Dunántúli Napló, 1970. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-06 / 209. szám

6

DUNÁNTÚLT NAPLÓ

1910. szeptember 8.

TAKÁCS DEZSŐ RAJZA BÁNYÁSZOK

KUPRIN

ALEKSZANDR KUPRIN:

ATITOK

A múltszázadi nagy orosz írók többsége még élt és javában alkotott, amikor Alekszandr Ivanovics Kuprin a penzai kormányzóság egy kis mezővároskájában meglátta a napvilágot. A cári katonai apparátusban eltöltött évek egész életére nyomot hagytak benne, számtalan elbeszélésében feldolgozta az itt szerzett élményeit. Hamarosan belátta» hogy szakítania kell a katonai pályával, érzékeny alkata nem képes elviselni a vakfegyelmet, az emberekkel való aljas bánásmód látványát, s irodalmi ambícióit sem tudja megvalósítani. 1893-ban otthagyta a katonaságot, s ettől kezdve megszámlálhatatlan foglalkozást próbált ki vándorlásai során. Rengeteg élményt szerzett, sokat látott, tapasztalt.

Írói pályája a kilencvenes évek elején indult. Első elbeszéléseiben még jól megfigyelhetők a romantikus és naturalista vonások, de ahogy tágul élményeinek köre, úgy izmosodik sajátos realizmusa. Az élet tragikus és riasztó jelenségeit veszi észre, melyekben mindig láthatóan kirájzolódik a háttérben az önkényuralom szentesítette igazságtalanság, fizikai és lelki elnyomás, megalázottság és kiszolgáltatottság. Szinte hátborzongató a meg- vesszőzött tatár katona története (Vizsgálati vagy a szerencsétlen kis artistalány védtelen sorsa (A 1- I e z'). Van valami népmeséi ezekben a korái elbeszélésekben, Kuprin, miközben bemutatja az emberek kiszolgáltatottságát, jóságukat, nemeslelkű- «égiiket is kidomborítja (pl. A fehér uszkár). Együttérez az elesettekkel, rokonszenve mindig a szegényeké.

Nagy erővel ábrázolja a kapitalizálódó Oroszország új vérszopóit első jelentős regényében, a M o 1 o c h-ban (1896). Kvasnyin vállalkozó a gátlástalan pénzember típusa, munkaerőt, becsületet, szerelmet megvásárol a pénzén. A vele szemben álló Bobrov mérnök tehetetlenül nézi üzelmeit. Kuprin jól látta meg a korabeli értelmiség akaratgyengeségét, Bobrov a határozott cselekvésre képtelen emberek képviselője. Ez a típus egyébként többször felbukkan Kuprin elbeszéléseiben, s lényegében Romasov, a Párbaj hőse is idesorolható. Romasov is jól látja környezetének romlottságát, a vidéki ezredben uralkodó sötét gondolkodás következményeit, de a döntő pillanatokban mindig meghátrál, nem mer határozottan szembeszegülni még akkor sem, mikor nyilvánvalóan igaza van. Egyéni élete egyre mélyebbre züllik, szerelmi kalandba bonyolódik és egy párbaj során halálos sebet kap. Kuprin azt érzékelteti, mint sározza be a rút környezet az emberségesen gondolkodót is és semmisíti meg félelmetes gépezetében.

A megtorpanás és a menekülésvágy Kuprint is mindig jellemezte. Ez hajszolta gyakran az egzotikum keresésébe, a cirkusz világába, különös emberek közé, a messzi történelembe (A cirkusz, Szulamit) vagy a kijevi nyilvánosház fertőjébe, melyről A verem című megrázó regényét írta.

Kuprin egy időben együtt dolgozott Gorkijjal, s haláláig nagyon tisztelte őt. Az 1905-ös forradalom bukása után azonban végleg elvált az útjuk. Kuprin kiábrándultán, csalódottan menekült újabb egzotikumok hajszolásába, elkeseredetten bolyongott. Az októberi forradalmat sem értette meg, később pedig a fehérgárdisták egy csoportjához csatlakozott, s emigrációba kényszerült 1919-ben. Művészetének javát azonban sohasem állította a reakció szolgálatába.

Az emigráció keserves évei alatt mindinkább belátta tévedését, s 1937- ben hazatért Moszkvába. Otthon szeretettel fogadták az emberek a világhírű írót. de egészségi állapota már nem engedte meg, hogy valóra váltsa íf«M terveit, egy év múlva meghalt.

KOVÁCS SÁNDOR

M

ikor indul az éjszakai vonat Moszkvába? — kérdeztem a poggyászkiadótól, ahogy felrakta a holmijaimat a polcra.

— Háromnegyed kettőkor — mondta.

— Ez annyit jelent, hogy várnom kell az átszállásra körülbelül három órát?

A poggyászkiadó elnevette magát és együttérző tekintettel széttárta a karját.

— Bizony, bizony. Nincs mit tenni. Ha önnek megfelel — heverjen le addig. Vannak szabad díványok.

De nekem semmi kedvem nem volt aludni. Kimentem az állomásból, elhaladtam a csenevész, porlepte kertecske mellett, mely körülvette a kincstári formájú egyemeletes téglaépületet, és csakhamar az országúton találtam magam. Az országút, mint egy hosz- szú, egyenes szalag, két sor gigászi jegenyenyárfa között húzódott.

Meleg, kissé nyirkos júliusi éjszaka volt. Az úttól jobbra és balra frissen kaszált, mocsaras rét terült el, melyen könnyű, tejfehér köd lebegett alacsonyan. Az út kövezete tisztán ragyogott a telihold fényében. Élesen, mozdulatlanul és szabályosan vetült rá a fák árnyéka. Messze az ég alján fényes, elnyúló folt látszott — a nagy kormányzósági város utcai lámpáinak visszfénye. Körül szüntelenül cir- peltek a tücskök és zengőn kiabáltak a békák.

Fél versztányi gyaloglás után megálltam. Az úttól jobbra, mintegy kétszáz lépésnyire, egy angol falusi ház stílusára emlékeztető emeletes villaépület magasodott. A villa mögött sűrű, sötét park terült el. A villa is és a park is fehérre festett, rácsos kerítéssel volt körülvéve. Az ablakok üvegén és a fémes, zöld háztetőn tiszta holdfény játszadozott.

Letértem az útról, a villáig mentem és a kerítés tövében lépkedtem tovább hangtalanul. Már nem tudnám megmondani, mi ösztönzött rá, hogy ezt tegyem. A terebélyes hársfák árnyéka — melyeknek ágai a kerítésen is kihajoltak — teljesen elrejtette az alakomat. A levelek időnként súrolták az arcomat és meg kellett hajolnom.

H

irtelen tisztán hallható, élénk női hangok ütötték meg a fülemet. Megálltam, és lélegzetemet visszafojtva, szorosan a kerítésrácshoz tapadtam. Szemeim, melyek már hozzászoktak a sötétséghez, távolabb a fák között egy köralakú lugast vettek ki. A lugast valamilyen kúszónövény — úgy látszott, vadszőlő — formálta sűrű zöldjével. A hangok onnan hallatszottak.

* Az író elfelejtett novelláját » U- tyeraturnaja Gazeta közölte.

Ellenállhatatlan kíváncsiság kerített hatalmába, és ahelyett, hogy mentem volna tovább, álltam ott, mintha a kerítéshez lennék láncolva.

„Teljesen mindegy, ha meg is hallok valamit — mentegetőztem saját magam előtt. — Két óra múlva elvisz a vonat és ki tudja, visz- sza fogok-e még térni ebbe a városba.”

— Mintha lépteket hallottam volna — mondta az egyik hang, mely kellemesen lágy volt és némi szomorú árnyalat csendült ki belőle.

Csönd lett. A két nő bizonyára hallgatózott. Aztán egy másik hang — lassú, fáradt, de magabiztos —

szólalt meg.

— Nem, itt senki sem járhat ebben az időben. Tévedtél.

— Várj csak. Hallgass még. Csend ... Ne suhogj úgy a ruháddal.

— Nos ? ... — az ismeretlenek

újra elcsendesedtek. Mondom neked, hogy nincs itt senki. Folytasd. Mit akartál elmesélni?

Képzeletem nyomban megrajzolta a beszélgető asszonyok alakját. A fáradt beszédút mindenképpen telt, magas, sápadtarcú barna nőnek kellett elképzelnem, akinek keskeny, erélyes vonalú szemöldöke, nagy nedves szemei és büszke ajka van, A másik kicsiny, mozgékony szőke nőnek jelent meg előttem, nagyon finom arccal, gyönyörű kezekkel és lábakkal.

Az, akit szőkének véltem, gyorsan beszélt, gyakran összezavarodott, melynek, minden bizonnyal, felindultsága volt az oka.

— Tudód, kedvesem, gyakran gondolok arra, milyen boldogságot ajándékozott nekünk az isten barátság formájában. Hát nem igazi boldogság az — tudni, hogy létezik a világon egy ember, akinek mindent elmondhatsz, ami a lelkeden van kimondhatatlan, még a rémeset is, sőt, szerintem a legsúlyosabbat is... ami nevetséges egy kívülálló ember szemében? Nem igaz?

— Szó sincs arról, hogy kételkedem a titoktartásodban — folytatta a nő — fölösleges is erről beszélni. Mégis meg kell mondanom neked, hogy soha senki nem hallotta még ezt tőlem, és nem is hallja, rajtad kívül. Ez az emlék förtelmes teherként fekszik a lel- kemen, és úgy gondolom, megkönnyebbülök, ha bevallom előtted.

Néhány hangos, heves csókot hallottam, melyet a barátnők váltottak.

— Emlékszel még, az internátusbán, milyen zavaros ábrándokkal tűntem ki. Oly mohósággal olvastam a könyveket, hogy egy csöpp időm sem maradt a leckémmel foglalkozni. Abban az időben, mikor ti, barátnőim, már ismerkedni kezdtetek egy kicsit az igazi élettel, az élet számomra még

Lovász Pál versei:

Sugarak

Arany — fajtánk szobrásza, márványa romlástaUn

Petőfi —

más senki, nagy, HMM tudott lgy népével összenőni

MflggJd? honát keltette, hitét dalolta

Vörösmarty -r í

látó szemekkel villámukéiért apóit az ég gyászharangját |toll<«W

Ady —■

piros jövendőt hopM* lelkének szárnyai

Feketerigó

Az ösvényen meglátott, hirtelan elrebbent s adta már a véss jelet: acélhangon szaporán pittyegett.

Barit vagyok — de fajtám nem barát: e kis lény mért is bigná rám magát?

Ember, madár e példája szerint Mába várom a világ kasét, ha bűneink bélyege rajtam ég

fantasztikus elbeszélések rózsás ködében létezett, teli rendkívüli kalandok szeszélyeivel. Én mindig úgy képzeltem, ha beleszeretek valakibe, az feltétlenül olyan ember lesz, aki zsenialitásával vagy lovagi erényeinek nemességével kiemelkedik a többi közül.

Ennek ellenére egészen hétköznapi módon mentem férjhez, a leghétköznapibb emberhez, szüleim kívánsága szerint. Hiszen Ismered a férjemet! Nyugodt szemmel nézve a történteket, rájöttem, hogy ő olyan partinak képzeli magát, akit társaságunk sok h&jadonja Irigyelhet. Szép, okos, vagyonos, mindig jó úton jár — aminél, ugye, lehet-e jobb? Miután a férjem lett, a hozzám való viszonyában éppolyan szerető, előzékeny ég tapintatos maradt, mint abban az időben, mikor hivatalosan a vőlegényemnek számított. Egyébként minek is beszélek erről? Hiszen te magad mondtad egyszer, hogy soha nem találkoztál jobb emberrel, férjjel és apával, mint ő.

N

agyon hamar megkedveltem őt, sőt — többet mondok —

belészerettem. Boldog és nyugodt volt az életem mellette. Azonban a gyerekes ábrándok a romantikus szerelemről nem tűntek el teljesen a lelkemből. Néha, álmatlan éjszakákon, a férjem nyugodt lélegzését hallgatva, a régi hóbortos álmodozásokba hajszoltam magam, melyekben valamilyen titokzatos alakok kavarogtak és felizgatták a képzeletemet.

Egyszer — nyáron történt —- a férjem szólt nekem, hogy átutazóban a Krímbe néhány napra megáll nálunk az unokafivére. Ne kívánd tőlem, hogy megnevezzem őt, már csak azért sem, mert ezt az embert elég széles körben ismerik, mint egyikét a legtehetségesebb mai költőknek.

Amikor először megláttam, még borzasztóbb lett a helyzetem, oly mértékig megtestesített a külsejében mindent, ami költőit én a férjembe bele tudtam álmodni. Képzelj el egy magas, karcsú termetet, hozzá egy sápadt arcot, finom, kecses és büszke vonásokkal, rakoncátlan hajfürtök keretében, egy ihletett homlokot, álmodozó és só- várgó szemeket, melyeket hosszú szempillák emelnek ki! Méltóság- teljes járása volt és fehér, arisztokratikus kezei.

A férjem odasúgta nekem, hogy a költő tüdőbajban szenved és aligha éri meg a telet. Valóban, mikor első este a kérésünkre felolvasta néhány költeményét, a hangja állandóan elcsuklott a szaggatott, gyakori és halk köhögéstől. De a külsejét, ahogy ezekben a pillanatokban előttünk állt, soha nem felejtem el. Szemei égtek a költői elragadtatottság lázában, finom

orrlikai kitágultak és megremegtek, az arca minden gondolatot és árnyalatnyi érzást tükrözött, amit a szavakkal közölt. Az a hang, az a fájdalmas, Ideges, lélekbe markoló lágy hangszín! Egyszerűen elbűvölt, megbabonázott engem. Megláttam benne annak a „rendkívülinek” a jelenlétét, amelynek áhítozását nem fojtotta el bennem, még az öt évi nyugodt, ha akarod, boldog élet sem a férjemmel.

A költő nem utazott a Krímbe oly gyorsan, mint tervezte, mert az egészsége jelentősen megromlott, Az arcára zöldes árnyak feküdtek és egész nap nem mozdult ki emeleti szobájából.

Rendszeresen meglátogattam és ápoltam, mint egy beteg gyermeket. Hamarosan úgy megszokta a társaságomat, hogy már nem tudott nélkülem meglenni. A sír szélén álló ember jogán, bizalmas gyöngédséggel kezelt, megsimogatta és megcsókolta a fejemet, „gyermekemnek” hívott

Egyszer, mikor, szokás szerint a szobájában ültem, különösen ideges volt. A beszélgetésünk a szerelemre terelődött és én futólag megemlítettem, hogy bár boldog vagyok a férjemmel, de ez a boldogság nem örök, nem olyan, amilyenről álmodoztam. A költő heves mozdulattal megragadta mindkét kezemet, és görcsösen szorítva őket, arról kezdett beszélni, hogy én a nagy szerelemre születtem, hogy az én szerelmem a boldogság kiapadhatatlan forrása lehetne és nem is sejtem, hogy a gyöngédség, a költészet és a szenvedély milyen cseppjei olvadnak össze a lelkemben. Aztán váratlanul térdre ereszkedett mellettem, átölelte a lábo- mat, magához szorította és hangosan felzokogott: „Szeretem magát, szeretem — mondogatta — ne taszítson el egy nyomorultat, aki . csak kenyénhéjat kér magától, ne űzzön el engem!”

M

egpróbáltam megnyugtatni, de hiába. Könyörgött, csak egyetlen csókomért. „Nem ismertem soha a női ölelés gyönyörűségét — mondta szenvedélyesen — azt akarom, hogy a halálom előtt végre az én szomorú életemet beragyogja és felmelegítse együttérzésével egy olyan asszony, mint maga.”

Amikor beleegyeztem, hogy megcsókoljon és behunyt szemmel megéreztem ajkamon száraz és forró ajkának érintését, abban a pillanatban megvető undor támadt bennem betegsége és közeli halála iránt.

Kisza - ttam magam az öleléséből és elfutottam.

Kovács Sándor fordítása

*

i

4