Dunántúli Napló, 1970. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-26 / 226. szám
6 dunántúli napló 1970 szeptember 26. A hirtelen nőtt „kamasz' CRAIOVA A z ég alján már negyed órája látom az ezüst csíkot, amikor a domb mögül feltűnik a Chémiai Kombinát. Először azt hittem Craiova lámpáinak fénypárája vibrál az éjszakában. A város még 10 kilométernyire van, csak az óriásüzem. vársonyi fényereje kápráztat. Díszkivilágitás? Nem. Az átlátszó falak mögött, toronnyi gépek mellett, törpének tűnő emberek nyüzsögnek. Műszak. Széchenyi tér nagyságú csarnokok. Üvegfalak. Neonok. Alumíniumtomyok. A pécsi autóbusz kilométer órája már rég átfordult a 700. kilométeren, amikor a város első házai feltűnnek. Hátul még akkor is kísér a kombinát világítása, amikor a 10 emeletes házak sorfala között tapogatózunk a centrum felé. Ahogy közeledünk úgy zsugorodnak a házak és fények. A régi várost új öleli. A régi városban bontásra ítélt házak között vakítóan tündököl a Hotel Zsil. Pajzsszerű, fehér pikkelyek díszítik, megtörik homlokzatának síkját. A földszinti falak fehér márvány lapokból készültek. Vörös bársony ülő puffok. A kirakatban dísztárgyak, italok, órák-ékszerek — dollárért. A szoba: krémszínű tapátéval, barnára pácolt lécekkel díszített falak. Sárga szőnyegpadló. Aranyhuzatú heverők. Fehér telefon. Megszámolom a szobasarkokat: azt kívánom, megismerhessem ezt az idegen, kétarcú várost. A liftben magyarul beszélnek. Dr. Kiforr Titusz Ma- rosvásártielyről érkezett családjával. A fiút hozták az egyetemre. Nehéz napok következnek — a fölvételi. Tíz pont a maximum. Csak a felvételi eredménye számít. A most induló orvosi fakultásra 2000 jelentkező van a 200 helyre. Az írásbeli és szóbeli eredmények ezred pontosságra differenciálják a jelentkezők felkészültségét. Nem ritka, hogy 9,876 pont igent, 9,875 nemet jelent. Az Universitateán — egyetemen — a most induló orvosi fakultás a 10. Elektró- mérnöki, agrármérnöki, közgazdász, bölcsész karok a legjelentősebbek, az 1946-ban alapított egyetemen, ahol ma már 5 ezer nappali és 4 ezer esti hallgató tanul. A város egyébként is csupa diák. Délidőben — szeptember közepén kezdődött az iskola — tömegesen hullám- zanak a Calea Uniriin, a főutcán. A lányok sötétkék egyenruhában, világoskék blúzban. A fiúkon kivétel nélkül egyensapka. Ember- ember hátán, a 33 fokos melegben. Mindenki most igyekszik dolgát elintézni. Közeleg a déli szieszta. Akkor az üzletek többsége bezár, az utcák elnéptelenednek. Ez a legalkalmasabb idő arra, hogy megcsodáljam a klasszicista Universitatea épületét. Hűvös aulájában elcsudálkozzak méretein. A Biserica Dumitru tiszta román stílusú templom. Finom! vonalai, díszítése, ezernyi boltíve, piros-fehér téglasorai a keleti építészetről vallanak. A most épülő új, a város második színháza már a jövő századnak épül. Méretei és formája erre enged következtetni. A Május 1. téren levő pártház a dél, a művészeti múzeum remekbeszabott barokk épületcsodája a nyugat építőművészetét hirdeti. A parkban Theodor Aman román festő, a város szülöttének szobra áll. Craiova régi kereskedelmi központ. Egykori mezőgazda- sági város, hatalmas földesurak lakhelyt Palotáik ma a város legszebb középületei. A negyedszázada indult óriási fejlődés eredménye: ma az ország 4. városa. Az Elektro- putere-ben gyártják a szépvonalú román elektró-Diesel mozdonyokat, amelyeket 28 országba exportálnak. Mező- gazdasági gépgyártó vállalat, Hőerőmű és a már említett Chemiai Kombinát épült az elmúlt években. Tíz év alatt megkétszereződött a város lakossága. Hinni sem akartam: az 1960-as Almanach szerint 96 ezer lakos élt itt. Most meg 200 ezer? Hogy lehet ez? —.Az üzemek tömegével vonzották az embereket. Az Elektróputereben 7 ezer ember dolgozik. Lakatosok, szerelők, esztergályosok ezres csapatai érkeztek. Később jött a család. Az egyetemek, diákok, nevelők... Nálunk a szaporodás is óriási. Costea Constantin piros-fehér csíkos trikójában, farmernadrágban látszólag nem különbözik a többi 22 éves fiatalembertől. Ebben az évben végezte el az agrármérnökit. Édesanyja magyar lány, de Costea már erősen töri nyelvünket. Egy mondatot azonban hibátlan folyékonysággal mondott. Az egyik fogadáson egyszerre fordított görögül románra és magyarra. Forgatta szegény a fejét, egyszercsak türelmét vesztve felkiáltott: az istenbe már azt sem tudom, Kinek mit mondjak... Tőle tudom: a város közelében van a fiatalok kedvenc kirándulóhelye, a Zsormáni tó. Vitorlázni, csónakázni, fürdeni nagyszerűen lehet. A nagy melegben a Zsil partjára, vagy a tó mellé menekül a város. Keresztül kasul csavarogtam Craiovát. Néha elámul- tam a szépvonalú Dáciák sokaságán — az 1000-es 55 ezer, az 1300-as 70 ezer lei — az óriási építkezések, robbanásszerűen fejlődő üzemek nagy- szerűségén. Nagyváros. A rádió 3 órás műsort ad. Az Inainte, a nagypéldányszámú helyi újság info mációi egy kissé már a jövőt idézik. Mint a 30 ezres stadion, amely még csak félig telik meg, az ép lő színház, vagy orvosi egyetem, amelynek most még fele is nagy a váMit hagynak az ülésen? Feledékeny utasok Legtöbb a női holmi Pécsről naponta 56 vonat indul, több tízezer utassal. A város napi autóbuszforgalma átlagosan 180 ezer utassal számol, a távolsági járatok is több ezerrel. Az utasok — reggelente — frissek, nyugodtabbak, munka után kedélyállapotuk már változó, fáradtak, idegesek. S ebből következik: feledékenyek ... A kocsikban felejtett holmikat — amelyeknek értéke, havonta hozzávetőlegesen 6— 8—10 ezer forint — a MÁV igazán nagy gonddal raktározza, leltározza. Még jó, ha a hivatalnokok a pontos címhez jutnak, akkor postán juttatják el a cimzethez az elveszettnek hitt tárgyakat. Ha nincs cím, három hónapig megőrzik, utánna a Bizományi Áruház révén értékesítik. Már amit lehet. Mert a „bóvlit” a Bizományi sem veszi át. Végső megoldás: elárverezik. Mindkét esetben a befolyt összeget a MÁV-nak fizetik be. — Mi található a raktárban, jelenleg? A CRAIOVAI UNIVERSITATEA Furus Géza főintéző mondja: — Többnyire az évszakokhoz kapcsolódik az elhagyott holmik jellege. Most például rengeteg esernyőnk van, és persze orkánkabát. Nyáron napszemüveg, táskarádió, néhány fényképezőgép, télen kalapok, sálak, kesztyűk valóságos garmadája. Egyébként ma a Barcsról érkező vonatról egy műfogsort hoztak be. Hogyan került oda, a .jóég tudja?! Nem rég egy 14 éves kislány kísérte ki rokonát a pályaudvarra. Vele volt a három esztendős húga is. A kistestvérkét elhagyta a nagy tömegben, de azután végülis megtalálták, nem kis fáradozás után. Előfordulnak csalási kísérletek is. Hornyák István tanácsos, állomásfőnök meséli, a közelmúltban két kaposvári lány jelentkezett: a vonatban hagyták csomagjukat, amelyben ruhanemű volt. — Kiderült aztán, hosszas faggatás után, hogy a lányok semmit az égvilágon el nem veszítettek, ugyanis autóstoppal jöttek Pécsre. Be is vallották, hogy néhány ezer forinttal a MÁV-ot akarták „megvágni”, kártérítésre kötelezni. Eléggé ostoba kísérlet, hiszen ami az üres kocsikból hozzánk kerül, annak jegyzőkönyvi nyoma van nálunk. — Akad-e értékesebb holmi, amiért nem jelentkeznek? — Elég sok. Ügy tűnik, az emberek kissé nagyvonalúak. A háromszáz forintos, ösz- szecsukható ernyőért sem jelentkeznek, inkább vesznek egy másikat. Megnéztem az AKÖV-tele- pen a városi, illetve a vidéki járat kocsijából összeszedett „gyűjteményt”. Az összetétel azonos ernyők, pulóverek, kardigánok, katonasapkák, derékszíjak, kosarak, rózsaszín huzatú kisdunyha, (!) lila női alsónadrág (!!), cipő, aztán karórák, aranynyaklánc, gyerekruha, játékpisztoly, bukósisak, demizson, éthordó. Van itt egy finom, meglehetősen drága zöld színű női kötött kardigán, amelyet augusztus 24-én felejtettek a Berkesd—Pécsvárad közötti járat kocsiján. Július 23-án (!) a Mecseki Ércbánya Vállalat III. üzemének munkásjáratán hagyta valaki barna szivacszakóját, a gomblyukban parányi kis bányászjelvénnyel. Jelentkező nincs... — Ezen is csodálkozom — mondja Szakonyi Lajos forgalmi igazgató — hiszen naponta három-négy bérletet leadnak a kalauzok, s ezeknek sincs gazdája. Sajnos a nevet nem tüntetik fel a bérleteken, így aztán tulajdonosát még értesíteni sem tudjuk. — Kik a feledékenyebbek? — Nők! Feltétlenül. A talált tárgyaknak legalább hetvenöt százaléka női holmi. Dede Sándor osztályvezető: — Az a baj, hogy sokan nem is tudják, mit hol veszítettek el. Legkevésbé gondolnak az autóbuszra, s eszükbe sem jut, hogy egy válaszlevelezőlapon érdeklődjenek. A „nagyvonalúságnak” aztán lám ez az eredménye: a gyakran értékes holmik a bizományiba, az értéktelenebbek pedig árverésre, illetve azon keresztül a zsib- árusokhoz kerültek. R. F. ros igényeihez. Máskor megdöbbentett: miért hagyják a város főutcáján folyni az üzletekből kiöntött ragadós szennyvizet; miért nem rejtik el a düledező viskókat, gazos, szemetes udvarokat, a mosás után száradó ruhát a város szívéből? Persze mindent nem lehet egyszerre megoldani. Craiova hirtelen nőtt kamasz. Egy kissé még őrzi a gyermek szépségét, már felfedezhető benne a felnőtt erőteljes egyénisége, de sután mozgatja esetlenül hosszú karjait, lábait: egyelőre nem tudja mit kezdjen vele... Lombos! Jenő Amit a kedves vendég óhajt... Üzérkedés a borral — Éjjel-nappal kiszolgálás A helyszín: Komlón a városközponttól alig két kilométerre magányos, kertes kis családi ház áll. Vagy fél kilométer körzetben nincs épület körülötte. A kétszintes ház előtere zölddel futtatott terasz, — asztalokkal, székekkel. Innen vezet néhány lépcső a pincébe. A pince Komoly tálán ro v a t előterében is asztalok, székek, — beljebb pedig kétoldalt a különböző nagyságú boroshordók sora. A boltíves pincének régi, átalakított bányászlámpák piros és zöld égői kellemes hangulatot kölcsönöznek. Szereplők: Takács István, Komló, Kossuth-bányai mozdonyszerelő és nyugdíjas édesanyja, — mindketten „másodállásban” pincérek. Vendégek a teraszon, a pincében. A történet: Takács István arra gondolt, hogy ezt a szép családi házat, adottságait — távol a várostól, de azért mégsem annyira messze, hogy bárki akár gyalogosan is tizenöt, húsz perc alatt ne érné el — hasznosítani kellene. Körülbelül két éve elhatározta: kocsmát nyit. Igaz: saját termésű bora évente alig néhány hektó, de sebaj, majd pótolja és különben sem a saját termésre alapozta az üzletet. Vannak bortermelői ismerősei Kalocsa, Sió- agárd mellet, de Hosszúhe- tényben is, — adnak el azok, amennyit csak kér. Aztán autós ismerős is akad jóné- hány, akik a jó fuvardíj fejében időnként szívesen állnak rendelkezésére. így lesz, — döntötte el — és szépen berendezte az üzletet De honnan toboroz vendégeKet? Nem gond ez sem. Nagy az ismerettségi köre, meg aztán mindig akad sok ember, aki megunja a városi légkört, aki a városi éttermek és italboltok zárórája után még szí vesen elidőzne a borospohár mellett. De gondoskodni kell felszolgálóról is. Ezt is meg lehet oldani. Ö a bányában mindig a délelőttös műszakban dolgozik, délután tehát ráér felöltem a „fehér köpenyt”. És éjszaka? Majd a mama vállalja a kiszolgálást. Mi kell még, hogy jól menjen az üzlet? És ha a vendég megéhezik? Üres gyomorra nem csúszik az ital, tehát — gondolta — legyen mindig kapható rántotta, zsíros kenyér, de ha úgy adódik, egykét tyúk is megfől, nem utolsó dolog a csirkepaprikás sem. De kell ám még egyéb is, — olyan, amit a vendég az állami üzletben nem kap. Hitel! Hát legyen, nagy csábító a „fogyasszon csak, majd fizetéskor megkapom az árát” — ajánlat. Nemrég ismét beszerző körútra indult Takács István. Ismerősének személygépkocsijával mentek volna. Az útra mindent előkészítettek. Takács táviratozott Császár- töltésre: 280 liter bor kellene. Az autó hátsó ülését leszerelték és 14 darab 20 literes marmonkannát helyeztek el benne, — úgy mint máskor — ezeket akarták borral megtölteni. Az induláskor azonban „hívatlan vendégek” jelentek meg... Az eddigi vizsgálat megállapította: Takács rendszeresen üzérkedett a borral, — literjét 12 forintért vette és 20 forintért árusította maszek kocsmájában. Többezer liter bort mért ki, de jelentős mennyiségű, engedély nélküli, saját készítésű pálinkát és likőröket is lefoglaltak nála. Kiderült az is, hogy akiktől a bort felvásárolta, — nem fizettek a bor után forgalmi adót, be sem jelentették. Literenként 5 forinttal számolva tetemes összeget tesz ki az adócsalás. „Álom es valóság” — írta Takács egy kis füzet borítólapjára, — ameljben az adósok névsorát vezette. „Többezer forint kintlévőségem van” — mondta. — Bár ne hiteleztem volna ... A kocsma bezárt. Jelenleg már nem a bor, hanem a vizsgálat folyik ... (Garay) I BORRAVALÓ TAN A^szegény pedig, aki körülöttem nyüzsgött, nem kap egy grandot sem és teljes undorral szemlél. Azt pedig eddig nem tudtam eldönteni, hogy a kis csóré, aki cipeli a kosztot, részesedik-e a borravalóból? Bár alig hiszem. Valamit tehát adok a főpincérnek, de az ételkihordó legénynek is. Neki többet. Nem szép tanács, de mit tehetek. A szállodákkal már foglalkoztam. Még a borravaló előtti korszakomban, egyszer kettőnknek egy számlát akartak adni. Nem egy helyen dolgoztunk és kínunkban kénytelenek voltunk a főportáshoz fordulni, hogy döntsön a vitában. A főportás undorral szemlélte famulusát, minket sem nagy szeretettel és a következőket mondta: „Kolléga úr, ha külön számlát akar a plebs, adjon neki!” Ezek után beláttam, hogy az erény útja nem visz messzire és azóta itt is közepesen jó vendégnek számítok. Tudom azonban, hogy mindez nem elég, az életnek nem csak két területe van, van még számtalan más is. Szobafestés, vízvezetékszerelés, szénbehordás, költözködés. Itt a legnagyobb probléma mindig az volt, hogyan lehet elérni, hogy az ipse ne sértődjön meg? Kérem, itt állok a lejtő alján és tudom, hogy nem lehet megsérteni sem a vízvezetékszerelőt, sem a villanyszerelőt pénzzel. Anélkül sokkal könnyebb. Lehet, hogy a puszta kézfogásnak is örülnének, de valahogy kezd olyan érzésem lenni, hogy nem olyan nagyon. Szőllősy Kálmán tartott nekem a vendégek különféle válfajáról. Elsőrendű vendég az, aki . .. Azután következett annak a vendégnek a felsorolása. Az ilyen vendég beretvával vágat hajat, magára keneti az 1 összes illatszert, ami található egy kies borbélyüzletben. Ha választani kell a francia, vagy a ma- I gyár hajszesz között, kizárólag a franciához ragaszkodik, feltehetően nem a közte lévő minőségi, hanem árdifferencia miatt. ’ Ez az elsőosztályú vendég nem i idegenkedik a borravalótól, sőt! .. . Azután következett a másodosztályú. Ennek is rendkívül sok jó tulajdonsága volt. De egy vendégkategória között sem szerepelt, mint döntö kritérium. a kézfogás, sőt ez a vendég rangsorban az utolsóelőtti helyet foglalta el. Legutolsó vendégnek az számított, aki benyúlt a borbély zsebébe és az előző vendég által odaajándékozott borravalót kicsente. Lelkileg ellenálló erőm amúgy is porrá omlott már, de ezek után az az aggodalmam is megszűnt, hogy hogyan kell odaadni a borravalót? Egyszerűen, simán, gátlástalanul, magától értetődően, természetesen. A vendéglő volt a következő lépés. Itt már nem az volt a probléma hogy adjak-e, azt már rég eldöntöttem. Inkább az volt, i hogy kinek? A főpincér nem csinál semmit. Nem ő hozza a kosz- í tot, nem Ő viszi el az üres edényt, ő csak magától értetődő, j természetességgel jön (milyen * lassan!) és zsebre teszi a pénzt. Ez azonban még mind semmi, mert én akkoriban puritán jellemű ember voltam és mélyen megvetettem a kence-ficét. Kölni, szesz, krém és ilyen földi hív- ságok kizárólag nők számára valók voltak. Ezt nem győztem hangoztatni borbélyom előtt sem, aki különféle kísérleteket tett, hogy a fenti miskulanciákkal bekenjen. így minden kezelés végén leszurkoltam ezt az 1,70, vagy 2,30 körüli összeget, amelyik egy szép, becsületes, férfias beret- válás után számára jutott. Közben éreztem, hogy valami baj van. Hetente négyszer beret- válkoztam, borbélyom mindinkább kelletlen képet vágott és láttomra eszébe sem jutott, hogy a gyönyörűségtől viháncoljon. Közben magukat embernek tartó, erkölcsileg mélyen alattam álló csirkefogók szemrebbenés nélkül kenették be magukat mindenféle vacakkal és hova-tovább éles szemem előtt világossá vált az a tény is* hogy többen ezek közül az elvetemültek közül nem átallották pökni a lángbetűkkel kiírt felírásra és kidülledő szemmel korrumpálják fodrászainkat. Ha elhiszik, ha nem, még az enyémet is! Ekkor kezdődött első és mély lelkiválságom korszaka, amiből szerencsémre és az erkölcsi tisztaság mérhetetlen kárára borbélyom rángatott ki. Érdeklődő szellemű ember lévén, elkezdtem vallatni, hogy lehetséges az, hogy egyes pasasok nem átallanak becsületes lelkeket ronda pénzzel 1 korrumpálni, ö akkor előadást B orravaló ismének is nevezhetjük, oly régi ez. Már a régi perzsa királyok életre való rendekezést hoztak ellene, amennyiben a borravalós pasasoknak a bőrét lenyúzták és azt töltötték meg arannyal. Ez az életre való módszer sajnos nálunk nem követhető, részben mert sok arany kéne hozzá, részben pedig a népesség szaporulat amúgy is gyér és egy váratlan érvágás soha többé helyre nem tudná hozni ezt a demográfiai katasztrófát. Marad tehát a kétféle út közötti választás. Vagy az erény, a zordság és kérleLhetetlenség, becsületesség útja, vagy a másik, az erkölcsi lejtő, amikor is elmerül az ember a borravalózás posványában. Én ez utóbbi, elveszett társaság számára írtam ezt a cikket, mert sajnálatos módon én is elbuktam és hovatovább oly természetességgel művelem ezt, hogy számomra is riasztó. Mert nézzük csak, hol kezdtem, milyen erkölcsi magasságban és hova süllyedtem? Valamikor, az antivilágban, amikor még borbélynál beretválkoztam, Pécs egyik legjobb borbélyához jártam, akinek feje felett világító lángbetűkkel ki volt írva: „Üzletünkben a borravaló tilos!” Kétségkívül jól megberetvált és miután borravalót nem adhattam, hisz ebben lelkiismeretem és a tábla megakadályozott, lelkesen kezet ráztam vele. Egy idő múlva kezdett bennem olyan érzés kialakulni. h°SY a kezetrázás ! egyoldalú műveletté fajult, én ráztam az ő kezét, ő ezt a né- | pies cselekedetet lagymatagon í viszonozta. I \ — •
