Dunántúli Napló, 1970. június (27. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-28 / 150. szám
\ •Bimttftttm n ant« 1970. június 28. SIMON EMIL: Az éjszakás fűtő A z asszony két melle közé fogta a kenyeret, szelt belőle. Az ura figyelemmel nézte. — Mit láfsz rajtam? — mosolygott az asszony. — Csak arra gondoltam: attól lesz jobb ízű a kenyér. — Ugyan te! — mondta belepirosodva az asszony. Egyszeriben arra gondolt, hogy a gyerek, amit magában rejt, majd erre a szikár emberre hasonlít. Elképzelte az urát munka közben, kormos arcával, kezével, s hozzá hasonlította a csupa rózsaszín csecsemőt. Nevetnie kellett. — Mi jutott eszedbe? — faggatta az ura. — Titok! — mondta évődve. Feltálalta az ételt. A konyha megtelt jó illatokkal. Leültek. — Csak az éjszaka ne volna — sóhajtotta az asszony. Egyre jobban vágyódott arra, hogy az urával együtt lehessen. Amikor magára maradt, kicsi félelmek látogatták. vont vállat a sofőr. — Nem szabályos, de éjszaka félrenéz az ember. Ügy gondolta, hogy amíg a sofőrök megfordulnak, elintézi a salakozást. A salakozóban fojtó a levegő, pedig a szellőztetők szünet nélkül forognak. A gáz alattomosan megbújik a padló közelében. A fűtő nem félt a gázoktól. Megindította az elevátort, s bukni kezdett a salak. Tüzes izzását permetező víz hűtötte. Közben hallotta, hogy a döm- peresak megérkeztek. Túráztatták« a motort, s a falak visszhangozták a lármát. A szén tompa zu- bogással ömlött a betonra, s per- cegve szétgörgött. A fűtő arra gondolt, milyen szerencse, hogy éppen Sándort osztották be a fuvarra. A kazánban fellobbant a megtisztított tűz. A fűtő kikapA sofőr nem hallotta a hangját, s nem is látta a fűtőt a tükörből sem, mert éppen a két kerék között szorongott. A motor felbőgött, ahogy emelés előtt nekifohászkodik az ember, a láncok megfeszültek, felcsapódott a tartály, vaskos pereme éppen homlokon ütötte a fűtőt. Teste megdőlt, s a ráömlő szén beborította. Néhány perc múlva a dömper kifutott. A motor hangja vergődött a kazánház falai között, majd minden elcsendesedett. Megjött a következő fuvar, s a leboruló szén mozgása kilökte a fűtő kezét. Korán hajnalban a művezetőnek gyanússá vált, hogy az érlelő teknőkbe nem érkezik elegendő gőz. Elment a kazánházhoz, bekiabált a nyitott kapun. — Kálmán! — Várt egy darabig, aztán beljebb lépett. Ijedten látta a feszmérő órák mutatójának esését. — Kálmán! — szólt mégegy- szer. Átmászott a szénrakáson, s akkor meglátta a fűtő kinyújtott kezét. Először azt hitte, egy odavetett rongy tréfálja meg a szemét, aztán felfogta, hogy igazi, emberi kéz. Elsápadt, hányinger szorította, váltakozó hideg-meleg öntötte el a testét. Bukdácsolva kirohant, telefonált. Aztán visszament, kívül várakozott, s nem mert benézni. Negyed óra sem telt, megjöttek a dömperek. Elé- bük szaladt, rémülten lengette a karját. A nehéz járművek remegve fékeztek, a sofőrök leállították a motort. Egyszerre csend lett. — Ti jártatok bent az éjjel? — kérdezte a művezető a sofőröktől. — Igen — mondta habozva egyikük, mert a tagadásnak nem sok értelme lett volna, hiszen a keréknyomok mindent elárultak. — Megöltétek a fűtőt! — ordította a művezető, s két karját az ég felé rázta, mintha átkozódott volna. A sofőröket megdermesztette a hangja, döbbenten ültek, nagysokára tértek magukhoz, lekászálódtak. Szemük a kialvatlanságtól, s az iszonyattól mély gödörbe süppedt. — Nézzétek, ott látszik a keze! — Borzalmas — mondta egyikük. A másik hallgatott, mintha hirtelen megfagyott volna. „Melyikünk?” — gondolták csaknem •egyszerre. Testük nyirkosra izzadt, fejüket elfordították, s nem mertek egymásra nézni. — Ne félj, itt marad veled a fiam — mondta büszkén a férfi. — Sokra megyek vele! Csak rugdalja a szegény anyját! — A fűtő belátott a szobába, s a szeme a vetett ágyra tévedt. Keserűség futott a torkába. Dehát mit tehetett volna? Maga vállalta az éjszakai . beosztást, a több keresetért. ; Az -asszony ennivalót csomagolt. Belerakodott az ura táskájába. Percnyi időre benne hagyta a kezét, s még később is érezte a bőr savanykás szagát. A férfi felöltözött, elbúcsúzkodtak. — Ügyelj magadra — mondta szeretettel az asszony. A váltótársa már várta. Kezet fogtak. — Van valami újság? — semmi. Nálatok? — Megvagyunk. — Az asszony? — Jól van. — Alighanem éjszaka hozzák a szenet, — mondta még a nappalos. — Majd fogadom. — Akkor bé- kességes jó éjszakát! — Viszont kívánom. E gyedül maradt, elrakta a ruháit, az ennivalóját. Aztán körüljárta a kazánházat. Tíz óráig csendben telt az idő. Majd egyszerre motordübörgés rázta meg a vasaj tót. Vattás ruhába öltözött ember lépett be, hunyorogva nézett körül. Meglátta a fűtőt, odaköszönt. — Erőt, egészséget, Kálmán! — Jó estét! — Megjöttünk a szénnel. — Ez az első forduló? — Igen. — Hányán hordjátok? — Ketten. — Hát csak rajta! A dömperek szakadatlanul jártak, bőgött a motorjuk, ösapódott a tartályuk. A fűtő, ha kifelé figyelt, hallhatta a szén ömlését. Kiment az udvarra, szippantotta friss levegőből. Éjféltájban a dömperesek beültek melegedni. — Igazi tél van — mondta a fűtő, A kazánra támaszkodott, mozgó ujjainak képe felnagyítva vetítődött a falra. — Nem unod még az örökös éjszakázást? — kérdezte az egyik sofőr, aki falubelije volt a fűtőnek. — Mindent meg lehet szokni — mondta a fűtő, s egy pillanatra az otthonára, az asszony-, ra gondolt. — Indítsunk — kelt fel az egyik sofőr — mert még az árokban keresnek bennünket. Nagyot ásított, nyújtózkodott. A másik is feltápász.kcdott, kelletlenül csoszogtak kifelé. A fűtőnek hirtelen eszébe jutott valami. — Te, Sándor — szólt utána a falubelijének, — úgy gondoltam: néhány fuvarral közvetlenül beállhatnátok. — Hát — állt meg a sofőr. Körülnézett, aztán lépésekkel mérte a távolságokat. — Ügy látom, beférünk. Mennyit fizetnek a behordásért? — Négyhúszat — mondta szégyenlősen a fűtő. — De nem azért. Mintha fáradtabb lennék, mint máskor,. — Jól van csolta a szállítószalagot, s indult felfelé; Nyitni akarta az ajtót, de az csak résnyire engedett. — Ej — mérgelődött magában —, rá- döntötték a szenet! — Nekitá- maszkodotf az ajtónak, s hosszas erőlködéssel kinyitotta annyira, hogy átpréselhette magát. Nagy nehezen be is csukta, s amikor megfordult, akkor vette észre a befelé tolató dömpert. El akart lépni onnan, de a rázkódástól megmozduló szén a térdéig elborította. A dömper közeledett, s egyszeriben centiméterekkel az arca előtt fékezett. — Állj meg! — kiabálta kétségbeesetten, s hadonászott a karjával. Arató Károly versei: Tréningezők Pedig az ablak nyitva, a léghuzat bevág, mi mégis veritékszagban, vágható levegőben, öklünket zúgató, ruganyosán elhajló figurák félmeztelenre vetkezetten, megsorozzuk, körültáncoljuk egymást. hórihorgasak, zömökek, szikárak, stílust, fortélyokat tanulva külön-külön sarokban súlycsoportok szerint döngetjük egymást lankadatlan, ütéseinket váltogatva fondorlatosán, ravaszul, hogy erőnket beosszuk, végigbirjuk az iramot, szemünk alatt véraláfutás jelzi a sikert, kicsikart eredményt, de nincs megállás, perc pihenő sem, holott ez nem is viadal, nincs döntőbíró, se menet, * nem ordít a közönség, kalapok se röppennek magasba, csak a technikát gyakoroljuk, a védekezést, támadást, szökkenéseket, cseleket fújtatva, zihálva, lihegve, csak leszegett fejjel, szorgalmasan lendülünk újra s újra egymás ellen itt és most, szakadatlan, ebben a hatalmas, tárt ablakú edzőteremben. Csak a fényben... Augusztus, álmos tehénfej, levegőbe bámul, lecsöppen nyála. Fel-felböffenti az időt, kérődzve lassú állkapcsokkal rágja. Hersegnek órák: kardhegyes fűszálak, őrlő fogak közt növényzöld napok. Augusztus tövig legelte —< zúzza, szétmorzsolja az évszakot. Mert lágyul a világ, óránként enged, héja puhul, burka beroppan, nem hiszek az elrendeltetésben, sem a mozdíthatatlan idomokban. Csak a fényben, homályban változatlan lobogó kis alakban felettem. Ropogtatja tizenkét hónap évről évre. S kiköpi mind. Emberforma: emészthetetlen. KAMPIS PÉTER: Itt szeret a pisztráng... K ázmér a kőkorláton ült, és a hegyeket nézte. Egy darabig számolta az autókat, de huszonhétnél abbahagyta. Türelmetlen volt. Vállat vont tehát a hu- szonhetedik elsodródó autó után, és inkább a hegyeket nézte. Szerette a hegyeket. Még gyerekkorában szerette meg őket, a Hár- dihegyet, Létrást, Meradna patakot. Elmosolyodott. Az óriási lapulevelekre gondolt, melyek nagy nyugalma alatt villámgyorsan csörgött a Meradna-patak, a rán- coskérgű fákra, melyek övezték, a nagy, lapos kőre, melyről magasan zuhogott le a víz abba a' katlanba, ahol nyüzsögtek a pisztrángok. Hirtelen úgy érezte, hogy nem is a kőkorláton ül, hanem egy farönkön, a Meradna partján, és titkolt rettegéssel, hogy megint elkapja a lópof áj ú állami halőr, horgászik. A patak hangosodé zúgással rohant előtte, majd a zúgás elhalt valahol. Huszonnyolc, állapította meg magában Kázmér az autó után nézve, vagy talán harmincöt. Már nem tudom. Megszomjazoft. Meleg ígérkezett, tiszta volt az ég és a napfény csodálatos bőségben ömlött: lecsurgott a házak oldalán, és a kőkorláton, ahol Kázmér ült. Vágyakozva gondolt egy korsó sörre, majd, amikor a vágyakozás összeszikkadt-íorkú valósággá sűrűsödött, átballagott az úton, s úgy harminc méterre a kőkorláttól bement a kocsmába. A kocsmában kevesen voltak. Az asztalok mellett mindössze két ember ült. távol esvmástól, mindketten kalapban, előttük sör. Csend volt. Kázmér vett egy sörösblokkot, és a habos, hideg sörrel a kezében a kocsmaajtóba állt. Hosszú kortyokban ivott, elégedett lett. Visz- szatért gondolataihoz. Meg a sok málna. Apám minden reggel kezembe nyomta a kannát, az volt a dolgom, hogy megszedjem. Egész délelőtt egyedül barangoltam a hegyen, szedtem a málnát, megugrasztottam a gyentelő vaddisznókat. Vigyorogva nézett a félig üres korsóba. Nem tudom, gondolta, melyikünk félt jobban: a vaddisznók, vagy én. Én nagyon féltem. Egy autóbusz röfögött el az úton. Kázmér kiitta a sörét, visz- szatefte a pultra az üres korsót, és kiment. Végignézett az úton. Márta még nem jött. Kázmér ezt a lapulevelek nyugalmával vette tudomásul. Márta mindig így szokta. Tudja, hogy megvárom, gondolta. Mindig megvártam. Kicsit bizonytalanul arra gondolt aztán, hogy talán nem sokáig lesz kiszolgáltatva mindenféle közbejött dolognak. Mindenféle dolog. Gyerek, nagymami, mittudomén. Nagyon nehéz így. Visszament a kőkorláthoz, és felült. Csodálkozva vette észre, hogy elvesztette az emlékeit, nem tudja folytatni azt a vaddisznós dolgot. A szemközti házakra meredt, aztán a hegyekre, aztán újból kezdte számolni az autókat. Hatnál tartott, amikor távol, az út- kanyarban feltűnt egy kék folt: az új kosztümje, gondolta Kázmér, és bólintott. A házak, a hegyek barátságosan vették körül Kázmért. Amikor a kék folt kicsit közelebb ért, a közeledőben kivehetővé váltak Márta mozdulatai —• őzszépségű mozdulatok — Kázmér lehunyta a szemét és valami nagyon szépet érzett. Könnyű szél lebbent a mozdulatlanságban : Kázmér tiszta-ízű csókot kapott, aztán lekászálódott a korlátról, és elindultak. — Hová megyünk? — kérdezte Márta. — Nem tudom. Egy bizonytalan mozdulat jelezte mindössze, hogy valamerre fölfelé. Hosszú ideig nem szóltak egy szót sem. Kázmér a földet nézte, apró köveket rugdosott, és patakcsobogást hallott. Furcsa érzések zuhogtak benne, mint mindig, ha Márta mellett volt, furcsa, megfoghatatlan, és gyönyörű érzések, magasról, mint a Meradna lapos kövéről a víz. Kázmér újból a patak partján állt, és lenyűgözve bámulta a tajfékos katlant, melynek sötétzöld szélében szörnyű nagy pisztrángok lapultak, örökké éhesen. Alig tudtam olyan napot kifogni, hogy ne kapott volna el a halőr, gondolta magában mosolyogva. Apámnak mindig egy húszasába, meg egy liter borba került a napi halpecsenye. De azért mindennap megfogtam vagy húsz darabot. Volt köztük har- mincdekás is. Az út elágazott. Megvártak egy motorbiciklit, aztán elindultak balra, az üszögi úton. Szőlők és gyümölcsösök voltak körülöttük, apró házak, kutyák, s egy-két bá- mész öregasszony. — Az erdőben majd leveszem a blúzomat — mondta egyszer- csak Márta — melegem van. Kázmér bólintott. Szórakozottan bámult egy házat, és csak ösztönösen lépkedett Megint nem volt jelen. Lapulevelekbe csavart eleven pisztrángokkal az ingében óvatoskodott az erdőben hazafelé. A csodakék ég ugyanaz az ég volt az erdőszagú levegő megtöltötte Kázmér egész testét. Vadakat is szeretett volna látni, szarvast, esetleg őzet. Soha nem csapott zajt az erdőben, kerülte a száraz ágakat, óvatosan nehezedett arőt- reszikkadt avarra. A halak meg- megmozdultaik az ingében, Kázmér odakapott. A mozdulatra magához tért. Csodálkozva vette észre, hogy jóideje óvatosan lépked az úton, és hirtelen a melléhez kapott. Vakarózni kezdett, de hiába. — Mi van? — kérdezte Márta és megállt. — Semmi — mondta Kázmér — mozognak a pisztrángok. Márta furcsán nézett. Kázmér elmosolyodott. — Csak gyere — mondta. Lassan kiértek a házak közül. A város messze alattuk nyúlt. Füst lebegett fölötte, s minden remegett a hőségben. A hangok nem jutottak ide fel, mégse volt csönd. Kézmér Márta ölébe fúrta a fejét, befészkelte magát és önfeledten lebegett. Elalvás előtti állapot, gondolta még, aztán semmire sem gondolt. Kontúrta- lanul gomolyogtak elő képek és mondatok, minden rendszer híján, s Kázmér nem csinált rendet közöttük. Hagyta, hogy ellepjék, mint a víz, és közben Mártát hallgatta. — ... látod, ma sem tudtam pontosan jönni... Kázmér megmozdult. Lehunyta a szemét és elvigyorodott — Sose tudtál — mondta. Márta mondott valamit — hanglejtéséből Kázmér arra következtetett. hogy megsértődött. Nem figyelt, mert behunyt szeme mögött a sokszor órákig tartó, hiába várakozásokra gondolt, s arra az V1GH ISTVÁN RAJZA
