Dunántúli Napló, 1970. december (27. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-13 / 292. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1970. december 13. BERTHA BULCSU: Te jössz, Lupusz (REGÉNYRÉSZLET) SZUJKO HONA: DUNASZEKCSO VONATON L upusz a Kacsóh Pongrócz úton betért a Városligetbe ... Lépdelt, nézelődött. Befordult a Május 1. utcába, aztán egy alkalmcs helyen hirtelen átdobta magát a BNV kerítésén. Fehér vécé mögött találta magát. Megkerülte a vécét és lehú- gyozta a falát. Vizelés közben fülelt ... A vásár távoli pavilonjai között kopácsolás hallatszott. - „Pár nap és megnyílik a nemzetközi vásár” — eszmélt fel Lupusz. Óvatosan körültekintett. Zajokat, neszeket állandóan hallott, de a közelben nem látott senkit. Elszakadt a vécé falától s a fák, és a közeli épületek takarásában lassan előbbre lépkedett. Fülelt, megla- pult, aztán folytatta útját. — „Mit akarok én itt? Hová megyek?" — tűnődött. Az egyik nagyobb pavilon mögött megállt és megszemlélte az ablakokat. Elkapott egy kiszögelést, oz- tón egy hevedert, és felhúzódzkodott Körme berepedt, s lüktető él?s fájdalom hasított a mutatóujjába. Felkapaszkodott az ablakig, aztán a könyökével benyomta. Az ablak mögött drótháló fénylett. Amikor a háló beszakadt, elvesztette az egyensúlyát Csaknem lezuhant. Utolsó erejét csz- szeszedve sikerült megkapaszkodnia az ablakpárkány szélén. Lihegett, <új- tatott. Amikor magához tért az :jedt- ségből, bepréselte magát az ablakon. Leugrott a pavilon padlózatára. Döngtek alatta a deszkák. Behúzódott az egyik benyílóba és fülelt. Csend volt, és félhomály. Zárva voltak az ajtók, a villanyok nem égtek ... Lupusz öt percig lapult a benyílóban, aztán körútra indult. Megcsodálta a gépeket, műszereket, a kiállított cipőket, o bontásra váró hatalmas ládákat. A falon táblázatok színesedtek. Az egyik ablak alatt térképre bukkant. A térkép közepén egy folyó kanyar- gott. A folyó kettévágta az utcákat, városnegyedeket. Közelebb hajolt és elolvasta a folyó nevét: „Thames.” — ,,Hol folyik a Thames?” — tűnődött. Aztán a város nevét is megtalálta. Hatalmas fekete betűk sorakoztak a térkép alatt: LONDON. A város közepéről zöld vonalak ágaztak szét, és lefutottak a térképről. A vonalak végén nevek sorakoztak: Los Angeles, Seattle, San Francisco, Reykjavik, Gander, Halifax, Montreal, Toronto stb. Elolvasta a távoli városok nevét és megborzongott. - „Az angolok mindenütt jártak mór a világon... Csak én ülök itt Pesten, és rohadok ... Teljesen megrohadok . . Az angolok utaznak közben, visz k magukkal a gépeiket... El kellene utazni valahová ..." - gondolta, es megszemlélte London utcáit, betűzgette a sok „h"-betűs, „t”-betűs nevet, aztán elódalgott a térkép alól. Néhány méterrel odább újabb tablóra bukkant. Magas épület állt a felhős ég alatt. Elolvasta a magyar felirotot: „A Brit posta 189 méter magas adótornya Londonban. Ez o brit mikrohullámú hírközlőhálózat központja. A tetején elhelyezett étterem 25 percenként fordul meg a tengelye körül, s páratlan kilátást nyújt vendégeinek a fővárosra." Lupusz elképedt. Megbabonázva tézte a toronyszerű épületet. Nehezen tudta elképzelni, hogy egy vendéglő forogjon o tengelye körül. - „El kellene mennem