Dunántúli Napló, 1970. május (27. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-31 / 126. szám
W8. május St. Bunantmt tinit* to 5 IHnes derűsebb téma, mint a gyerekek, nincs gyönyörűségesebb és üdébb téma ennél. Játék, vicc, naivitás, gyerekszáj, báj és nevetés. És nincs szomorúbb téma, mint a gyerekek. A gyerek is szenved a világtól, s az ő szenvedése mindig megrá- zóbb és ostobább és értelmetlenebb. A gyereknek még nincsen bűne, az 6 bűnei mindig a felnőtteké, szenvedéseinek nincs magyarázata és vigasza. Absztrakt gyerekről alig-alig lehet beszélni, mert a gyerek mindig konkrét és korhoz, időhöz, környezethez kötött, nincs szörnyűbb egy undok gyereknél és iszonyúbb a gyerekek közti igazságtalan megkülönböztetésnél. De talán mégis van gyerek általában, és a gyerek általában mindig tiszta és őszinte, igaz és közösségi. Aztán nőni kezd és megváltozik, és belőle lesz a felnőtt társadalom, minden bajával, sebével, megoldhatatlanságával és minden harcával, igazságtevésével. Ezért kétféle gyerek van: az a gyerek, aki mi voltunk, és az a gyerek, aki a mi gyerekünk. S minél kisebb a kettő között a szakadék, annál jobb mindkettőre nézve. Minél tisztábban és hamisitatlanabbul él az emlékezetünkben a tegnapi gyerek, annál több talán a remény, hogy a mai gyerekből egyszerűbb, igazabb és őszintébb felnőttet nevelhetünk. Borzasztóan sokat tudunk a gyerekekről — és néha nagyon keveset —, de amikor beszélni akarunk róluk, alig tudunk mit mondani. Mai hús-vér gyerekek jutnak az eszünkbe, kékköpenyes nebulók, akik hányavetin hurcolják agyonnyütt iskolatáskájukat és figyelmesképü kis srácok, akiknek elől lötyög a tejfoguk, okos kamaszok, akik hihetetlen önérzettel döntenek a világ alapvető kérdéseiről és titokban megbámulják magukat a tükörben, tor- kukszakadtából üvöltő kölykök, akik ócska botokkal és Kuka-edények fedelével vívják élethalálharcukat, meg- ittasulva a középkori romantikától, álmélkodó óvodások, akik állatkerti ketrecek előtt ácsorogya tátott szájjal bámulják az állatok furcsa, izgalmas világát, a saját gyerekeink, akiknek csodálkozásaikról, véleményükről, kérdéseikről és aranyköpéseikből kötetrevalót gyűjtöttünk ösz- sze. És persze eszünkbe jut a sok örökéletű kisgyerek is, a sosemvoltak és mégis ismerősök: a kis Bice-Bóca, a tiszta Nyilas Misi, Karinthy bűbájos rossztanulója, a szomorú kis hős: Nemecsek, a furcsa kis erdei bölcs: Róbert Gida, vagy az álomtesiű, feledhetetlen Kis Herceg. Ilyenek ám a mai gyerekek is: képesek lennének meghalni a grundért, erdőn-mezön csatangolnának kedves, vidám, beszélő állatok körében, s a maguk különös, kicsi bolygóján üldögélve figyelő, nagy szemmel néznek le a világra — ami ki tudja őket vetni magából és reménytelenné tudja számukra tenni az életet Virágzó Földet hagynak rájuk a felnőtt emberek, vagy pusztulást? A béke szimbólumai ők és a lelkiismeret hangját Néznek, figyelnek, várnak, okosodnak és reménykednek, hogy nekik is jut egy kicsi, barátságos zug ezen a nagy földgolyón. Hiába, nem lehet a gyerekekről beszélni a világ nélkül. De a világról se nélkülük. KISS ATTILA RAJZA BÜKKÖSDI LÁSZLÓ: Gyermekversek MONDÓKA Illa-villa fakondér vándor cigány kúthoz ét. Varázs vessző, varázs ige bort duzzaszt a kút m ed rí be. Ki a borból Jót vedd Meseországba szelei... FIUK MONDJÁK Nagy hálóval szelet fogtam, szalmaszálba be is dugtam, szalmaszállal vizet szívtam, igy a szelet mind megittam! Ha akarom: elrepülök! Kémény tetejére Siók! Ha kedvem tartja trill áron»: száz lány haját eibálomt... Három vallomás RÉTFALVI SÁNDOR Szobrászművész, a pécsi Művészeti Gimnázium tanára, „Kisfiú játékmozdonnyal” című alkotását a napokban avatták a csertői gyermekotthonban. Beszélgetésünknek nincs kezdete. Az első percekben magunk sem tudjuk mit is kellene mondani, aztán egyszer csak úgy benne vagyunk a témában, hogy lehetetlen visszafelé gombolyítani a fonalat. A jegyzetelésnek szinte nincs értelme: érzés-mozaikok, egymással látszólag csak laza kapcsolatot tartó, amorf gondolatok kerülnek a papírra. Pedig a téma egyetlen szó: a gyerekek. — Kegyetlenül rossz érzés egy-egy félresikerült műalkotást látni. Ugye, ennek látszólag semmi köze a gyerekekhez? Pedig nagyon is sok az áttételes kapcsolat. Minden gyerek egy műalkotás lehetősége. Ebben azt hiszem minden benne van, — hiszen az, hogy művészi alkotás lesz-e ebből az élő, nagyon képlékeny anyagból, az tőlünk, alkotóktól függ. Ilyen értelemben mindenki alkotó, s az ember- formálók közössége: a társadalom. Mégis meg kell állni egy pillanatra. Ha nem sikerül egy alkotás, értéktelen giccs lesz belőle, eldobhatjuk. De eldobhatjuk-e ember-alkotásainkat? — Amikor megkaptam a megbízást sok tervem volt, sokat töprengtem. Az én lányaim nagyjából olyan korúak, mint azok a gyerekek, akiknek a szobrot készítettem, — a csertői állami gondozottak. Ki kellett mennem hozzájuk, látnom kellett őket, ismerkedni, beszélni velük. így lett kisfiú, játékmozdonnyal. Egy glórlás angyalt, egy boldog gyermeket akartam megformálni. A mozdonyt minden gyermek ismeri, szimbólum a felnőtteknek is: az indulás, — megérkezés, útkeresés, boldogságkeresés, jelképe. Örömet okozni, ez volt a célom. Ha a külvilágból egy csepp örömet be tudtam csempészni oda, — én már elégedett vagyok. — Megformáltam többször az anyát, az anyaságot is. Mi a lényege? A gyerek Furcsán hangzik talán, de így igaz: az anya a dolgok kápolnája, az oltár, amely elé áldozni járulunk, — a gyerek. — Mi. öten éltünk egy háromszor hármas szobában. Tudtuk, hallottuk, amikor szüléink megbeszélték, ha kicsit szűkösebbre fogják a kosztot, mendegyikünknek tudnak venni egy pár harisnyát. Az én gyerekeim akkor kapnak valamit, ha lehet venni a boltban. Más kritérium ... Beszélgetésünknek vége sincs, — félbemaradt. S nemcsak a kettőnké maradt félben ... TÓTH LAJOS. A Baranya megyei Háziipari Termelőszövetkezet dolgozója, fröccsöntő. A szövetkezetben gyermekjátékokat is készítenek. A munka mechanikus, többezer egyforma mozdulat nyolc órán keresztül. A gépnek édesmindegy, mi lesz a műanyagőrletből, egy-egy alkatrész cseréjével sokmindent lehet gyártani rajta. Vajon a munkásnak mindegy-e? Tudom, a kérdés suta, mégis megpróbálkozom vele. — Azt látni kell mennyire tudnak örülni a gyerekek egy-egy ilyen kis játéknak. Tapasztalatból beszélek: ha a gyerekeim kapnak valami játékot, öt perc alatt összevesznek rajta. Aztán sokszor jönnek ide iskolások. Megkaparintanak egy kis műanyag darabot, amelyiknek valamilyen formája van, már ragyog az arcuk, büszkén viszik, mutogatják. Hát, ezeknek is, amit én csinálok, örülni fog valaki... Más gyerekek, mert az enyémek már felnőttek. — Én is Játszottam, persze. Tizenkét éves koromig a talicska volt a játékom, — attól kezdve a kapa meg a kasza. — Hogy mikor lesz gyermeknap? Nekem a múlt szombaton volt. Akkor jöttek haza a gyerekeim. A kis kései fehér kötött sapkával a fején feleszik az ágyában. Nem szokott sapkában feküdni, nincs is miért, mikor mindig meleg a szoba, de a Ins kései most beteg. Fülére ment az influenza: jobbról-balról fel kellett szúrni, hogy kijöjjön a genny. Ilyenkor szakad meg az ember szíve. A kis kései alig múlt fél éves, s születése óta — születése? fogantatása óta! — soha mást nem érzett, nem is érezhetett, csalt azt, hogy őt mennyire szeretik, Már anyja is úgy várta, olyan repeső boldogsággal, ahogy csak első gyereküket szokták várni a fiatal kismamák, a tiszta szemű, tiszta arcú kis Szűzmáriák. S attól fogva, hogy a kis vakarcsot a világra hozta, az nem fogyott ki nemcsak az anyai mosolyokból, hanem az apaiakból, a testvériekből, rokoniakból. barátiakból sem. A régiek azt hitték, nem szabad mutogatni a gyereket, meg ne verje valaki szemmel. A maiak mást hisznek: jó. ha egy gyerek kicsi korától megszokja, hogy neki sokan örülnek. A kis kései ezt szokta meg: a nagycsalád, a sok jóbarát járásátkelését, jövését-menését, rásugár- zó szemefényét. Ahogy napról napra növekszik és okosodik, már legalább olyan figyelemmel lesi, nézegeti az ágya előtt ácsorgókat, üldögélőket, beszélgetőket, mint azok 61 Lesd. nézegeti, s nyilván különbséget is tesz apja, anyja, testvérei és a ritkábban látott vendégek között, de senkit nem éress idegennek. Senkinek a láttán nem sír, senkitől nem fél, minden ráderülő arctól az 6 arca is felderül, s a neki szóló kedveskedő szavakra a maga módján — gagyogva-gügyögve — még visz- eza is felei. S akkor ezt az ártatlant elviéi zik orvoshoz, mert napok óta lázban ég, s panaszosan kiabálja bele a világba, hogy neki valami fáj. S kapkod a füléhez... csak nem a fülével van baj? Apja-anyja jól bebugyolálja és viszi a rendelőbe, ahol minden fehér, az asztal is fehér, a székek is fehérek, a szekrény is fehér, a doktorbácsi köpenye is fehér. Népi a gyerek — az utazástól, eipeVARGA DOMOKOS: A kis kései Lírai riport egy csecsemőről léstől, zötykölődéstől, úgy látszik, elnyugodott kicsit — nézi, nézi a sok fehéret, amilyet ő még soha nem látott. De nem sokáig nézegetheti, mert az asztalnál ülő fehérköpenyes, fehérfityulás néni már be is írta egy nagy könyvbe, hogy a beteg gyermek neve Júlia, kora hat és fél hónap, s most már nincs mentség, apjának le kell vele ülni egy székbe, hogy a szemben ülő doktor bácsi megnézhesse. A doktor bácsi homlokán egy féltenyérnyi homorú tükör van, azzal vetíti bele a falilámpa fényét e kis késeinek előbb a jobb, majd a bal fülébe, s mindjárt közli is: kétoldali középfülgyulladás ... A kis betegnek a fejét már eddig is erősen tartani kellett, két karját is leszorítani, két lábát is befogni apja térdei közé, ne tudjon rángatózni, kapálózni. De most még erősebben le kell fogni. A fehérfityulás néni is feláll az asztaltól, ő is odajön segíteni. Ketten fogják a kis hat és félhónapost, ketten birkóznak vele, mert üvölt mint a sakál, s minden erejét megfeszítve próbálna szabadulni. De nincs szabadulás, az a hosszú, hegyes tű van csak, amit a doktor bácsi határozott, biztos mozdulattal döf bele a fülébe. hogy a lyukon kijöhessen a genny. Még mindig jobb, mintha az agyára menne, minthogyha a koponyáját kellene majd meglékel- ni a felgyűlő genny miatt... Jobb, persze, hogy jobb. Mondogatja az ember magának, hogy mennyivel jobb így neki, szegény ártatlannak, aki már csuromvizesre izzadta magát az erőlködéstől és az ordítástól, aki már vérvörös arccal vonyftja bele a világba. hogy őt senki nem szereti, hogy őt csak markolják, szorítják, szúrják, gyötrik, hogy őt már eladta a kínzóknak a saját anyja és apja is. Még az a szerencse, hogy a kis kései nem tart haragot Minden oka megvolna rá, hogy ettől fogva sértett, morcos arccal nézzen a világba. Hogy megvesse a rá nevetőket, hogy rémülten rázkódjék össze, ha kedveskedő arccal nyúlnak is érte. Hogy ne bízzon már senkiben, semmiben. De nem. ö nem olyan. Neki már annyi szeretet jutott ebben a rövid kis életében, hogy úgy látszik, ő még egy ilyen méltánytalanul mostoha bánásmódot is órák alatt el tud felejteni. Nemcsak bűnbánóan rá-rámoeolygó apját-anyját fogadja vissza birtokába, odatartott fülét-haját húz- za-tépi-ráncigálja éppoly bizodal- mas buzgalommal, mint eddig, hanem egy-egy bevetődő és ágyától tisztes távolban megálló vendégtől sem riadozlk: nem ismer idegent még most sem, csak igaz barátot Pedig még mindig nyavalyás, még mindig vannak hőemelkedé- sei. éjszakára melegített sószacskót kap mind a két fülére, s nappal se kerül le fejéről az álla alatt összegombolható, könnyű fehér kötött sapka. Fájdalmai is lehetnek, mert panaszosan fel-fel- vinnyog. olykor még keserves bőgősre is fakad, úgy kell elcsitít- gatni, elnyugtatgatni. De embertől nem fél, sőt mintha még több embermeleget kívánna mint máskor: a másokhoz tartozás elringató, csendes biztonságát Magam is sokat tűnődtem már: mi válik nagyobb hasznára a gyereknek? Az-e, ha mindenkiben bízni tanul kicsi korában, az-e, ha még a neki okozott fájdalmakat sem rója fel a környezetének, vagypedig az, ha korán különbséget tesz ember és ember, barát és idegen, jó és rossz között. De ma már túl vagyok az ilyen tűnődéseken. Nyugodtan kimondom: jobb azoknak a gyerekeknek, akiknek a szívét már a kezdet kezdetén oly nagy bizalom száll ja meg nemcsak szülei, hanem más felnőttek iránt is, hogy azt a bizalmat se szigorú szemű doktorbácsik szurkálásai, se egyéb csalódások nem tudják megrendíteni. Nagy gyerekeimen látom: szépen felserdültek, kezdenek már- már belenőni a nagyok társadalmába, de oly nyíltak, közvetlenek ma is, akár kiskölyök korukban. Nem félnek az emberektől, any- nyi egészséges bizalommal és önbizalommal mozognak a világban. mint akik mindenestül otthon vannak benne. Honnan szerezték ezt a derűs biztonságot? Gondolom, onnan, ahonnan húguk, a kis kései kezdi most szintén megszerezni. Pici, majd kicsi koruk éveiből, mikor ezer alkalmuk volt megtapasztalni: milyen sokan szeretik