Dunántúli Napló, 1970. július (27. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-26 / 174. szám
6 DUNANTÜL! NAPLÓ 1970. Július 20 PAKOLITZ ISTVÁN: NAMÁRMOST Ezek a szelídnek látszó, de csöppet sem békés galambok egyáltalán nem tudnak disztingválni; nem tisztelik sem a hagyományt, sem a tekintélyt, egyformán rossz a véleményük minden köztéri szoborról. S még véletlenül sem az alkotót kritizálják; hebehurgyán lekicsinylik a szoborrá merevített szentet, mártírt, költőt, művészt, államférfit, tudóst, vezért. Jó lenne jobb belátásra bírni őket, mert nem valami megnyugtató ez a hosszúlejáratú makacskodás, tapintatlanság, inszinuáció, tökkelütöttség, mittudomén. (A nemkívánt szó törlendő.) Nem hiszem, hogy megoldás lenne a galambok kiirtása. Veszítene a városkép is: Széchenyi tér, Ferenciek tere, Szent Márk tér satöbbi Lehetne esetleg több szobor. Vagy valamivel kevesebb galamb. És ha nem bronzból, vagy ércből öntenék, de fehérmárványból faragnák a szobrokat? Ez is csak látszatmegoldás lenne, mert fehéren a fehér ugyebár — — Legföljebb nem virítana a bélyeg, a végignemgondolt különvélemény. Namármost, feleim, mi legyen a határozat? GALAMBOSI LÁSZLÓ: GYŰRŰ Gyengülnek már a felhők sűrűjében lépkedő aranyszarvú ökrök, koronázott homlokú bivalyok. Lassan vontatják a szerelem szétesni készülő szekerét. A napraforgószárból csinált lőcsök megbámulnák, a kikericsből font oldalak kiszáradnak, a krizántémból fűzött saroglyák lehullnak. Jóhiszeműség: a választott kocsis, leszédül a bakról, fehér sapkáját átüti a vér. Gomblyukamba tűzve a fekete virág, mellvértemet nem dobhatom felre, kell, hogy sokasodjon a hiánytalanság földje. Halottaim nem emelkedhetnek ki derékig szemétből, nem imbolyoghatnak égett tagokkal álmaira szögesdrótokkal kerített kivégzőtelepén. Szólítom apámat. Megjelenik ai arc, eltakarja az utolsó borostát az utolsó kalap. Mozdulnak a rögök, akár a pikkelyes iszap, ha jönnek a szomorú, vénülő halak. A halhatatlan idő fényét sírokra ereszti, látom a csiszolatlan követ, a jelölésre való tömböt. Halálfélelmem kígyógyfirűjét senkisem feszítheti szét. Vállamra bocsátják kócsag-fehér szárnyukat az Isten öregedő almafái, szőlőmben s szobám eresze alatt jegesednek a bogyók, az ártatlan venyigék. S. BOD A ANDRAS: A JEL A tártablakú könyvelésbe becsúszott a késő délutáni zaj. Buszok böffenő indulása, villamos recsegő fékjei, emberek zaja. A könyvelésbe a nyitott panorámaablakokon hasábban beúszott a hazamenők energiája. — Folytatjuk Kiss Űr? A könyökvédős kitakarta szemét a homlokszoritásból. — őrjítően fáradt vagyok. — Folytassuk Kiss Űr! — Olvassa! A két könyökvédős, gallérjuk és ingük között merített papírral: hogy ne koszolódjék az ing, egymással szemben ült. Csak ők ketten urazták egymást az irodában. — Bár szólíthatnánk egymást elvtársnak is hehe... Nem igaz? — kérdezte egyszer doktor Szánthó, kivel közös zárkába zárta Kis urat az évente tizenkétszer ismétlődő hóvégi zárás ötnapos éjfélig tartó túlórázása. — Olvassa, Szánthó Or. — Kétezernyolcszázhuszonhét... Halkan recseg, tekereg az öreg Brunswiga. — Igen. — Tízezerötszáz... Az összeadógép ötven éve adja össze a számokat, Brunswiga. — Igen. — Igen. — Igen... igen... igen... — ezredszer fordul az összeadókar. — Igen... Nincs több? Akkor mondja Szánthó úr a végösszeget — Kétszázhuszonnyolcezer négy- zázhatvankettő. — Igen. Mennyi? Mintha csak az egyik könyökvédő lenne Kis úron. — Kétszázhuszonnyolcezer négyszázhatvankettő. — IGEN. Kis úr feláll. IGEN!!! Üvölti és Szánthó úr felugrik asztala mellől. IGEN!!! JELEN!!! Üvölti, suttogja. Mert ezt kell mondania. Elvesznek az íróasztalok, az utca zaja, az autóbuszok, a villamos, az emberek, csak a számok maradnak, és a IGEN. JELEN!!! Látja a sírkamraszerű priccsren- geteget. Látja a bevetődő fények sárgasávos csontváz arcait. Látja a lábat, mi tétován lenyúl, támaszt keresve megáll a koporsó szélén. Hangokat hall. Hallja a saját rekedt suttogását. — Hová mész? — Orvosért. S meghallja ezt egy harmadik. — Orvos? Ah. Orvos kell neki. Kísérlethez? Akad barátom. Orvos kell? Kozmetikus, borbély, Író. igazgató, színész, költő, főkönyvelő nem kell? Akad pedig! Orvos kell?! Gyógyszer barátom... — Hallgattassátok el. — Ez itt meghal. Piros csík megy a szíve felé, vérmérgezés. — Hol itt egy orvos? Miféle gyógyszer kell neki? Széttört here? Apám velője? Itt van, itt szárítom, Hülyék. — Azt mondják a vizelet... — Pszt! Az őrség! Fényre kushad a kripta. Almot tettetnek a csontok. S a sötétséggel indul megint a suttogás. — Azt mondják a vizelet... az jó a sebre. — Emberek! Kinek kell vizelnie? A beteg nyög. — Oh, Adonáj! És látja Klein a reggeleket Az Appel platzot. A támolygó vi- gyázzba meredt négyszöget. A hajnali névsorolvasást. S az ő nevénél a döbbenet — Hát csak ennyi lennék? fis ennyien. És vigyorgó pofájú vérebek, és az iszonyat, hogy túléljük, és találkozunk majd: — No, lám-lám Klein, hogy vagyunk, hogy vagyunk? GRAIN ANDRÁS RAJZA VIGH ISTVÁN RAJZA NEM ÉRDEKEL. TúlélnL Elr- FELEJTENI. De most kísértenek az éji hangok. — És te Rosenthal, Szalai? Ti mit csináltok? — Én boltot nyitok. Kócerájt, magunknak — ha él az asszony. — Én meg elégek... — Emberek, ki ismer engem?!! Ki ismer engem? Mondjátok a nevem. „Megveszem majd ezt a prics- cset Itt a fogam nyoma. Meg akarom majd mutatni embereknek. Aludj Klein, aludj. Reggel a vi- gyázzhoz erő kell. A JELEN-hez, Hogy úgy üvöltsd, hogy higgyék azt ikreket szülsz, annyi az erőd. És nyeld le, nyeld le... ne érts németül! Mondd milliószor az egyszeregyet és számold a napokat A számok kenyeret adtak neked, életet!” Magával vitázva. A számok? Hát számold a napokat. És ne felejtsd a névsorolvasást. Ne felejtsd a jelre üvölteni, hogy JELEN, ne felejtsd a vigyázzt. Ez most mindent jelent És várj a jelre: — Zweihundert achtungzwancig- tausend vierhundertzwei und sechtzig. — jelen.;: — Kérem, mi csak összeadtunk. És akkor Kis úr. Az egyenruhások összenéznek. Most meghalt a város. Kettévágta zaját a sziréna. A hordágy a számológép mellett terpeszkedik a két íróasztalon. A falon oklevél a „FELSZABADULÁS Szocialista brigádnak”. — Kérem, mi csak Kis úrral összeadtunk és akkor... Nézzék! Nézzék a kezét! Ahonnan letépték a fekete könyökvédőt a szőrtelen kar belsején, épp az ütőér fölött I. G. FARBEN reklám; — 228 462. KAMPIS PÉTER: Szia öcsi...! TJajnal volt, s mindannyian egy meztelen nő körül gyűltünk össze, férfiak. Nagyon szép márványnő körül, aki egy kagylóban állt. Vénusz születése. Az egyetlen, ami megragadott, a haja. Lágy vonalak, semmi kőszerűség. Körötte vízipálmák nőttek, rövidtörzsű, erőslevelü vizipál- mák. emlékszem: azon goldolkodtam, miképpen tenyésztették ki ezt a fajtát. Érdekes. Aztán nem nagyon gondoltam semmire. Vagyis talán mindenfélére gondoltam egyszerre. Mittudomén már. Legalább hatvan- szőr megszámoltam, hányán vagyunk. Mindannyiszor kilencig jutottam — csak egyszer tévedtem, az elején. Akkor magamat kifelejtettem. Voltak köztünk nyugodtak és voltak köztünk járkálok. A nyugodtak egykedvű, majdnem bamba tekintettel meredtek maguk elé. Mellettem egy vasutas állt — negyven körüli — erős borostával, karikás szemmel, látszott rajta, hogy nem aludt. Testtartása kicsit görnyedt, egyenruhája fakő, de tiszta volt. Arca barázdált, kegyetlen véső mélyítette el rajta a ráncokat... Időnként felsóhajtott, kiegyenesedett és tenyerét végighúzta a nadrágján, hátul. Jampecünk is akadt, a városból már jő ismerős. Igen nagy elegancia, hanyagul kilógatott díszzsebkendővel körítve, ápolt körmök, hullámzó haj — egyszóval rettenetesen szép ember. A járkálok közé tartozott. Negyedóránként rágyújtott. Nyugati cigarettát szívott. Azt hiszem, valamennyien mélán utáltuk. Hat nyugodt és három járkáló. Egyikük — nagyon sokat cigarettázott — megállt a vasutas előtt. Nézték egymást egy darabig. Aztán a járkáló földre dobta a cigarettát, másik után kotorászott a zsebében és megszólalt. — Van már? A vasutas csendesen bólogatott. — Már négy... ez lesz az ötödik. Aztán újból csend lett. Hárman tovább rótták az utat, mi pedig fálnakdölve bámultunk a semmibe. Távol, a folyosó végén megjelent egy fehérköpenyes ember és bement egy ajtón. Lift zúgott. Amikor a zúgás megszűnt, a liftajtó kitárult, s kilépett rajta egy szemüveges középkorú nő, kék ruhában, végignézett rajtunk és elmosolyodott. A mosoly. Hirtelen valahogy megnyugtatott és összerendezte gondolataim sorát. Klárira gondoltam. Ahogy előző este furcsán mosolygott otthon, révedőn, és kicsit akadozva mondta: azt hiszem, mehetsz a taxiért... Tizenegy volt, mire beértünk. Klári eltűnt valahol az ajtók mögött, engem kirekesztettek mindenből Akkor már hárman álltak a folyosón: köztük a szomorú tekintetű vasutas. Némán fogadtak maguk közé. Férfiak voltunk, nagyok és erősek, de valahogy nem stimmelt valami: most, hogy utánagondolok, szánalmasan és tehetetlenül álldogáltunk a falnak dőlve. Magunkban mostuk kezeinket... Hajnalra kilencen lettünk. Hat nyugodt és három járkáló. Egy meztelen nő körül gyűltünk össze, férfiak. Kagylóban álló, nagyon szép márványnő. Nem érdekelt bennünket: az egyetlen, ami megragadott akkor, a haja. A kagyló körül vízipálmák tenyésztek, erőstörzsű, lándzsalevelő vízipálmák. Érdekesek. Már egészen világos volt, odakint kezdődött a másnap. Akkor érkezett meg a tizedik. Megállt a lépcső alján, kezében hatalmas rózsacsokor, istenem, egy valóságos vagyon, gondoltam. A pasas kissé borzas volt, sötét ruhában, nyakkendője félrecsúszva. Ránkvigyorgott. — Hahó — mondta lentről. A vasutas szomorúan nézett, a jampec elfordult és tovább járkált. Nem szóltunk. Az új fiú közben felért. — Na mi van? — kérdezte. — Tudjátok már, mit csináltatok? Egy kis élet költözött a társaságba. Még nem tudtunk semmit. A tizedik élcelődött, hadonászott a rózsáival és beszélt, beszélt és kezdtük jól érezni magunkat. A társalgás hiányzott valamennyiünknek. Szóval tartott bennünket késő délelöttig. Akkor már mindnyájan tudtuk, hogy mi az eredmény. De vártunk, megígérték, hogy az üvegfalon keresztül megmutatják őket. Aztán szóltak, hogy mehetünk. Odatódultunk mind a tizen. Orrunk az üveghez nyomódott, mint gyermekkorunkban a cukrászda kirakatához és bebámultunk. Odabent egy asztalon tíz csomag hevert. A szemüveges, kékruhás, középkorú nő egyenként mutatta fel a csomagokat. Mind egyforma volt. Kis vörös, gyűrött, tátott szájjal ordító emberkezdemények. Némák voltunk. A hatodiknál tartottak. Akkor a vasutas felordi- tott — Szia öcsi... 7 Itt a fater! Itt a faterod! Nézz már ide egy kicsit! Sapkáját feltolta, kezét csípőre tette. Arca mély ráncai ezer szarkaláb lettek, szemét elfutotta a könny. Sorban gratulált valamennyiünknek. És mindig ezt mondta: — Tudtam, hogy fiú lesz, tudtam ... ö volt az egyetlen közöttünk, aki nem tévedett. r » I
