Dunántúli Napló, 1970. november (27. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-07 / 262. szám

1970. november 7. Dl'N ANTOT I MAPI 0 A foto-kamarakiállításról Ez évben harmadszor jelentke­zett egyszerű meghívóival az ér­deklődőknél a Mecseki Fotoklub. A harmadik kamarakiállításnak megrendezését adta tudtul, ame­lyen három új kiállító mutatkozik be: Bayer Károly, Beidek András és Tám László. Nevük nem isme­retlen, hiszen több hazai és nem­zetközi kiállításon elért sikerekkel kapcsolatban, — mint e siker ré­szeseiről, — adtak számot a hír­adások. A Mecseki Fotoklub, — kiállítási terem birtokában, — folyamatos kamarakiállítások révén mind a Klub, mind hazai, mind külföldi fotoklubok képanyagának bemu­tatásával állandó kapcsolatot te­remt a város fotósaival. E folya­matnak egyik eseménye e kiállí­tás. A sikerek révén ismertté vált három fiatal fotós a hazai bemu­Fegyelmezett előadásmódot, igé­nyes formakialakítási és rendezési kézséget tükröznek képei. Ezek első látásra inkább forgalmi érde­kességeknek tűnnek. Az optimista szemléletet tükröző, emberi vi­szonylatokat kutató tartalom mé­lyen ágyazódott beléjük. Megérté­sükhöz a kellemes vizuális élmény alapján szoros kapcsolatot kell ve­lük kiépíteni, hogy kitárulkozzon az a mély humánum, életöröm, amit a látvány magába foglal. Filozofáló szemléletének érdekes illusztrációi a lírai hangvételű ké­pek: „ősz”, „Megújulás”, „Élni akarás” Formaérzékének bizonyí­tékai: „Csend”, „Grafika” és a fríznek is beillő „A medence szé­lén” c. képei. Alkotói munkában a legfiata­labb Beidek András. Dicsére­tes igyekezettel, bátor! elszántság­Bayer Károly: Csend tatkozás kötelességével tette ki ké­peit a kiállítás falára, bizonyítva, hogy a már elért siker megfeszí­tett alkotói tevékenység megér­demelt eredménye. Ai kamarakiállítás révén mind több és több látogató kiváncsi az állandóan változó képanyagra, bizonyítva, hogy a városban na­gyon intenzív fotoélet folyik, melynek eredményessége a kiállí­tási lehetőségeken megedződött fiatal fotósok alkotói tevékenysé­ge folytán biztosítottnak látszik. A három fiatal fotós közül B a- y e r Károly számottevő — orszá­gos jelentőségű — sikerek birto­kosa. A Mecseki Fotoklub leg­aktívabb alkotói közé tartozik. gal merül az alkotás gyötrelmes, de örömet adó feszültségébe. A kutatás, kifejezési mód kere­sés és formateremtés igyekezete jellemzi. Nincs kialakult területe, témaköre és ez elsősorban a kife­jezés kiforratlanságából ered. Fantáziadús megoldások jellem­zik, nem mindig emócionáló tar­talommal. A belső feszítettség ese­tenkénti hiányát értelmi funkció­val pótolja és ezért képei nem mindig ragadják meg a nézőket. A stílusproblémák, az emóciók halványsága ellenére is méltó he­lyet kaptak képei a kiállítás falán. A színesdia-fesztiválon az „Év­szakok” c. önálló anyagáról már megismert Tám László a harma­dik kiállító. Széles kifejezési mód­ra törekvő fotós, akihez pillanat­tartása egyenes maradt, csak a fe­jével biccentett és kissé félszegen szerény mosolyával, ahogy vissza­köszönt: „Szia...” A KÖRTEREMBEN egykedvűen fogadták a betegek. Arcán mind­végig ott láttam azt a merev, ta­lán bocsánatkérő mosolyát, ahogy odalépett az ágyakhoz, megnézte a kórlapokat. Kevés szóval és gyors, gyakorlott mozdulatokkal adott in­jekciót; egy másik ágynál pedig hosszú, ébenszín ujjaival a vérnyo­másmérőt vette kezelésbe. „Nejni- ke, please, a karját...” mondta kedvesen mosolyogva a szúróssze­mű öregasszonynak. A riporthoz fotó is, kellett. Ed- wardot elcsaltam a szerkesztőség­be, de pechem volt. Egyik fotósunk sem ért rá, a vakut vidékre vit­ték, így egyik portréfotózáshoz is értő kollégám vállalkozott segíteni. Kimentünk a szerkesztőség erké­lyére és ott sebtében „rálőtt” egy tekercset. Közben az eső is meg­eredt, az