogok olvasni. — Igazán, Vera, hová mész? A Für­gehalba? — Ott nincs zene. Hülye slágereket akarok hallgatni. — Egyedül mi? Nahát, te megőrül­tél! — Az erkölcsömet gondolom, nem kell féltened. — De valaki ismerős megláthat és .., Vera úgy vonult ki a lakásból, mintha vissza se akarna többet men­ni. Ahogy becsukódott a kapu, rög­tön rájött, milyen marhaságot csinált. Itt áll csütörtök este, az isteni sötét­piros ruhában és valahová a csudába akar menni. Gyuszi nélkül. Máris indult volna vissza, de tudta, Gyuszi micsoda túlzott kedvességgel fogadná s majd elolvadna a diadaltól. Hát nem. Legalább tizenegyig nem megy haza. Most már tényleg el kell menni vala­hová. Ismerősökhöz, barátokhoz lehe­tetlen így beállítani. Az elsőosztályú presszóban alig ka­pott helyet. A zenekar kifogástalanul Egy termetes asszonyság pedagó­giai szempontból káros, banális intel­mét hallottam az autóbuszon, kisfiá­hoz szólt a buta mondat: „Ha rosszal­kodsz, leviszlek a pincébe!" Vagyis: mumussal fenyegette a szepegö gyer­meket. Ó, hát a pince. Mumus? Az-e? Né­melykor, mondjuk latyak időben ho­gyan mumus? Vödrös, zsákos emberek ballagnak, cipekednek a házak tövé­ben. egy macska surran ijedten, lám­pák, gyertyák fényei libennek, ci­káznak a fordulókban, a hosszú fo­lyosók mélyén mintha lidércek, bá­nyatündérek táncolnának — tél ide­jén másodbányászok vagyunk, itt, a házak aljában. Mumus, igen, mert általában söté­tek a pincék, csak a reteszek közt élénk a helyi világítás; messziről tom­pán hallatszik, mint hasít a fejsze a hasábfába, - pótfavágók is vagyunk télviz idején, amikor kell az aprófa a begyújtáshoz, hogy aztán áradjon a tűz. A pince. Fent a lakások a maguk elért cicomáival, függönyök csipkéje, szőnyegek puhasága - még a rongy­szőnyegeké is — a falakon egy-egy kép, vagy másolat, mint valami szép, vagy hamisan csillogó hamis ékszer, — nálam könyvespolcok, mintha talpig nemes anyagba burkolóznának a fa­lak. Az épület lába pedig a pincé­ben áll - jól öltözött ember mezít­láb. A kiváló író utolsó novellája, ame­lyet halála előtt küldött szerkesztősé­günknek. cincogott és rengetegen táncoltak. Amikor a pincér megkérdezte, mit pa­rancsol, csak egy pillanatig habozott: „egy konyakot”. Lánykorában a barátnőivel se jött volna be ilyen helyre. Csak Gyuszival. De most megette a fene Gyuszit. Egy­általán nem hiányzik. És egyáltalán nem furcsa és kellemetlen, hogy este tízkor, magabiztosan és egyedül ko­nyakot iszik egy bárszerű presszóban. Hu! Micsoda nyomorult alak ez a Gyuszi. Valamikor megállapodtak, hogy közösen csinálnak otthon min­den melót, aztán majd szabadidő is egyformán jut. Szabadidő! Te menny­béli I Hol terem az? Zömök, szőke srác vonaglott el az asztala mellett egy csecsemőkorú lánnyal. A fiú lábán nem volt zokni, csak úgy, csupaszon bújt a cipőjébe. Ing se volt rajta, csak atlétatrikó, afölött valami félig begombolt jakó. A lányt erősen magához szorította. Annak szemlátomást tetszett a dolog, bár nem lehettek régi ismerősök, meg­figyelte, előzőleg külön asztalnál ül­tek. Na, szeretném látni, ez a cicababa mit csinálna a helyemben — nézte a kislányt, aki unottan simult az atléta­trikóshoz. A pincértől megkérdezte, hogy ez elsőosztólyú hely? Az csodálkozott, aztán észrevette ő is a csupaszlábút, „bocsánat — mondta — a fiúk jó ven­dégek, hétköznap is teltházat csiná­lunk velük, bocsánat”. Később odajött hozzá egy filozófus­képű. Neki már jutott ingre, nyak­kendőre. Zoknija is volt. Köszönöm, nem táncolok — intett neki, és a filo­zófusképű még egy darabig ott állt előtte, kételkedve nézte, látszott, sze­retné megkérdezni, tulajdonképpen miért ül itt? A konyak felmelegítette, a fáradtság utolsó morzsája is belepottyant a sem­mibe. Égett az arca. Egy ilyen nap után, uramisten, egy ilyen nap után. A csupaszlóbú és a kispipi befejez­te a vonaglást. Nem mentek vissza a helyükre, az asztala melletti oszlopnak dőltek és hallotta a fiút „hát akkor jössz, vagy nem?” „De hová?" kér­dezte a lány és a fiú felelt is: „jössz, vagy nem, ezt kérdeztem?” Á lány rántott a vállán, megcibálta vékony derekán a szoknyát és megindult a csupaszlábú után. A filozófusképű visszajött, mintha ugyanezt kérdezné, hát akkor jössz, vagy nem? És még tovább ácsorgott a „nem” után. Na, ebből elég volt. Felkapta a tás­káját, fizetett. Különben is lejárt a két óra. Gyuszi ragyogóra kifényesít­hette ezalatt a konyhát. És remélhető­Kővér cső húzódik a pince elejétől a valahol levő végéig, s időnként lei­mordul, mikor fent, a lakásokban, fürdik valaki vagy csobogó viz mellett borotválkozik, mert este valaki meg­csókolja ... — Milyen finom, sima az arcod, Já­noskám ... Lent morognak a csövek: artériái, vénái a háznak, köhög a lift motorja, fázik, ha leér a pincébe. — A szomszéd úrnak hány vödörrel kell egy nap - a közös probléma, vagy gond összehozza majd télen az embereket, mint mindig. — Két vödörrel... — azóta köszön­nek egymásnak s legközelebb meg­kérdezik. hogy van a kedves felesége. Pince. Hány dolgot őrizhet magá­ban egy szó, mint kövület zárványá­ban a múlt. íme az én gyermekkori emlékem, pinceképem egy nagy bér­házból. Az épület sarkában egy mor­bid citraságú koporsókereskedés — a kereskedő szigorú-fekete, a felesége kicsattanóan piros. Az asszony titok­ban nevetgél, mert a koporsókereske­désben mindig bús, zord arcot kell mutatni a gyászoló megrendelők miatt. A pincében pedig a kereskedő mor­bid vagyona, sok-sok üres koporsó leg gondolkodott is. Nyugodtan el­mélkedhetett. Már a lépcsőházban fülöncsapta az istentelen üvöltés. Zsuzsa az előszo­bában ácsorgott ingben-glóriában, a lakás kivilágítva, mint egy karácsony­fa, a lány ordít, koszos, könnyes, Árpi a szobában bömböl. — Apád? — kérdezte Zsuzsától, de ez szinte felesleges volt, mert mondta magától is, hüppögve, álmosan: „... és akkor azt mesélte az apu, hogy mire az anyukája hazaért az er­dőből, ahonnan a sündisznót hozta, a kistigris eltűnt és a tigrisanyó hiába kereste, sehol se találta és nagyon félt, és akkor utána ment, hogy meg­keresse és akkor az apu azt mondta, hogy ő is megy és segít megkeresni a kistigrist és én csak várjak és hogy elhozza nekem a kistigrist... apu, apu, elhoztad a kistigrist?” — Egy frászt — mondta apu és dü­hösen fújtatott az ajtóban. — Apu, apu, meséld a kistigrist... — Mars az ágyba. A kistigris alszik és ha ilyenkor bőszéinek róla, fel­ébred és krrr... brr.., ilyen mérges lesz. Kerülgették egymást a lakásban. — Mit kérsz holnap reggelire? - nyögte ki Gyuszi. Vera rábámult — Komolyan kérdezem. Ezentúl el­vállalom a reggelit nehogy megsza­kadj. — Pukkadj meg - mondta ez asz- szony, mert tudta, ez a fene nagylel­kűség legfeljebb ha egy hétig tart. Volt rá példa. Gyuszi csak akkor kel fel, ha már kész a tea. És meg van vajazva a kenyér. Lusta. Meg kell őrülni, olyan lusta. — Nézd Vera, én belátom ..: — Kedves vagy. • — Tudod, hogy velem szépen min­dent meg lehet beszélni,­— Tudom. Aztán minden marad a régiben. — Ideges vagy, szívem. Holnap frontátvonulás lesz. Esni fog. Meglá­tod ... — A, kutyafüle