Dunántúli Napló, 1970. június (27. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-28 / 150. szám
5 1970. június 28.-------BTitianimi napio M OHÁCSI REGÖS. FERENC: VÁROSRÉSZ NAPSÜTÉSBEN Vannak-e kulturális szenzációink? VÄNNAK-E? Költőt faggatok erről és tétova nemmel válaszol. „A nagy korszakfordulók hozzák meg a maguk szenzációit” — mondja inkább önmagának, mint n^kem. „A szenzációk, a technika és sport területén jelentkeznek” — vélekedik tanár barátom. Aztán egy gimnazista leány meglepő sietséggel bólint igent a kérdésre és már címekkel indokolja válaszát: „Hármat is mondok: Láttam Barcsay Jenőnek Állvány ablak előtt című képét; megismertem egy gyönyörű Ily- lyés verset a Szekszárd felé címűt és nagyon szép előadásban hallottam a Varázsfuvolát”. Ezek szerint tíz esztendeje festett kép, még régebben született vers és sok emberöltő távolságban komponált opera is lehet egy kortársunk számára mai szenzáció? ... Bizony lehet. Hiszen kiki saját sorsa, érdeklődése körülményei koordináta rendszerének megfelelő ütem és sorrend szerint ismerkedik meg azzal, ami az emberi szellem erőfeszítéseiből a kultúra több évezredes története során létrejött Csakhogy a címben megfogalmazott kérdés a mának szegezi a kérdést. És olyasfajta tényeket ' kívánna válaszul, mint amilyen szenzáció volt a maga idejében Erkel Bánk bánjának bemutatója, Ady Űj versek című kötete vagy Reményi boszorkányos hegedűjének első diadalmas szereplése. Van-e ilyesmi napjainkban? Azt hiszem tétovázás nélküli igennel válaszolhatunk a kérdésre. Mert nem szenzáció-e az, ahogy néhány fiatal zongoraművész — közülük a legismertebbek a Beethoven zongoraversenyt nyert Kocsis Zoltán és legjobb barátja Ránki Dezső — berobbant a magyar és a nemzetközi zenei életbe? Vagy ki tagadná meg a szenzáció értéket Darvas Iván színháztörténeti jelentőségű produkciójától, melyet az Egy őrült naplója eljátszásával nyújtott? A magyar irodalom és könyvkiadás történetében is páratlan, ahogy a tizenhétéves miskolci gimnazista, Bari Károly föltűnt Néhány hónappal első költeményeinek publikálása után nem kevesebb, mint 11 ezer kötetben jelentették meg verseit A könyv órák alatt egy szálig elfogyott. De nemcsak új tehetségek felbukkanása kelthet országos érdeklődést. Operaházunk, a Lam- mermoori Lucia második szereposztásában Lehoczky Évára bízta a címszerepet. A művésznő korábban operett színpadokon lépett föl, a vendéglátóipar zenés műsoraiban szerepelt, külföldön kereste az érvényesülést, s most — immár túl a negyvenen — olyan teljesítménnyel lepte meg az operalátogatókat és a kritikát, hogy annak nyomán sokan teszik föl a kérdést: hogyan gazdálkodunk tehetségeinkkel, hogy csak most nyílt alkalma e művésznek a bizonyításra? Sorolhatnám még kulturális életünk kisebb-nagyobb szenzációit. Mert annak számít az is, ahogyan múzeumi célokra helyreállították a budavári palota termeit. Szenzációt jelentenek a Szentendrei Teátrum évről évre inmétlődő előadásai. Vagy hogy az egyéni teljesítményekhez kanyarodjam vissza, Kardos G. György — a régen operettátdolgozónak elkönyvelt színházi ember — regényírói sikere az Abraham Bogatir hét napjával; vagy a magyar hanglemezgyártás több, nemzetközi díjas lemeze is szenzáció értékű. Azt hiszem, nem az a probléma, hogy vannak-e kulturális szenzációink. Ilyenek mindig is voltak. Hiszen Jókai is föltűnt valamikor, Bartókra is fölfigyeltek, a régi Vígszínháznak is voltak izgalmasan gyönyörű előadásai, Babits Dante fordítása, Móricz Boldog embere, a Szegedi Fiatalok föltűnése mi volt, ha nem kulturális szenzáció? Napjainkban az a kérdés: vajon mindent megteszünk-e azért, hogy a kiemelkedő tehetségek, a művészettörténeti szempontból is jelentékeny alkotások elnyerjék az őket megillető helyet. Ma már köztudott dolog, hogy a Rozsdatemető milyen nehezen lelt riiegjelenési lehetőségre. Nem egy kimagasló ' tehetségű festőnknek — példaként csak Holló László és Kohán György nevét említem — életének jelentős hányadát az erkölcsi és anyagi megbecsülés jelei nélkül kellett végig- küzdenie. Időnként jelentős színművészek kérik idő előtt nyugdíjaztatásukat, mert úgy találják, nem foglalkoztatják őket megfelelően. ELKÉPZELHETETLEN olyan kultúrpolitika, amelyben minden jó kezdeményezés, minden tehetség, minden alkotás tüstént föl- karolóra lel. Aki ilyen helyzetről álmodik, az minden poszt betöltőjétől a tökélyt reméli. Az új, mindig magában rejti a szokatlan elemeit. A szokatlannak pedig ellenállást kell leküzdenie. Viszont a szocializmusnak létérdekei fűződnek ahhoz, 'hogy a tehetségek ne kallódjanak el. Kultúrpolitikánk akkor érvényesül megfelelően, ha mind több lesz napjainkban a pozitív előjelű szenzáció. (A negatív szenzációk fölemlítését szándékosan mellőzöm, példatárát moziműsoraink gazdagítják a legerőteljesebben.) Néhol leleményes intézkedések sora szolgálja a helyi értékek időben történő fölkarolását. Tudok megyéről, ahol számontartják az olyan fiatalokat, akik matematikában, rajzban, " irodalomban, nyelvtanulásban, énekben, színjátszásban vagy hasonlókban kitűntek társaik közül. Országszerte szaporodnak az olyan rendezvénysorozatok, melyek keretében dobogó kínálkozik új kezdeményezések alá, lehetőség nyílik a vidék tehetséges embereinek nyilvános szereplésére. Egyetlen megye „művészeti hetének” műsorfüzetét lapozgatva ilyen rendezvényekről olvasok: nemzetiségi művészegyüttesek fesztiválja; képzőművészeti szabadiskola a megye nemrég elhunyt festő szülöttének falujában;, koncert a megye botanikus kertjében; irodalmi színpadok találkozója stb., stb. TEHETSÉGEKBEN sohasem szűkölködtünk. A tehetségek tömeges méretű kibontakoztatásának gondja a mi korszakunk gondja. Gondja, feladata, gyönyörű lehetősége. Ma már nyilvánvaló, hogy nem magányos szenzációkra van szükségünk, hanem a közművelődés egyetemes fellendítésére. Mert hogy mást ne mondjak: az sem volna utolsó szenzáció, ha sikerülne fölszámolnunk az írás- tudatlanság utolsó maradványait. Bajor Nagy Ernő er sekkel lahm A könyvhéten többfelé jártam. Három alkalommal kicsiny falvakban .,találkoztam az olvasókkal” — ahogyan mondani szokás. Jó is így mondani, hogy az „olvasókkal” s nem „olvasóimmal” s nem a „versolvasókkal”. Hiszen aligha személy szerint az én kedvemért jöttek oda, s nyilván azért sem, mert mindennapi kenyerük a vers Nem az én kedvemért, mert sem a Somogy megyei Tarany- ban vagy Attalában, sem a Veszprém megyei Pusztamiskén nem ismertek engem annyian, ahányan hallgattak. És ez a sok „nem” mégis meleg emlékeket hagyott bennem s bizalmat valami megnyugtató jóban. Mindhárom helyen a könyvtárban, illetve a klubszobában ültünk össze. Taranyban a még nem egészen befejezett művelődési ház könyvtári részét avatták éppen. Volt beszéd, viszontbeszéd, énekkar. Aztán a találkozó. Mezei Andrással együtt jelentünk meg, s álltuk a kérdések pergőtüzét. Majd pedig dedikáltunk elfáradásig. Attalában és Pusztamiskén egyedül voltam. Némi szorongással előtte: nem írok én könnyen-megközelíthető verseket, mit tudunk mi majd csinálni egymással, a vendégek és én. S a végén újra és újra jó érzéssel szívem körül, hogy érdemes volt és hasznos a meghívásokat vállalni. Verseket mondtak, versmondásra kértek, s kérdeztek, olykor naiv, de többnyire érdekes dolgokat, olyanokat, amik a kívülállók természetes kíváncsiságát tükrözik: Hogyan születik a vers?, Mikor írtam első versemet?, Ki a költői ideálom?, Melyik a legkedvesebb versem?, Mi az ihlet?, Miért hagyják el sokan mostanában verseikből a központozást? — és így tovább. Feleltem, igyekeztem felelni. A kérdezők jobbára fiatalok voltak, néha hivatalbéliek: népművelők, könyvtárosok, pedagógusok, de akadt közöttük termelőszövetkezeti elnök is. A válaszok és a versek meghallgatásában azonban már teljes egység alakult ki a közönségben: a figyelem s az ünnepélyes tisztelet valamiféle hangulata. Nem irántam (bár Pusztamiskén elmondták: én vagyok az első élő író, akit láttak, s akivel beszélhettek) hanem a költészet iránt. S ha valami megmelegitett, az éppen ez a már-már áhítatszerű magatartás volt. Egyszerű, idős parasztasszonyok, parasztemberek arcáról ugyanúgy ez sugárzott, mint az iskolásokéról. Akkor is, amikor a végén dedikációt kértek bele, s vitték a könyvet, mint kényes, drága szerzeményt. Nos hát, költők, vigadjunk? Űj olvasótáborunk támadt? A falu igényli a verset? Nem egészen így áll a dolog. Csak talán valami megindult, elkezdődött. De ez az indulás annyira tiszta, annyira ígéretes, hogy okvetlenül észre kell venni, üdvözölni kell s örülni neki. Szeretném még hozzátenni, hogy ha a három falura gondolok, nemcsak az érdeklődő, kerekre tágult szemek idéződnek föl bennem, nemcsak a hangulat meghittsége, az itt-ott botló szavak őszinte türelmetlensége, hogy feleletet kapjanak egy-egy, számukra esetleg régóta rejtélyes dologra, hanem megjelennek előttem az ízléses bútorzata könyvtárszobák is, a rendezett állványok, a kényelmes ülőalkalmatosságok, asztalkák, virágok s természetesen a könyvek és a folyóiratok. Méltó környezeteként a hasonló rendezvényeknek s vonzó otthonául azoknak a versesköteteknek is, melyekért ezután talán többen jönnek majd, mint eddig. <52-0 Két könyv Martyn Ferencről Közel egyidőben két könyv is napvilágot látott Martyn Ferenc művészetéről, illetőleg munkásságának egy területéről. Az egyik Hárs Éva munkája a Corvina kiadásában, A művészet kiskönyvtára sorozatban jelent meg, a másikat Tüskés Tibor írta A szó és a vonal címmel Martyn Ferenc irodalmi kísérőrajzairól, s a Somogyi Múzeum füzeteinek egyikeként került nyomdába. A művészet kiskönyvtára jólismert sorozat a művészetkedvelők előtt, évek óta rendszeresen jelenik meg, klasszikus festők és mai művészek váltakozva szerepelnek a sok képpel kiegészített Ids kötetekben. 1969—70-ben Beck ö. Fülöp, Bálint Endre, Egry József és Domanovszky képviselték a magyar művészetet — s most Martyn Ferenc. Hárs Éva aránylag szűkresza- bott, de rendkívül alapos és szép tanulmánya kísérli meg összefoglaló képét adni Martyn sokat vitatott és igen szerteágazó művészetének. Munkásságának kezdetei, .életének alakulása, művészetének kibontakozása után a szerző az utóbbi huszonöt év tevékenységét foglalja össze. Érdekesen tárgyalja Martynnak azt a sokak számára meglepő tulajdonságát, hogy az elvont kompozíciók mellett mindig vissza-visszatér a leíró tájképekhez, csendéletekhez és portrékhoz, rámutatva a kétféle tevékenység belső szellemi, szerkezeti rokonságaira. Idézi magát a művészt, aki azt mondotta: „a művészet egyértelmű feltétele maga a természet”. Nagyon érdekes Martyn Ferenc ismert „mesterember-szemléletének” említése és kibontása a tanulmányban. „A technikai mű- vesség — olvassuk — számára éppoly fontos tényező, mint a logikus, tiszta képfogalmazás és tartalmi rend. Képeinek faktúrá- < ,ia művelt és gyakorlott kéz munkájára utal, olyan szakmai .jártasságra, amely a középkori mesterek óta csak. kevés alkotónak sajátja,” Majd: .. éppoly kényes a munkaeszközeire is: maga feszíti fel a gondosan választott vásznat, ügyel a legjobb minőségű ecset, festék, rajzszerszám használatára, műhelyét puritán rend és tisztaság jellemzi.” Hárs Éva tanulmánya hézagpótló, régvárt mű, ezt végigolvasva mindenki előtt összefüggéseiben, arányaiban bontakozik ki egy köztünk élő, de európai méretű művész egész munkássága, ötvennégy, részben színes reprodukció egészíti ki a remek kis kötetet. Ramon Lull: Imádónak és Imádódnak könyve Jóval szerényebb kiállítású, de úttörő vállalkozás volta miatt ugyanilyen megbecsülendő a másik kiadvány, a kaposvári Rippl- Rónai Múzeum füzete. Ebben -*■ a szerényebb nyomdai lehetőségek miatt — csak néhány, ízelítő gyanánt közölt rajzot láthatunk Martyn Ferenc illusztrációi közül. Tüskés Tibor tanulmánya a téma természetéből fakadóan előbb Martyn művészetének néhány általános jellemzőjét, majd az irodalmi illusztráció problémáit, jelenlegi helyzetét tárgyalja, majd rátér a konkrét rajzsorozatokra. Az első Martyn-illuszt- rációk kevésbé ismertek, Ramon Lull Imádónak és Imádódnak könyve című, a 13. században íródott és 1943-ban magyarra fordított könyvéhez készültek. Az elmélkedéseknek ezt a könyvét Martyn Ferenc nyolc rajzzal kísérte, valamennyin egy ferences barát látható, a nyolc lap azonban a maga eszközeivel híven és mély átérzéssel fejezi ki ugyanazokat az eszményeket, gondolatokat és viszonylatokat, amelyeket maga a könyv. Ugyanez az illusztráció-felfogás, ez a szemlélet jellemzi Martyn további kísérőrajzait, Petőfi Apostolához, a Don Quijote-hoz, a Bovarynéhoz, Mallarmé költeményeihez, Joyce Ulysseséhez, Berzsenyihez, Madáchihoz és Kemény Zsigmondhoz készült rajzait. Tüskés Tibor valóban avatott kézzel nyúl a témához, nem a művészettörténész, a festő, hanem a művészetek iránt általában érzékeny ember szemével. Ha irodalmi szemléletből és ismeretekből indul ki, hát ez itt a helyén van, szerencsésen egészíti ki a rajzok, azaz a rajzokkal is ábrázolt irodalmi művek szelleméről meglévő ismereteinket. Ö maga is ejt néhány szót a tanulmány utolsó részében: erről a kérdésről, amikor azt írja: „Arról az élményről számoltam be, melyet Martyn Ferenc irodalmi kísérőrajzai kiváltottak belőlem. Majd a hatást igyekeztem visszafordítani arra a nyelvre, amelyből e rajzok fakadtak.” Martyn művészetének és az irodalomnak az érintkezési pontjaiként említést tesz a tanulmány Martyn Ferenc író-porfréiról is. Rég nélkülöztük a Martyn Ferencről szóló, művészetével foglalkozó könyveket — annál nagyobb öröm. hogy most egyszerre két 'értékes és érdekes könyvet is kezünkbe vehetünk róla. H. E.