emberek lenn az utcán bámultak, én kínomban mindenfé­le marhaságot kérdeztem, Edward pedig udvariasan válaszolgatott és megadóan tűrte ezt a különös pub­licitást. Így született meg a később ezüstérmet nyert kiállítási foto. AMIKOR végeztünk — hz eső is elállt — meghívtam Edwardot egy vermutra a közeli presszóba. Az utcán kissé megnéztek bennünket, de hát kisváros, ugye, az emberek­nek minden feltűnik. A presszó teraszán kellemesen elbeszélget­tünk. Pertut ittam Edwarddal. „Kü­lönös nálatok ez a tegezés — mond­ta finoman elmosolyodva —. Teg­nap Siófokon jártam. Bementem a tejboltba. Ott elárusító asszony is tegezett. Azt mondta, hogy „Te, hallod, egészen jól beszélsz már magyarul!”... És nevetett nagyo­kat ... Edward a humoros oldaláról fog­ta fel, ő is nevetett rajta. Nekem megkeseredett a számban a ver­mut. Nem mertem bevallani, hogy nálunk — hivatalban, üzletekben — a cigányokat is letegezik az em­berek. És hát a szokás hatalma ... Ezen tűnődtem borongós hangu­latban, amikor egy jól öltözött társaság telepedett mellénk a má­sik asztalhoz. Egy kutya is jött ve­lük, szép magyar vizsla, pórázon. A kutya végignézett és leült a sa­rokba. Fegyelmezetten, szinte moc­canás nélkül ücsörgött a sarok­ban. Ahogy nevelték. Gazdái — jól szituált polgárcsa­ládnak nézhettem őket, kutyástól, gyerekestől, — viszont annál han­gosabban, fesztelenebből szórakoz­tak — medikus barátom rovására. Először csak foszlányok majd tel­jes „értékű” megjegyzések is elju­tottak az asztalunkig. Ügy érez­tem, elsüllyedek a szégyentől. Meg­kövültén és lángvörösen ültem egy ideig, szótlanul bámulva a kutyát, „aki” nyilván természetesnek vette ittlétünket, azt, hogy mi itt ülünk, és „ő” ott ül és, hogy mindebben voltaképpen semmi feltűnő vagy rendkívüli nincs. Amikor fölocsudtam, elkapott az indulat. De Edward megfogta a karom. „Ne szól, kérlek... Nincs értelme. Ezt meg kell szokni. Az emberek ilyenek ... Itt nálatok leg­alább nincs megkülönböztető fel­irat ... De, excuse me, nekem mennem is kell...” — nézett rám félig bocsánatkérő, félig elnéző mo­solyával. A riportot ebben a hangulatban írtam meg. A kutyával és a pi­masz, arrogáns viselkedésű család­dal együtt. Meg is jelent. A kutya és a társaság nélkül... Mert hogy „különben sem lényeges probléma ez...” AZÓTA évek teltek el. Edward azóta végzett és bizonyára vissza­utazott a hazájába. Nem maradt utána semmi, csak ez a fotóportré itt a kiállításon, félszeg-tétova mo­solyával a szája szegletében. Tám László: Kezek nyilag a színesfényképezés áll némileg közelebb. Teljes megis­meréséhez is fontos a fekete—fe­hér képek bemutatása is. Nyugtalan kutató, aki türelmet­len vibráló témakeresésében még nem osztályoz. Alkotói lázzal, megszállottsággal tapad rá min­den formára, melyben különböző viszonylatokat érez, abban a re­ményben, hogy ez lencséjén át­szűrve eszmeivé magasztosul. A képek azonban nem minden eset­ben igazolják megszállottságának indokoltságát, s akad köztük olyan is, mely — a viszonylatok seké­lyessége következtében — csak stí­lusgyakorlattá válik. Előadásmódja még szélsőséges, nem mindig mentes az első benyo­másnál megmaradó esetlegességek­től. Pozitív alkotói készségét jól érzé­keltetik a „Kezek”, a „Csendélet” és az „Ajtó” c. képei. A kamarakiállítások látogatott­sága remélhetőleg tovább nő és a különböző alkotók megismerésének igénye a foto-kamarakiállításokat a város művészeti rendezvényei sorában elmaradhatatlanná teszi. n Halász Rudolf A szocializmus pécsi „magvetője Emlékezés dr. Doktor Sándorra „Tele jóakarattal igyekezett a bajokat megérteni, megközelítheted- lenül haladó gondolkodású tudós volt." Hajdú Gyula dr., a Péct- baranyaí munkásmozgalom régi harcosa, e szavakkal jellemezte a pécsi munkásmozgalom és munkásművelődés még régibb harcosát: dr. Doktor Sándort, aki 25 évvel ezelőtt. 