Dunántúli Napló, 1970. november (27. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-22 / 274. szám
I 1970. november 22. DUNÁNTÚLI NAPLÓ Autósvilág Magyarországon A piac Egy pillantás a rendszámtáblára. Egy a kilométerórára. Rövid fejszámolás: vajon mennyit „tekert vissza” az órán a tulajdonos. Meglapogatom a lakkfestéket: második, harmadik lefestés? Majd szenvtelenül, unottan, amúgy séta közben, más látnivalók sokszoros vonzásában megkérdem: „Hogy adja?” Eladó többféle akad. Van kedélyes: „Hatvannyolc, de csak magának.” Fölényes, aki dehogyis akar eladni, éppen csak erre autózott, s ha már erre járt, benézett. Van eladó, aki ,palira teszi magát’: „A futómű sajnos nem a legjobb.” Aztán persze hozzáteszi: „De motorikusán, uram, ötvenezer kilométerig bele se kell nézni.” Az úriember: „Négy csillagot kapott ez a típus a Stern rovatában. Érdekli? Itt a névjegyem.” A tömeg egyre sodródik. A piac sarkában kolbászárus. Legalább harmincán állnak sort harapnivalóért. Tökmagárusok cirkálnak. Teljes hangzavar. A komolyabb érdeklődők előtt felnyílnak a motorházak, felbőgnek a motorok. Valaki dallamdudát árul. Ötpercenként felharsan az olasz filmekből ismert tülökszó, tízen-húszan sereglenek köré. Van, aki családostul hozta el a kocsit. Rábízza az asszonyra az autó anyakönyvi adatait, maga pedig körbejárja a hasonló típusú kocsikat, vevőnek teszi magát, informálódik. Dúl a szabadpiac. Birkózik, egymásba simul kereslet és kínálat. Van, aki kiragasztja a szélvédő üvegre a kocsi árát, adatait, s maga odabenn — mélyen alszik. Messziről jött, hajnalban indult, talán Békéscsabáról. Itt jobb árat remél. Sok vevő saját kocsijában érkezik. Üj kocsit szeretne, de a régit csak akkor adja el, ha az új ára már megvan. Megváltás. Tízévesforma gyerekek róják a piacot. Ennyi tisztára mosott, fényezett kocsit a Royal előtt se látni. És a felnyitott motorházak. Az alkudozás. A tömeg. Soha jobb vasárnap délelőtti szórakozást. Itt mindenkit meguramoznak, végtére vagy kocsija van, vagy zsebében a vételár. A szerv Az autópiac felügyeleti szerve a Fővárosi Tanács VB Piac- és Csarnokfelügyelősége. A felügyelők a Teleki téri élelmiszerpiac felügyelői. Váltakozva, harmadik vasárnaponként tartanak ügyeletet. Sz. I.-t reggelije közben érem a piacsarki bódéban, teszek egy kört a kocsik között, úgy megyek vissza hozzá. Rákezdi: — Kérem, én itt még pénzt olvasni nem láttam. Pedig a legtöbb kocsi elkel. Ritka az olyan eladó, aki ötször-hatszor kijönne szombat-vasárnaponként. Beültetik a vevőt a ’kocsiba, próbára mennek, s ha megegyeztek, elhajtanak együtt. — Ilyenkor ősszel négy-ötszáz kocsi jön ki vasárnaponként, a helypénz húsz forint. Negyedik éve működünk, azelőtt a Teleky téren, a használtcikk piacon árulhattak autót-motort az emberek. Tavasszal van úgy, hogy hétszáz kocsi is kijön egy nap. Akkor az árak is magasabbak, kapósabb a kocsi. — Mi itt csak rendészeti szempontból őrködünk. Van néhány civilruhás emberünk is, azok folyton a piacot járják. Itt kérem lopás, baleset, bár 'komolyabb baleset nem fordult elő. Ide mindenki higgadtan jön ki, vigyáz, rosz- szul ne járjon. Van piac a vidéki városokban is, igaz, csak havonta egyszer. Sok pesti vidéken adja el a kocsiját, sok vidéki meg följön, itt vásárol. — Legkelendőbb a Wartburg meg a Trabant, főleg a Trabant, hiába viccelnek róla annyit. Nincs probléma az alkatrésszel, olcsó a járatása, nincs benne, ami elromoljon. Meg aztán erre a kettőre kell legtovább várni, ha befizet az ember, öt évig, hat évig. Nem is