lesz, nem frontátvo­nulás. Megüt a guta, ha ezt hallom tőled. Mert akkor van okod fáradtnak lenni, idegeskedni, okod van minden­re az égvilágon. Nekem meg vonul­hat a front így, vagy úgy, egyre megy. Nem érek rá időjárásozni.., — De hát éppen ezért mondom, nyugodtan, szépen mindent megbe­szélünk és tényleg belátom és ko­molyan ... — Apu, Apu, mesélj a kistigrisről... — visított Zsuzsa a szobából. (belül nyers fehér a deszkájuk) - még élőkre várók, de egyben kereskedelmi cikkek... — Uram négyféle árban szolgálhatok!.,. A kereskedőről a házban azt mesélik: tervezi, ha jól megy az üzlet (vagyis elegen halnak meg), gyárat alapit, vagyis maga gyártja a koporsókat, tyuhaj! Nekem s pajtásaimnak grund a pince, játék, búvóhely, a koporsók már nem borzasztónak, ez a )ó hely a já­tékhoz! Liza. Fekete haja van, szeme tüzel, egyszer elránt á falhoz támasz­tott koporsók mellől s megcsókol.-Örökre szeretlek majdl... - és nyárutó volt, aranysárga. De a pince szó másról is beszél. A pincében hagytam öreg anyámat s feleségemet, amikor kiszólított a gyil­kos felszínre a halálos parancs; a há­zak akkor üresek, a pincék a lakások. Megbolydult akkor minden: ma, ha akarom, már múzeum a pince: itt áll egy rozzant karosszék, ebben aludt beteg, öreg anyám, ebben a rekesz­ben reszketett és főzött a feleségem, közben rengett a ház, itt repedt meg hosszában a ház főfala. A pince li- dércei ebben a zűrben elillantak, a vélt tündérek remegtek, a macskák dermedten ültek, szemük sárga hu­Bodó Béla: Pince télen, nyárutón f KISS ATTILA RAJZA Illés István: Fiam emlékére Kisfiam, téged nem őriznek fényképes mosolyalbumok. » Rólad lassan mindenki megfeledkezik már. De én esténként ébren álmodok. Hallgatva anyád szuszogását. Előhívom képedet az éjszaka negatívján ...' Csanády János: Alpinisták Süketen zajonganak a pályaudvarok. A fény küldői ők lassú vonatokon, gyors repülőgépeken. Emberek mennek Emberekhez. Alpinisták Mount Everestekhez utaznak, s a csúcsra kitűzött zászlót lefényképezik, s ingáznak emberek a falvak és gyárak között. Hegynélküli csúcsok alpinistái ők. Hátizsákjuk fémcsatja ragyog. nyorgás, pupillájuk fekete vonal, fe­kete, mint a kétségbeesés. „Leviszlek a pincébe!"... Levittük magunkat, egy város vándorolt le la­kásokból — figyelmeztető múzeum a pince. Liza csókjára nem emlékszem. Csak arra: o betű alakja volt a szájának, válla gömbölyű, csókja után még szo­rosabban hozzám bújt. örökké sze­retlek? A pincére, a pincékre emlékszem. A légvonat, q huzat, süvítve nyargalt bennük, megvadulva. Sorsom úgy hoz­ta: sok pincében kellett megbújnom. Sok ház van Pesten, egyetlen lakóját sem ismerem, de tudom, milyen lent, a ház mélyén a pince. Megismertem őket, amikor a pincéket gigászi ko­porsóknak szánták. Pince. Micsoda káosz. Az író retteg a közhelytől, de írjuk le a pincét: földes padlóján felborzolt szőrrel ül­nek az ijedt-dermedt macskák, éle­sen dörren a kettősfalú vasajtó, mö­götte szürke vassisakban áll Zoltán úr, a gyomorgörcsös alkönyvelő, ö a ‘légóparancsnok, élet ura, halál ura. Sziréna . . . véres hetek, súlyos hóna­pok. Egy karosszék az ágy. Aztán a szép szabadulás. A pince most majd nemsokára: a foltos hátsólépcsőn indulnak feléje a vödrös, kosaras, zsákos emberek. Gyula, gyertya van nálad? A pincék lécekből tákolt rekeszeikben feketén, nyugalmas békességben ülnek a nyá­ron lehordott szénhalmok, mint feke­tébe öltözött öregasszonyok, kezüket összekulcsolva, a templomban. f 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents