Dunántúli Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-20 / 195. szám
1970. augusztus SO. DUNÁNTÚLI NAPLÓ 5 Darvasi István: Helyünk és hírünk E zer esztendőt és benne huszonötöt ünnepiünk. Ezer esztendeje született az államalapító István király és huszonöt esztendővel ezelőtt kezdődött az új állam- alapítás. Nem erőltetetten vonunk párhuzamot, ha azt mondjuk, hogy István király éppen úgy a kor parancsának tett eleget az akkori Európába való beilleszkedéssel, ahogyan az új államalapító, a hatalomra került nép is a kor szavára hallgatva csatlakozott az emberiség jövőjének mai letéteményeseihez, a haladó erőkhöz. A maga korában Istyán, a mi kitágult világunkban a nép szolgálta és szolgálja a nemzet fennmaradását és boldogulását a történelem szavának megértésével. Folytathatnánk a párhuzamot azzal, hogy Istvánnak is, a dolgozó népnek is kemény, olykor kegyetlen küzdelmet kellett vívnia a múlt, a maradiság erőivel, de ő is, a nép is győzött, mert nem szembeszegült, hanem lépést tartott a kor áramával. Ehelyett azonban szóljunk most arról, miként biztosítja a szocialista Magyarország dolgozó népének békés építő munkáját, a magyar nép nemzeti függetlenségét, a szocialista országokhoz fűződő viszonyunk talpköve, a proletár internacionalizmus és a más társadalmi rendszerű országokkal fenntartott kapcsolatainkat jellemző békés egymás mellett élés politikája. Európában több mint negyedszázada hallgatnak a fegyverek és ez annak köszönhető, hogy a szocialista világ- rendszer és benne a Szovjetunióval együtt az európai szocialista országok új nemzetközi erőviszonyokat teremtettek. A Magyar Népköztársaság, mint a szocialista világ- rendszerhez hű ország, az új erőviszonyok kialakításának egyik részese. Semmi sem állíthatja meg a haladás nemzetközi erőinek további növekedését, ha a szocialista országokban sikerrel épül az új társadalmi rend és a szocialista országok megőrzik és szorosabbra fűzik egységüket. Ezt követeli a világpolitika legégetőbb kérdéseinek mielőbbi megoldása is. Nem vitatható, hogy ha ma biztatóan alakul az összeurópai biztonsági értekezlet előkészítése, ha létrejöhetett az erőszakról való lemondásról szóló szovjet—nyugatnémet megállapodás, tárgyalások folynak a stratégiai fegyverrendszerek korlátozásáról, megbeszélés folyik a Lengyel Népköztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság között, átmeneti tűzszünet jöhetett létre a Közel-Keleten, és fennakadással ugyan, de tárgyalnak Párizsban az indokínai háborúban érdekelt felek, akkor ez a szocialista világrendszer létének, erejének, a világpolitikai realitások lassú, de feltartóztathatatlan érvényesülésének köszönhető. A Magyar Népköztársaság külpolitikája tevékeny és elismerésre méltó szerepet vállal a világ békéjét és az emberiség boldogulását érintő legfontosabb kérdések megoldásának előmozdításában. Azért teheti ezt, mert hazánk nemzetközi tekintélye az elmúlt esztendőkben megnőtt, szava súllyal esik latba minden nemzetközi fórumon. Nemzetközi tekintélyünk azért növekedett meg, mert belső rendszerünk szilárd, népünk egységes és nemzetközi politikáik szilárd alapelve egyfelől a proletár internacionalizmus, másfelől a békés egymás mellett élés. Elvi engedményeket sohasem tettünk, kétes babérokra sohasem áhítoztunk. A politikai életünket, szocialista építő munkánkat másfél évtizede irányító Magyar Szocialista Munkáspárt az elmúlt esztendőkben derekasan kivette részét a szocialista országok, a kommunista és munkáspártok egységének szilárdításáért folyó küzdelemből. Budapest színhelye volt \a forradalmi munkáspártok főbb találkozójának. Hasonlóképpen fontos szerepet játszott és játszik a Magyar Nép- köztársaság az európai biztonsági értekezlet előkészítésében. Az előkészítés első okmánya Budapesti Felhívás néven látott napvilágot. Külügyminiszterünk számos európai szocialista és tőkés országban tett látogatásával, több európai külügyminiszter budapesti vendéglátásával és a találkozások alkalmával lefolytatott tárgyalásokkal egyengette és egyengeti az értekezlet előkészítésének útját. Ugyanígy játszik szerepet a magyar külpolitika mindenütt, ahol képviselői jelen lehetnek: az Egyesült Nemzetek Szervezetében, a genfi leszerelési tárgyalásokon, az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságában és nem utolsó sorban a szocialista országok nemzetkösd szervezeteiben, a Varsói Szerződésben és annak politikai tanácskozó testületében, vagy a kétoldalú eszmecseréken. A magyar dolgozó nép számára világos, hogy amikor a magyar külpolitika a mai nemzetközi élet legfontosabb kérdéseinek megoldásán fáradozik, egyúttal a szó legiga- dbb értelmében nemzeti érdekeket is képvisel. Kell-e magyarázni, hogy számunkra is létkérdés az európai biztonság, és — bár földrajzilag tőlünk távol eső területekről van szó — érdekeltek vagyunk mind az indokínai, mind a közel-keleti háborús konfliktus békés, a földrész népeinek jogait tiszteletben tartó megoldásában. Nemzeti jgyünk minden nép nemzeti függetlensége, az önrendelkezési jog általános elismerése, a benemavatkozás elvének tiszteletben tartása, mert ezek nélkül nem élhet békében egyetlen nép, a magyar nép sem.' Ezen belül a magyar külpolitika képviseli a Magyar Népköztársaság sajátos érdekeit, ezek azonban nincsenek is nem is lehetnek ellentétben a közös érdekekkel, és érvényesítésük sohasem csorbítja más népek jogait. Nemjeti érdekeinket szolgálják kiterjedt diplomáciai kapcsolataink és azok a lépéseink, amelyek a kapcsolatok javítását szolgálják a velünk szomszédos, vagy tőlünk távolabb ső tőkés országokkal. Ugyanígy nemzeti érdekeinket szolgálja a harmadik világ országainak erőinkhez mérten lyújtott támogatás, és a velük vállalt szolidaritás is. F elszabadulásunk, szabad életünk huszonötödik évében, népköztársasági alkotmányunk kikiáltásának huszonegyedik évfordulóján bízvást mondhatjuk, hogy helyünk és hírünk van a világban. Helyünk szilárd, mert a haladás erőihez tartozunk, hírünk jó, mert sikerrel építjük a szocialista társadalmi rendet, hű szövetségesei vagyunk a szocialista testvérországoknak és korrekt partnerei mindazoknak, akik velünk együtt vallják a" különböző társadalmi rendszerű országok békés egymás mellett élésének elveit. ALIGHA VAN EMBER az országban, aki legalább a nevét ne ismerné. Utcák, terek, szobrok emlékeztetnek rá — de mindezeknél jobban az, hogy neve mind a mai napig a leggyakoribb keresztnév Magyarországon. A nagy király nevét akkoriban — csaknem egy ezred év előtt — sokan vették fel, ki önként, ki kényszerből, s a név azóta is öröklődik apáról fiúra, sok-sok családban. Pontosan ezer esztendeje született, 970-ben. Alig néhány évtizede élt még csak akkor a magyarság a Du- na-medencében, s 15 év telt el azóta, hogy Ottó német császár seregei döntő vereséget mértek a kalandozó magyarokra a bajorországi Lech mezején. István király egész életét, uralkodói munkásságát ez a két esemény határozta meg: a honfoglalás, amelynek munkáját be kellett fejeznie úgy, hogy államot alapít a törzsek között felosztott országban és a kalandozók leverése, amely súlyos történelmi tanulságul szolgált a magyarság jövőjét illetően. István — eredeti nevén Vajk — még a pogány-magyar vallásban született. Bajor papok keresztelték Ste- phanusnak (=István), a passaui székesegyház védőszentjéről. Géza fejedelem hozta a bajor papokat Pannóniába, amikor feleségül kérte fia számára Gizella bajor hercegnőt. A honfoglalás 101. évében, 997-ben, apja halála után foglalta el a fejedelmi széket. Már a kezdet kezdetén meg kellett vívnia a visszahúzó erőkkel. Koppány vezér, országrésznyi területek ura az ősmagyar szokások jogán magának követelte a fejedelemséget és az elözvegyült Saroltának, István anyjának kezét. A tét — még a hatalomnál is nagyobb volt. István átlátta ha Koppány tervei valóra válnak, s a kalandozások ismét elkezdődnek, akkor a magyarságra, amelyet a korábbi rablások, erőszakosságok miatt egész Európa népei gyűlöltek, a végső pusztulás vár. Érezte, vagy tudta, hogy az újnak kell győznie a régi felett, így indult harcba Koppány ellen és győzött. ELÉRKEZETTNEK látta az időt arra, hogy Magyarországot most már egész Európa által elismertesse, s ehhez a kor szellemében arra volt szüksége, hogy koronás királlyá emelkedjék, országa pedig a keresztény országok sorába lépjen. Uralkodásának harmadik évében követeket indított Rómába, II. Szilveszter pápához. Királyi koronát kért tőle. A rangos, népes küldöttség az 1000. évben tért vissza az akkor még felmérhetetlenül távolinak tartott Rómából. A pápa elküldte a várt adományt, s az időszámításunk szerinti ezredik esztendő karácsonyán Istvánt Székesfehérvárott királlyá koronázták. A pápától kapott koronának elsősorban külpolitikai jelentősége volt: a fiatal, akkor mindössze 30 éves király ezzel Európa tudomására hozta, hogy ő „isten kegyelméből való” uralkodó, aki nem függ semmilyen földi hatalomtól. Mindez elsősorban a német császár terjeszkedési vágyad elé kívánt gátat vetni: Ottó és utódai vazallus-államukká akarták tenni Magyarországot, s ennek szimbólumaként a császár már korábban akart koronát küldeni Istvánnak. A császári „ajándék” elfogadása azonban azt jelentette volna, hogy a magyar király hűbérese lesz a császárnak. De István egyházi ügyekben is megőrizte függetlenségét. írott fövényeiben is kihirdette, hogy a főpapok kinevezését fenntartja magának. Egyébként minden intézkedésével segítette a római egyház megerősödését Magyarországon. Elrendelte, hogy tíz falu köteles egy templomot építeni, ■ a parasztok termésük egytizedét tartoznak beszolgáltatni az egyháznak. A kifelé most már egységes országban azonban belül még sokféle ellentét élt. Gyula, aki még ősi jogon az erdélyi részek ura volt — Saroltának, István anyjának testvére — magához fogadta a megölt Koppány fiát, Va- ■ zult és újabb felkelésre készült a kialakuló központi hatalom ellen. Röviddel később Ajtony, aki szinte királyként uralkodott a délkeleti országrész felett, szintén lázadást szított Mindkettőjüket — tanáccsal és fegyverrel is — a bizánci császár támogatta. Gyula és Ajtony országrészeiben ez idő tájt a bizánci egyház hittérítői járták a falvakat, rajtuk keresztül kívánta a kelet-római birodalom Magyarországot hatáskörébe vonni. Gyulával szemben a rokoni kímélet vezette Istvánt: anyja testvérét nem ölette meg, hanem népével együtt az ország északnyugati tájaira száműzte. (Nemcsak személyi okai voltak erre: sokféle nép lakta akkor az országot — a magyarok mellett István, az államalapító szlávok, avarok, bolgár-törökök — és István az áttelepítéssel a lakosság keveredését, egységesítését is elő akarta mozdítani.) Ajtonnyal gyorsan és kegyetlenül számolt le István. (A korabeli haditudomány alkalmazásáról is maradtak fenn krónikák: Nándorfehérvárnál — a mai Belgrádnál — a királyi hadak előre elvágták Ajtony utánpótlási lehetőségeit.) Most már — viszonylagos békében — hozzáláthatott nagy tervei megvalósításához: megteremteni az egységes országot. Lóháton járta be többször is az ország egész területét, személyesen ismerkedett meg az emberekkel és ügyeikkel-bajaikkal. Akkori szokás szerint a királyi adókat is akkor hajtották be: a király kíséretében levő adószedők természetben követelték meg az adót, amit ott helyben az uralkodó és kísérete fel is élt. István király szobra a pécsváradi várban Ezeken az útjain gondolta ki azt is a király, hogy hogyan lehetne az országot nagyjából egyforma részekre osztani úgy, hogy a felosztás is az egységet szolgálja, a helyi vezetők a király rendelkezéseit továbbítsák és a királynak tartozzanak felelősséggel, így született meg a mindmáig érvényben levő megyerendszer. Egy-egy terület központjába várat építetett — egyes helyeken korábban is voltak várak, a honfoglalás előttről, vagy a saját hatalmukat védő helyi nemzetségfők emelték azokat — és ezek körül alakította ki a vármegyéket. Az egységesítést szolgálta az az intézkedése is, hogy a keleti vidékekre a nyugati vagy az északi részek nemzetségfőit nevezte ki ispánokká és megfordítva. Természetesen az ispánok magukkal vitték családjukat és — kisebb vagy nagyobb létszámú — szolgahadükat is. Ez a módszer megfelelőnek látszott arra is, hogy megelőzze a helyi hatalmasságok újabb öszeesküvési kísérleteit. (István megyerendszere arról tanúskodik, hogy a király és tanácsadói jól ismerték Magyarország földrajzát. Ezt bizonyítja, hogy jónéhány megyehatár ma is. ugyanott húzódik, ahol a csaknem ezer év előtti földmérők kijelölték.) A világi megyékkel — éppen a könnyebb igazgathatóság érdekében — nagyjából azonos területekre terjedtek ki az egyházmegyék. Az előbbiek élén ispánok, az utóbbiakén érsekek, illetve püspökök álltak A kétféle megye- rendszert úgy is összekapcsolták István törvényei, hogy az egyházi tilalmak megszegőit, a templomkerülőket az ispánok büntették. (Misére mindenki köteles volt járni, csak a tűz őrzője maradhatott otthon. Akit templomkerülésen kaptak, azt az ispán elé hurcolták). Bölcs uralkodóhoz méltóan, törvény- könyvekben foglalta össze főbb intézkedéseit István. A törzsi-nemzetségi széttagoltságról a feudális birtok- rendszerre áttérés jegyében, természetesen a magántulajdon és elsősorban a királyi tulajdon áll I. István mindkét törvénykönyvének középpontjában. A büntetési tételek rendkívül — a kor szokásának megfelelően — szigorúak: lopásért általában halálbüntetést vagy testcsonkítást írtak elő. Széles körben alkalmazták I. István törvényei a vagyoni elégtétel fizetését is, mint a büntetés egyik módját jogtalan eltulajdonítások, sőt — az addig szokásban volt vérbosszú esetére is. A rabszolgaság megszűnőben volt már, de hogy létezett István idejében, azt bizonyítja törvénykönyvének egyik rendelkezése: pénzben vagy jószágban kellett megtérítem a földesúr kárát, ha valaki egyik rabszolgáját megölte. A legtöbb bűncselekményt a világi büntetés mellett egyházi vezekléssel is jóvá kellett tennie a bűnösnek A törvénykezés a feudális berendezkezdésnek megfelelően történt: jobbágyok és szabad parasztok fölött az ispán, egyházi méltóságok, nemzetségfők és ispánok ügyében a király volt jogosult az ítélkezésre. A törvények végrehajtásához, az ország belső rendjének fenntartásához a királynak olyan erős szervezetre volt szüksége, amely teljes egészében az ő szolgálatában állt. Erre a kornak megfelelően a katolikus egyház volt a legmegfelelőbb. István maga is — nem annyira szülei, mint nevelői részéről — hitbuzgó keresztély nevelésben részesült, s azt akarta, hogy az ország egész lakossága az ő hitét kövesse. A vele szembeszegült főurak leverése után papok egész serege járta az országot. Térítettek szép szóval, prédikációkkal, a szentek életéről szóló legendák terjesztésével — és fegyverrel is. Az ősmagyar hit papjait, a táltosokat és varázslókat elűzték, vagy nyilvánosan, híveik szeme- láttára ölték meg. A rendházaknak, kolostoroknak, apátságoknak térítésük jutalmául nagy birtokokat adományozott István. Leggazdagabb a pannonhalmi apátság volt: Koppány negyedországnyi birtokát neki adományozta a győztes király. MEGERŐSÖDÖTT az ország István uralkodása alatt. Annyira, hogy amikor — 1030-ban — a német—római császár sereggel tört be a nyugati gyepükön (így nevezték akkor a lakatlan határövezetet), már szervezett magyar hadsereggel találta magát szemben. Néhány, máig élő monda őrzi ennek a csúfosan végződött hadjáratnak emlékét: a nehéz fegyverzetű német vérteseket a magyarok erdőbe csalogatták, ott mértek rájuk megsemmisítő vereséget — ekkor kapta nevét a Vértes hegység. A császári flottilla a Dunán a második főváros, Esztergom felé tartott, de hajóit egy éjszaka — a monda és Vörösmarty örökszép költerrjénye szerint — a búvár Kund elsüllyesztette. Magyarország nemzetközi tekintélyét öregbítette azzal is I. István, hogy pénzt veretett. Ezüstjeit még a távoli skandináv országokban is elfogadták. Több mint negyven esztendeig uralkodott I. István, ebből 38 évig, mint Magyarország első királya. Történelmi nagysága abban állt, hogy a „vad Pannoniéban” korszerű, egységes államot alapított. Feudális államot, amelynek élén a teljhatalmú uralkodó állott — noha István és utódai is a legfontosabb kérdésekben kikérték a leggazdagabb főurak, arisztokraták véleményét. A király lett István törvényei értelmében a leggazdagabb földesúr, s ez biztosította hatalmát A kereszténység általánossá tételével új erkölcsöket és törvényeket honosított meg, s ezzel beilleszkedett a középkori Európába. Sok érték is elpusztult az erőszakos hittérítés során: szinte az egész ősmagyar kultúra. Mégis az jelentette a haladást, amit István akart és végrehajtott, s bár a nép számára sok szenvedéssel járt — így menekült meg a magyarság attól, hogy a Duna völgyének sok korábbi lakója sorsára, a nyomtalan kipusztulás végzetére jusson. Születésének ezredik évfordulóján tisztelettel emlékezik I. Istvánról a magyar nép. Sokféleképpen igyekeztek már képet rajzolni róla, régi történelemkönyvekben úgy szerepel, ahogyan a ferencjózsefi vagy az ellenforradalmi idők szellemének megfelelt: jámbor, imádkozó királyként. L ISTVÄN valóban vallásos volt, de államépítő elképzeléseiben az egyháztól sem hagyta magát befolyásol- tatni. Nagy államférfi volt, aki egységes állammá tudta szervezni a számtalan nemzetségi, törzsi részre tagozódott Magyarországot. Kitűnő szervezőnek bizonyult: megyerendszere az akkori Európában a legmodernebbek közé tartozott. Törvénykönyve jogalkotói képességéről tanúskodik, katonai győzelmei pedig a vívmányait megvédeni is tudó államférfi képességeit bizonyítják. Ezt az államférfit, a magyar állam megalapítóját ünnepeljük most, születésének millenniumán. Tárkonyi Endre