csoda, ha sokan ráfizetik azt az öt-tízezer forintot. Tíz iskolás közül legalább nyolc elsőül — autót szeretne, betéve fújja az autómárkák neveit, és — nem tudja megkülönböztetni a juhartól a kőrist. Talán a felnőttek között is hasonló az arány. Mi hozta ezt a megszállott rajongást? A helyváltoztatás ősi akarása, a megérkezés öröme. A vágy, hogy a magam kézmozdulatától függjön, milyen sebesen, de mindenképp sebesebben érkezzem meg valahová. Hogy ne fecséreljek el órákat, másfélórákat az életemből váróteremben, villamosmegállóban, autóbuszon. Hogy kettesben, családostul utazhassam, ne zavarjon a többiek közelsége, amikor oly értékesek az intimitás szűkre szabott percei. Szabadságot jelent az autó, térben és időben, még akkor is, ha éppenséggel csak a ház előtt áll. Szabadságot jelent maga a tudat, hogy elvisz, sebesen visz el, ahová netán mennem kell, vagy mennem akaródzik. Objektív okok is vannak. A társadalmi mobilitás például. Egyre többen dolgoznak távol lakóhelyüktől, olykor többszáz kilométernyi távolságban. Az egyik északmagyarországi bányászvidéken olvashattuk, összeállt öt bányász, közösen vettek kocsit. Sok család szilánkokra szakadt a jobb kereseti esélyek okozta szétköltözésben, a fiatalok a külső lakótelepeken vernek fészket. Költözés, szállítás, hazalátogatás a családi ünnepekre — mind köny- nyebben lebonyolítható, ha már megvan a kocsi. Közrejátszik egy újkeletű tendencia is: a külföldi utazások és a hétvégi kiruccanások terjedő népszerűsége. Ez is, az is sokszorta élvezetesebb, pihentetőbb négykeréken. Ilyenkor a lakószoba mozgó, kihelyezett változatában gördül a család. Szól a kocsiban a táskarádió, horgol az anya, s a hátsó ülés mögött autóskutya, játéktigris bólogat. küldik, a kiküldetésben járt magyarok pedig rendületlenül hozzák a gépkocsikat. A kereslet mégis változatlanul nő. Rabság Szabadság öt-tízezer forint. Nem is olyan régen egy felnőtt kereső félévi bére Magyarországon. Felhalmozódtak a megjavult bérekből félretett százasok. Magyarországon a magántulajdonú személygépkocsik száma szembetűnően ível fölfelé. Kétszázezer fut belőlük máris, és kielégítetlen több mint hetvenezer befizetett igénylés. A korszerűtlen utak „gyilkolják” az autó futóművét, karosszériáját, a korszerűek nyögnek a hétvégi csúcsforgalomtól. Nincs elég javitóállomás. Az egyes gépkocsitípusok garanciális szervizállomásainak még környékét is ellepik az autók. Hetekig, hónapokig kell várni — alkatrészhiány miatt — egy-egy javításra. Űj arisztokrácia ugrott ki: a maszek gépkocsiszerelők hivatásos és amatőr kasztja. Az állami szolgáltatóipar nem tud megbirkózni a sokszorosára nőtt kereslettel — kevés az olyan maszek autószerelő, akinek ne lenne saját gépkocsija, olykor kettő is. Az „úrvezetők” réme: a „kiegyenesített kanyar”, a karambol, a defekt. Sok autós legutolsó pénztartalékait is bevetette az áhított ügybe, s egy váratlan, újabb kiadás hetekre felboríthatja anyagi egyensúlyát — a csillogó gépkocsiból kiszállva szalonnát ebédel. Szegényebb, amióta kocsit vett. Garázs alig van. Az autók túlnyomó része „csillag-garázsban”, a szabad ég alatt éjszakázik, telel. A gyalogosok érzelmei ellentmondásosak. Az ismerős autótulajdonost rajongva ajnározzák, de elátkozzák az ismeretlent, olykor meg is rongálják kocsiját. A tetszetősebb gépkocsik oldalán mindennapos a karcolás, esett tégla is sok gépkocsira, de hallottam már motorházba csurgatott kénsavról is. Egy közgazdász barátom mondja: Nálunk rosszul kalkulálnak az emberek. Csak a járatás készpénzköltségeivel számolnak, holott számításba kell venni a kocsi elévülését is (ez körülbelül tízezer forint évente), meg azt a veszteséget, hogy a pénz nem a bankban kamatozik, hanem autó formájában az utakon kopik, rongálódik. Ez közgazdaságtan. A valóság azonban — egyelőre —, mást mutat. A Merkur egyre több gépkocsit importál, (mi magunk nem gyártünk személyautót,. s az importja nem sorolható a népgazdaság produktív részlegébe — ez magyarázza a magas illetéket), a külföldön élő magyarok rendületlenül A jövő A fejlett nyugati országokban telődik a piac. A használt gépkocsi gyakran a felét sem éri el az úinak. Csúcsforgalomban lépésben „tipródnak” a kocsik. Párizsban rendelet született, hogy a csúcs- forgalom idején magányos autós nem közlekedhet, köteles legalább egy utast szállítani. A tömegközlekedési eszközök (földalatti, autóbusz) reneszánszukat élik. Újra népszerűek a törpegépkocsik, parkolásuk könnyebb. Az autóellátás ipara mindent maga alá gyűrve virágzik. A kereszteződéseknek mind a négy oldalán benzinállomás, javítóműhely. A Rolls-Royce-cég Angliában helikopteres szolgálatot tart a főbb utakon. Csillagászati összegeket fordítanak az új autópályák építésére. Nyári ünnepnapokon mégis sokszor negyven í kilométeres „dugók” keletkeznek a tenger felé vezető utakon. Az utazó sebesség rohamosan csökken, az utazási idő kezd visszaesni az évtizedekkel ezelőtt túlhaladott színvonalra. A gyalogos áll a zebra előtt, és vár. Az autófolyam nem akar megszakadni. Bátortalanul lelép, de újabb konvoj szegi útját. A főváros és a vidéki nagyvárosok levegő-szennyezettsége veszedelmesen közelíti a mérgezést jelző vörös rovátkát. A közlekedési balesetek száma felszökött. (Egyesült Államokban évente 2S 000 ember hal meg így.) Az autóvezetés a szívbetegségek szálláscsinálója. Az autópiacon folyik az alkudó- ' zás. A „befizetett” gépkocsik egyenletes ütemben gördülnek ki a csepeli szabadkikötőből. A kocsi érkezése legalább akkora öröm a magyar családban, mint egy újszülött világrajötte. Magyarországon az autósvilág a kisgyermekkornál tart. De veszedelmesen közeledik a dac-korszak, amikor a kisgyerek toporzékolni kezd, és nem engedelmeskedik többé szüleinek. Hernádi Miklós Riportalany voltam Nemrégen interjút készítettem egy magas állású pedagógussal. Addig nem volt semmi baj, amíg önmagáról nem kérdeztem. S ezzel azt hiszem sokan — ha nem is mindannyian — így vagyunk. Nem könnyű önmagunkról beszélni. Eszembe is jut valahányszor az a két kis úttörő, aki egyszer nagy sebbel-lobbal fölkeresett, hasonló ügyben. És eszembe jut első szerkesztőm jó tanácsa is: „Mindenkinek az életében nagy esemény, ha írnak róla az újságban ...” Törekedtem is megszívlelni. Az már azonban a dolog természetéből adódik, hogy ami a riportalany számára nem mindennapos, az újságírónál az pontosan az ellenkezője. Hacsak... ... A két úttörő kisfiú illemtudó, udvarias és határozott fellépésű. Bemutatkozunk. „Tessék — bátorítom őket — mindjátok el, miben segíthetek? Vagy talán hoztatok valami érdekes történetet az iskolából?” — Hát nem egészen... — kezdi a kisebbik. — Egy pályázaton veszünk részt. Ehhez szeretnénk megkérni, hogy tessék elmondani: Hogyan lett újságíró, milyen volt a gyerekkora, miről szeret írni — szóval ilyesmi... Két három oldalnyi kell legyen ... Mert most riportot csinálunk — közli a kis- öreg és körülnéz a szobámban. Én is körülnézek. Jobb híján ... S villámgyorsan átgondolom, mit is szoktak ilyenkor mondani ? 1. „Sajnos, csak a főnököm engedélyével ...” Marhaság, ezért. kiröhögnek. 