Dunántúli Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-20 / 195. szám
6 DUNANTÜLI napló 1970. augusztus 20. Csépi József: István-napi lakoma A nnak az ételnek, amit Bitóék ettek, soha se igen volt java. Olyan fösvények voltak az ártatlanok, hogy a templomba is mezitláb mentek, vitték a hónuk alatt a cipőt, majdnem a küszöbig, hogy addig se kopjon hát. Volt ám pedig földjük is vagy jó 50 hold, jószág is, kiváltképp baromfi, any- nyi, hogy a számát se igen tudták, mert mire az egyik felét megolvasták, az olvasott mindig összekeveredett az olvasatlannal. Ez volt az a jeles, nevezetes kisgazda parasztház, melyben megízleltem igen kora ifjúságom kezde- (tén azt a kenyeret, amelyiknek a nevét úgy mondták azidőben, hogy cselédkenyér. „ötpöngős” nyári pászter lettem hát a Bitó Pistánál. El voltam náluk egymásután két nyáron. Azt hiszem inkább szerettem őket, mint haragudtam rájuk. Legrendesebb volt a fia, Pista. Ez a legény tán azért, mert nagyon szerette a savót — ha meleg volt és nem nagyon savanyú a savó, akár egy vederrel is egymaga megivott — hosszú volt, mint egy égi meszelő. Néha pásztorkodni is segített nekem. Ha a közelében lehettem, nem bántottak az öccsei sem. Az öccsei egyébként tisztelték, mert egyedül a családból ő volt, aki a katonaságot is kiszolgálta már. Hórihorgas legények voltak az öccsei is, kivéve a sorban utána következő Jóskát, akit mintha „tenger” másik partjáról szerzett volna az anyjuk. A „tenger” egyébként azt a nagy szikes lápot jelentette, amelyik elválasztotta az öreg Bitó Pista tanyáját a többi Bitóétól. Azoknak a tengeren túli Bitóknak egyébként minden pere- puttyuk piciny volt, és izzó gyűlölettel utálták az én Bitóimat, pedig jószerével az én gazdám az ő édes testvérbátyjuk volt. Egyazon ősök nemzették őket. Mióta tarthatott a sunyi testvérharag, nem tudta ezt az a sok apró Bitó se, akik a tengeren túl éltek. Sándornak és Mátyásnak a gyerekei. Mert ők már mind haragba születtek. Csak azt tudták, hogy ha a nagy Bitó libái átúsztak a vízen, azokat agyon kell ütni, ha pedig a disznóik tévednek a szigetre, azokat meg a kutyákkal kell elpusztíttatni. 1942 augusztusát írták már, s evés közben leginkább arról tették a törvényt a nagy Bitók, hogy miként lehet megkülönböztetni az orosz repülőket, a német repülőktől. Mit dobolt a faluban a kisbíró, mit mondott a csendőrparancsnok, mi jár azért, ha valaki netán-ta- lán elbújtatna egy orosz ejtőernyőst. Eladdig, míg egyszer katonai behívó parancsot hozott a Laci postás, fia Pistának, Nem SAS- ost, csak olyan rendeset, nem is kellett mindjárt vonulni, csak három hét múlva. István király napja közeledett és ezt meg a katonák bevonulásának napja követte. Egy héttel előbb apja Pista — öreg, fiatal, mindenki csak így nevezte őt a környéken — hazaküldött engem az anyámért, ha tud, úgy jöjjön, hogy aludni se mehet haza Szent Istvánig. A felesége, Julcsa egy álló napig dúlt-fúlt, hogy „annak ezért adni is kell majd valamit”. Míg aztán egyszer a csendes szavú öreg teljesen elveszítette nyugalmát, s lekent a Julcsának két apró, kis- asszonyos pofont. Fennhangon erősítette meg korábbi döntését: „azért hívom a Bözsét, mert te még életedbe sem tudtál megfőzni egy fazék jóízű ételt, dögöt főztél mindig. Elmegy a Pistánk, egyen még egy jót utoljára, ki tudja ehet-e még többet.” Két nap múlva, amikor bejött a tanyába anyám, azzal kezdte a munkát, hogy szó nélkül kivitt a pincegádorból egy nagy vájdling döglött libahúst a ház mögé, és ott gondosan elásta. Hogy elkészült az öreg Julcsa által előző nap gondosan felpucolt ludak elhantolásával, kihordta a vályúhoz a ház összes koszos asztalfedőit, megsikálta azokat, elhúzta friss mésszel a falak alját, és csak ezután, amikor minden ragyogott, fogott hozzá az István-napi lakomához, öreg Julcsa teljesen megadta magát, inkább jó kedvvel, mint haraggal tette, amit anyám mondott. A legények szénát kazaloztak a szérűben, apja Pista pedig felügyelt itt is, ott is. István napja vasárnapra esett, anyám pedig már csütörtökön kisütötte az első csodálatos illatú, rózsapiros fonottkalácsokat. Másnap sütött rengeteg túróslepényt, szombaton következtek a rétesek, s István napján, kora virradatkor, mészárolni kezdte a tyúkokat, kappanokat, hogy kemencében, tepsiben egészbe megsüsse, öreg Julcsa úgy intézte, hogy abból a temérdek finom falatból, amit anyám csinált, egy se jusson nekem. Kora reggel a legmesszibb legelőkre kellett hajtani a jószágokat, segítséget se kaptam többet a sok kuncsorgós állat mellé, csak a loboncos öreg puli állt mellettem. Az ételt mindig a Tóni hozta ki a vízpartra, és mindig ugyanazt, barnára rohadt, büdös szalonnát, meg egy darab feketehéjú rozskenyeret. Az állatoknak is furcsa volt ez a szokatlan legeltetés; folyton futottak, amerre láttak. Mire a libákat visz- szatérítettem, megszöktek a disznók, mikorra visszahoztam őket a Bogárral, a birkák mentek a herébe. Délfelé értem vissza a kenyeremhez. Akkor meg egy púpos hátú nagy béka ült a kenyér közepén. A békát agyonütöttem, a szalonnát meg a kenyeret pedig megette a Bogár. R ég elhallgatott már az ünnepi harangszó, amikor értem jött a Tóni, behajtottuk a jószágokat. Anyámmal szerettem volna találkozni mielőbb, de mire a tanyába értünk, öreg Julcsa már hazaküldte. Rengeteg vendég volt a tanyában, csupa duhaj, jókedvű, spicces paraszt, éltes öregemberek, itt voltak a messzi gajgonyai sógorok, az öreg Julcsa fel- és lemenő ági atyafiai. Ki-ki a mgga társaságában ült az egyvégbe rakott kecskelábú asztalok mellett a széles, nagy tanyaház gangján. Mások kívül, az öreg eperfák árnyékában üvegből itták a kövidinkát. Láthatóan senki sem törődött velem, amidőn a sok állatot kísérve az udvarba léptem. Melyik-melyik falkát a maga helyére csukván, futottam a vendégseregbe. Nyúlszájú Bárkányi Pista, öreg Julcsa agglegénységébe vénült öccse pedig a sarkamba szegődött, odaült mellém, egy kis lucaféle székre, s imigyen hívta fel magára az ünnepi sokadalom figyelmét: — Mán megnézem magamnak, mennyit bír enni egy ilyen csipisz kis cseléd. VÍG ISTVÁN RAJZA Pákolitz István: Balatoni üdvözlet ÉRKEZŐ Tihany felöl hajó éviekéi, — keserves őszi nyár. Az ismeretlen utast várom, kit nem vár senki se. Mindig érkezik ilyen árva, — és az is valami, ha — bár szemvillanásra — érzi, hogy nincsen egyedül. KOBZOSOK Annyira jellegtelen az arcuk, hogy lassan orcátlanok lesznek. KÉTFÉLE Amiről sokat locsogsz, nincs is, csak képzeled. Amiről nagyon hallgatsz, talán van. Vagy lehet. ÉH Zsemle a melle csípeje cipó kalács a térde Ennivaló FENYVESI ANZIX A kocsiját már kétszer kicserélte, pihenésképp üzlet után szalad; két kerti törpe vigyorok pipázva a VILLA KIADÓ tábla alatt. öreg Julcsa egyetlen töltött paprikát hozott elébem, kanálnyi paradicsommártásban. Félig se ettem meg a soványka porciót, mire nyúlszájú Bárkányi Pista imigyen rikkantott: — Hallod-e, Julis, hát nem vettétek még észre, hogy ez a kölök lezabálja fölületek a tetőt. Szerettem volna a képébe köpni, hozzávágni a rossz kis bádogtányért, de végül csak felkeltem, elkullogtam ki a ház mögé. Sírtam, de már nem is az ebéd miatt, azért, hogy anyám elment, és még csak el se búcsúzhattam tőle. Felettem túlérett, elaszott, nagy szemű fehéreprek csüngtek a fáról. Feldobtam egy botot, lehulltak az eprek, eszegettünk Bogárral, egész jól megegyeztünk a sovány lakomán. Meg is vigasztalódtunk már, amikor kerestek. Ebéd után a vendégeknek ama furcsa ötletük támadt, hogy halászni fognak a ház előtti tóban. Fogtak is annyi halat, hogy az akár két vacsorára is sok lett volna. Ezt csak én tudtam legjobban, mert én húztam utánuk azt a nagy gyapjúzsákot, amelyik tisztára megtelt pontyokkal, kárászokkal, csíkkal, keszeggel. Azt hittem, már percig sem bírom tovább, amikor fia Pista odajött hozzám, elvette a zsákot. Elküldött, hogy hajtsam ki a jószágokat a mezőre, tán már jól sem laknak estig. A mocskos, sáros vízből futottam be a tanyába, tudtam, hogy most biztosan enni fogok abból az ételből, amit anyám főzött, sütött, hisz nincs odabent senki fia lélek. Azt se bántam volna, ha meglátnak, ha agyonütnek, csak ehessek. Azt a falatot, amelyiket én akarom. A félig pince, félig kamraszoba ablaka nem volt bezárva, s én máris bent voltam a királyi terülj asztalkám előtt: lerészegülten tömtem az anyám sütötte mákoskalácsot az ingderékba, tettem hozzá rántott csirkecombot, túrósrétest. Amikor teljesen megtelt a kis ingem dereka, kétségbeesetten vettem észre; oly kevés, amit elvettem, hogy meg se látszik a hiány. Pedig én el akartam vinni az egészet, hogy semmi se maradjon. Kartondobozok — kettő is — nyitott szájjal álltak, tele minden jóval. Tudtam, hogy ezeket a fia Pista viszi majd hazaiként a frontra. Felnyaláboltam a dobozt. Most ez is az enyém! A doboz leesett, s a sok drága sütemény, meg a húsok szétgurultak a száraz homokban. Elpityeredtern tehetetlen gyengeségemen, hogy most itt vagyok, nyakig ülök a felséges ételben, és nem megy le egy árva falat sem a torkomon. A másik dobozt most már magam löktem oda a homokba. Nekiestem a nyitott fedelű nagy asztalnak, könnyen leborult, s a nagy deszkát ott hagytam rajta a töménytelen sok jó falat tetején, a mocskos porban. Csak azt a keveset vittem magammal, ami belefért az ingaljába. Bogár kutyával ketten ültünk terített asztalhoz, mesz- sze künn a határban. Evett, később egyre lassabban, de kitartóan. ízlett neki a fokhagymával spékelt pecsenye. A libákat, a disznókat napszálltakor elbocsátottam haza, nem kellett félnem, hogy másfelé csavarognak, mert este otthon ennivalót kaptak. A birkák összebújtak már éjjeli delelőre. Teljes volt az éjszaka, féltem a sötétben nagyon, öleltem magamhoz a Bogár kutyát, nehogy az is megszökjön tőlem, egyedül hagyjon az éjszakában, a félelemmel és a „bűnömmel”. Tóni, a legkisebb nagy Bitó jött ki értem, azt hittem nyomban megfog és kettéhasít. Vigyáztam a közelségét, hamar észrevettem persze, hogy egyáltalán nem akar megverni. Acsargott, gorombán, de csak a macskákat szidta, akik beugrottak az ablakon, és leborítottak, tönkretettek minden süteményt. A gang előtti nagy eperfa tövében szomorúan konstatáltam a két tarka macska kimúlását. A másik két macska még élt egy nagyon magas, szárazhegyű eperfa tetejében nyávogtak, fájdalmasan, de a Jóska, a rudasfához kötött dióverőrúddal, leütötte őket, onnan is. Egyenest a fa alatt acsarkodó házőrzők szájába hulltak. Vendég nem volt már senki, apja Pistát se láttam sehol, biztosan megint elfogta az asztmája, és lepihent valahol. öreg Julcsa olyan volt, mint egy bűnbánó szent, mert különben nagyon félte az istent. Behívott a gangra, miközben már moslékos vedrekbe gyűjtötte a sok ételt, kedvesen szepegve szólt: kereshetsz még ott magadnak pár jó falatot. Megköszöntem illedelmesen, hogy én úgy jóllaktam délben, hogy még most sem vagyok éhes. F ia Pista még hajnal előtt elment a kis Bitó Sándorral a frontra. Egy kis hazai kenyeret, szárazkolbászt, meg szalonnát vitt magával. Nem jött többé haza egyikük sem. Még karácsony táján elestek mind a ketten.,.
