Dunántúli Napló, 1970. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-27 / 227. szám

6

DUNÁN TÜL1 NAPLÓ

191(1 szeptember 27.

Hallama Erzsébet:

Barna Pál rossz napja

B

arna Pál rossz napja nem volt minden előzmény nélkül való. Az események, akár egy hosszan kígyózó egyenlet ikszei és ipszilonjai, kapcsolódtak egymásba, hogy kijöjjön a végeredmény. Barna Pál nem sokkal ezelőtt ismét lecsúszott egy külföldi útról, s hiába sejtette rég a lelke mélyén, hogy megint közbejön valami — amikor a főnöke együttérző, vörös arcába nézett, nyakig süllyedt a keserűségbe. Nézte a széles orrcimpákban lebegő fekete szőrszálat, és az a tébolyító kényszerérzete támadt, hogy mindjárt kihúzza zsebéből a körömollót és lenyesi a főnöki orrlyuk hivalkodó díszét. Közben még az idő is tavasziasra fordult, és Barna Pál izzadt a télikabátjában, minthogy azonban nem volt mivel helyettesítenie, tovább izzzadt benne, átkozódva.

Barna Pál a humán műveltség perifériáin billegve jutott el arra a fennsíkra, amit íérfikornak neveznek, s egy idő óta azon kapta magát, hogy el-elábrándozik: mi lett volna, ha annakidején szülei akarata ellenére kalóznak megy. Bántotta, hogy ennek érdekében, egy korai elcsavargáson kívül, aminek az eredménye mindössze néhány vörös hurka lett a fenekén, semmit sem tett. Még mindig gyakran megfordult a fejében, hogy csinálni kellene valamit, de nem jutott az eszébe semmi, ami meg mégis az eszébe jutott s amihez hozzáfogott, az is beleveszett az értekezletek, ebédszünetek, biz- tatóeredményeketértünkel-kimuta- tások és igendeehheztársadalmiösz- szefogásszükséges-hozzászólások go- molygó páráiba, minden megfoghatatlan lett és nedvesség-szagú, az ő élete pedig az egymástól merőben különálló napok morzsáiban öltött testet, de ennek határai is elúsztak a múlt és jövő ködébe. Ezért reggelenként Barna Pál sokszor csodálkozott, hogy tud nekifogni valaminek, amiről nem tudja, hogy mi az, mert nem tudja. hol kezdődött és hova tart. Végül odabent az íróasztala mellett aztán mégis tevékenykedni kezdett, mert a fiókjában dossziék sorakoztak és a naptárában bejegyzések sötétlettek a fehér papíron és megszólalt a telefon és a gombnyomásra kiugrott és kéken íogott a golyóstolla hegye.

Ennek a napnak a délutánján ugyanúgy ballagott a buszmegállóhoz, mint bármikor máskor, legfeljebb növekvő ingerültséggel. Részint a télikabát miatt, amely- n?k vaskos szárnyai a térdét verdestek,' részint a szél miatt, amely idétlen kölyök módjára fickándo- zott. s amikor nekifutott, egy-egy laoátnyi koszt zuttyintott Barna Pál prüszkölő arcába. Az úttesten psp'rcsomók, száraz virágok, egész újságlapok kergetőztek. Barna Pál teje fölött egy zörgő bádoglemezt feszegetett a szél. Odébblépett, íölszuszakolta magát a buszra, zsebkendőjével megpróbálta kitörölni a szemébe hullott szemetet. Ezen a napon méginkább halálra idegesítették a teli szatyrokkal ci- pekedő. pilledtarcú nők. Mindig "tálta a vádlija táján furakodó ’•envérvégeket. sárgarépákat, áruházi zacskókat, hegyes konzervdobozokat, de most még hozzájött az egészhez az is, hogy a felesége fölhívta, legyen szíves, vásárol ion rév kenyeret és egy kiló kristálycukrot. Barna Pál gyűlölt vásárolni. dühében lecsapta a kagylót és azt gondolta: a mai napom megint el van szúrva, pedig éppen ,v,a akartam valamit csinálni! És most hóna alatt szorongatta a ke- nveret. Végigevickélt a puha és •"skos és meleg női testrészek között, amelyek mindig túlméréte- ettck voltak. lekászolódott a ’—s-ről gs félig vakon, félig meg- 'őyo tette meg a hátralevő utat u dig.

U>v («It az. idő estig, mint a ví-y-ofólő utolsó percei. Barna Pál volt a fuldokló, gye- rzkricsai és villanyszámlafizetés és "ízzuboaás és kulcscsörgés és fal- '•'ooácsolás és falon átzengő sláger- *f>s~i"pyok és aHócsaokodás tenge- ~éből emelgette ki a fejét, hógy le- •-aszót szippantson. Háromnegyed nvolckor valamiképpen csönd lett. akkor Barna Pál megevett egy da- -r.b szalonnát és négy szál zöldhagymát. Amikor rágyújtott a ci- ■V',rettá’á ra és benvomta a meg- -•áltó tévé kapesológomb’át. tüstént tisztában volt vele, hogy ma végleg kifogott egy rossz napot. Szája teleivódott a förtelmes hagymaszaggal, elrontotta a cigaretta ízét. Barna Pál lelki békéjének maradékai belezuhantak egy láthatatlan szakadékba, s ő maga apróra zsugorodva foglalta el esti helyét a támlás heverő sarkában.

Megkísérelte befogadni a világ eseményeit, de azok sercegő csíkokon át érkeztek hozzá. Nyögve felállt, megpiszkálta az antennát, de hiába. Többet, mint a műszaki tudományokban tökéletesen járatlan ember, nem tehetett. A sercegés később amúgyis abbamaradt. Barna Pál megbámult néhány különös foltot, amelyek állítólag egy űrhajó külső és belső szerkezeteit mutatták. Az űrhajó elromlótt, mondták, az ürpilótáknak át kellett mászni a holdkompba, spórolni kell az oxigénnel, visszafordulni most már nem lehet, majd később, a Hold után. de a visszaérkezés a Földre nemkülönben problematikus ... Barna Pál bágyadtan hallgatta meg még egyszer a

őrjítsék, türelmesen kivárta, míg végre megjelent egy nő, félméteres hajjal, tányérnagyságú szemüvegben. szélesszárú, lobogó nadrágban. Később észveszejtő miniben pompázott, combi gérő csizmában és anélkül. Olykor levette a szemüvegét. majd visszatette, eközben énekelt. Barna Pál növekvő érdeklődéssel nézte a hölgyet. aki egyik pillanatban egy autó kormánykereke mellől mosolygott ki, a másik pillanatban fiatal pumát sétáltatott pórázon. Álomvilág vette körül, ahol nincsenek tömzsi kocsik és konfekcióvonalak. nincsenek kétszoba-össz- komfortok, szemetet kavaró tavaszi szelek és falat döngető szomszédok. Barna Pál teste észrevétlenül visszanyerte eredeti méreteit. Könnyed, hentergő pózban dohányzott. megfeledkezett a hagymaszagról és hirtelenjében megkívánt valami kis szeszt.

főnök háta mögött a nyelvét öltö- gette és körbefordult, hogy derékig látszott rózsaszínű bugyija. Barna Pál felhördült a szkafander alatt, a hördüléstől őrült táncba kezdett a piros fény, és egy kis kupak, ugyancsak az űrruha felületén, vadul ugrálni kezdett, akár egy dugattyú. Barna Pál férfiasán megmarkolta a jókora vécéhúzóra emlékeztető kék kart és lekiáltott: Mit főztek ki megint, maguk disznók! A vezérkari főnök kezében megállt a kávéscsésze, fölnézett a mennyezetre és savanyú arccal azt mondta Elfelejtettük megszakítani az elektronikus összeköttetést. Mindenki őt, Barna Pált bámulta a plafonon látható képen, ahogy a szűk kabinban feszeng. Végül a főnök elszántan beszélni kezdett: Idefigyeljen, maga szerencsétlen! Hát

VlG ISTVÁN RAJZA

napközben már hallott szöveget, ami egy fantasztikus regény tartalmi kivonatára emlékeztette. Ott, a támlás heverő sarkában, szájában a hagymaszaggal, az a valószínűtlen érzése támadt, hogy az űrhajó nem is létezik. A világ rádióállomásai elkezdik nyomni és nyomni a szöveget, mintha létezne. Zúg, zeng, visszhangzik az

egész éter! Az éter, amit Barna Pál úgy képzelt, mint egy bezárt, ablaktalan termet, amelyben zöldes fénnyel foszforeszkáló, kecses hullámok száguldoznak összevissza. Ez azért szép ebben a technikában, gondolta Barna Pál, kicsit meghatottam Foszforeszkáló zöld hullámok, ez igen. Ámbár

persze az űrhajó létezik. Különben már rég kiderült volna, hogy nincs. Az ilyesmi kiderül. Barna Pálnak meglódult a képzelete: valahol, a fekete, ablaktalan éter alsó határán fehérszakáliú tudósok üldögélnek magányos toronyszobákban és hosszú, ferdenyakú távcsövekbe bámulnak. Érdekes belegondolni, mennyi ember foglalkozik a földön evvel rrteg avval... Itt ez az egész város kerek és átlátható, mindenkinek normális foglalkozása van, kenyeret süt vagy árul, buszt vezet, cipőt talpal vágj' egy íróasztalnál ül. Másutt meg egyesek tengeri liliomot szednek az óceán zöld mélyében, újra és újra fölfedezik az északi sarkot, vagy magányos toronyszobákban lesik naphosszat az eget. Barna Pál elidőzött ennél a gondolatnál egy keveset, s felrémlett benne, hogy nemrég olvasta, három és félmilliárdan élnek a Földön, vagy mennyien, nos, ennyiből már telik ... De aztán feltűnt a képernyőn Magyarország krumplialakú térképe, telirajzolva apró. ha>-as felhőcskékkel. és Barna Pálnak eszébe jutott a télikabátía. Elkomorult, rágyújtott egy újabb, enyhén hagymaszagú s főleg ízetlen cigarettára.

A technika most újabb oldalát fitogtatva tört be Barna Pál lakásába. A képernyő vibrálni kezdett, betűk, majd kerítésszerű csíkok, majd körök, majd félbevágott portrék ugráltak Barna Pál szeme előtt. Szürkéből feketére váltott egy alak. aztán megjelent egy arc, s azonnal átváltozott a saját negatívjává, fehéren vicsorgó néger-ajkat öltött, és így tovább. Barna Pál hagyta, hadd

A felesége nagy sóhajok és nyögések közepette érkezett, fáj a feje, mondta, és amúgyis megőrül. Barna Pál nem vette le szemét a tányér-szemüveges nőről, úgy kérdezte: Nincs itthon valami kis ital? Ital! sikoltott a felesége, más óhajod nincsen? Napon pirított sáskalábat nem kívánsz, angyalom? És kiment és máris visszajött és megállt az ajtóban és más hangon azt mondta: Szóval megint nem csináltad meg a csapot! Akkor Barna Pál ordítani kezdett. Az első mondatok után hangtompítóval folytatta az ordítást, hogy a szomszédok ne hallják. Vagy félórát dühösen járkált a lakásban, s végül lefeküdt aludni.

A

rra riadt, hogy egy nagyon szűk és nagyon szoros valamibe van bepréselődve. Álig kap levegőt és nem is ül, hanem fejjel lefelé lóg. s az orra előtt a levegőben úszkál egy hajkefe. Ez iszonyú volt, ez a repülő hajkefe. Barna Pál hatalmasat sóhajtott, hogy szétrepedjen rajta, ami szorítja. S akkor látta, hogy a szkafander az. Csövek és vezetékek és kis műanyagkupakok álltak ki az űrruhából, mindegyik más volt, némelyikben piros fény villogott, a másikban viszont felforrt, majd visszafutott valami folyadék, akár egy lombikban. Barna Pál halálra rémült és ezt gondolta: Egyedül hagytak a disznók! Mindenki meglépett, csak én maradtam itt! Váratlanul rájött, mit kell tennie, odébb araszolt. a műszerfalon meghúzott egy fehér műanyagkart, majd tíz. egymás mellett sorakozó. narancssárga gomb közül benyomta az ötödiket. A másik falon azonnal beugrott a kép. Barna Pál elszörnyedve látta, hogy két társát a kapcsolótáblákkal teleépített teremben ölelgeti a tasakosképű vezérkari főnök. Vörös arca ragyogott, orrából hosszú, rezgő fekete szőrszál lógott ki. A két másik űrhajós a mennyezet felé mutogatott, vagyis az ég felé, és röhögtek. A símahajú titkárnő, aki kerek szemüveget és combigérő csizmát viselt, letette a kávét az asztalra. A főnök és a két űrhajós beleült a forgó borszékekbe. Barna Pál látta, hogy a kopasz Lajtai, az egyik űrhajós a szék támlájának árnyékában belemarkol a csizmás titkárnő fenekébe. Az meg a

nem maga akart kalóz lenni? Nem maga akart mindenáron fölszállni? Akkor meg minek hőzöng? Az emberiség történetében maga lesz az első, aki nem földi halállal hal meg! Lajtai meg Simon katapultáltak, de maga ezt is átaludta. Hát, gondoltuk, menni hagyjuk. Barna Pál beleordított a hangtölcsérbe: Menni, de hova? Hát a végtelenbe, mondta a főnök, mi majd innét megnézzük, merrefelé tűnik el. Nem akarok a végtelenbe menni! üvöltött Barna Pál és mindkét kezével vadul rángatni, húzni, nyomkodni kezdte a műszerfal összes karmantyúját, gombját, kapcsolóját. Kikapcsolni az összeköttetést, mondta a főnök és újra megfogta a kávéscsészéjét. Barna Pál kiabálni kezdett: Azt már nem, most aztán beolvasok magának, maga ... De a képernyőn egy sárga lobbanással kihunyt a kép. Megszűnt a hangösz- szeköttetés is és Barna Pál hiába kiabált. Egyedül maradt a világűrben. Kinézett az ablakon, de csak a végtelen fekete eget látta a rengeteg csillaggal, és nem tudta, közülük melyik a Föld. Elszáguldott a Göncölszekér rúdja mellett és úgy tűnt, az egész csillagos ég elmarad mögötte. Barna Pál féktelen rémületében újra a gombokra és kapcsolókra vetette magát, de semmi se használt, csak a kabinban forrósodott fel a levegő és sisteregni, zúgni kezdett minden. Leolvadt róla az űrruha, a lombik folyadékostul összeesett, és úgy lebegett a levegőben, mint egy kipukkadt, piszkos léggömb. Barna Pál egy üveglapos óraszerkezetnek esett, összetörte az üveget, az., orrát megcsapta valami csípős szag, könnybelábadt a szeme is, s a kabint egy pillanatra elborította a fehér köd. Barna Pál üvöltött a fehér ködben, ám az nyomban eloszlott, és az ablakon egy szakállas fehér arc bámult be rá. Ügy, szóval te vagy az, kiabált tombolva Barna Pál, nahát miért hagyod ezt? Ha éhen nem döglök évezredekig is mászkálhatok a végtelenben és még csak meg se öregszem! Miféle rémes disznóság ez? Nekem mondod, mondta az isten egykedvűen, én aztán nem tudlak visszafordítani.