2. A főnököm sokkal érdekesebb ember, talán inkább ővele...” Ez se jó, a főnököm éppen vidéken van. Pech. Mit is mondott a múltkor az a vállalati igazgató? Kiüzent a titkárnőjével, hogy egy kis türelmet kér. Ez nem is rossz. Titkárnőm ugyan nincs. — Nézzétek — taglalom a helyzet komolyságához illően — nekem van egy kis elintéznivalóm még. Addig leültök, megvártok. Mindjárt jövök. ' Ebben maradtunk. S néhány percre átvonultam egy üres szobába. Gondolkozni. Először is illene megkínálnom őket valamivel. Mindjárt főzök egy kávét. Nem jó!’ Tizenkét-ti- zenhárom éves gyerekeket csak nem fogok itatni méreggel! Moc- ca-cukor ? ... Á, nevetséges. Hogy épp most nincs nálam semmi! Azaz a kollégám kiló szőlője biztos ott van még az asztalon... Megkeresem. Ez is reménytelen: sehol ... Megette. Hogy némelyik ember milyen falánk?! Mindegy, nincs — nincs. Na igen. Mit is fogok mondani? Hogyan alakult az életem. Tényleg, hogyan alakult? Születtem, iskolába jártam, dolgoztam ... Állati érdekes. A múltkor is alig bírtam kiizzadni egy 15 sornyi önéletrajzot, több, mint egy óra alatt. A fene egye meg, csak tudok valamit mondani magamról! ? ... Mindegy, essünk át rajta. Más is túlélte. Megyek. A két srác kedvesen mosolyog. Igyekeznek fesztelennek mutatkozni, meg közvetlennek. Megkínálom magam egy cigarettával, közben együttes erővel szidjuk az időjárást. Kezdetnek ez mindig jó. A magasabbik pajtás közben két fehér papírt kapar elő a táskájából. — Hát akkor legyen szíves valamit a gyermekkoráról. Hol született az újságíró bácsi? Mondom. „Tudjátok, akkor nagy munkanélküliség volt, a gazdasági világválság idején, amikor a kapitalizmus...” A kicsi óriási nagyot harap a levegőbe. Kis híján bekap. „Bo- csáhat” — teszi hozzá illedelmesen. — Ja persze, ^zt még nem tanultátok. Dehát a városról bizonyára hallottatok már? Arról nevezetes, hogy a világosi fegyver- letétel után, a negyvennyolc-negyvenkilences szabadságharc bukása után... — Ne tessék haragudni, de a szabadságharcot is csak ezután fogjuk tanulni... — A gyermekkoráról legyen szíves — szól könyörgő hangon a kicsi, és bátorítóan mosolyog rám —: hol járt iskolába, vannak-e testvérei, hol dolgoztak a szülei? — meg ilyesmit... Mondom. Igyekszem tömören és szabatosan fogalmazni. A nagyobbik buzgón jegyez, a kicsi illem- tudóan visszanyel egy újabb ásítást. — És hogyan tetszett tanulni? Biztosan jeles rendű volt az újságíró bácsi ? ... Köhintek. Ez kissé váratlanul ért. de azért némi szakmai rutinnal kivágom magamat. Volt jobb és volt „szerényebb” tanévem is. Azután felnőttem, dolgozni kezdtem, most pedig évek óta újságírással keresem a kenyeremet. — ... a kenyeremet — kopog a ceruza az asztalon. — És főleg ugye kulturális cikket tetszik írni? És miről szeret a legjobban, a moziról, a színházról meg a táncegyüttesekről ? — Igen, főleg... — törlőm a homlokomat és rágyújtok. Ez általában megnyugtat. — Tudjátok ott a színházban sok érdekesség van. Az előző munkahelyemen sokat jártam benn. Hatalmas nagy díszletek lógnak a zsinórpadlásról és... Figyelmesen hallgatják rövid eszmetfuttatásomat a szcenikai berendezésekről, a rendező bácsi munkájáról meg a karmester bácsiról, aki beinti az avizót. S hogy a végére értem, nagyon szépen megköszönik. Szedelőzködnek, én föllélegzem és kikísérem őket. Az ajtónál melegen kezet rázunk, elbúcsúzunk. A lépcsőkanyarból, ahogy lefelé mennek, megüti a fülem egy sóhaj: — Almás! ... Hogy lesz ebből két-három oldal... ?! Wallinger Endre 4 1 MIKLŐSVÁRI ZOLTÁN: FÁK