Dunántúli Napló, 1970. október (27. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-11 / 239. szám
V 1970. október 11. dunantüli napló 1 II. Országos Kerámia Biennálé A PÉCS—BARANYAI Múzeumi Hónap ünnepélyes megnyitásához? már hagyományként tartozik a váltakozó évben megrendezésre kerülő kisplasztikái és kerámia bien- nálé eseménye. Kerámia művészetünk első hatásos, újdonság erejével ható bemutatója után most, másodszori megrendezéssel avatták a kiállító művészek és rendező szervek ténylegesen biennálé rángúvá ezt az országos kiállítást. A modern magyar iparművészet e népszerű ága most tett tanúságot arról, mennyire igényli az egyéni és közös eredmények erőpróbát is jelentő, ismétlődő bemutatását. A néző, kritikus és kerámikus az előző biennálé anyagához viszonyítva teheti fel a kérdést, történt-e valami változás az elmúlt két év alatt, hol tart kerámia művészetünk 1970- ben. Corka Géza vázái A biennálé másodszori megrendezésénél merült fel — mind a Magyar Képzőművészek Szövetsége kerámikusokat képviselő Szakosztálya, mind a rendezőszervek részéről — a teljes körképen belül a rendszerezés igénye is. Kerámia művészetünk az utóbbi két évtizedben reneszánszát élte. Az ipar, az építészet, belső építészet és lakáskultúra egyaránt ösztönözte és hasznosította technológiai, művészeti eredményeit. Sőt a használati tárgyak körét, alkalmazott művészet voltát túllépve önálló gondolati tartalmú, differenciált mondanivalójú alkotások kifejező eszköze lett a kerámia. A specializálódott igény által kibővült, rendkívül változatos kerámia művességünk láttán zavartan tehetjük fel a kérdést. A gyűjtőfogalom csak a technológia és az 1 alapanyag azonosságára vonatkozik, vagy a kerámia egy önálló műfajt is jelöl? Akkor pedig melyek e műfaj új határai? Schrammel Imre kerámiája A feladatok és eredmények elmélyültebb felmérésére, tisztázására és összehasonlítására akart lehetőséget adni a rendezési elv, amikor leszűkítve csak az építészeti kerámiát, a nagyméretű kerámia plasztikát és az úgynevezett díszkerámiát választotta a biennálé témájául. A szándék helyesnek látszott, azonban az eredmény nem teljesen kielégítő. Az örvendetesen újonnan jelentkezőkön kívül (Gor- ka Géza, Bőd Éva, Tihanyi házaspár) sok kerámikus egyáltalán nem vett részt a mostani biennálén, sok oedig nem adta művészetének leg- ,;abb vagy legérettebb alkotásait, csupán megbízható színvonalának pévjegyét. (A külföldi biennálékon való bemutatkozás nagyobb lehetősége tűnt csábítónak, vagy az idei számos kiállításra való felkészülés vette el a mindennapi munka mellett erejüket?) Ezért fontos hangsúlyozni, hogy egyáltalán nem a gyári „tervező” és az egyéni kerámikus „művészek” szelektálását, elválasztását célozta ez a programszűkítés. Ellenkezőleg, a biennálé eredeti célkitűzésének megfelelően a lehetőségeikben egy-egy területhez láncolt kerámikusok közös fórumának szerepét kívánja továbbra is betölteni. HA A BIENNÁLÉ teljes képet nem is tudott adni választott tárgykörében, de a legfrissebb törekvésekre jellemzőt igen. A modern építészet a funkcionalizmus puritán hulláma kivételével kezdettől befogadta az olyan díszítést, amely az architektonia hangsúlyos egységeit kiemeli, amelynek megoldásai ugyanabból a forrásból származnak, mint az építészet. Az utóbbi évtizedekben pedig csak fokozódott az igény az egyhangúságot feloldó „plasztikai szépségek” iránt. Az első biennálé alkalmával bemutatott kezdeményezésüket közös munkával kiteljesítve a’ tervező művészek egy fiatal csoportja egyedileg mintázott, de sokszorosítás útján nagy tömegben előállítható, a feladathoz igazodva variálható elemekből alakított ki épület- burkolat-típust. Kiemelkedő szépségű közülük Szávoszt Katalin és Szekeres Károly munkája. Az egyedi kerámia falikép a magyar kerámiaművészet jelenlegi megbecsült helyzetét kivívó középgeneráció értékeinek és eredményeinek legközvetlenebb kifejezője. A kiállított alkotásokat végigkövetve pontosan kirajzolódik kerámia művészetünk alakulásának útja, a stílust teremtő, a Biennálén is reprezentatív anyaggal szereplő, nagy mesterek által felvetett feladatok egyéni jellegű, fokozatos megújulást hozó megoldásával. A faliképek, reliefek mellett a kertben, ideális környezetben kiállított plasztikák mutatják leginkább, milyen új eredményeket ért el kerámia-művészetünk. A biennálé zsűri bizottsága három azonos értékű díjat osztott ki, az azonos feladatkörön belül besorolást jelképező I. II. III. fokozat helyett. Rendkívül jellemző kerámia művészetünk jelenlegi helyzetére, a művészeti viták közepette ez a pillanatnyi egyensúly. Garányiné Standl Katalin faliképéi évek hosszú során kiérlelt egyéniségének, stílusának kvalitásos kifejezői. A modern szobrászat formai tanulságait felhasználó virtuóz mintázásuk, komponálási rendjük, érzékeny és érzelmes színviláguk, illusztratív — jelképes jellegük a murális kerámia alig 20 éves hazai történetének értékes korszakát foglalják össze. Majoros Hedvig elegáns és lendületes kerámia fala lemond az ábrázolás, az elbeszélés lehetőségéről. „Csupán” dekoratív akar lenni. Viszont plasztikája letisztultságával modorosság nélkül korszerű, bizonyítva a hazai és egyéni hagyományokon alapuló fokozatos megújulás lehetőségét. Schrammel Imre merészen és határozottan új utakat, pontosabban új feladatot keresett. Amilyen felfedezést jelentett a kerámikus művészek számára a hagyományos iparművészet határterületén lévő plurális kerámia, olyan izgalmas lehetőségekben gazdagnak tűnt Schrammel és több fiatal számára a k_.'ámia alapanyagának és technológiájának felhasználása képző- művészeti problémák kifejezésére. Az általa felvetett gondolatot megvalósítók munkái közül kiemelkedik Ortutay Tamás energikus' és fantázia-gazdag plasztikái. E művek szándéka és megvalósulása már nem tekinthető az iparművészet körébe tartozónak. Kerámia művészetünk gazdagságának kialakulásához nagymértékben hozzájárult az a tény, hogy egy iparművész szabadon és a kifejezett tartalom kényes problémájától mentesen, a dekorativitás és absztrakció határterületét feszegető parázs elméleti vitáktól függetlenül élhetett a modern művészet, szobrászat és festészet formai vívmányaival. Az eddigi számos előny mellett most szembe kell nézni a következményekkel: a tiltott gyümölcs élvezése miatt kiűzzük-e egyedi kerámiánk egy részét a kerámia művészet paradicsomából, vagy mondjuk ki: nem is léteznek határai. A „veszélyt” nem a továbbvivő, megújulást inspiráló G. Staindl Katalin munkája gondolatgazdag kísérletek jelentik, inkább az eredményt aprópénzre váltó, funkció nélküli, modernke- dő díszkerámiák. (Erre elég példát láthatunk, nem a biennálén, de az üzletekben.) Figyelmeztetés, hogy újító kísérletek eredményezték a most nem díjazott, de a kritika elismerését feltétlen kiérdemlő, kerámia művészetünk és a biennálé színvonalát biztosító alkotásokat is, Majoros János, Garányi József és Csekovszky Árpád plasztikáit. NAGYDlJAT elnyerő Gorka Géza tálai, vázái ugyanakkor határozottan bizonyítják: a kerámia hagyományos kézműves feladatkörén belül is lehet modern, korszerű és elsősorban művességében példamutató. A biennálé magasszínvonalú élményt nyújt közönségének, lehetőséget adva arra, hogy a tétova „tetszik — nem tetszik” vélemény helyett képes legyen az összehasonlításon, az ismereteken csiszolódott tudatos ítélet alkotására. A végső célja az, hogy egy-egy alkotás ne az elmaradottnak bélyegzett kereslet és az érthetetlennek tartott kínálat kompromisszuma, hanem a közönség és művész egymást ösztönző hatásának eredménye legyen. Csenkey Éva A Jelenkor októberi száma A Jelenkorban nem először találkozunk a határainkon túli magyar irodalmat ismertető, méltató írásokkal, meg a hozzánk területi közelségben élő jugoszláv irodalommal foglalkozó cikkekkel. Az októberi folyóiratszámot épp ezek a közlések jellemzik váratlan bőségben. Pomogáts Béla Újvidéki köz- napok-ról írt tájékoztatójában sok érdekes adatot, tényanyagot sorakoztat föl a vajdasági irodalmi és tudományos életről. Ügy tűnik, hogy Újvidék új magyar irodalmi központtá vált, az ott élő írók és irodalomtudósok munkáit, céljait, irányzatait feltétlenül ismernünk kell. Méghozzá alaposabban is, mint amennyire egy ilyen cikk — természete szerint — megismerést adhat. Kevesebb örömteli eredményről és kezdeményezésről tudósít A csehszlovákiai magyar irodalom fejlődése c. írásban Turczel Lajos. Vázlatos fejlődésrajzát jó lenne a továbbiakban egyes írókat, csoportokat, műveket ismertető írásokkal konkrétabbá tenni. A mai szlovén irodalomról Janez Rotar tanulmányának közlése kezdődött el, a mostani részben két drámaíróról — Smolé és P. Kozak — ír rendkívül érdeklődést keltőén, a költőkről kevésbé. Az irodalmi tájékozódást segítő effajta közleményeknek nagyon örülünk. Jó lenne, ha a folyóirat állandó, folyamatos programot tudna megvalósítani velük, s a mostani koncentráció után nem következne szakadás. Bertha Bulcsu interjúinak egy új sora kezdődik a Csorba Győzővel folytatott beszélgetéssel. A „közvetlenség” bizonyos sztereotipiáit leszámítva alighanem a legsokrétűbb, legigényesebb interjúja ez. Csorba annyira jellegzetes, ösz- szetett emberi-költői lényéből sokat megéreztet. Magától értetődően csatlakoznak ide Csorba Győző versei: Balatoni néhánysorosok, Ha. A néhánysoros versek mély filozófia, irónia, derű, szorongás pompás pillanatai. Pl. a Javaslat című: „Szigorú rendeletbe kéne adni, / hogy kinek mit van joga mutogatni.” A Halak című: „Jönnek, — talán kiváncsiak / e másfajta világra. / Mi lenne, ha, míg fölragad / az űrbe vágyunk, mint halat i egy horog minket éppígy kihalászna.” Csorba versei mellett ezúttal Gyurkovics Tibor és Kormos' István művei tetszenek nagyon. Gyurkovics De profundis-a a józan szomorúság olyan végtelenségéből fakad, ami tökéletesen hitelesíti másik verse kezdősorát: „Csak az a baj, hogy kibírom...” Tiszta, szép, megrázó versek. Kormos István Tél Normandiában c. verse az idegenben is hazai tájat, világot látó, mégis feloldhatatlanul távoli ember élményét sugározza. Érett, finom verseket olvashatunk Lovász Páltól, Vasvári Istvántól. Csordás Gábortól a Vers anyámnak, a felnőttéválás népmeséi hangulatú szomorúságáról beszél. A szépprózai írások közt két novellát találunk, mindkettő a hagyományos elbeszélő módszerektől elszakadó szerző műve. Czakó Gábor A lázadó c. írása a jobb: egy szürke, közönyös bürokrata elide- genültségét, majd „becsavarodását” látjuk, mely végre a lázadás egészséges gesztusához vezeti. Ábrázolásában a tárgyi világhoz való viszony áll előtérben, számára minden csak dolog, az íróasztalfiók élőbb, mint az ügyfél. Ajtony Árpád novellája (Csalódás nyári napokon) nincsen egyéni ízek híján, de az orvoslány történetében a bizarr elemek, főként a „gárdatisztek” szinte funkciótlanul terhelik a cérnavékony storyt. Bebesi Károly a Havihegyi búcsú-ról írt irodalmi riportot. A búcsúbeli alakokat, vásárosokat és szórakozókat színesen rajzolja, de ezek alighanem bárhol ilyenek. Nem ábrázol semmi speciálisat, semmi egyszerit. (A végén leírt baleset csak véletlen.) Mondanivalója — a búcsú eredeti tartalmának elhalása, az egész alkalom szegényes vurstlivá válása — a részek arányából tűnik ki. Újabb fejezeteket olvashatunk Thiery Árpád véméndi szociográfiájából (Egy csepp tenger). Minél tovább sorakoznak egymásután e nagyigényű munka fejezetei, annál világosabb, mennyi előtanulmányt, helyszíni vizsgálatot igényelt, s hogy Thiery milyen felelősségtudattal végezte el ezt. Őszintén beszél kényes problémákról is; meggyőződése és humánuma mindig a tények hiteles feltárásához segíti. Az új számban befejeződik Bécsi/ Tamás drámaelméleti tanulmányának közlése. Az utolsó részben a mai polgári dráma misztérium-jellegét elemzi tpvább, a „két világszint” találkozását és a ritikus cselekvéseket Genet, Beckett, Peter Weiss, Mac Leish, Ionesco műveiben. Rendszeresen kifejti — amit elszórt vélekedésként hallhattunk csak eddig —, hogy a mai drámákban gyakran a misztérium-dráma elemei újulnak fel, s „hogy a mai drámák jó részének ez a kulcsa.”, Csányi László Illyés Gyula prózájáról ír. Témája rendkívül érdekes, de módszerével vitatkoznunk kell. Tk. két mondatot idéz Illyéstől (az egyiket fiatalkori francianyelvű Cocteau-kri- tikájából) bizonyságul, hogy Illyés a maga világos, fogalmilag pontos stílusával a XX. századi magyar próza megteremtője. Jelentőségének kiemelésében Csányi azzal kerül tévútra, hogy félreteszi a tárgyilagosságot. Megdicséri Illyést, amiért nem hatott rá Proust és Freud (akinek a hatása — ki tudja miért — „erőszakos”), majd megdicséri, amiért Renard hatott rá. Árnyékba borít mindenki mást, akinek a XX. századi magyar prózában jelentős része volt, közülük Krúdyt éppenséggel zárójelbe utalja mondván, hogy „egyszer jelenség volt” (ki nem az?), aztán Ily- lyést ugyanezért magasztalja. Thomas Mannra tett csípős megjégy- zései már komikusak. Illyésnek biztosan nincs szüksége ilyen bez- zeg-méltatásra! Egy fiatal székesfehérvári szobrászt — Meszlényi Jánost — ismerünk meg So bor Antal portré- vázlatából és a műmellékleten, borítókon közölt szép művekből. A kritikai rovatban változatos könyvekről értesülünk: gyermekversekről, ifjúsági regényről, fiatal költők köteteiről, pszichológiai munkáról, irodalomtörténeti műről, esszékötetről. Különösen jó olvasni Tüskés Tibor írását Gazdag Erzsi gyermekverseiről és meséiről; olyan ihlettel szól róluk, hogy határozott kedvet csinál felnőtteknek is az elolvasásukhoz. Futaky Hajna TIZENNÉGY VÉRTANÚ Október 6., az aradi vértanúk halálának évfordulója azok közé a bizonytalan fényű ünnepeink közé tartozik, amelyekkel néha kicsit zavarban vagyunk: mit is kezdjünk velük, hogyan, milyen széles körben, mekkora méretekben is ünnepeljük. A bizonytalankodás talán nem is szorul bizonyításra, annyira a jelenbe nyúlik a vége... Nem először panaszkodom ünnepek ügyében, mégsem vagyok bo-, rúlátó. Hiszem, hogy a történelmi évfordulók fényváltozása mélyen összefügg történelemszemléletünk alakulásával, meggyőződésem, hogy átmeneti korokban a bizonytalankodás törvényszerű, s biztos vagyok benne, hogy jelenleg abban a periódusban vagyunk, amikor a bizonytalankodás csökken, s lassanként ünnepeink csillagfény- rendje újra állandósul, megszilárdul. Ezért is örülök annak, hogy legszélesebb hatósugarú tömegkommunikációs eszközünk, a televízió főműsort szentelt október 6. emlékének. A Tizennégy vértanú egészében, úgy érzem, alkalmas volt arra, hogy kellő megfontoltsággal, mértékletességgel, hazug ál-ünnepélyesség, „haza-pufogatás” és sokkhatások nélkül állítson művészi emléket a szabadságharc vértanúinak. A tévéfilm írójáról, Nemeskürty Istvánról szólva nehéz megkerülni az emlékezetes történelemszemléleti vitát, amely a korábbi évek- • ben a történelmi eszmények és a „dezilluzionálás” körül folyt. Nem tagadom, hogy személyes meggyőződésem azokéhoz állt közelebb, akik a dezilluzionálásban veszedelmes erőt láttak, s többek között Nemeskürty István Mohács-koncepcióját sem fogadták kitörő lelkesedéssel. A Tizennégy vértanú koncepciójában is vannak olyan elemek, amelyek az aradi tizenhárom hagyományos és talán kissé romantikussá merevedett képét a történelmi tényekre hivatkozva némileg korrigálni, módosítani igyekeznek, de ez a célkitűzés ezúttal * fenntartás nélkül helyeselhető. A legfeltűnőbb a köztudatban meggyökeresedett „tizenhárom” kibővítése tizennégyre, de éppen nem ezt a legfeltűnőbbet érzem a leglényegesebbnek. Lényegesebb, hogy ez a kibővítés egy új dramaturgiai szerkezetbe igazodik, amelyben semmiképpen nem öncélú, mert funkciója van. Az író érezhetően fel akarta oldani az évforduló szoros naphoz- kötöttségét, október 6.,\ a kivégzés napjának kizárólagos kiemelése helyett folyamatot akart a középpontba állítani. Egy megmerevedett történelmi állókép helyett Nemeskürty nyilvánvalóan a történelmi folyamatot jobban érzékeltető mozgóképet akart nyújtani, s ezt a törekvést a film egészében meggyőzően igazolta. A történelmi tabló folyamattá szélesítésével a kivégzés nemzeti tragikumának hangsúlyozása helyett a magyar szabadságharc világforradalmi összefüggései kerültek előtérbe, s ezzel sikerült beleágyazni az évfordulót egy napjainkig, s a jövőbe is ható folyamatba. Ez a film eszmeiségének legnagyobb érdeme. Az állókép felbontása ugyanakkor csaknem megoldhatatlan dramaturgiai nehézségek elé is állította a szerzőt. A folyamattá szélesítéssel, az alapeszme érdekében nemcsak a vértanúk közös sorsát, /hanem különböző indulásukat, eredeti indítékaikat is be kellett mutatni. Tizennégy szereplő egyéni útjának kidolgozása egyetlen filmben alig lehetséges. Nemeskürty azt a megoldást választotta, hogy egészen 1838-ig visszanyúlva több mint tíz részletképet villantott fel a történelemből s fiktív előzményeiből, amelyekben hol egyik, hol másik szereplő egyéni sorsa, indítékai kerültek a középpontba. Az új dramaturgiai szerkezet funkcionálása nem volt tökéletes és hiba nélküli. A szerkezet túlságosan szétaprózódott, töredezetté vált, s ez helyenként visszahatott az egyénítés szándékára is. Néha egybemosódtak a szereplők olyan esetben is, amikor a film nem a közöst, hanem az eltérőt, a különbözőt akarta kiemelni bennük. A film egészét azonban igen értékesnek érzem. Az egyenletes színészi alakítások, néhány emlékezetes, szépen felvett külső képsor, Hajdvfy Miklós rendezés^ s Hidas Frigyes finom zenéje egyaránt hozzájárultak a sikerhez. Szederkényi Ervin c i I ü