Miért nem ellenőriztétek rendesen a tartalék palackokat’ Mit tudom én. de nem akarok a végtelenbe menni! bömbölte Barna PáL Azonnal tégy csodát! Ha tudnék! kuncogott az isten, de lemaradtam a fejlődésben, mert mikor engem kitaláltatok. még szó se volt a világűrről! Barna Pál rémülten meredt a mafla vén arcba, amelynek körvonalai most elmosódtak, jellegtelen, íelismerhe- tetlen, de emberi arc lebegett a száguldó űrhajó ablakában és azt mondta: különben is, mit izgulsz, a Földön is meghalnál, legfeljebb kicsit később, harminc év múlva, közben kihullana a hajad, resz- ketővé válna a kezed és addig is harmincszor háromszázhatvanöt napon át átkozódnál, átkoznád a közlekedést, a lármát, a várost, a világot, tudnád, hogy mindennap milliók halnak meg és születnek, tudnád, hogy minden percben literszám ömlik a méreg a vizekbe és a levegőbe, tudnád, hogy kipusztítjátok az óceánokat, a halakat, a rovarokat, a virágokat, és ti is halálos gázokat leheltek be ózon helyett, és tudnád, hogy re- mekbekészült bombák állnak készenlétben, hogy felrobbanjanak, és tudnád, hogy amúgyis és végül is és mindenképpen kihal ez a nyamvadt kis emberiség. Barna Pál öklével verni kezdte a kabin üvegablakát, de az üveg nem törött el, megpróbálta kinyitni az ajtót, de az ajtó nem nyílt ki. Meg akarok halni, most rögtön! ordította Barna Pál, de a láthatatlanná vált isten nem felelt és a kabin levegőjéből eltűnt az oxigén. De érdekes módon Barna Pál nem fulladt meg, tovább lélegzett, most már oxigén nélkül. A teret zöldes fénnyel foszforeszkáló hullámok töltötték meg. Barna Pál meg akart fogni egyet, de a zöld hullám. mint valami hal, kicsúszott a kezéből. Aztán ez is megszűnt, minden hang és fény megszűnt, csak a rettentő száguldást lehetett mégis érzékelni. Barna Pál kitátotta a száját, hogy ordítson, de nem jött ki hang a torkán. Belátta, hogy sem meghalni, sem élni nem tud már, teste, amely közben cseppfolyóssá vált, leroskadt a semmibe és belemeredt a néma sötétségbe.

A

mikor Barna Pál felébredt, fejében tücsökcirpelés-szerű zajt hallott és egy pillanatig az volt az érzése, hogy egy űrhajóban ül, egészen egyedül a világmindenségben. Gépiesen elvégezte reggeli tisztálkodását, kiment az esőfoltos, hűvös utcára és télikabátja zsebéből előkotort egy cigarettát.

Az autóbuszban éjjeli műszakból hazatartó munkások ültek, arcukon sötét foltokban ütközött ki a borotválatlanság. Egy férfi, közvetlenül Barna Pál lelógó nyakkendője alatt, oldalt fordult az ülésen és kinézett az ablakon. A mellette ülő ásított, majd visszaejtette térdére feketekörmű kezét és azt mondta: az asszony nem hagy békét, gondoltam, máma meg- szögelem neki a stelázsit. Az innenső ember rábólintott és' ő is ásított. Barna Pálra is rájött az ásítás, de éppen löktek egyet rajta, az ásítás így befejezetlen maradt. A tücsökcirpelés ekkor pattant szét a fejében, akár egy szappanbuborék. A hirtelen támadt hang-vákumba betörtek a környező zajok: a motor bőgése, a leterhelt tengelyek csikorgása, a zökkenőket érző rugók nyögése, nevé- tés. zsibongó beszéd. Barna Pál beleszaglászott a levegőbe, valami nagyon jó. nagyon erős emberi bűz lebegett az úszkáló olajszag fölött. Áporodott verejték- és fokhagymaszag volt. Barna Pál teleszívta vele a tüdejét, elvigyoro- dott és kishíján könnyek szöktek a szemébe a boldogságtól.

M

icsoda reggel, gondolta lelkesen. micsoda egy nagyszerű reggel! Ez igen. ez a tavasz, ez... Most fogta föl, hogy az az ember ott, az ablak melletti ülésen. ma stelázsit készül szögein!. Micsoda remek nap, gondolta Barna Pál boldogan és embernek érezte magát, erősnek, ma valami új kezdődik, igen, biztosan ...

Reggel hét óra huszonhárom perc volt és az autóbusz, ötvenkilomé- teres óránkénti sebességgel, végiggördült a városon, némi olajszagot és kavargó port hagyva maga után.