Dunántúli Napló, 1970. november (27. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-07 / 262. szám
6 Dt’ N A N’T 0 Ll NAPI O 1970 november 7. Roheit Rozsgyesztvenszkij: Levél a harmincadik századba (RÉSZLET) Itt, a Földön élt a párt, az G alkotása. A jövendő előtt e pártért a jelen kezeskedik — ez bizonyos. Hazánk ütőerén örökkön ott a lenini kéz, 6 mai, s eljövendő nemzedékek kortársa. Minden havannai, berlini, s prágai lakótársa, ki századok széles lépesein lépdel hozzájuk föl. ö — Lenin! Napnál világosabban látom, hogy lenini zsenialitásu, lenini tisztaságú emberek tömörítik szilárdra soraikat. Nem néhányan, nem egyesek, — de a sokaság! Eggyé nőnek, mint szálfa-erdőség. S a Világmindenségben szétárad majd nyugalmas hangjuk. Mi épp ezért dolgozunk, ' tűrünk fagyot, szikkadunk hőségben is. Hisz még csak most forogja ki magát, indult el utján a Földteke. Zengj föl, támadás kürtjele, Nap, fényesebben tündökölj, hisz oly sokat kell még bevégeznünk. És mint az ifjúság — Lenin jár előttünk. (FERENCZ GYŐZŐ fordítása) Demény Ottó: Munka voltál (LENINRŐL) Az erő nem egy fölemelt kéz nem csak eszmék nem is a jelszavak s nem a szakállad volt a lényeged megfontoltság taktika indulat és lehetetlen hogy ne értsék munka voltál tevékenység iram a forradalom nem egy pillanat de te tudtad azt a pillanatot melyben a tettnek döntő súlya van és lehetetlen, hogy ne tudnák mi állt mi bukott emberségeden lövetni s reménykedve tudni hogy a kínból a jövő megterem Szotnikov Viktor Ivanovics: A kapitány — Kedves utasaink, kérjük kapcsolják be a biztonsági öveket és a felszállás idején ne dohányozzanak ... Szotnikov Viktor Ivanovics a gép parancsnoka és a személyzet üdvözli Önöket az AEROFLOT TU 104-es menetrend szerinti járatán. És a gép óriási zajjal, zúgással felemelkedik. S ma is, mint tiz egynéhány éve mindennap, kora reggel útnak indul Moszkvából Budapestre. Szotnikov örül, hogy a gépben beszélgetünk. Ez az ő birodalma. Műszerek, órák, mérőberendezések. — Régóta jár Budapestre? — 1958 óta, mióta megindult a menetrend szerinti járat a szovjet és a nr agyar főváros között. En hoztam az első gépek egyikét. Azóta nagyon sokszor jöttem Budapestre. Szeretem ezt a kedves várost, s mindig öröm, ahogy meglátom a térképszerűen kirajzolódó tájat, a Dunát, a házakat, a repülőteret. Kicsit úgy jövök, mintha második hazámba jönnék. Pedig repülök másfelé is Prágába, Brüsz- szelbe, Berlinbe, Oslóba, Bukarestbe, Isztambulba, Távol-Keletre ... Azt hiszem nincs olyan ember, akinek ne tetszene Budapest. — Hány kilométert repült már? — 5 milliót. — Mióta? — 1949-ben Szaratovban repültem először, mint kapitány, s tizennégy éve járok külföldre. Megtudom, hogy a Lenin centenáriumra magas kitüntetést kapott, mert hiba, baleset nélkül vezette ezt az 5 millió kilométert. S már korábban elnyerte a kiváló pilóta kitüntetést. Gépén sok neves személyiséget hozott, vitt Moszkvába és Buda-«, pestre — minisztereket, és államfőket, színészeket, művészeket, delegációkat és a családját. Feleségét, aki orosz irodalomtanár, 10 éves kislányát, s 14 éves fiát. — Sokat van távol a családjától? Iszac Babéi: A dandárparancsnok Bugyonnij ezüstsávos vörös nadrágban állt a fánál. A 2. dandár parancsnoka az imént esett el. A hadseregparancsnok Kolesznyikovot nevezte ki helyébe. Egy órával ezelőtt Kolesznyikov ezredparancsnok volt. Az újdonsült dandárparancsnokot