Dunántúli Napló, 1970. október (27. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-11 / 239. szám
6 DUNÁNTOLI NAPLÓ 1970. október 11. Bál a Savoyban Új hangversenyévad VALLJUK BE őszintén, ha egy vidéki színház operettbemutatót hirdet, azonnal gyanú ébred bennünk, s ha ezt megtoldja azzal, hogy revüoperettnek nevezi a készülő produkciót, gyanúnk csak elmélyül s meg vagyunk győződve arról, hogy nagy engedményekre készülnek mind az ízlés, mind a színvonal tekintetében. Amellett Magyarországon tulajdonképpen nincs revü, az úgynevezett show- műsorokkal helyettesítjük, s a Televízió jóvoltából, minden tisztességes tv-tulajdonosnak idült show mérgezése van így nyár után. ősz elején. Ilyen, s ehhez hasonló szorongások közepette ültem be a Pécsi Nemzeti Színház nézőterére, hogy Ábrahám Pál negyvenéves operettjének revűsített változatát megnézzem. Talán ezért ért olyan kellemes meglepetés. Teljesértékú színházi élményben volt részem. Ritkán érzi az ember ilyen konkrétan, hogy a színház komplex művészet. Színész, zenekar, rendező, karmester, táncos, koreográfus, jelmeztervező^ díszlettervező, világosító egyaránt fontos alkotó részese az előadásnak. Az impozáns kiállítású előadás után önkéntelenül is megfogalmazódik a kérdés: mennyiben helyes, hogy a színház tetemes anyagi fedezet mellett művészi energiáinak javát fordítja egy kellemes muzsikával átszőtt, de végeredményben mégis, kedvességében is, csak blőd történet színrevitelére? A válasz azonban egyértelmű. A Bál a Savoyban előadásait minden valószínűség szerint majd mégegysz^r annyi néző fogja megtekinteni, mind a legrangosabb prózai darabok némelyikét. A népszerű színháznak pedig kötelessége, hogy a közönség igényeinek tiszteletbentartásával, művészi nívón produkáljon előadásokat. (Ha a formában következetesen igényességhez szoktatjuk a nézőt, előbb-utóbb eljut a tartalom igényléséhez is). Miután színházaink nem rendelkeznek ma már olyan létszámú zenekarral, mint amilyenre Ábrahám színpadi műveit hangszerelte, természetes hagyomány, hogy minden színház saját zenekarára hangszereli műveit. A pécsi hang- szerelés igen szerencsésen hangsúlyozza a dzsesszes elemeket, meg- j tisztítva ezáltal az egyébként értékes zenei magot az érzelgősség rizsporától. Breitner Tamás nagy avatottsággal dirigálta a zenekart, s következetesen ügyelt arra, hogy az mindenkor az énekesek támasza legyen. Átvevő karmestere Hevesi András 4-én délután mutatkozott be a zenekar élén meglepő magabiztossággal. Az előadás zenei, illetőleg énekesi előkészítése is kettőjük munkáját dicséri, valamint Károly Róbert karigazgatóét. A kórus különösen az intim részek interpretálásában tűnt ki, kár, hogy a színpadi mozgás még nem erősségük. (Egy revüoperett- nél ez szembetűnőbb, mint bármely más produkcióban.) VISSZATÉRŐ SAJÁTOSSÁGA Sik Ferenc rendezéseinek a parádés szereplőmozgatás, a mozgalmas színpadkép, a látványos tabló. Következetesen ügyel arra, hogy szemnek, fülnek hangulatnak egyenlő értékű ingerekkel szolgáljon. Rendezői tudatosságának eredménye, hogy elsikkadtak a darab, s az előadók apróbb fogyatékosságai, mert a gyenge pontokat mindig meg tudta erősíteni egy meglepő táncbetéttel vagy egy figyelmet lekötő fényjátékkal. Különösen dicséretes, hogy a látványos elemek előtérbe kerülése ellenére is, a játék menetét szituációkra (és nem a szokványos szóviccekre) építette, így a szereplők teljesítménye is színészi munkaként értékelhető, mert így figurákat s nem szerepköröket hoztak. Vári Éva és Mendelényi Vilmos (Daisy és Musztafa) uralják a színpadot. Játszanak, tréfálnak, hazudnak egy „mindezen rég túl vagyunk’’ stílusban, s mégsem kacsintgatnak lépten nyomon össze a közönséggel, tán ettől lesz igazi hitele alakításaiknak. Dinamikus egyéniségük a táncos-énekes jelenetekben is emlékezeteset produkál. Jelenet az első felvonásból. Madeleine: Cseh Mária. Cseh Mária (Madeleine) és Mester István (Henry de Faublas) őriznek legtöbbet az operetthagyományokból. A nagyszerű énekesi teljesítmény mellett a helyzetkomikumok kiaknázására is futja tehetségükből. Vajda Márta a végzetes nőt emelte ki elsősorban Tangolita alakításában, jó érzékkel parodizált. Pomerol hálás szerepét nagy avatottsággal játszotta Faludy László, aki szteptáncosként is átütő sikert aratott. Fülöp Mihály Celestin figuráját karikirozta sajátos színezettel. Archibald szerepében Bősze György intellektuális töltéssel humorizált, s jeleneteiben a főszereplők egyenrangú társa volt. Az apróbb szerepek alakítói közül Bors Ferenc tűnt ki Bébé figurájában. Két megmozdulása volt, de felejthetetlen. Tóth Sándor koreográfiái a műfaj legjavát képviselik. A tánckar a tizedik átöltözés után is friss, energikus és üde volt. Az ő érdemük nagyban, hogy az ország egyetlen színháza sem képes hasonló operett-előadást kiállítani. Dómján Mária szólója bármely revü erőssége lehetne, Prepeliczay Annamária és Körmendy László a harmadik felvonás fináléjának lírai pás de deux-jében megkapóan hamvas volt, szinte ellenpontozásul szolgált a vérbő előadásban. IDŐNKÉNT az előadás főszereplőivé váltak Pintye Gusztáv díszletei dekorativitásukkal, trükklehetőségeikkel, s ebben jelentős része van a világítási apparátusnak is. Kalmár Katalin ötletes jelmezei szintén hozzájárultak az előadás jó hangulatának biztosításához. Mészáros Tamás A ma délelőtti és a holnap esti zenekari hangversenyekkel elkezdődik a Filharmónia ez évi hangversenyeinek sora. Sőt, az ifjúsági bérleti hangversenyek már Pécsett, Baranyában egyaránt elkezdődtek. Hangversenyéletünket természetesen nem kizárólag a Filharmónia „hivatalos" koncertjei képezik, szervesen idetartoznak és hasonló kíváncsisággal várjuk a pécsi művésztanárok, kamaraegyüttesek, öntevékeny és ifjúsági ének-, valamint zenekarok fellépéseit is. Egyelőre azonban csak a mag, a filharmóniai műsorok állnak előttünk. Első ránézésre kitűnik, hogy a műsorok összeállítói nem feledkeztek meg a szezon Bartók- és Beethoven-évfordulóiról. Mégis, felvetődik a kérdés, miért nem lehetett következetesebben a műsorok középpontjába állítani a két nagy mester műveit? Közismert, hogy mennyire népszerűek Pécsett Beethoven művei, de talán még örvendetesebb az, hogy az okos műsorpolitika és a számos jó előadás eredményeként kiváltképpen a fiatalabb hangversenylátogatók körében, egyre többen lesznek Bartók zenéjének hívei. Különösen sok örömöt ígér a műsor a zongoramuzsika barátainak. A kamarabérletben is szerepel két zongoraest, — Bánky József és Szemjon Krucsin hangversenye, — de ezek mellett önálló bérletet indít a Filharmónia „A zongorairodalom remekei” címmel, amelynek során Kocsis Zoltán, Szabó Csilla, Szegedi Anikó, továbbá Kasimir Gatev (Bulgária) és Jeanne Marie Darré szólóestjeit hallhatjuk. Ezek során Kocsis Zoltán és Szegedi Anikó két-két Beethoven szonátát is eljátszik majd, aminek a már említették értelmében természetesen külön örülünk. Érthetetlen viszont, hogy e- műsorok összeállítói nem tudták volna, hogy a szezon folyamán Beethoven valamennyi zongora- szonátáját előadják Pécsett a Zeneművészeti Főiskola tanárképző tagozatainak művésztanárai. A Bartók-évfordulóra viszont, úgy tűnik, más hangversenyrendezőknek kell alaposabban ráirányítaniuk a figyelmet Pécsett. A hangversenyek műsora azonban így is sok szép élményt ígér. A kérdés inkább a megszólaltatások mikéntjében rejlik. Az évek óta megoldatlan problémákkal vajúdó Pécsi Filharmonikus Zenekarra gondolunk elsősorban. Az idei évad a szervezeti megújhodás évét jelenti zenekarunk részére. Hála a hathatós támogatásnak. ■ január 1-től létrejön Pécsett egy negyventagú hivatásos szimfonikus zenekar, amely a zenekari hangversenyeken kívül csak a színház opera- és balettelőadásait látja el. Megszűnik végre zenekari muzsikusaink agyonhajszoltsága, nyugodt körülmények között készülhetnek feladataikra. A hangversenyeken jól képzett tanárok és tehetséges tanárjelöltek egészítik ki az együttest. Örömmel halljuk, hogy a zenekar új vezető karmestere, Breitner Tamás, példás fegyelmet tart és az ifjúsági hangversenyen is teljes odaadást kíván a muzsikusoktól. Tudjuk, hogy munkája során számos nehézséggel kell szembenéznie, ez az első évben, az átalakulás időszakában elkerülhetetlen. Mégis, az új hangversenyévadtól az elsők között azt várjuk, hogy zenekarunk a szervezeti megszilárdulás mellett ösz- szekovácsolódjék egy valóban művészi testületté, amely színvonalában hangversenyről hangversenyre előrelép. Ez az út nem lesz rövid, de mi, hallgatók, minden egyes előrelépésnek örülni fogunk. A pécsi közönség érdeklődése lankadatlan, valóban, a jó muzsikával nem lehet betelni A Filharmónia pécsi kirendeltségének vezetője, Várnagy Viktor elmondta, évek óta először fordul elő, hogy a bérletigényléseket csak részben tudják kielégíteni, a hangversenyek jegyeit már eladták. Lelkes, kitartó közönségünkhöz két kérésünk van az új évad kezdetén. Az első az, hogy valamennyi hangversenyünket hallgassák meg, ne csak azokat, amelyeken „nagy nevek” szerepelnek; a muzsikát szeressék elsősorban. A másik pedig az, hogy legyen a jövőben még nagyobb értéke a pécsi vastapsnak: kapja meg az előadó a méltó elismerést, de legyen különbség a kimagasló és a közepes produkció visszhangja között! Summázva: bízunk abban, hogy lesz miér(t tapsolnunk, az új hangversenyévad méltó lesz a pécsi zenei élet jó híréhez. Szesztay Zsolt Makay Ida: GYŐZELEM Engem már nem, de ezt a szerelmet majd mindörökké szeretni fogod, nert átáradt ez immár mindenekbe •ízföld és jégkor karjába dobott, »gém, a múlót, örökös-esendőt, ki viharok őrjöngésivei s csillagsugárzással szeretkezett, s korokkal és tájakkal, amelyek nakacsul egyre eltakarták arcuk, is elhallgatták nevüket örökre — mint aki néma lepkeként szeret — s ha őket mégis meg kell majd neveznem, mert megkérdeznek az utolsó órán, csak egy szót lehet mondanom: neved. Berták László: Kifogástalan időnk volt. A halak a tófenéken pihegtek, a part mentén szinte forrt a víz, a külföldi turisták fogadalmat tettek, hogy jövőre is itt töltik a nyarat, ésatöbbi, ésatöbbi... Egy kínvallatással felért, amíg a partig értünk. Most már elhiszem, hogy voltak boszorkányok, akik sértetlenül végigmentek az izzó parázson — mezítláb ... Folytathatnám, de az igazság az, hogy alig mozdultunk ki a bungalóból. Sándor, esténként műsorzárásig nézte a tévét a gyerekekkel, néha a szomszédokkal együtt, utána meg nem tudott elaludni. Azt hajtogatta, hogy a hőségtől. Éjjel egy, néha két óráig mászkált, nyitogat- ta a jégszekrényt, félóránként ivott valamit. Hajnalban aludt el, tízkor, tizenegykor ébredt, amikor én már javában főztem az ebédet. Elballagott a bódéhoz újságot, cigarettát venni, mire visszaért tálalva volt. Ebéd után újságolvasás, nyújtózkodás, két órakor meg már akkora volt a hőség, hogy minden redőnyt le kellett húzni, félóránként zuhanyoztunk, vedeltünk, mint a kacsák. Tudod, hogy rajtam nem fog a nap, mégis kifeküdtem néha a ház elé, de nem tudtam elengedni magam, a valóság mindig visszarántott. Sándor nem bírta ki nélkülem tíz percig se, állandóan kata- tott, igazgatta a paradicsomkarókat, huzigálta a gazt, porolta a virágok leveleit, beszélt hozzám, amíg fel nem keltem, amíg nem tettem, amit ő. Estefelé összeszedte az üres sörösüvegeket, elment, kicserélte őket. Ilyenkor magam maradtam, mert a gyerekek még nem értek haza, de készíteni kellett a vacsorát, s különben is vége volt a napnak. BEISMERÉSEK Te könnyen beszélsz, amikor azt mondod, hogy miért nem lázadtam fel, te még fiatal vagy. Amikor fellázadtam volna, húsz évvel ezelőtt, akkor itthon töltöttünk minden nyarat, akkor nem volt nyaralónk. A gyerekek kicsik voltak, örültem, ha vasárnaponként kimehettem velük a strandra, bele a mocskos vízbe, a tömegnyomorba. Most lázadozzak? Minek? Ki ellen? Persze, ha nem Te vagy a hallgatóság, hanem mondjuk Kissné a tervosztályról, akit majdnem szétvet az irigység, s fenekét és ötkilós melleit hullámoztatva azzal kezdte volna, hogy jaj drágám de gyönyörű színed van, jaj drágám te fogytál, akkor csak azt mondtam volna el, hogy néhányszor mégis voltunk a vízen, hogy egyszer csónakázás közben Sándor valósággal megbolondult , beevezett a tó közepéig, vagyis jó mesz- sze a parttól, s egyszercsak elkezdte pörgetni a csónakot, úgy, mint amikor először voltunk együtt a vízen, huszonöt éve is van már. Pörgette, pörgette, s én nevettem csak, gátlások nélkül hahotáztam, fiatal voltam újra, nem éreztem a testemet, nem a félelmet, boldog voltam mindaddig, amíg a mellettünk elhúzó rendőrcsónak morcos rendőre rá nem döbbentett a valóságra, ránk nem kiabált, hogy mit hülyéskedünk, hagyjuk abba, e ellentmondást nem tűrően a part felé mutogatott. Elmondtam volna, hogy Nagyékat majd megütötte a guta, amikor meglátogattak bennünket. Az osztályvezető úrék, — ismered őket —, nehezen veszik be, hogy egy beosztottnak is lehet ízlése, nem csupán nyaralója. Sorolhattam volna hiúságunk és szabadságunk apró örömeit, s talán meg is toldottam volna. Neked nem mondhatom azt, hogy jól sikerült. Holott rosszul se. Volt benne ebből is, abból is. Mindenesetre ne irigykedj, te is nyaraltál, rád is sütött a nap, ha egyelőre nem is a saját nyaralód udvarán. Megint felmetszik a járdát. A szegéllyel párhuzamosan, harminc centivel beljebb. A méteres, másfél méteres aszfalt-darabokat, mintha szokatlan méretű, szürkére égett lepényszeletek volnának, lefordítják a kőről, majd magát a követ aprítják meg, hogy kiszedhessék, kilapátolhassák. Azután belefektetik a villanyvezetéket, betemetik, újra aszfaltozzák. Harminc után, mondjuk tíz évenként, így kellene az emberrel is. Kicserélni benne az elkopott, hibás huzalokat, alkatrészeket, újakat rakni bele, s kívülről elsimítani az egészet. Erre jártam egyszer a múlt héten, déltájban. Harminchárom fok volt árnyékban. .A nap majdnem a fejem felett. Egészen a falhoz kellett húzódnom a tüzes sugarak elől. A munkások a túloldalon dolgoztak, pontosabban egy ember dolgozott, tartotta és irányította a légkalapácsot. Derékig meztelen volt, ömlött róla a víz. Időnként abbahagyta egy percre, felemelte az ingét a fal mellől, megtörülközött vele. Lassítottam, oda-odanéztem, észre sem vettem, hogy a szomszéd ház árnyékából, ahol hárman ültek, fölkelt az egyik férfi, s megindult felém. Látszott rajta, hogy a járdát szabdaló munkáshoz tartozik, a váltótársa lehetett, mégis, vagy talán éppen ezért, egyetlen másodperc alatt megérintett valami bizonytalanság, s elképzeltem, hogy mellém ér, vállamra teszi a kezét, és azt mondja: „No, apus- kám, zötyögtesd egy kicsit... Nem érted? Ultizni akarunk, ott, a hűvösön, s nincs ki a parti.” Átfutott rajtam, mint a villám, s hidd el, egyetlen szóval sem tiltakoztam volna, leváltottam volna az izzadó munkást, zötyögtettem volna a kalapácsot s magamat. Életemre abban a pillanatban ez lett volna az egyetlen mentség, ez lehetett volna az újjászületés pillanata. Hisz tartottam én már azt a kalapácsot, nem is akárhogyan, s akkor is nyár volt. De a munkás tisztes távolságra megállt, és csendesen megkérdezte: „Mondja kérem, hány óra van?” Lassan megemeltem a csuklómat, feléje fordítottam. Megnézte, megköszönte, visszament. Hajszál híján utána szóltam: „Ember, maga nem ezt akarta!”, de még az sem jött ki a számon, hogy „Kérem”. Te azt mondod, hogy ez a lelki egyensúly múló megbillenése, fantázia, rémkép, ilyesmi világos nappal, Magyarországon, egy városi utcán nem eshetik meg, te nem hiszed el, hogy szót fogadtam volna. Én egy elszalasztott lehetőségként őrzöm azt a pillanatot. El kellett volna kérnem a kalapácsot ... ( k
