Dunántúli Napló, 1970. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-27 / 227. szám

6 DUNÁN TÜL1 NAPLÓ 191(1 szeptember 27. Hallama Erzsébet: Barna Pál rossz napja B arna Pál rossz napja nem volt minden előzmény nélkül va­ló. Az események, akár egy hosszan kígyózó egyenlet ikszei és ipszilonjai, kapcsolódtak egy­másba, hogy kijöjjön a végered­mény. Barna Pál nem sokkal ez­előtt ismét lecsúszott egy külföldi útról, s hiába sejtette rég a lelke mélyén, hogy megint közbejön va­lami — amikor a főnöke együtt­érző, vörös arcába nézett, nyakig süllyedt a keserűségbe. Nézte a széles orrcimpákban lebegő feke­te szőrszálat, és az a tébolyító kényszerérzete támadt, hogy mind­járt kihúzza zsebéből a körömol­lót és lenyesi a főnöki orrlyuk hivalkodó díszét. Közben még az idő is tavasziasra fordult, és Bar­na Pál izzadt a télikabátjában, minthogy azonban nem volt mivel helyettesítenie, tovább izzzadt ben­ne, átkozódva. Barna Pál a humán műveltség perifériáin billegve jutott el arra a fennsíkra, amit íérfikornak ne­veznek, s egy idő óta azon kapta magát, hogy el-elábrándozik: mi lett volna, ha annakidején szülei akarata ellenére kalóznak megy. Bántotta, hogy ennek érdekében, egy korai elcsavargáson kívül, aminek az eredménye mindössze néhány vörös hurka lett a fene­kén, semmit sem tett. Még min­dig gyakran megfordult a fejében, hogy csinálni kellene valamit, de nem jutott az eszébe semmi, ami meg mégis az eszébe jutott s ami­hez hozzáfogott, az is beleveszett az értekezletek, ebédszünetek, biz- tatóeredményeketértünkel-kimuta- tások és igendeehheztársadalmiösz- szefogásszükséges-hozzászólások go- molygó páráiba, minden megfog­hatatlan lett és nedvesség-szagú, az ő élete pedig az egymástól me­rőben különálló napok morzsái­ban öltött testet, de ennek hatá­rai is elúsztak a múlt és jövő kö­débe. Ezért reggelenként Barna Pál sokszor csodálkozott, hogy tud nekifogni valaminek, amiről nem tudja, hogy mi az, mert nem tud­ja. hol kezdődött és hova tart. Végül odabent az íróasztala mel­lett aztán mégis tevékenykedni kezdett, mert a fiókjában dosszi­ék sorakoztak és a naptárában be­jegyzések sötétlettek a fehér papí­ron és megszólalt a telefon és a gombnyomásra kiugrott és kéken íogott a golyóstolla hegye. Ennek a napnak a délutánján ugyanúgy ballagott a buszmegál­lóhoz, mint bármikor máskor, leg­feljebb növekvő ingerültséggel. Részint a télikabát miatt, amely- n?k vaskos szárnyai a térdét ver­destek,' részint a szél miatt, amely idétlen kölyök módjára fickándo- zott. s amikor nekifutott, egy-egy laoátnyi koszt zuttyintott Barna Pál prüszkölő arcába. Az úttesten psp'rcsomók, száraz virágok, egész újságlapok kergetőztek. Barna Pál teje fölött egy zörgő bádoglemezt feszegetett a szél. Odébblépett, íölszuszakolta magát a buszra, zsebkendőjével megpróbálta kitö­rölni a szemébe hullott szemetet. Ezen a napon méginkább halálra idegesítették a teli szatyrokkal ci- pekedő. pilledtarcú nők. Mindig "tálta a vádlija táján furakodó ’•envérvégeket. sárgarépákat, áru­házi zacskókat, hegyes konzervdo­bozokat, de most még hozzájött az egészhez az is, hogy a felesége fölhívta, legyen szíves, vásárol ion rév kenyeret és egy kiló kristály­cukrot. Barna Pál gyűlölt vásá­rolni. dühében lecsapta a kagylót és azt gondolta: a mai napom me­gint el van szúrva, pedig éppen ,v,a akartam valamit csinálni! És most hóna alatt szorongatta a ke- nveret. Végigevickélt a puha és •"skos és meleg női testrészek között, amelyek mindig túlméréte- ettck voltak. lekászolódott a ’—s-ről gs félig vakon, félig meg- 'őyo tette meg a hátralevő utat u dig. U>v («It az. idő estig, mint a ví-y-ofólő utolsó percei. Bar­na Pál volt a fuldokló, gye- rzkricsai és villanyszámlafizetés és "ízzuboaás és kulcscsörgés és fal- '•'ooácsolás és falon átzengő sláger- *f>s~i"pyok és aHócsaokodás tenge- ~éből emelgette ki a fejét, hógy le- •-aszót szippantson. Háromnegyed nvolckor valamiképpen csönd lett. akkor Barna Pál megevett egy da- -r.b szalonnát és négy szál zöld­hagymát. Amikor rágyújtott a ci- ■V',rettá’á ra és benvomta a meg- -•áltó tévé kapesológomb’át. tüs­tént tisztában volt vele, hogy ma végleg kifogott egy rossz napot. Szája teleivódott a förtelmes hagy­maszaggal, elrontotta a cigaretta ízét. Barna Pál lelki békéjének maradékai belezuhantak egy lát­hatatlan szakadékba, s ő maga ap­róra zsugorodva foglalta el esti helyét a támlás heverő sarkában. Megkísérelte befogadni a világ eseményeit, de azok sercegő csí­kokon át érkeztek hozzá. Nyögve felállt, megpiszkálta az antennát, de hiába. Többet, mint a műszaki tudományokban tökéletesen járat­lan ember, nem tehetett. A serce­gés később amúgyis abbamaradt. Barna Pál megbámult néhány kü­lönös foltot, amelyek állítólag egy űrhajó külső és belső szerkezete­it mutatták. Az űrhajó elromlótt, mondták, az ürpilótáknak át kel­lett mászni a holdkompba, spórol­ni kell az oxigénnel, visszafordul­ni most már nem lehet, majd ké­sőbb, a Hold után. de a visszaér­kezés a Földre nemkülönben prob­lematikus ... Barna Pál bágyad­tan hallgatta meg még egyszer a őrjítsék, türelmesen kivárta, míg végre megjelent egy nő, félméte­res hajjal, tányérnagyságú szem­üvegben. szélesszárú, lobogó nad­rágban. Később észveszejtő mini­ben pompázott, combi gérő csiz­mában és anélkül. Olykor levette a szemüvegét. majd visszatette, eközben énekelt. Barna Pál nö­vekvő érdeklődéssel nézte a höl­gyet. aki egyik pillanatban egy autó kormánykereke mellől mo­solygott ki, a másik pillanatban fiatal pumát sétáltatott pórázon. Álomvilág vette körül, ahol nin­csenek tömzsi kocsik és konfekció­vonalak. nincsenek kétszoba-össz- komfortok, szemetet kavaró tava­szi szelek és falat döngető szom­szédok. Barna Pál teste észrevét­lenül visszanyerte eredeti mérete­it. Könnyed, hentergő pózban do­hányzott. megfeledkezett a hagy­maszagról és hirtelenjében meg­kívánt valami kis szeszt. főnök háta mögött a nyelvét öltö- gette és körbefordult, hogy deré­kig látszott rózsaszínű bugyija. Barna Pál felhördült a szkafander alatt, a hördüléstől őrült táncba kezdett a piros fény, és egy kis kupak, ugyancsak az űrruha felü­letén, vadul ugrálni kezdett, akár egy dugattyú. Barna Pál férfia­sán megmarkolta a jókora vécé­húzóra emlékeztető kék kart és lekiáltott: Mit főztek ki megint, maguk disznók! A vezérkari fő­nök kezében megállt a kávéscsé­sze, fölnézett a mennyezetre és savanyú arccal azt mondta Elfe­lejtettük megszakítani az elektro­nikus összeköttetést. Mindenki őt, Barna Pált bámulta a plafonon látható képen, ahogy a szűk ka­binban feszeng. Végül a főnök el­szántan beszélni kezdett: Idefi­gyeljen, maga szerencsétlen! Hát VlG ISTVÁN RAJZA napközben már hallott szöveget, ami egy fantasztikus regény tar­talmi kivonatára emlékeztette. Ott, a támlás heverő sarkában, szájá­ban a hagymaszaggal, az a való­színűtlen érzése támadt, hogy az űrhajó nem is létezik. A világ rá­dióállomásai elkezdik nyomni és nyomni a szöveget, mintha létez­ne. Zúg, zeng, visszhangzik az egész éter! Az éter, amit Barna Pál úgy képzelt, mint egy bezárt, ablaktalan termet, amelyben zöl­des fénnyel foszforeszkáló, kecses hullámok száguldoznak össze­vissza. Ez azért szép ebben a tech­nikában, gondolta Barna Pál, ki­csit meghatottam Foszforeszkáló zöld hullámok, ez igen. Ámbár persze az űrhajó létezik. Külön­ben már rég kiderült volna, hogy nincs. Az ilyesmi kiderül. Barna Pálnak meglódult a képzelete: va­lahol, a fekete, ablaktalan éter al­só határán fehérszakáliú tudósok üldögélnek magányos toronyszo­bákban és hosszú, ferdenyakú táv­csövekbe bámulnak. Érdekes be­legondolni, mennyi ember foglal­kozik a földön evvel rrteg avval... Itt ez az egész város kerek és át­látható, mindenkinek normális foglalkozása van, kenyeret süt vagy árul, buszt vezet, cipőt tal­pal vágj' egy íróasztalnál ül. Má­sutt meg egyesek tengeri liliomot szednek az óceán zöld mélyében, újra és újra fölfedezik az északi sarkot, vagy magányos toronyszo­bákban lesik naphosszat az eget. Barna Pál elidőzött ennél a gondo­latnál egy keveset, s felrémlett benne, hogy nemrég olvasta, há­rom és félmilliárdan élnek a Föl­dön, vagy mennyien, nos, ennyi­ből már telik ... De aztán feltűnt a képernyőn Magyarország krump­lialakú térképe, telirajzolva apró. ha>-as felhőcskékkel. és Barna Pál­nak eszébe jutott a télikabátía. El­komorult, rágyújtott egy újabb, enyhén hagymaszagú s főleg ízet­len cigarettára. A technika most újabb oldalát fitogtatva tört be Barna Pál lakásába. A képernyő vib­rálni kezdett, betűk, majd kerí­tésszerű csíkok, majd körök, majd félbevágott portrék ugráltak Bar­na Pál szeme előtt. Szürkéből fe­ketére váltott egy alak. aztán meg­jelent egy arc, s azonnal átválto­zott a saját negatívjává, fehéren vicsorgó néger-ajkat öltött, és így tovább. Barna Pál hagyta, hadd A felesége nagy sóhajok és nyö­gések közepette érkezett, fáj a fe­je, mondta, és amúgyis megőrül. Barna Pál nem vette le szemét a tányér-szemüveges nőről, úgy kér­dezte: Nincs itthon valami kis ital? Ital! sikoltott a felesége, más óhajod nincsen? Napon pirított sáskalábat nem kívánsz, angya­lom? És kiment és máris visszajött és megállt az ajtóban és más han­gon azt mondta: Szóval megint nem csináltad meg a csapot! Ak­kor Barna Pál ordítani kezdett. Az első mondatok után hangtompító­val folytatta az ordítást, hogy a szomszédok ne hallják. Vagy fél­órát dühösen járkált a lakásban, s végül lefeküdt aludni. A rra riadt, hogy egy nagyon szűk és nagyon szoros vala­mibe van bepréselődve. Álig kap levegőt és nem is ül, hanem fejjel lefelé lóg. s az orra előtt a levegőben úszkál egy hajkefe. Ez iszonyú volt, ez a repülő hajkefe. Barna Pál hatalmasat sóhajtott, hogy szétrepedjen rajta, ami szo­rítja. S akkor látta, hogy a szka­fander az. Csövek és vezetékek és kis műanyagkupakok álltak ki az űrruhából, mindegyik más volt, némelyikben piros fény villogott, a másikban viszont felforrt, majd visszafutott valami folyadék, akár egy lombikban. Barna Pál halálra rémült és ezt gondolta: Egyedül hagytak a disznók! Mindenki meg­lépett, csak én maradtam itt! Vá­ratlanul rájött, mit kell tennie, odébb araszolt. a műszerfalon meghúzott egy fehér műanyagkart, majd tíz. egymás mellett sorako­zó. narancssárga gomb közül be­nyomta az ötödiket. A másik fa­lon azonnal beugrott a kép. Barna Pál elszörnyedve látta, hogy két társát a kapcsolótáblákkal teleépí­tett teremben ölelgeti a tasakos­képű vezérkari főnök. Vörös arca ragyogott, orrából hosszú, rezgő fe­kete szőrszál lógott ki. A két má­sik űrhajós a mennyezet felé mu­togatott, vagyis az ég felé, és rö­högtek. A símahajú titkárnő, aki kerek szemüveget és combigérő csizmát viselt, letette a kávét az asztalra. A főnök és a két űrhajós beleült a forgó borszékekbe. Bar­na Pál látta, hogy a kopasz Lajtai, az egyik űrhajós a szék támlájá­nak árnyékában belemarkol a csiz­más titkárnő fenekébe. Az meg a nem maga akart kalóz lenni? Nem maga akart mindenáron fölszáll­ni? Akkor meg minek hőzöng? Az emberiség történetében maga lesz az első, aki nem földi halállal hal meg! Lajtai meg Simon katapul­táltak, de maga ezt is átaludta. Hát, gondoltuk, menni hagyjuk. Barna Pál beleordított a hangtöl­csérbe: Menni, de hova? Hát a végtelenbe, mondta a főnök, mi majd innét megnézzük, merrefelé tűnik el. Nem akarok a végtelen­be menni! üvöltött Barna Pál és mindkét kezével vadul rángatni, húzni, nyomkodni kezdte a mű­szerfal összes karmantyúját, gomb­ját, kapcsolóját. Kikapcsolni az összeköttetést, mondta a főnök és újra megfogta a kávéscsészéjét. Barna Pál kiabálni kezdett: Azt már nem, most aztán beolvasok magának, maga ... De a képer­nyőn egy sárga lobbanással ki­hunyt a kép. Megszűnt a hangösz- szeköttetés is és Barna Pál hiába kiabált. Egyedül maradt a világ­űrben. Kinézett az ablakon, de csak a végtelen fekete eget látta a rengeteg csillaggal, és nem tud­ta, közülük melyik a Föld. Elszá­guldott a Göncölszekér rúdja mel­lett és úgy tűnt, az egész csilla­gos ég elmarad mögötte. Barna Pál féktelen rémületében újra a gom­bokra és kapcsolókra vetette ma­gát, de semmi se használt, csak a kabinban forrósodott fel a levegő és sisteregni, zúgni kezdett min­den. Leolvadt róla az űrruha, a lombik folyadékostul összeesett, és úgy lebegett a levegőben, mint egy kipukkadt, piszkos léggömb. Barna Pál egy üveglapos óraszer­kezetnek esett, összetörte az üve­get, az., orrát megcsapta valami csípős szag, könnybelábadt a sze­me is, s a kabint egy pillanatra elborította a fehér köd. Barna Pál üvöltött a fehér ködben, ám az nyomban eloszlott, és az ablakon egy szakállas fehér arc bámult be rá. Ügy, szóval te vagy az, kia­bált tombolva Barna Pál, nahát miért hagyod ezt? Ha éhen nem döglök évezredekig is mászkálha­tok a végtelenben és még csak meg se öregszem! Miféle rémes disznóság ez? Nekem mondod, mondta az isten egykedvűen, én aztán nem tudlak visszafordítani. Miért nem ellenőriztétek rende­sen a tartalék palackokat’ Mit tu­dom én. de nem akarok a végte­lenbe menni! bömbölte Barna PáL Azonnal tégy csodát! Ha tudnék! kuncogott az isten, de lemarad­tam a fejlődésben, mert mikor engem kitaláltatok. még szó se volt a világűrről! Barna Pál ré­mülten meredt a mafla vén arc­ba, amelynek körvonalai most el­mosódtak, jellegtelen, íelismerhe- tetlen, de emberi arc lebegett a száguldó űrhajó ablakában és azt mondta: különben is, mit izgulsz, a Földön is meghalnál, legfeljebb kicsit később, harminc év múlva, közben kihullana a hajad, resz- ketővé válna a kezed és addig is harmincszor háromszázhatvanöt napon át átkozódnál, átkoznád a közlekedést, a lármát, a várost, a világot, tudnád, hogy mindennap milliók halnak meg és születnek, tudnád, hogy minden percben li­terszám ömlik a méreg a vizekbe és a levegőbe, tudnád, hogy ki­pusztítjátok az óceánokat, a hala­kat, a rovarokat, a virágokat, és ti is halálos gázokat leheltek be ózon helyett, és tudnád, hogy re- mekbekészült bombák állnak ké­szenlétben, hogy felrobbanjanak, és tudnád, hogy amúgyis és végül is és mindenképpen kihal ez a nyamvadt kis emberiség. Barna Pál öklével verni kezdte a kabin üvegablakát, de az üveg nem tö­rött el, megpróbálta kinyitni az aj­tót, de az ajtó nem nyílt ki. Meg akarok halni, most rögtön! ordí­totta Barna Pál, de a láthatatlan­ná vált isten nem felelt és a ka­bin levegőjéből eltűnt az oxigén. De érdekes módon Barna Pál nem fulladt meg, tovább lélegzett, most már oxigén nélkül. A teret zöldes fénnyel foszforeszkáló hullámok töltötték meg. Barna Pál meg akart fogni egyet, de a zöld hul­lám. mint valami hal, kicsúszott a kezéből. Aztán ez is megszűnt, minden hang és fény megszűnt, csak a rettentő száguldást lehetett mégis érzékelni. Barna Pál kitá­totta a száját, hogy ordítson, de nem jött ki hang a torkán. Belát­ta, hogy sem meghalni, sem élni nem tud már, teste, amely közben cseppfolyóssá vált, leroskadt a semmibe és belemeredt a néma sötétségbe. A mikor Barna Pál felébredt, fejében tücsökcirpelés-szerű zajt hallott és egy pillanatig az volt az érzése, hogy egy űrha­jóban ül, egészen egyedül a világ­mindenségben. Gépiesen elvégezte reggeli tisztálkodását, kiment az esőfoltos, hűvös utcára és télika­bátja zsebéből előkotort egy ciga­rettát. Az autóbuszban éjjeli műszakból hazatartó munkások ültek, arcu­kon sötét foltokban ütközött ki a borotválatlanság. Egy férfi, köz­vetlenül Barna Pál lelógó nyak­kendője alatt, oldalt fordult az ülésen és kinézett az ablakon. A mellette ülő ásított, majd vissza­ejtette térdére feketekörmű kezét és azt mondta: az asszony nem hagy békét, gondoltam, máma meg- szögelem neki a stelázsit. Az in­nenső ember rábólintott és' ő is ásított. Barna Pálra is rájött az ásítás, de éppen löktek egyet raj­ta, az ásítás így befejezetlen ma­radt. A tücsökcirpelés ekkor pat­tant szét a fejében, akár egy szap­panbuborék. A hirtelen támadt hang-vákumba betörtek a környe­ző zajok: a motor bőgése, a leter­helt tengelyek csikorgása, a zök­kenőket érző rugók nyögése, nevé- tés. zsibongó beszéd. Barna Pál beleszaglászott a levegőbe, valami nagyon jó. nagyon erős emberi bűz lebegett az úszkáló olajszag fölött. Áporodott verejték- és fok­hagymaszag volt. Barna Pál tele­szívta vele a tüdejét, elvigyoro- dott és kishíján könnyek szöktek a szemébe a boldogságtól. M icsoda reggel, gondolta lelke­sen. micsoda egy nagyszerű reggel! Ez igen. ez a tavasz, ez... Most fogta föl, hogy az az ember ott, az ablak melletti ülé­sen. ma stelázsit készül szögein!. Micsoda remek nap, gondolta Bar­na Pál boldogan és embernek érez­te magát, erősnek, ma valami új kezdődik, igen, biztosan ... Reggel hét óra huszonhárom perc volt és az autóbusz, ötvenkilomé- teres óránkénti sebességgel, végig­gördült a városon, némi olajsza­got és kavargó port hagyva maga után.

Next

/
Thumbnails
Contents