Londonba és megnézni" - tűnődött. Sokáig bámulta a tornyot, aztán a kiállított tárgyakat vette sorra. Megcsodált egy simító reszelőt, aztán egy térhatású hangszórós Murphy de Luxe televíziót, zmi lassan körbefordult, amikor megérintette. Legtovább a Slazenger jelű golfütők mellett álldogált, mert nem tudta elképzelni, hogy mire használják az angolok a bunkókat. Fel is emelte egyiket és belesuhintott vele a levegőbe. Az elektromos szerkezetek és gépek között is bámészkodott egy kicsit, de a gépek hidegen hagyták. Bolyongása során rábukkant az angolok irodájára. At ajtó nyitva volt, besétált. Blokkok, színes naptárak, noteszok, nikkelezett papírvágókések sorakoztak az asztalon. Kinyitott egy szekrényt s a whiskys üvegek hosszú sorával találta magát szemközt. Azonnal kiemelt egyet és meglötyögtette. Az üveg tele volt. Elképedt. Ekkora gazdagságot még soha életében nem látott. Tovább matatott a szekrényben, s amikor rábukkant egy zacskó két- szersültre, leült az asztal mellé. A fotel lágyan befogadta fáradt fenekét. Kinyitotta az üveget, belekortyolt... Jónak, mennyeinek találta az angol whiskyt. Elropogtatott néhány kétszer- sültet, aztán felrakta a lábát az íróasztalra és elmélázott. Két-három percenként felemelte az üveget, belekortyolt, aztán hangosan odaszólt a nyitott szekrényeknek: — Angol vagyok... Csend legyen ... Én angol vagyok ... A szekrények, polcok, árjegyzékek hallgattak. Lupusz méltóságteljesen üldögélt a fotelban, s a lábát az istennek sem vette volna le az asztal tetejéről. A whisky lassan a fejébe szállt. Eszébe jutott Gonosz kéglije, és elkezdett sírni. - „Hogyan lehet óbban a kégliben élni?... Hogyan lehet a kövön aludni?... Miért kell a padlón ülni, amikor ilyen székek is vannak a világon?... Miért nem élünk mi szépen?... Miért nem készítek egyszer én egy ilyen asztalt? Neki is állok holnap, és csinálok egy ilyen asztalt...” - Iszogatott, törölgette 0 könnyeit. Eszébejutott Gonosz anyja, a csapzott ruhájú, szőke nő és elborzadt. Eszébe jutottak az iszonyatos téli éjszakák ... A törköly savanyú bűze, s az asszony bűze, aki bujaságában eszét vesztette. Iszogatott és nem tudott szabadulni az emlékeitől ... Eszébe jutott a Keleti pályaudvar, a vashangú, vasszagú feketé vonatok ... A vidéki lányok, ahogy tanácstalanul megálltak az előcsarnokban. Ahogy segélyt kérőén körülnéztek . . . Az országos vidékiség ... A riadalom a sárga villamos láttán ... S a zuhanás ... A lányok irtóztató zuhanása ... Ahogy elfogadták a konyakot, ahogy csevegtek dicsekedtek a pénzükkel, testvéreikkel, ruhájukkal, s néha a fehérneműjükkel is ... Ahogy bamba, félrészeg arccal réeredtek Gonosz tenyerére .., Gonosz, ahogy minden átmenet nélkül tudott ütni, kőzö- sülni, enni, vagy ürülni... A lányok örökös vernyákolása... A macskahangok, jajok zűrzavara ... A félelem, a kíváncsiság, s a felajzott testek kétségbeesett összeragadása ... Aztán eszébe jutott az az áprilisi noo, amikor Olga lelépett a miskolci grors- ról ... Ahogy megállt és körülnézett ... Ahogy semmiben sem különbözött a libák hadától. M egrázta a fejét. Nem akart Olgára gondolni. Felemelte oz üveget és belelvott. Száján, ruháján végigömlött a whisky. Bámulta a naptárak, prospektusok