1945. november 7-én Pécstől távol, Keszt­helyen halt meg. Holttestét néhány hét múlva Pécsre hozták, ahol díszsírhelyen helyezték örök nyugalomra. Azóta Pécsett és Budapesten egyaránt utcát és több középületet neveztek el róla. Dr. Doktor Sándor érdekes egyénisége volt a pécsi munkásmoz­galomnak. Azon ritka értelmiségiek közé tartozott, akik megértették az idők szavát és életüket a munkásság felemelkedésének szolgálatába ál­lították. Nem volt gyakorlati politikus a szó legszorosabb értelmében, de elméleti vonalon nagyon sokat tett a munkásság öntudatának elmé­lyítése érdekében. Ö volt az egyik Magvető, aki szónoklataival, írásai­val, a „Pécsi Szabadgondolkodók Társasága” által szervezett előadásai­val a szocialista eszméket elültette egészségügyi és társadalomtudo­mányi problémák felvetése közben. ötven évvel ezelőtt, 1920. február 26-án a Majláth téren nagy tömeg előtt mondott beszédet Somogyi és Bacsó meggyilkolásának gyászünnepségén. Szavaiból a szocializmus győzelmébe vetett rendít­hetetlen hite tükröződött: __va mi gyászunk — mondotta — nem a t ehetetlen sírók és siratok gyásza. A mi gyászunk minket nem sújt le, hanem felemel... Mi tudjuk, hogy a szocializmus mit hoz majd egyszer a magyar népnek... Milliók álma a szocializmus, de nem üres képzelet, ha ma még életábránd, holnapután már valóság." 1921-ben a Pécsi Szociáldemokrata Párt III kerületi pártszerveze­tének pártiskolai főelőadója lett. Doktor Sándor, Marx—Engels művei­ből adott elő szemelvényeket. Nagy feltűnést keltett 1921. március 3-án tartott előadása, amelyben többek között a következőket mondotta: „a nők szervezkedjenek karöltve a férfiakkal, hogy olyan helyzet léte­süljön itt is, mint Oroszországban.... Minden hatalmat a szocialisták­nak kell magukhoz ragadni...” Orvosi hivatásánál fogva is központi problémája volt: a nők, az ifjúság sorsa. A városi tanácstól követelte: helyezzék hatályon kívül a kalauznöknek a villamosban való leülését és az azt követő 20 koro­nás pénzbüntetést. Javaslatot terjesztett be Pécs város tanácsához a szociálpolitikai ügyosztály megszervezésére Orvosi intézetében pedig a szegénysorsú nők részére létrehozta az ország első szülészeti polir klinikáját. Kétszer is megválasztották a pécsi Nemzeti Tanács elnökévé, elő­ször 1918. november 2-án, majd 1920. augusztus 8-án. 1921. augusztusá­ban kénytelen volt az ellenforradalom elől a Szerb Királyság területére emigrálni. 1941-ben a Délvidékre bevonult magyar csapatok nyomán letartóztatták. 1942. május 18-án az előzetes letartóztatásban lévő 78 éves Doktor Sándort a pécsi ítélőtábla — helybenhagyva az elsőfokú bíróság ítéletét — 10 évi fegyházra ítélte. Börtönéből csak a felszaba­dító szovjet csapatok szabadították ki. 1945 februárjában Csepelen belépett a kommunista pártba. A sza­badságot azonban már nem sokáig élvezhette. A fizikailag leromlott, látását elvesztett 80 éves forradalmár 1945. november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfórdulóján autóbaleset áldozata lett. Egykori tanítványai, harcostársai azóta is szeretettel őrzik emlékét. P. J. Vlagyimir Iljicsről Vlagyimir Iljics rendkívül fe­gyelmezett volt. 1918-ban, hamaro­san azután, hogy Pétervárról Moszkvába telepedett át, család­jával együtt beköltözött a Kreml­be. A Kreml parancsnoka, Malkov elvtárs a Vlagyimir Iljics lakásá­ba vezető folyosóra állandó őrt állított az összoroszországi Köz­ponti Végrehajtó Bizottság Isko­lájának növendékeiből. Sok fiatal ember volt közöttük, akik nem is­merték Lenint személyesen. Egy­szer Lenin, hazafelé tartva, már az őrhöz ért, amikor észrevette, hogy nincs nála az igazolványa. Így szólt: — Ez az én lakásom ajtaja. — Azt én nem tudhatom — fe­lelte a növeiídék. — Parancsot kaptam, hogy igazolvány nélkül