odarendelték Bugyonnijhoz. A hadseregparancsnok állva várta a fa mellett. Kolesznyikov Almazov- val, a politikai biztosával érkezett. — Szorongat bennünket a nyomorult — mondta ‘ a hadseregparancsnok vakító mosolyával. — Vagy győzünk, vagy megdöglünk. Másképpen nem lehet. Megértetted? — Megértettem — válaszolt Kolesznyikov, és szeme kidülledt. — Ha pedig megfutamodsz, golyót kapsz — szólt a hadseregparancsnok, és mosolyogva fordította tekintetét a különleges osztály parancsnoka felé. — Igenis — szólalt meg a különleges osztály parancsnoka. —»Gördülj, Kerék (Kolesznyikov- kerekes) kiáltott félénken az egyik kozák a sorból. Bugyonnij gyorsan megperdült a sarkán, és tisztelgett az új dandárparancsnoknak. Az pedig ellenzőjéhez emelte ifjasan rózsaszín öt szétterpesztett ujját, s verejtékezve megindult a felszántott mezsgyén. A lovak ott vártak rá, alig száz öl- nyire. Lehorgasztott fővel haladt, kínos lassúsággal emelgette hosszú, gacsos lábát. A bíborvörös, természet- feletti esthajnalpír végig ömlött alakján. S a szétterülő földön, a pucéron sárgálló feltúrt mezőkön hirtelen nem láttunk egyebet, mint Kolesznyikov keskeny hátát, himbálódzó karját és szürke sisakos lehorgasztott fejét. A küldönc elővezette lovát. Nyeregbe pattant, és dandárjához ügetett anélkül, hogy hátrafordult volna. A lovasszázadok a Brodiba vezető országútnál vártak. A szélben sóhajszerű „Hurrák” foszlányai jutottak el hozzánk. Szememhez emeltem a távcsövem, és megpillantottam a dandárparancsnokot, sűrű porfelhőben forgolódott a lován. — Kolesznyikov támadásba vitte a dandárt — jelentette a megfi— Majdnem minden nap velük vagyok. Csak akkor nem, ha távolkeleti útra megyek. Vagy ha a rossz idő miatt sokat késik, vagy nem tud leszállni Moszkvában a gép. A feleségem meg a gyerekek azt szeretnék, ha mindig jó idő lenné! — Napjaink különös aktualitása a repülőgépeltérítés. Nemrégiben a szovjet gépet is ... — Felháborító. Közönséges rablás — szakít félbe szenvedélyesen. Aztán derűsebb témákra térünk. — Mit csinál szabadidejében? — Horgászom, vagy autózom a fiammal. Szeretek filmezni és olvasni. i— Van a családban más repülő is? ■ — Csak én. A bátyám és a két nővérem bányamérnök. S a fiam is inkább tengerész szeretne lenni. A gép tankol. S hozzák már a csomagokat is. Alig egy órás tartózkodás után indul a gép vissza, Moszkvába. Beszállnak az utasok. És újra felhangzik Larisza Deni- szova, a szép szőke stewardess hangja: — Kedves utasaink ... Szotnikov Viktor Ivanovics, a gép parancsnoka és a személyzet üdvözli Önöket az AEROFLOT TU 104-es menetrend szerinti járatán . .. <S,r Márta gyelő a fa tetejéről, a fejünk felett. — Jól van — válaszolta Bugyonnij, rágyújtott és lehunyta szemét. A „Hurrá” 'elhalt. Az ágyúzás elfulladt. Egy eltévedt srapnel pukkadt szét az erdő felett. S meghallottuk a néma, nagy kaszabolást. — Lelkemre való legény — szólalt meg a hadseregparancsnok, és felállt. — Keresi a dicsőséget.. Feltehető — kiránt bennünket. Bugyonnij kérte a lovát, és megindult az ütközet színhelyére. A törzs nyomába eredt. EDWARD egy fotókiállításon bukkant újra elém. Felnagyított portréképe ott szerénykedett egy téli hegyoldal és egy homokban ülő széptestű lány aktfotója közt. Tekintete, mosolya egy pillanatra megállította az embereket, akik egyeztették a katalógusban levő címet a képpel — azután tovább léptek a lány elé. Pedig Edward mosolya ezen a