Dunántúli Napló, 1970. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-20 / 221. szám

1970. szeptember SO, DUNÁNTÚLI NAPLÓ 7 A tizedik évforduló A HAZAFIAS NÉPFRONT társadalmi gondozásában működő honismereti mozgalom tizedik évfordulójára ké­szül. Elismerésre méltó eredmények születtek az elmúlt évtizedben. A honismereti mozgalom széleskörű munka, sok munkaterületet érint. Lényegében a helytörténettel, a szűkebb haza eseményeivel, hagyományainak, értékes anyagainak összegyűjtésével és megőrzésével foglalkozik. Megkülönbözteti a tudományos helytörténetírástóJ, hogy az egyszerű dolgozóik vesznek benne részt, és munkájukat a szűkebb haza széleskörű megismertetésének vágya ve­zeti A honismereti mozgalom ez évben, a felszabadulási évfordulón lényeges erőpróba előtt állt. A felszabadulási pályázatra 25 éves fejlődésünk helyi tényeiről készített pályaművek tettek tanúbizonyságot megyénk honismereti munkásságáról. A Hazafias Népfront megyei felhívására 33 pályamunkát küldtek be, nagyon széles történeti téma­körben. A pályázatok közül 6—8 országos elismerésben részesült Elmei lett ebben az évben még mintegy 40 honis­mereti, helytörténeti tanulmány készült a járási tanácsok felhívására. Az értékelés, a szakmai elbírálás a Megyei Tanács honismereti szakbizottsága közreműködésével meg­történt A MÉSZÖV és a tsz-szövetségek felhívására me­zőgazdasági, üzemftőrténetd témában a honismereti mun­kával foglalkozók szintén ez évben 30 pályamunkát ké­szítettek. Ezek a gazdasági fejlődéssel foglalkozó, terme­lőszövetkezetek történetét feldolgozó írások is arról tanús­kodnak, hogy megyénkben ennek a munkának hivatott, hozzáértő, lelkes tagjai vannak. A honismereti munka nem látványos tevékenység. Igazi mozgató ereje a szülőföld, a lakhely, a szűkebb haza szeretete. Mindinkább bebizonyosodik az, hogy igazi tör­ténelmünk megismerése nem nélkülözheti az egyszerű em­berek, a munkások, parasztok, értelmiségiek helyi tapasz­talatait. Igazán nagy tettet napjainkban az jelent, ha sike­rül megírni történethűen egy falu, egy üzem, egy gazda­sági egység, egy munkáskollekitíva igazi, hétköznapi életét. A Hazafias Népfront honismereti bizottsága az elmúlt időszak, és ez év sikeres munkájára a későbbiekben tá­maszkodni kíván. Az eredményeket úgy kezeljük, hogy minden jel a gyorsabb fejlődésnek Is megteremtette az alapját, örülhetünk a jelenlegi sikereknek, de a fejlődés meggyorsítása, és a jelenlegi sikerek tartósítása feltétle­nül új tetteket is kíván. A LEGSÜRGŐSEBB TENNIVALÓKAT röviden az alábbi célokban lehet megjelölni: 1. A honismereti, helytörténeti tanulmányokat, pályá­zatra készített munkákat, történelmi visszaemlékezéseket, írásos anyagokat maradéktalanul össze kellene gyűjteni. Egy intézményt lenne célszerű a feladat szakszerű elvég­zésére megbízni. 2. A honismereti munkát, amely jelenleg erősen fa­lusi indíttatású, a munkáséletre, üzemtörténetre, munkás- hagyományokra, munkáskrónika írásra is ki kell terjesz­teni. Ebben a vonatkozásban a Szakszervezetek Megyei Tanács hatékony intézkedéseket tett. Minden bizonnyal az e téren elkezdett, és megalapozott munka országosain is elismerést eredményez. 3. A honismereti munka anyagi feltételeit, és tervsze­rűen Irányított feldolgozó munkáját biztosítani szükséges. 4 A helytörténeti munkával kapcsolatos szakmai, moz­galmi munkának, és a feldolgozott témáknak nagyobb nyilvánosságot kell téfemtcnd. ’ A honismereti munkában jártas szakemberek véle­ménye szerint megyénkben évente mintegy 400 tanul­mány, a későbbi korok számára szinte nélkülözhetetlen értékű feljegyzés készül. Mindezek olyan tényanyagot tar­talmaznak, amelyek örökbecsűek lehetnek a későbbi hely- történeti kutatók számára. Megőrzésükről gondoskodni ha­laszthatatlan feladat A honismereti munka előtt további nagy lehetőségek állnak. A munka fontosságát mind szélesebb körben át­érzik és a munkában érdekelt szervek és tagjaik mind szervezettebben keresik az együttműködés legjobb formáit AZ ÉVFORDULÓK ünnepi eseményei után a honis­mereti mozgalom 10. évfordulójára az országos szervek a honismeret irányításénak, szakmai vezetésének, eredmé­nyei javításának lehetőségeit összegező módszertani pályá­zatot hirdettek. Most készülünk az októberben tartandó országos tanácskozásra. Tulajdonképpen az a reményünk, hogy az előbbiekben ismertetett célok realizálásával tet­tekben is tanújelét adja Baranya megye, hogy melyik úton haladjunk. Bánfai József Egy iazék arany nyomában Egy éve sincs még, hogy hírt ad­tunk a mároki helytörténeti múzeum létrehozásáról, és lám, újra hallatnak magukról. És ezúttal is Temesváry Béla révén, akiről a községbeliek egy­öntetűen azt mondják: — elsősorban neki köszönhető, hogy falujukat „kin­cses Márok”-ként tartják számon a megye, és néhány év óta az ország helytörténészei, múzeológusai is. Az újabb, a címben is szereplő vállalkozásra, — a helyi plébánián őrzött História-Parochia egyik 1774- ből származó bejegyzése adta az in­dítékot. — E bejegyzések két cserépfazék aranyra utalnak, mondotta, — melyek egyikét annakidején Hubert Mihály esperesünk találta meg ásás, kertész­kedés közben, s abból építtette fel a mai templomunkat. Azaz nemcsak a miénket, hanem a lánycsóki, az izsé- pi és borjád-pócsai templomokat is, harangostól, mindenestől. A másikról, a valahol még meg­búvó aranykincsről érthető diszkré­cióval csak annyit mondott. — Némiképpen erre is van már egy támpontunk, amiről, csak azért nem beszélek, nehogy felébresszem vele a néhai clondike-i kapzsiság ör­dögét. Pont az hiányozna még, hogy a közvetítésemből előbb kísértés, majd illegális vállalkozás származzék a környék feltúrására, elcsúfítására. — A mi múzeumunk egyetlen olyan leletet sem őriz, ami illegális feltárás folytán került hozzánk, — mondotta. — Egy részüket a tsz zetorai, ekéi, bo­ronái, más részét a kertjeiket, szőlő­jüket forgató gazdák és a nyomuk­ban kíváncsiskodó kisdiákok, egyete­mi hallgatók találták meg és tették le az asztalunkra. De azért így sem pa­naszkodhatunk, mert a gyűjtemé­nyünket méltán kiállíthatnák az or­szág legigényesebb múzeumai is. Így igaz, mert híven tanúsítják ezt a vendégkönyvükben található elis­merő szavak, szakvélemények is, jó- néhány neves múzeológusunk, hely- történészünk aláírásával szentesítve. De miután egy korábbi riportunkban már beszámoltunk erről, bolygassuk meg újra az eredeti témát: hová, meddig jutottak el klncskeresésükben a márokiak, és főleg milyen módsze­rekkel, ha már tilos a „maszekosko- dás”. — Főleg a Jószerencsénfcre bízzuk, de azért jócskán felhasználjuk az ed­digi gyűjtéseink során szerzett tapasz­talatainkat Is, mondotta. — Ott van a szemünk mindenütt, ahol az eke, vagy más szerszám nyomán felszínre kerül bármilyen csekélység is, ami sejtetője. vagy árulója lehet valami értékesebb lelet közelségének. De támpontot adhat erre egy szuvas csont, vagy cserépdarabka, de akár a talaj sajátos elszíneződése is, ha ol­vasni tud belőle az ember, Temesváry Béla „olvas” belőle. Persze, ahogy mondotta, ehhez a lexi­konjai és az évek folyamán össze­gyűjtött szakkönyvei, de mindenek­előtt a szakemberekkel tartott kap­csolatai segítik hozzá. Kivéve az „aranykeresést”, amihez az általa em­lített utalásokon kívül ugyan ki is segíthetné szakmai, módszerbeli jó­tanácsokkal. Ehhez, mint mondotta, hit és jóadag makacsság is kell, és ő rendelkezik mindkettővel. Olyannyira, hogy átplántálta ezeket a környeze­tébe is. — Szinte nem múlik el nap, hogy ne lepnének meg valamivel a falube­liek,, mondotta. Hol régi pénzérmék­kel, hol ősrégi cserápdarabkákkal, me­lyekkel az „aranyfazék” lelőhelyét szeretnék igazolni. De mint mondotta, a világért sem venné el a kedvüket, sőt jó példának maga is beáll közéjük „aranyásónak”. — Hogyne, amikor a nagy keresés közben, az aranykincsnél is kincsebb dolgokra bukkanunk, mondotta. Temesváry Béla ifjú segítőjével, Pintér Sándorral munka közben. Elő­térben egy ősi kézimalom, kézben pedig az említett urna. Például így került a birtokukba a már azonosított és szakszerűen kata­logizált római pénzérmék egész gar­madája, közöttük nem is egy ritka­ságszámba menő példány. Ilyen volt Julianus Apostata császár érméje is, amelyről a magyar katalógusok csak kettőt tartanak számon. Egyet a Szé­chenyiek házigyűjteményében, a má­sikat a Nemzeti Múzeumban, míg a harmadik az ő múzeumuk tulajdoná­ban van. És így került vitrinjükbe a képen is látható, teljes épségben ta­lált ókeresztény halotti urna is. nem beszélve a csak ezredévekkel mérhe­tő egyéb leletkincsekről. — Na ugye, érdemes volt rátarti- nak, makacsnak lennem, mondotta. — Ha csak jelképesen is, de megtalál­tuk már a fazék arany egy részét és bízom abban, hogy a színe java még hátra van ... Ebben úgy látszik mások is bíznak, mert a járási tanácsuktól ígéretet kaptak, hogy a múzeumukat még eb­ben az évben újabb teremmel kibő­vítik. Lóm, hova vezet, az ,aranyláz”, ha már kézzel fogható eredmény is van mögötte. P. Gy. pontos beosztás szerint érkwnefc a törzslátogatók, a közművelődés fő idényében. Hétfőn az asszonyo­ké, a mintegy 30 tagú kézimun­ka-szakköré; kedden, pénteken a huszonéveseké; csütörtökön az ér­telmiségé a klub. A szerda és a szombat kötetlenül mindenkié. Meghatározott napokon program szerint vitaestek, kiscsoportos is­meretterjesztő előadások. Vasár­nap délután a tágas előtérben „öt­órai tea”, vagyis tánc a tizenéve­seknek, akik köznapokon a szín­pad alatti pinceklubban találkoz­hatnak. Műszaki szakkör, fotókör, gyermekszínpad, országos nevű irodalmi színpad, honismereti kör; évente mintegy 11 kamarakiállí­tás és 16—18 nagyobb színházi, il­letve ORI-műsor. —: Mindez több a falusi művelődési központok át­lagos szolgáltatásainál és lehető­ségeinél. De kiknek? ... A művelődés központi rendez­vényeit, klubjait a lakosság egy bizonyos köre látogatja. Csakúgy, mint másutt. Az emberek többsé­géhez itt sem jut el a falu műve­lődési központja. A praktikus té­májú szakmai ismeretterjesztés (szőlészet, borászat, kisállatte­nyésztés) is csak bizonyos körben képes hatni az érdeklődésre. Ezek az előadások a „felső faluból” is lecsalnak néhány tsz-tagot. S oly­kor ..ott fenn” a várbatj, az öreg iskolában is elhangzik egy-egy műsor vagy előadás. Ám ezen ttUT... Az igazgató hangjában a társa­dalmi felelősségérzet őszintesége csendül: „Keveset tudVink az emberekröL Vannak kulturális „fehér foltjaink”, főleg a külterületeiken: a fenti fa­luban és a két új településen. A mi szegényes propagandánk is oka lehet ennek. Ügy érzem, kevéssé sikerült tágítani a köreinket, keve­set tettünk meg ezért...” Számos jel arra utal, hogy a szokványosnál mégis többet. Egy biztos: felkutatni, megismerni —, hogy alakítani tudjuk — az embe­rek igényeit, gondolkodását, még oroszlánrészben a jövő tennivalói közé tartozik. S ez ott, ahol mint­egy ezer keresőképes dolgozó ingá­zik, hajnalban kél, kora este ér haza, nem könnyű feladat Akkor sem, ha ritka kivétellel, minden lakásban rádió szól, és a házak 80 százalékán tv-antenna ágaskodik Pécsvárad belterületén. JÓEMBEREK TANÄCSA. Ma már nem tudni mikor és ki ne­vezte el a honismereti kör munkái­ban résztvevőket ök — mintegy 20—25 jobbára értelmiségi és al­kalmazott — így nevezik magukat. Orvos, gyógyszerész, pedagógus, agrárszakember, állatorvos, mér­nök, tanácsi vezető és párttitkár, népművelő és lelkész — társadalmi hasznú tevékenységükkel valami jót akarnak a falunak. Egy fiatal tudós, régész-múzeológus, dr. Bán- di Gábor vezetésével gyűjtenek, kutatnak emlékeket a múltból a jelennek és a Jövőnek. Különös lokálpatrióta szenvedéllyel és szép eredményekkeL A hagyományok és a tárgyi em­lékek gyűjtésén túllépve, valami mást is akarnak. Elsősorban: tör­ténelmi látásmódot alapítani. Fel­kelteni az emberek érdeklődését a helyi történeti emlékek iránt S elmélyíteni a nemzeti önismereti igényt bennük. Ezeket szolgálják a várbaráti kör úgynevezett történelmi emlékestjei. Ismert, neves előadókkal; egy-egy téma legautentikusabb kutatójá­nak népszerű tudományos előadásá­val. S ez az út — a jelek szerint — ragyogó lehetőségnek kínálkozik mind újabb rétegekhez közelíteni a közművelődés hatókörét Telt há­zak hallgatták a történelmi emlék­estek sorozatait. Például a pécsvá- radi református magyarság (a „fen­ti falu” őslakossága) múltjáról, s a legkülönbözőbb helytörténeti té­mákról is. Beágyazva azokat a ma­gyarság és Európa történetének nagy folyamatába, összefüggéseibe. Egyfelől ezt, másfelől a közeli és távolabbi múlt emlékeinek tema­tikus felkutatását tekinti fö tenni­valójának a „jóemberek tanácsa”. Két-háromtagú csoportokban dol­gozták fel — kapott feladatok sze­rint — a falu múltjának számos ma is, de főleg a jövőben felbe­csülhetetlen értékű hagyatékát. Így például a pécsváradi tűzoltó egye­sület történetét, a vízimolnárság emlékeit, a református magyarság házassági kapcsolatait s (mintegy 600 fotóval megörökítve) a fenti falu népi építkezésének dokumen­tatív emlékeit. Néprajzi és településtörténeti dokumentációk egész sorozatát produkálta már a „jóemberek ta­nácsa”. S idesorolhatjuk a terme­lőszövetkezet szociológiai-demográ­fiai képét megörökítő tsz-történe- tet vagy a helyi ktsz 20 éves tör­ténetét is. Azt hiszem nem kétséges: akik ezt a munkát végzik, rászolgáltak a magukválasztotta névre. BŰCSÜZÖUL. Későre jár. A vár­bástya felől pislákoló fények, mö­göttük a hegy kontúrjai beleolvad­nak az égbolt kékfestő hátterébe. Gondolatbán elköszönök a beba­rangoltam utcáktól, a Mosó, a Ma­gyar köz, az „Iskola ucza” rozsdás bádogtábláitól, a fel- és leiramló ódon utcácskáktól. Az öreg, ablak­talan, befelé tekintő épületektől, ahol délután egy kiskapuban táska­rádiót lóbált egy bögyös tinédzser kislány. S a helytől, ahonnan any- nyira megkapó ez a táj. A történelmi leheletű vidék, ahol Asztrik apát papjai zsolozmáztak ilyenkor, most nyugovóra készül. Az emberek lekapcsolják a tv-t, elzárják a rádiót. Holnap úiabb fárasztó munkanap és hajnalban csörög a vekker. Vajon mit nyújtott számukra ez az este? Vajon passzívan szemlélődtünk-e, lepergetve az időt néztünk, de nem láttunk, vagy a' pihenés, a szabad­idő óráiban többek lettünk-e mint tegnap? Wallinger Endre EMBER ÉS ÍRÁS A mai magyar prózairodalom kérdéseiről láthattunk a fenti cí­men kitűnő műsort csütörtökön este. A tv-híradó második kiadása után közvetített kései adás nyil­vánvalóan nem a közönség legszé­lesebb rétegeinek szólt, nem is csak általában az olvasóknak, ha­nem az irodalom elméleti prob­lémái iránt is érdeklődő kisebb — remélhetően azonban nem jelen­téktelen méretű — nézőtábornak. Mindenekelőtt azért éreztem na­gyon jónak a műsort, mert úgy si­került elméleti kérdéseket felvet­nie, hogy közben egy pillanatig sem esett az unalmas elméletieske- dés hibájába, s így azoknak a né­zőknek is élményt nyújtott, akik nem nagyon kíváncsiak az elmé­letre, de érdekli őket az irodalom, vagy legalábbis az írók személye. Híd volt tehát ez a műsor azok között a rétegek között, amelyek az olvasó élmény oldaláról köze­lednek az írókhoz s az irodalom­hoz, és azok között, amelyek hiva­tásból, hivatalból vagy szenvedély­ből az irodalom sorsának alakulá­sa, az irodalmi folyamat belső moz­gása iránt is érdeklődnek. Az Ember és írás híd-jellegét el­sősorban az ügyes szerkezet bizto­sította. Az ötven perces műsor el­méleti vitáját, pontosabban a pró­zairodalom kérdéseinek kritikusi megközelítését jó ritmusban válto­gatták, tagolták a neves írók nyi­latkozatai. Ezek a nyilatkozatok önmagukban, külön-külön is rend­kívül érdekesek voltak, lehetőséget nyújtottak az íróval való személyes „ismerkedésre”, emellett azonban fegyelmezetten igazodtak az alap­kérdéshez, anyagot nyújtottak, sőt időnként irányították, új szempon­tokkal gazdagították magát a be­szélgetést. A műsorban kilenc író arca villant fel a nyilatkozat ide­jére, s ez a valóságos élő arckép­csarnok önmagában is jól szolgál­ta az irodalom népszerűsítését. A jól sikerült szerkesztés Bihari Sándor érdeme, a műsorvezető, a három kritikus és a kilenc író mel­lett a „láthatatlan” közreműködőé, akinek nevével nem régóta talál­kozunk irodalmi műsorok alkotói­nak sorában, de akinek máris a legjobb irodalmi műsorszerkesztők között a helye. Igen jónak találtam a műsorban közreműködő írók és kritikusok „kiválogatását”. Korábbi irodalmi műsorokban ritkán sikerült elke­rülni ebből a szempontból bizonyos egyoldalúságot, azt a gyanút, hogy a szerkesztés egyes — vélt vagy valóságos — irodalmi csoportokat előnyben részesít. Most ilyesféle gyanúra nem volt alap. Külön tetszett Dorogi Zsigmond nyugodt és rokonszenvesen szerény, fontoskodás nélküli műsorvezetése, és a kritikusok okos és higgadt beszélgetése. Azt sem éreztem hi­bának, hogy • a műsor „élénkítése” céljából nem igyekeztek feltétle­nül vitatkozni, akkor is, amikor tulajdonképpen egyetértettek. S fő­képp, hogy nem törekedtek mes­terségesen szenvedélyre gerjeszte­ni magukat. Korábbi irodalmi mű­sorokban az ilyesmi sem volt rit­ka. Az Ember és írás ismét megerő­sítette azt a régi .gyanúmat, hogy az irodalmi vita-műsor is akkor a legjobb, ha természetes, ha a vi­tatkozók alaposan felkészülnek és nem külső eszközökkel, még ke­vésbé erőltetett modorosságokkal igyekeznek hatni. Ilyen műsorba nem kell feltétlenül szórakoztató elemeket keverni, mert meggyőző­désem, hogy a nézők az egyszerűen csak értelmes beszélgetést, korrekt vitatkozást is szívesen megnézik, meghallgatják. A „szűkebb haza” nézői, a régi barátok és ismerősök számára kü­lön öröm volt a műsorban, hogy ismét láthattuk a néhány éve Pécsről elkerült Bertha Bulcsu ro­konszenves és „egész képernyőt betöltő” arcmását. És persze az is méltánylást érdemel amit mondott: magabiztossága, optimizmusa, lát­hatóan frissen buzgó munkakedve megnyugtathatja mindazokat, akik a távolból is figyelemmel kísérik írói útját. Egészében is, részleteiben is jó volt ez a csütörtök esti műsor, s az Ember és írás cím azt a reményt is sugallja, hogy talán nem marad egyedül, hanem sorozat lesz be­lőle. Hasonlóan üg^ss szerkesztés­sel, jól válogatott közreműködők­kel érdemes lenne felvetni az iro­dalom más műfajainak problémá­it is — egyelőre talán még a későn fekvő kevesek, később azonban egyre inkább szélesebb nézőréte­gek számára. Szederkényi Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents