Dunántúli Napló, 1970. június (27. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-21 / 144. szám
f970. június 21, Bunantmi. n amo 7 MAQYAR OPERABEMUTATÓK A PÉCSI NEMZETI SZÍNHÁZ operaegyüttese fennállásának tíz éve alatt több hazai bemutatót tartott régebbi és újabb operákból egyaránt, elég ha példaképpen: Händel: Julius Caesarjára, vagy Sosztakovics: Katyerina Izmajlova c. operájára emlékeztetünk. Magyar zeneszerzők újdonságai is szerepeltek szép számmal a Pécsi Balett műsorán, de új magyar operák bemutatójára csak most került először sor az együttes fennállása óta. Az idei, jubileumi szezonban június 12-én tartották a harmadik premiert. Floto: Mártája, Puccini: Man ónja (valamint a felújított Álarcosbál) után a Városi Tanács és a Művelődésügyi Minisztérium támogatásával két magyar egyfelvonásost vittek színpadra, Szőnyi Erzsébet: Firenzei , tragédia és Károly Róbert: Japán halászok c. operáját. SZŐNYI ERZSÉBET az operát Oscar Ilde drámája nyomán Kosztolányi Dezső fordításában zenésí- tette meg 1958—59-ben. 1960-ban már előadták Koppenhágában, német nyelven, koncertpódiumon, majd a Német Demokratikus Köztársaságban is több alkalommal. Ugyanebben az évben, tehát kerek tíz esztendeje a Magyar Rádió is bemutatta, de a pécsi premierig a darab nem került magyar opera- színpadra. Tízéves adósságot törlesztett így az operaegyüttes. Amikor a függöny szétnyílik, egy firenzei kalmár gazdagon, natura- lisztikusan berendezett szobáját látjuk. Guido herceg, Firenze ura szemet vetett Simone kalmár feleségére, Biancára. Az asszony a házasságban nem találta meg azt, amire vágyott, a szépségéért rajongó férfit, ezért fogadja el az ifjú herceg közeledését. Guido vásárlás ürügyén közeledik az asz- szonyhoz, de a kalmár váratlan hazatérése megzavarja az együtt- léfet. A két férfi beszélgetését egyre nyíltabb célzások felszínre törése, indulatok teszik feszültté. Guido türelmetlensége, Bianca hisztérikus kitömi vágyása, a kalmár feltámadó féltékenysége végül is a két férfi között párbajhoz vezet, melyben a kalmár megöli a herceget Ez a pillanat — egyben a zárókép — melyben Bianca ámulva fedezi fel férjében a hős, erős, imádandó férfit, aki viszont szintén most döbben rá — először, életében — asszonya csodálatos szépségére. Eddig a történet, ez a nagyon is operaszínpadra való izzó dráma, mely Oscar Ildenak köszönhető, a rejtett pszichológiai háttérről és megoldásokkal, értékéből — hatásából mit sem kopott a keletkezése óta élteit évtizedek alatt. Adott a darab, adottak benne a konfliktusok, kérdés, hogyan színezte- gazdagította mindezt a megzenésítés? Szőnyi Erzsébet nem törekedett minden áron vadó újításokra, meglepő „soha-nem volt” fordulatokra, jelenetépítkezésekre. A zenével a dráma hatásosságát fokozta, az érzelmi váltakozásokat igyekezett érthetőbbé, világosabbá tenni. Nem szabad egy pillanatra sem szem elől tévesztenünk azt, hogy az opera 12 évvel ezelőtt készült, akkor még kevésbé jutott el hozzánk a modem drámák és operák, és más zenekari művek újítása, újfajta logikával való felépítése, stílusa — így mindezt nem kérhetjük számon a Firenzei tragédia zenéjétől. De az opera így is hat, köszönheti ezt annak, hogy Szőnyi Erzsébet hűen Ildehoz, a drámai fejlődést helyezte a középpontba, s ezt motiválta .magyarázta” a zene eszközeivel. Sok mindenben mutat ez a megzenésítés vissza az előzményekre, elsősorban Puccini zenekarkezelésére és dallamvonalaira, a Bartók—Kodály kialakította magyar deklamálásra, de az összbenyomás mégsem negatív, mert a komponista jól gazdálkodott a hagyománnyal, nem „idézett” hanem saját zenei nyelvezetébe olvasztotta mindezt. Légkört teremtett, ez pedig feltétlen kiforrott jellemábrázolásra, szituáció- ra-festésre vall. Az opera egyik kulcskérdése, s talán legnehezebben elhihető pontja az utolsó nagy „fordulat” az, hogy Bianca — aki a párbajban is még a hercegnek drukkolt — látván férje győzelmét, azonnal „vált”, s gyűlölete szerelemmé forrósodik. A férj pedig, aki — miután győzött — leszámolásra készül, s mégis felesége ölelő karjaiba fut, annak szépségétől megbabonázva. Valóban, szinte lehetetlen szituáció — s a megoldás nem is tűnik teljesen meggyőzőnek. Nincs a zenének sem kifutása, mely jobban motiválná, elhitetné ezt a hirtelen egymásra találást, s itt a rendezés sem segített. Talán a későbbi előadásokon ez némileg módosul majÍL Egészében csak elismerőleg írhatunk a színpadravitelről. Találó a díszlet (Vata Emil), jók a jelmezek (Pintye Gusztáv), s a vezénylő Nagy Ferenc is a maximumot igyekezett kihozni a zenekarból, énekesekből egyaránt. Kiemelkedő a Biancát megszemélyesítő Horváth Eszter, remek énekesi adottságairól, művészi szerepformálásáról eddigi alakításai során írtunk, örömmel nyugtázzuk most viszont azt, hogy ebben a szokatlanabb, mai operában is tökéletesen magára talált, így válhatott az egész produkció középpontjává. Mellette kissé halványabbnak hatott a két férfi szereplő, BoIIa Tibor és Juhász Pál, de ők is illúziót keltettek, nem kevésbé a komomát éneklő Bárdos Anna. A MÁSIK OPERABEMUTATÓ még nehezebb feladat elé állította az operaegyüttest, mely ennek nemcsak „megfelelt”, de igazi operai Belgrad, Zágráb, Ljubljana, Bécs, Brno, Stuttgart, Düsseldorf, Párizs, Bologna, Rio de Janeiro, Delhi! Az európai és a tengerentúli művészeti centrumok közé — ahol Zlatko Prica eredményes kiállításokon vett részt — néhány nap óta Pécset, a festő szülővárosát is besorolhatjuk. Mint Vasarely, 6 is „hazatért” a szülői házba, azzal a különbséggel, hogy nemcsak képeit, hanem őt magát is üdvözölhettük körünkben. Már 1969 tavaszán városunkban töltött néhány napot, s most, hogy a tervezett reprezentatív kiállítás megvalósult, személyesen is ott volt a megnyitáson. „Prica festészete élénk színeivel, vonalainak dinamikus ritmusával, költői asszociációival kifejezetten egyéni jegyeket hordoz”. Így jellemzi a zágrábi művészt egyik cikkében barátja, a művészettörténész Dragovan Sepié. A horvát esztéta — aki a megnyitáson is jelen volt — valóban nagyon jól megtalálta Prica művészetének lényeges jegyeit A Pécsett látható harminc nagyméretű tablón is először a színek ragadják meg a néző figyelmét. Kék, zöld és a vörös különféle tónusai: ezek Prica legjellemzőbb színei, de találkozunk igen finom lila és sárga tónusokkal is. Nagy szerepet kap a fekete és a barna is: ezek többnyire a szerkezetet, a gyakori horizontálisokat és vertíkáli sokat alkotják. Lila, sárga és fekete a kiállítás plakátjának uralkodó színei: ezt a plakátot egy ülő emberpár erősen stilizált formáival, maga Prica rajzolta, s most Pécs utcáin azoknak is ízelítőt ad a mester művészetéből, akik nem jutnak el a Tudomány és Technika Házának nagytermébe. Szeretnék azonban, ha minél többen megjárnák a nagyterembe vezető néhány lépcsősort, és gyönyörködnének városunk jeles szülöttének alkotásaiban. A kiállítás katalógusának előszavában Prica ezeket vallja: .......az é n festői problémám nem alapul az antik formákon és azok megjelenítési elvein. A látható világ konkrét tény, de a tények festői élménye összefügg egy sor értelmi és érzelmi asszociációval, amelyek egységbe forrva hozzák létre a fes1 égkörrel, élménnyel ajándékozta meg a premier közönségét. Károly Róbertben fiatal rendkívül tehetséges szerzőt avatott a színház. Kitűnő librettót választott, a Eyrauch nyomán Bogdán Endre által operaszínpadra alkalmazott Japán halászokat. A szimbólumokban gazdag darab egyszerű emberekről szól, akik saját sorsukban szenvedik el egy felettük álló, kíméletlen pusztító erő — az atomfelhő — iszonyú hatalmát. Az opera cselekményét a bemutató prospektusából idézzük: „Az éjszakai halászaton Urisama Taro és társai a legenda nagy gonosz sárkányát látják a szétváló gombafelhőben, s a hamueső — a sárkány szörnyű váladéka — égető sebekkel jelöli meg őket. A boldog hazatérés csak álom marad. A reggeli nap és sebük gyógyulása megnyugtatja őket és halaikat is eladva, új halászatra készülnek. De a falu népét megmérgezték a halak és a halászokat a hatóság elkülöníti. A falu azonban gyógyulásuk után sem fogadja be a fertőzötteket. Feleségeik torz gyermekeket szülnek, s a kitaszított tői alkotásokat." Ez festőnk művészi hitvallása, és erre utalt Sepié is, amikor Prica „költői asszociációiról” beszélt Valóban, az asszociációk adják meg a kulcsot művészetének átérzéséhez. „Emberek és termés”, „A bőség jelei”, „Gyümölcs a lombban” — ilyen vagy ehhez hasonló címeket viselnek a kiállított képek. Sok az olyan kép is, amelyet a tengerpart látványa ihletett. A látvány azonban csak megindítja az asszociációk folyamát és átformálódik Prica kompozíciójává Mégis, a körök, a szegmentumok, a háromszög-motívumok őrzik a természeti látvány emlékét és a nézőben is segítik az asszociációk kibontakozását. Szinte azt mondhatnók: Prica képeiben a természet erői működnek, festményei a természet folytatása művészi eszközökkel, persze egy olyan természeté, amelyből már ismerjük az atomok és a kozmosz világát is. Nehéz volna a „kifejezetten egyéni jegyeket” mutató Pricát valamilyen művészettörténeti skatulyába belegyömöszölni. Festészetének egyik tényezője kétségtelenül az absztrakt expresszionizmus, de ott érezzük a szürrealizmus, sőt néha talán a pop-art közelségét is. Sokat köszönhet a népművészetnek és — amint Pécsett élőszóval is elmondta — nagy őszélet helyett az önkéntes halált választják. Urisama Taro eszelős hittel indul a lángoló tömegből, hogy megkeresse és megölje a sárkányt.” Károly Róbert megőrizte a darab eredeti gyors ritmusát, lüktetését, így az opera szinte balladai tömörséggel és filmszerű pergéssel eleveníti meg a történést. A zene mindvégig érdekes, mai hangvételű, utal — talán túlzottan is — a helyi koloritra. A korszerűséggel itt általában szerencsésen találkozik a dallamosság igénye. Amivel még a komponista adósunk, az a nagyobb összefogás, a melódiák teljesebb „kiélése”. Persze egy elsőműves szerzőtől nem is kérhetünk mindent számon, de hogy mégis ezt tesszük, azt inkább a jövőre vetítjük. Hiszen kétség sem férhet ahhoz, hogy Károly Róbert képes a helyzet- és jellemfestésre, sőt még a nagyobbvonalú összefogásra is, gondolunk az utolsó jelenetet elindító altatódalra és az onnan fokozatosan felépített fináléra. Később bizonyára eszközeivel is gondosabban bánik majd, de mindezen „kifogásunk” eltörpül az örömteli tény regisztrálása, mellett. Károly Róbert nemcsak tehetséges, de rátermett komponista is, aki előtt komoly jövő áll. A produkció másik erőssége Horváth Zoltán nagyszerű rendezése helyesen, a szimbólumok, a jelzésszerű megoldások irányát követte, óriási szerepet adott a világításnak, s ezzel nemcsak meggyőző, de hatásos, egyszerűségében is szép színpadot láthatunk mindvégig. Itt már sokkal jobban meggyőztek a férfi főszereplők (Juhász Pál, Bolla Tibor, Szabadi József), és általában mindenkit felsorolhatnánk, hiszen éppen a kitűnő összteljesítménynek volt köszönhető a siker. AMELYIK OPERAEGYÜTTES ilyen előadásokra képes, az nemcsak fennállásának jubileumát ünnepelte méltóképpen, de hivatott arra is, hogy a mostanihoz hasonló feladatokkal és azok ilyen rangos „teljesítésével” a későbbi években is öregbítse a pécsi operajátszás jótönzést adott számára 1953. évi hosszabb indiai tanulmányútja. Pannónia és a mediterrán világ: ezt a két fényezőt is hangsúlyoznunk kellene. Az ókorban nemcsak a Dunántúl, hanem a Dráva—Száva köze is a római Pannóniához tartozott. A művelődéstörténet kutatója még az újkor századaiban is ki tudja mutatni a rokonságot Dél-Dunántúl és Horvátország folklórja, vagy pedig barokk művészete közt. A Pécsről induló, Zágrábban élő Prica merített mind a magyar, mind a délszláv folklór világából, és merített a gazdag barokk hagyományból is. Hatalmas tablói mintegy a barokk színpompát transzponálják napjaink festői világába. És ha az „antik formákat” — értve ezen a klasszicizmust — nem is vállalja, a mediterrán világnak, a tengermelléknek, nagyon sokat köszönhet. Ne felejtsük el: Picasso is mediterrán festő, aki azonban a „nem-klasszikus” hagyományokat is megszólaltatja. Ilyen értelemben válik a Pannóniából induló Prica is mediterrán művésszé. Életműve pedig — melvnek tekintélyes részét láthattuk — végső soron az alkotás, a természet, a bőség és a termékenység himnusza. Angyal Endre AZ ERKÉLY Alig néhány héttel ezelőtt, egy Mándy-novella tévéfilm változata kapcsán azon keseregtem, hogy az irodalmi művek sajnos legtöbbször szegényednek, színtelenednek az adaptálás során, a képi újrafogalmazás ritkán tudja „átmenteni” az eredeti eszmei és művészi értékeket. A nézőt persze ritkán érdekli az ilyesfajta értékkülönbség; a filmeket nem az irodalomhoz méri, hanem a többi filmhez. ' Az erkély péntek esti bemutatója mégis ismét elgondolkodtatott az irodalom és a tévéfilm kapcsolatáról. Az eredeti novella évtizedekkel ezelőtt keletkezett, s Varjúleves címen olvashatjuk a jeles író köteteiben. Keretes történet, amelyben a három fiatal „sztori”-ja az író visszaemlékezéseibe épül. ö volt az az újságíró, 1934—35-ben, akinek Nikolits bitzatására meg kellett volna írnia a „halálugrást”, ő azonban akkor ezt nem vállalta, helyette ajánlólevelet írt inkább a fiatalok érdekében. Csak évekkel később, a korszak lezárulásakor fogalmazta novellába a történetet, akkor, amikor az erkély és mindaz, amit jelképez, végérvényesen eltűnt a föld színéről. Az író azt is jelzi a novellában, hogy a torokszorító reménytelenséget akarta megírni. A film nemcsak a címet és legtöbb szereplő nevét változtatta meg, hanem valóban újraalkotta a történetet. A keretet elhagyta, az író ítéletét egy rendőrtisztviselő szájába adta s így eltüntette az eredeti szerkezeti megoldást. A három fiatal sztorija, amely az eredeti novellában rendkívül tömören megírt emlékkép, bizonyítási anyag volt, a tévéfilmben kibomlott és új elemekkel gazdagodott. Zsófi szerepe változatlan maradt, fontos változás azonban, hogy a két fiú alakja, amely eredetileg csaknem teljesen egybemosódott, itt különvált, sőt teljesen új megvilágításba helyezte a történetet. A filmben a történet elején Zsófi Viktorhoz tartozik, s az események során fokozatosan kerül közelebb Ivánhoz, aki végül mintegy a megoldást jelenti számára. A megoldás következménye az lesz, hogy a torokszorító reménytelenség a tévéfilmben eredeti történelmi közegén belül oldódik fel. A film azt sugallja, hogy Zsófi reménytelen és kiszolgáltatott helyzete Ivánhoz való csatlakozásával tulajdonképpen megoldódik. Az előzmények után bízhatunk benne, hogy többé nem kerül olyan helyzetbe, hogy a halállal kell játszania. Ezzel a megoldással azonban csökken az eredeti drámai mag társadalmat jellemző intenzitása. Nikolits felelőssége is enyhébb megvilágításba Kerül, s a „rendszeren belüli” feloldódást segíti az a megoldás is, hogy Zsófi halálugrásának minősítését a rendszer képviselője adja. Az eredeti novella-szerkezet megváltoztatása látszatra gazdagodást jelentett fehát, az epika helyett valóban egységes drámai cselekménysort láttunk, az irodalomból önálló és öntörvényű film lett. Ugyanakkor az az érzésünk, hogy az eredeti mű eszmeisége mégiscsak károsult a filmben. A Varjúleves meggyőzőbb pillanatkép a két háború között Magyarországról, mint Az erkély. A film egyébként kitűnő együttessel került a képernyőre. A képi újrafogalmazás, Mészöly Dezső dramaturgiai munkája és Mihályfi Imre rendezése sok részletszépséget kibontott és kitűnően formált jellemeket alkotott. A szereplők közül Csákányi László Nikolitsa első helyen érdemel említést, de nagyszerű pillanatai voltak a Zsófit játszó Várhegyi Tetéznek is. Tahi-Tóth László mértéktartó finomsággal formálta Iván rokonszenves szerepét. Madaras József Viktoréban azonban helyenként a Miller-hősökére emlékeztető vonást lehetett érezni. Az epizódszerepek alakítói közül Lehoczky Zsuzsa és Bakó Márta volt a legmeggyőzőbb. A fényképezés, az operatőri munka néhány nem teljesen új, de szép és hatásos megoldást hagy emlékezetünkben. A Duna-parti játszadozás és a befejező lépcsőházi képsor volt a legsikerültebb. Szederkényi Ervin Jelenet a Firenzei tragédiából hírét. Juhász Előd ZLATKO PRICA KIÁLLÍTÁSA Megállított da