képen, csakúgy, mint mindennapos valóságában meghökkenti, elgondolkoztatja az embert. Már ha észreveszi, ha észre akarja venni a szemlélő ezt a különös szuggesz- tív erejű vonást a tekintetében; ezt a sajátos, egyedi vonást a szája szegletében.; Mosoly ezt, olyan mosolyféle. Uralkodik az egész, intellektusról árulkodó arcán, harmonikus egységben a bölcsességet és határozottságot, akaraterőt sugárzó szemekkel. Mégis, ez a félszeg-té- tova-szomorkás mosolyféle ott, szinte állandóan a szája sarkában, amiről máig sem tudtam eldönteni, hogy bölcs rezignáció vagy finom irónia lelki tükörképe gyanánt fátyolozza-e a tekintetét, ez felháborít, ökölbe szorítja a kezem, ettől kiborulok. Persze sok értelme nincs. Akkor is megmondták: eltúlzom, teljesen a szubjektív érzéseim alapján ítélem meg ezt a kérdést, satöbbi. Le-' hét. De meggyőződésem, hogy Edward tekintetében évszázadok szenvedése, nyomora, megaláztatása le- törölhetetlenül benne van, ez öröklött múlt. Ám végtére a tények számítanak. Edward szabad, független és fejlődő országból jött. És hozzánk, szocialista országba jött, ahol barátokra lelt, ahol könnyebb Kolesznyikovot még aznap este sikerült meglátnom, egy órával azután, hogy megsemmisítette az ellenséget. Dandárja élén lovagolt magányosan, fakó ménjén bóbiskolva Jobb keze felkötve csüngött. Mögötte tíz lépéssel egy lovas kozák vitte a lobogó zászlót. Az 1. század lomha vontatottsággal énekelt egy trágár nótát. A porlepte dandár végeláthatatlanul vonult, mint a Vásárra indulói paraszt-szekerek sora. Valahol az oszlop végén pihegtek a fáradt rezesbandák. Azon az estén Kolesznyikov tartásából értettem meg a tatár khá- nok uralkodó közönyét, ráismertem benne a híres Knyiga, az önfejű Pavlicsenko és a lebilincselő Sza- vickij tanítványára. (Fordította: Wessely László) elviselni azt a sok ezer kilométeres távolságot közte és családja, otthona között. S különbéi} is Edward nem panaszkodhat. Jó módú; apja egy kereskedelmi vállalat cégvezetője, otthon szép tengerparti villában élnek, szép ösztöndíjat kap, a vakációkat Párizsban tölti, s VÁM-feliratú Ford- Taunusát is ugyancsak megbámulták az emberek, amikor leparkolt a kórház előtt. Annak a kisvárosnak a szerkesztőségében dolgoztam, ahol nyári kórházi gyakorlatát töltötte néhány éve. Fölkerestem a kórházban, elmondtam: érdekelne az élete, a munkája, tanulmányai, emberi kapcsolatai — közöttünk. A főorvos hűvös, tartózkodó udvariassággal szólt róla, de csak jót mondhatott, majd bemutatott és magunkra hagyott bennünket. Edward nehezen oldódott, egy kicsit harapófogóval kellett húzni belőle a szót. De azért sokat mesélt gimnáziumi éveiről, az iskola folklóregyütteséről és itteni életéről: a szegedi egyetemi vizsgákról, a „srácokról”, a „bulikról” — ahogy előszeretettel keverte a diáknyelvi kifejezéseket is —, itt-ott egy-két angol szó kíséretében — különben szép, tiszta és szabatos, magyarul gondolkodó beszédébe. Zokszava nem volt semmi és senki -ellen. Nagyon szeret Magyarországon, az emberek nagyon rendesek, az ösztöndíj lehetne egy kicsit több és télen a hideg egy kicsit kevesebb — mondta mosolyogva, majd vizitre kellett mennie. Fehér köpenyt kaptam, elkísértem. A folyosón két ápolónő fesztelenül „szia Csokival köszöntötte. Halkan suhanó szálegyenes termete meg se rezdült, GRAIN ANDRÁS RAJZA Wallinger Endre: Afrika mosolya i 4 D. M1TKOV és R. ROMANOV: OKTOBER.