rendjét és megszólalt:- És most angol vagyok .., A szekrények hallgattak. Nem törődtek Lupusszal. Hagyták, hadd sodródjon tovább a semmi felé. A gyorsvonat hintázó kattogással rohant. Tamás nyugtalanul pislogott órájára. Ugrattam. — Nem áll meg Füreden I — Van még vészfék — mosolygott. A vonat lassított. Tamás megigazította nyakkendőjét. — Elkényezteted a menyasszonyt —, nevettem az izgatott készülődést Tamás már kifelé igyekezett. - Nyolc percet állunk, addig kigyönyörködhetik magukat egymásban —, gondoltam. - így van ez: mindig az a harang szól a legszebben, amelyik a hegy túloldalán kong. Nyaralók százai tülekedtek a lépcsőkön. Barnabőrű, nadrágos lányok és szaké at nevelő fiúk, totyogó öregek és visító-kacagó gyerekek. — Szabad? — állt meg mellettem a széle-hossza egy nő. Mielőtt válaszolhattam volna, lehuppant Tamás helyére. Ebből láttam, hogy nem kérdezte, hanem megállapította. — Foglalt —, világosítottam fel. — Ismerjük már az ilyesmit! — csattant fel váratlan eréllyel és kényelembe fészkelte magát — Hogy elterpeszkedve utazhassanak! Bár laposra préselt mint az úthenger, Tamásért küzdeni kezdtem. Meg magamért is, persze, hogy visszarryee' jem eredeti formámat — De asszonyom —, kezdtem.- Nem érdekeli - vágott szavamba. — Nincs foglalt helyi Jogom voe leülni az üres padral Bosszantott ez a modor. Ha szépen kéri, egészen más. De az intervenciót nem kedvelem, — Kérem, keljen fel! Aki Itt 01, csak éppen kiment a perronra.- Nem kelek I — nyilatkoztatta ki, és hogy nagyobb legyen szavának és testének nyomatéka, előszedte elemózsiáját. - Képes lenne egy idős osz- szonyt elzavarni? — tekintett körül vértanút játszó ripacs arccal. - Elég sajnos - harsogta, kicsit megremegtetett hangon —, hogy ilyenek ezek a mai fiataloki Szégyelhetné magát, fiatalember. Meghökkentem. Nem azért, mert harmincnyolc éves létemre lefiatalem- berezett, ha más teszi, még hízelgett is volna, hanem, mert nem szeretem a járműveket gyakran felparázsló ösz- szecsapásokat. Itt pedig valami olyasvalami kezdett kialakulni, mert az átelleni ülésről megszólalt egy ötvenes, tüskésbajszú orákulum. — Öljön csak nyugodtan, asszonyság, a fiatalok állhatnak. Ronda tőlük, hogy vitatkoznak, hogy nem tisztelik az idősebbet. De ezek ilyenek óm mind, ezek a mai fiatalok! Csupa idősebb ember meredt rám, mint annak idején, vásott kisdiák koromban az igazgatói irodában törvényt ülő tantestület a jól sikerült, ezért rosszul végződött verekedés után. Elhallgattam. Mert, bizony-bizony, ilyenek ám ezek a mai fiataloki De vajon milyenek ezek a mai öregek? Ha az ember elérkezik egy bizonyos korhoz, mondjuk a születésnapján egyszeresük átváltozik és azt mondja, mától öreg vagyok, jómodorú, bölcs és derék? Hej, akármilyen vén is Márkus, képtelen vagyok tisztelettel gondolni galambősz üstökére, amikor a ladányi határvitában előállt és bizony szabályosan kimerítette a hamis tanúzás bűntettének törvényi tényállását! És napjainkban? Ki nem látott még rokkant öreget versenytfutni az ülőhelyért a villamoson? Ki oz a férfi, aki még sohasem sírta vissza azokat a régi időket, amikor még el lehetett égetni a boszorkányokat? Bár kétségtelen, hogy a Hatotokat már a jó öreg Gvadónyi Is kipellengérezte. De vajon húsz-harminc esztendő múltán nem lettek-e azokból is pipázó öregek, a reformkor kerékkötői, az okkori ifjúság korholói? Mire eddig jutottam, a vonat elindult, Tamás visszatért. Csodálkozva bámult néhai ülőhelyére. Szólni akart, amikor valaki felkiáltott- OdanézzI Verekszenekl Kitekintettem az ablakon. Egy húsz év körüli fiatalember és hatvan felé járó öreg közös erővel és nagy buzgalommal ütöttek, vertek, rúgtak és kalapáltak egy negyven felé ballagó embert. Még láttam a futva közeledő fiatal rendőrt. Ki érti ezt? Csonka rítt Károff Gerencsér Miklós: TESTVÉREK V asárnap már virradatkor megérezni, hogy a falu előző este kilépett a hámból. A nap jön fölfelé, árnyékot vetnek a fák, a kazlak és az ólak, de még mindig csendesség van. Sehol se zördül szekér az udvaron, nem rengeti meg a házakat a vontató pufogása és a szövetkezeti iroda előtt sem gyülekeznek szálanként az emberek, hogy aztán csoportokban vonuljanak a tavaszi mezőre. Ezen a vasárnap reggelen semmi más nem hallatszott, csak komótos, ütemes csattogás. Tisztán repültek bele a csendbe a fejszekoppanósok. Visszaverődtek a pajtákról, a kerítésekről, élesen cikáztak a falu felett, aztán elpattantak meghalni, mint a szikrák. Senki sem figyelt a koppanásokra, hiszen olyan közönséges dolog, ha fát vágnak valahol. De Szitás Béla, ez a karikalábú, kajlakalapú paraszt- ember zaklatottan csavargott a faluban. Sietve rakta egymás elé nagy, vastagszárú csizmáit, kezét a bekecse zsebében tartotta, mintha hideg volna. Szembetalálkozott a nyalka Biró Ferenccel, ezzel a hosszúderekú fiatalemberrel, aki a szövetkezetben a brigádvezetője volt. A brigadéros ünneplőben feszített, mint aki lakodalomba készül. Messziről ráköszönt az öregre:- Szép jó reggelt, Béla bátyám I Hát maga hová siet?- A menyemhez, reggelizni — hazudta az öreg, pedig a reggelit rég elköltötte. Sietett volna tovább, de meg kellett állnia, mert a fiatalember a kezét nyújtotta.- Na hát, az a tegnapi langyos eső sok'-'t é't, ugye? - kérdezte a brigád- vei,'..; a gazda örömével. — Mit gondol, Béla bácsi, könnyít valamit a fagykárón? Szitás szomorúan nézelődött kajla kalapja alól. Még mindig hallotta a koppanásokat. A brigádvezetőnek is feltűnt az egyhangú, szakadatlan fejszecsattogás. Megkérdezte: — Már egy órája hallom ezt a ko- pácsolást. Nem tudja, hol döntenek fát? Az öreg Szitás felemelte a fejét, s szinte félvállról mondta: — Nálam, fiam, nálam ... De tovább nem tudott beszélni. Gyorsan elbúcsúzott. Céltalanul sietett a falu széle felé. Már a végén járt, a Kanász kaptatónól. Itt megállt, csitította magát, hogy nincs olyan nagy dologról szó. Hiszen minden fának az a sorsa, hogy egyszer kivágják. Az a hatalmas nyárfa, amelynek sorsa ezen a reggelen teljesült be, még mindig fenségesen terítette szét kisebb rokonai fölé rengeteg koronáját. Szitás Béla állt a Kanász kaptatón, szíve tele volt szorongással, s amíg nézte az óriási nyárfát, a kezét se merte mozdítani a zsebében. Az az önámító hiedelme támadt, hogy a fa ki sem fog dőlni. Mert noha a fia már egy óránál is több ideje, hogy a törzset egyre vékonyabbra faragta a gyökerek tövénél, Szitás még a helyén látta a milliónyi ág bozontos rajzát, amelyhez annyi éven át igazodott, amely mindig megmondta neki, hol a hajléka, amikor kint a határban dolgozott. De azért valami mégis elárulta, hogy hamarosan meginog az óriás: már nem szálltak rá a madarak, csak kóvályogtak körülötte, aztán a szomszédos, kisebb fákra telepedtek. Soha nem volt babonás ember Szitás Béla, de most nem tudott védekezni a félelem ellen. Egy kicsit a maga életétől is búcsúzott. A nem szűnő fejszecsattogások szilánkok módjára egytől egyig beletaláltak s szinte várta, mikor döntik le a hangok a lábáról. Az az óriás nyárfa a tulajdon testvére volt. Apja ültette hatvanhárom évvel ezelőtt az ő születése emlékére. Azt mondta, éljen olyan sokáig, mint az a fa. Nem kívánt mér- téktelenséget, mert minden valamire való földműves tudja, hogy a nyárfák élete nagyjából azonos az emberével. Szitás Bélának több testvére nem született. így hát lassacskán a nyárfa lett a legközelebbi hozzátartozója, gazdája úgy tekintett rá, mint édestestvérére. Igazán jó testvérek maradtak mindvégig. Szitás Béla nagy nyárfája volt a* első, amelyik ősszel elhullajtotta a lomttját. Gazdája tudta, hogy soha többé nem fog új lombot hajtan'. Már a télen ki kellett volna vágni, de Szitás húzta-halasztotta az időt, egyszer már meg is fogta a baltát, de aztán a sutba hajította. Tovább mégsem várhatott, megkérte hót e fiát, döntse ki helyette. A koppánások ritkultak, de súlyosabbakká váltak. Szitás mozdulatlanul nézte a fa koronáját, amely ugyancsak mozdulatlan volt Langyos szél fújdogált, Ő meg levetette a kalapját, hadd frissítse a levegő horpadt halántékát. Tette volna vissza a helyére a kalapot, de félúton megállt a keze. Ügy látta, hogy a nyárfa alsó ggai közelednek a szomszédos diófa felé. Aztán lassan megindult oz egész roppant korona. Csendesen, mintha Vízbe dőlt volna. Az ágak egyre gyorsabban söpörték végig az eget, suhogó hang vegyült a szélbe, majd a recsegés robaja futotta be a falu utcáit Másnapra is derült maradt oz idő. Az öreg Szitás egész nap fát ültetett. A kanális és a nagylegelő között, azon a nyílegyenes dűlőúton nyolcvan nyárfahusángot állított gödörbe harmadmagával. Alig szólt valamit napközben. Délután jött a hosszú derekú brigádvezető, nézegette a kölyökíák katonás sorát. — Húsz év múlva olyan gyönyörű lesz, hogy az isten is ehhez fog igazodni I — lelkendezett Szitás Béla csendesen melléje állt, egy izmos husángot szorongatott. Mogorván megkérdezte: — Ezt hazavihetem? Otthon is kell a fa ... — Persze, hiszen tegnap kivágtak egyet — emlékezett a fiatalember. Gondtalanul egyezett bele az öreg kívánságába: — Hát hogyne. Vigye csak, Béla bácsi. M ivel Szitás még nem ebédelt — valahogy nem volt étvágya - uzsonnaidőben fogott a falatozáshoz. Egy tavalyi szárkupacra ült, az árokparton. Tarisznyáját az ölében bontogatta ki, s amíg vastag karikát szelt a fokhagymás kolbászbál, minduntalan az újonnan ültetett nyárfa- sorra sandított. Evés után komótosan elballagott a kanálishoz, a fasor végébe. Gödröt ásott a bakháton. Ez volt a legmagasabb hely a környéken. A gödör fenekére fészket szórt avarból, erre állította a husángot, melyet már neki ajándékoztak. Vakondtúrások feketéi lettek körülötte. — Ez nő a legnagyobbra — morogta elégedetten, amikor végzett.