senkit se engedjek be. Vlagyimir Iljics elment a pa­rancsnokhoz, egyszeri belépési en­gedélyt kért, és így tért haza. Amikor az ügyeletes jelentette parancsnokának, hogy valaki iga­zolvány nélkül akart bemenni, az megkérdezte: — Tudod, kit nem engedtél be? — Nem tudhatom! — A Népbiztosok Tanácsának elnökét, Vlagyimir Iljics Lenint. A fiatalember megijedt, és sza­ladt Vlagyimir Iljicshez bocsána­tot kérni, ö ezt felelte: — Nincs miért bocsánatot kér­nie. A parancsnok rendelete a Kreml területén törvény. Hogyan sérthettem volna meg azt akkor én, a Népbiztosok Tanácsának el­nöke? Én hibáztam, önnek igaza volt. Eszembe jutnak még ilyen ese­tek, 1917—20 között (a Központi Bizottság titkára voltam akkor) Nagyezsda Konsztantyinovna és Marija Iljicsna személyesen és te­lefonon is közölték velem: — Hozni kell valami intézke­dést. Vlagyimir Iljics annyira agyondolgozta magát, hogy már aludni sem tud, és amikor azt mondjuk neki, hogy pihennie kell, csak legyint és igy felel: „Nincs időm rá”. Telefonáltam a Központi Bi­zottság tagjainak, hogy hozzanak határozatot Lenin szabadságolásá­ról. — Vlagyimir Iljics — közöltem vele —, van a Központi Bizott­ságnak egy határozata, amely ennyi meg ennyi nap szabadságot ír elő önnek. Nagyon haragos hangon vála­szolt: — Mikorra parancsolja,! hogy kivegyem a szabadságomat? Nem vitatkozott, ha már meg­volt a Központi Bizottság hatá­rozata, de haragudott: mivel a Szervezeti Szabályzat szerint a ha­tározathozatalnál jelen kell lennie annak az elvtársnak, akire vonat­kozik, mi pedig a távollétében és akarata ellenére döntöttünk így. Jellemző, hogyan gondoskodott ő maga is az elvt^rsakról, amikor azoknak pihenésre volt szükségük. Egyszer közölték velem: Feliksz Dzerzsinszkij már annyira túlzás­ba viszi a munkát, hogy vért köp, s amikor azt mondják neki. pi­hennie kell, csak legyint, és to­vább dolgozik. Meg kellett ezt mondanom Vlagyimir Iljicsnek. Fél óra múlva telefonált nekem: • — Kérem, írjon egy határozatot: „F. E. Dzerzsinszkij köteles ki­venni két hét szabadságot, és azt Narofominszkban eltölteni”. De miért éppen Narofominszk­ban? Akkoriban ott működött a legjobb szovhoz, tehát a beteg Dzerzsinszkij mindent megkapha­tott, hogy megerősödjék. Pedig Vlagyimir Iljics másképp is intézkedhetett volna- engedé­lyezi Dzerzsinszkijnek a szabad­ságot, és utasítja Sztaszovát, hogy keressen megfelelő helyet. De nem, ő magú gondolt át minden részlet- kérdést ... Hogyan folytak a KB ülései? Ha az értekezletet tíz órára tűzték ki, akkor Vlagyimir Iljics negyed ti­zenegykor feltétlenül megnyitotta az ülést. Tizenöt percet adott „ke­gyelemből” a pontatlanoknak. Az ülésen órával a kezében figyelte a felszólalásokat: mindössze két perc időt engedélyezett. Gyakran mondotta: — Elvtárs, ideje befejezni, már így is fél perccel többet kapott. Vlagyimir Iljics nagyon becsül­te a saját és mások idejét. Ha valakinek megígérte, hogy fogad­ja, és az adott időpontban még­sem kerülhetett érre sor, akkor személyesen beszélt az illetővel telefonon — nem a titkárján ke­resztül —. és állapodott meg más időpontban. El kell mondanom, hogy na­gyon vidám, közvetlen ember volt. A Központi Bizottság ülé­sein gyakran előfordult, hogy ne­vetésben tört ki. és vele kacagtak persze a többiek is. Egyszer megbetegedett, egy ideig nem láttam, de amikor ta­lálkoztunk. megkérdeztem: — Hogy van, Vlagyimir Iljics? Ügy látom, kérdezni sem kell: bi­zonyára jól, mert hamiskás a te­kintete. Nagyon tetszett neki, amit mondtam, és így válaszolt: — Figyeljenek csak ide, mit mond Sztaszova! Azt állítja, hogy hamiskás a tekintetem ... Iljics jól tudta, hogy valóban ilyen a tekintete, de tetszett neki, hogy én kimondtam. JELEN A ■! 7TA«’?'1VA emlékezéseiből í i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents