Dunántúli Napló, 1970. június (27. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-21 / 144. szám
/ *BnnftTrttmnttüia 1970. június 21. fiUSé 7j-r7C4 KISS ATTILA RAJZA KORODA MIKLÓS: A költő és a színésznő Reviczki Gyula, a magyar lira viharmadara, Ady előfutára, a századvég egyik legjelentősebb költője, nyolcvan esztendeje halt meg a korszak rohanva pusztító betegségében: tüdőbajban. A bécsi magyar gárdista és az árvái szlovák cselédlány szerelemgyereke ifjúságom óta foglalkoztat. Regénybe foglaltam nyugtalan életét, szóltam a tévében költészetéről, melyet önmaga jellemez legtalálóbban: „Ellentmondás van dalaimban, — Majd ragyogók, majd éj sötétek”. — * most hang játékot írok pályafutásáról. E no- vellisztikus írásomban Reviczky és Jászai Mari találkozását idézem, halál előtti „Édes napokat K. M. Még mindig talált igazítani valót, pedig a szobán nem lehetett sokat segíteni. Eddigi albérleti lakásaitól csak annyiban különbözött, hogy a Belvárosban bérelte és ezúttai nem olyan öregasszonytól, mint a Városház utcában, vagy az Egyetem téren. Az önálló Fény- irdával — a gazdátlan fényképész műteremmel — szakítani kellett, mert mire visszajött Arcóból, kiadták másnak. — Legalább valami vidámabb térítőm lenne — ráncigálta az asztalra borított díszrojfos, vastag, sötét, függönyszerű holmit. Nehéz, jgjint a ponyva, s egyhangú, élnyel .minden világosabb színt. Az üres ^yázát ingerülten felemelte. Nem 'tudott mit csinálni az otromba porcelánnal. — Mit szólna ilyen művészieden és polgári darabhoz? — forgatta s végül letette a földre, az ablakfülkébe. — Váza virág nélkül, asz- szony csókolatlan, a legszomorúbb dolog a világon. Most pedig világosnak. könnyűnek és tisztának kell lennie mindennek. Palotát csinál a hónaposszobábpl, második Versaillest, mert ma eljön. — Hatvani utca tizenhárom. Földszint balra! — mondta meg a címét, kicsit szégyenkezve és szorongva, mert félt magától. De Jászai Mari ragaszkodott ahhoz, hogy megnézze a szobát, ahol dolgozik és most várja őt. Az asszonyt, aki lehajol hozzá és felemeli abba a világba, amelybe eddig alulról lesett be és csak kinyújtott nyakkal jutott közelébe. Mint a hegedűs a színházi zenekarban. Most eljön hozzá az eddig eltakart élet, a forró valóság asszonya. Ember és nő, gondolkodó s mégsem elérhetetlen. Nem levegő, égi látomás, szálldosó kékség, fosz- ló mosoly, nem beváltatlan ígéret és mégsem Perdita. Elsodorta és viharával szétbontotta a köd alakjukat. Csodálatos asszony. Ritka, furcsa, drága nő. Annyira más, mint akiket eddig ismerí abban a kétfelé osztott világban: amelyben mozgott és kereste a lényeget. A kisvárosok keskeny ablakai mögött nem nyíltak ilyen hódítón izgalmas virágok és a redakciók körül se termett ennyire fülledt, rejtelmes élet. — Ki ez a nő tulajdonképpen? A nagy tragika! — mondják, akik messziről nézik, vagy a színházban látják. A múltja csupa folt, őrmestereken, vidéki komédiás igazgatókon, mecénás urakon átlépve vezet útja a független magányba. Elnézően és mégis pusmogó aljas kíváncsisággal turkálnak benne a gyanús polgári erkölcsök basái és hümmögnek, ha a társaságban szó esik róla. Amikor megismerte, szökni akart előle, annyira legyengült, szinte remegett a kaland édes veszedelmétől. Ám a levelekből, melyekben hívta: jöjjön hozzá, türelmetlen, kérő, majd parancsoló hang áradt. Engedelmeskedni kellett. Furcsa, hogy mindig menekülne sorsa elől és nem ő a támadó ilyenkor. Emma üzent érte, Jane, a pestivé vált perdita egyszerűen magával cipelte és ez az asszony megszerezte őt, mint férfi a társát. Talán azért van ez így, mert a nők mindig idősebbek nála? A „lemondás, béketűrés angyala” négy évvel született előbb, a „számkivetés bús leánya” annyi lehetett, mint ő és most Mari öt esztendővel több. Soha nem kerül közelébe az „ifjú lányka”; a szüzek, úgy látszik, elkerülik. — Hétre mondta, hogy jön, — nézte a faliórát és nyugtalanul járkált a kis szobában. — Csak nem teszi meg, hogy visszaadja az elmulasztott péntek estét, amikor hét órára ígérte: felmegy az asz- szonyhoz. „Egyedül leszek” — írta Jászai — „komoly kérésem van magához”. Még azzal is biztatta, hogy „igazán nem kell konyakos tejet innia”. És mégis otthon maradt, mert a láza felszökött és bor- zongott, mintha a hideg lelné, úgy köhögött, mint még soha se nem akarta, hogy Mari megint el- küldje azzal a tanáccsal: vegyen éjtszakára egysoros priznicet: mert a vizes borogatás mindenre jó. — Priznices szerelem — igyekezett cinikus lenni és megtapogatta fájó fejét. — Most jött ez a ritka nő, amikor Arcóban foltoztatja a tüdejét, mint valami rossz ruhát. Nem fél, hogy a csókkal a betegséget is magába szívja pompás testébe? Ugyan most jobban van és talán nem is olyan súlyos a baj ... De Mari különben sem retteg semmitől és robog feléje, mint a gyorsvonat a vadonban, végnélküli síneken. — De miért? Szereti? és mi kellhet neki. ennek a remek asz- szonynak belőle, a sápadt, vékony költőből? — Maga nem tudom én, hány deka! — fenyegette meg, amikor valamin kicsit összezördültek és utána összecsókolta, mint egy gyereket. Olyan kicsi és vézna a színpadi királynő mellett, akár valami sápadt, fiúryhás lányapród. Az életük csodálatos párhuzama, az indulás véres és izzadt nyomora a földje, — az ágya ennek a szerelemnek? — És miért küldött el mindig? — amikor már reszkeíőnek érezte maguk körül a nehéz levegőt és azt hitbe, ott kell maradnia. — Én akarok magához menni! — csókolta a fülébe az ígéretet s majdnem ki tuszkolta az ajtón, amikor szerdán együtt voltak. — Miért ebben az udvari hónapos szobában és nem nála, a szellem és szerelem kincses szigetén? — Késik! — ült le a dívány szélére és figyelte a ketyegő órát. — Mégsem jön ... Igaz, hogy színésznő. nem pontos és különben is az asszonyok késnek, ez „sikk”... De Jászai Mari nem divatos nő... és nem sikkes! — mosolygott s elévil- lantak a tragika mozdulatai, amelyekben mindig ott vibrált a pá- thosz. Ajtó csapódott kint, aztán kopogtak. Felugrott és beengedte. — Drága — hajolt a kezére Gyula. — Nem... Ne mondj semmit, — húzta el a kezét a színésznő. — Ma nem akarok beszélni. — Egyetlen mozdulattal kibújt a kabátjából, szinte ledobta és kis csokor piros rózsát tett az asztalra. — Olasz rózsák, — mondta halkan. — Nincs váza? — és végigfuttatta, majdhogynem vezette szemét a kis szobán, melyet halványan világított meg az emyős lámpa. — Nincs... — dadogott a költő. — Azaz, van.. „ de olyan egyszerű és üres. — Butuska! — hullámzott puhán a nevetése. — Gyermek... Add ide. És hol a víz? Gyula ügyetlenül lehajolt az ablakmélyedésbe és hozta a „közönséges, polgári porcelánt”, meg a vizeskancsót — Szép váza — mondta komolykodva Jászai. — Nagyon szép — és vizet öntött belé, aztán betette a virágot — Mari — csókolta meg a csuklóját és remegett a keze, amellyel megfogta a másikét. — Nevezz Miriának. Jobb szeretem ... — Inkább Rezeda, — emelte fel a szemét Gyula. — Rezeda, amely árnyékban és napsütésben mindig egyformán él és emyedetlenül árasztja nem feltűnő, ám mégis erős illatát, — gondolta még utána, de ebben a percben nem tudott beszélni. — Gyermek... — mondta újra az asszony és lecsavarta a lámpát Galambosi László: SZERELEM Fejet hajtottunk a tulipánokkal üzenő tűznek. Megszámláltuk a füvet, a sántító bogarak lábát, madarak tollát, hogy ne hiányozzék semmi, ha az irgalmatlanság karói megtizedelnek bennünket. Zuhanásunk fölött kavargóit vörös angyalsereg, aranysátrak örvénye hullámzott lovaink habot hérgő vágtája mögött. Fejszéink visszahőköltek a gyökerekből kicsapó indulattól, omoltak kővel vert fogak, csorbult szivárványok, holtakat hidegbe csavaró vásznak. Égett fillérek hulltak iszapba fojtott rózsák emlőiről, nagylángú kengyelek alól megtiport szüzeket emeltünk Madonna repülni akaró szobra alá honnét tört hangszereikkel menekültek a baglyok. Nem tömjénfüst többé a szerelem, nem muzsikálnak nádsípokba bújtatott királylányok: kardunk a főidbe taposott sárkányt levágta, fejét fölmutatta. Kettétörtük a köntösök redőiből magasba lendülő tőrt. Gondozzuk a márványharang októl hangos virágpalotákat, készül a Gyémántpagodák elefántcsonttermeiben a tánc üdvözlése. A Nagy Folyókon túl letették a gabonát arató kést, úszik a fekete dob a bambuszteraszok előtt A tenger lépteit hallgató eethalász prémsapkája alatt vigyázza, melegíti az Északra tévedt pillangót csillagos ejtőernyője szét ne fagyjon, habbá ne szakadjon. A kékhajú nőt a halszagút szereti, hálót foltozó ujját, jégkunyhót tapasztó tenyerét Alszanak a hófehér medvék, a fókák, alszik az ég rénszarvasbundánál barnább selyemben. Eltévedt nyáját a pásztor: kérdez a virrasztót kürtje mennyei szekérrőt földmélyi lángról. Szemünket zárják fáradt liliommaL Lábunkat kötözik feszülő gyolccsal. VALENTYIN KATAJEV: HAMLET Azokban a régi időkben barátom, Vászja éppencsak bekerült a nagyhírű Akadémiai Színház társulatába és már sikerült fellépnie egy polgárháborús darab gyűlésjelenetében, ahol mint katona, szép, mély baritonhangján időről időre elkiáltotta magát a tömegben: — Ügy van! Adjuk meg nekik! U-u-úgy va-a-an! A magas, jóképű fiatalember, akinek arányos testalkata egy futballistáéra hasonlított, váltamat átölelve lépkedett mellettem az utcán és szép szemeivel, melyekben, mint a tükörben, a dicsőség és a teljesen soha ki nem elégített mohó étvágy szomjúsága tükröződött, lázasan az arcomba nézett — Tudod, öregem, miről ábrándozom? — kérdezte. — Tudom. Egy mély tányér jó húsos borscsról és nem kevesebb mint két adag rántott disznóhúsról! — Ez magától értetődik. De a lényeg az,, hogy szenvedélyesen szeretném eljátszani Hamlet szerepét. És nem akárhogy, hanem grandiózus játékkal, tökéletesen újszerűén, összhangba hozni ezt a klasszikus figurát — ahogy a zseniális Sztanyiszlavszkij tanít bennünket — az élet igazságával, a legkisebb színészi mesterkéltség nélkül, elvetve az olyan hamleti sablonokat, mint töprengés, sóhaj, sokatmondó szünetek, habozás, lelki ingadozás. — Hát akkor milyen lenne a te Hamleted? — Az én elképzelésem szerint a dán királyfi, a megszokott előadásokkal ellentétben, még egészen ifjú ember, majdnem gyerek. Magas, erős, egészséges, kisportolt, a mosolya vakító. Micsoda bicepszek! Micsoda étvágy! Mindig pokoli étvágyat érez. Szeret falni, nem veti meg az italt, körülrajongják a csinos lányok. Érzed a gondolatot? Mint egy kutya, mohón lehelt az arcomba és tekintete a szemembe fúródott. .— Egyetértés* velem? — Egyet — Köszönöm. ígérem, nem fogsz csalódni bennem. Olyan Hamlet lesz az enyém, hogy a közönség őrjöngeni fog. Csak az a fontos, nékem adják ezt a szerepet a többi már gyerekjáték... Múltak az évek és újra találkoztam öreg barátommal, VászjávaL Most már neves színész volt, tekintélyes pocakot eresztett, hódprém sapkát viselt hagyományos bársony felsőrésszel, de a szemeiben a régi, számomra ismerős ifjúi elszántság tüze lobogott. — Tudod, öregem, miről ábrándozom? — kérdezte az első csókok és ölelések után — Hamletéi szeretném él játszani! — Hogyan, hát még nem játszot- tad él? — Képzeld el, nem. Még nem játszottam el. Nem adták nekem, az ördög vigye el. Modem hősöket kell játszanom. De azért Hamlet is a legjobb úton halad. Ezek alatt az évek alatt egy egészen új, mondhatnám zseniális Hamlet-kon- cepció érlelődött meg bennem. Fő vonásokban a következőképpen fest: az én Hamletem — középkorú ember, zömök, de mint régebben, jóképű, kevés ősz hajszállal a halántékán, meglehetősen tekintélyes pocakkal. Nem veti meg az italt és az ételt. Nős, de köztünk maradjon, nem rest szép asszonyok után járkálni ... Nos, hogyan tetszik? — Elragadó! — Szóval helyesled? — Helyeslem. Csak rajta, csináld! Kevés Idő múltún újra találkoztunk. Vászja asztmásán, lassan ment az utcán, begombolva a bundáját, de a szemeiben elkaptam a hajdani lelkesedés nyomait. — Hogy vagy Vászja? — kérdeztem a kölcsönös üdvözlés után — Mit játszol?- — Tűrhetően..; játszom... — nehezen lélegzett — mindig ugyanazt a mai hőst. De tudod, miről álmodom? — Tudom. Hamletet szeretnéd eljátszani. — Igen. De milyen Hamletet! — Sejtem. Hamlet — középkorú ember, takaros kis pocakkal... — Nem találtad el. Az én Hamletem egész más lesz, rendkívüli. Éltes, bölcs élettapasztalatokkal rendelkezik, asztmás... » — Nem veti meg az italt és az ételt — teszem hozzá. — Dehogy, dehogy! — mondta Vászja. — A legszigorúbb diéta. Alkohol egy csöpp sem. A fekete kávé egészen megszűnik. Dohányzás — szó sem lehet róla! — A szép asszonyokat azért még szerefgeti? — jegyeztem meg kajánul. — Nem, nem .rí — felelte sóhajtva Vászja. — Kivételes helyzetekben, esetleg. Szemüveget visel, éjszakára könnyű altatót szed... Érzed? Ugye zseniális Hamlet lesz?! A publikum őrjöngeni fog] — Üdvözöllek, Vászja. Alig ismertelek meg. Hogy vagy, mit játszol, miről áhrándozol? — Mai figurákat játszom és még mindig Hamletról ábrándozom. Egy egészen újszerű Hamletről. Én, barátom, így képzelem el Hamletet: öreg. már nyugdíjas. A felesége — egy boszorkány. A gyerekei — gonosz ördögök. Átvészelt két infarktust. Bottal jár... — Nem veti meg az italt... —* tettem hozzá. , — Igen, de kizárólag valeriána cseppeket iszik .. — mondta sóhajtva Vászja. (Kovács Sándor fordítása)