őket. Akárki jött a házhoz: közeli hozzátartozónak számított Nem egyszer megtörtént hogy mikora vendégek menni készültek, egyikük is, másikuk is hívta valamelyik gyereket: „Nem jössz el velem?” ök tréfából mondták, de a kicsik komolyan vették, s mentek volna velük akár a világ végére. Holott talán aznap látták őket először életükben. Így nőttek a mostani „nagyok”. S ezt az útravalót, kicsikoruknak ezt a paradicsomi bizalmát máig a szívükben hordják. S a kis kései? Aki csaknem tizenhárom évig várt, hogy fiatalabbik nénje után ő is a világra jöhessen? ö még csak most gyűjti az útravalót Szüleitől, bátyjaitól. néniéitől, rokonaitól, meg a sok jó baráttól, akik között a nagy gyerekek nőttével megint egyre több a fiatal. Olykor kissé túl zajos is a ház, de ezt is meg lehet szokni. Jobban, mint a kihalófélben lévő családi otthonok gyászos csendességét. M ost a betegség miatt itt is nagyobb ugyan a csend. Kímélni kell a kis késeit, ahogy fehér kötött sapkával a fején ott fekszik az ágyában, fel- felvinnyog néha a fájdalomtól. De máskor meg mosolyog. így betegen sem állhatja meg. hogy rá ne nevessen egy-egy feléje forduló, föléje hajló kedves arcra. Szenved szegényke. De bízik az emberiségben. DK. HALMOS LÁSZLÓ. A Pécsi Gyermekkórház sebészeti osztályának vezető főorvosa. Évente több száz gyereket operál, sok ezret vizsgák Tőle hallom először ezt a szót: „megdédelgetni”. A kórteremben két kisgyereket mutat, kétévesek lehetnek. — Nézze meg az arckifejezésüket. Egyik állami gondozott, a másik rendezett családi körülmények között éL Ez pedig csak a felszín, amit az arcon lehet látni. A lelki törést legfeljebb megérezni, és ha igazán szeretjük őket, megérteni lehet Tudja milyen hálás minden gyerek, ha egy kicsit megdédelgetjük őket? Ez is öröm, ha csak néhány percre is, mosolyt csalni az arcukra. Elég ez? — Előszeretettel szoktam mondogatni: a gyerek olyan, mint egy kínai porcelán. Finom, csodálatos alkotás, de egy véletlen rossz mozdulat és ezerfelé törhet. Ha így történik, jóvátehetetlen hibát követünk el. De, ha megdédelgetjük őket, csodájára járthatnak az emberek. Nagyon kényes porcelán. A főorvos büszkén mutatja birodalmát, a jól felszerelt műtőt, világos, tiszta kórtermeket, mellékhelyiségeket Már a munkánál vagyunk. — Köztudott dolog, a gyógyításban nagyon lényeges az időfaktor. Magyarán szólva, nagyon sok múlik azon, hogy mikor kerül ide a beteg gyerek. Baranyában ez nagyon nehéz ügy, az apró falvakból nem könnyű elérni az orvost. Tudja mi lenne nagyon jó: ha legalább minden településen lenne telefon és viszonylag jő út vezetne oda. És mondjam azt, hogy Jó lenne a problémás gyerekeket születés után legalább három hétig benntartani? Nagyon-nagyon sok mindent tettünk már eddig — és még mennyi mindent kellene tenni... ötletek, tervek, elképzelések. Perspektívákban gondolkodik. Imponáló türelmetlensége lényéből fakad: — Nekem soha nem szabad azt néznem, hány gyereket operáltam meg eddig. Az a lényeges, hányat fogok még megmenteni. És tudja mikor lettem orvos? Amikor már nem szégyelltem a könnyeimet, s egy gyerek halála miatt együtt tudtam sírni az anyával. Bennem akkor szűnt meg esetté, orvosi problémává lenni a gyerek. — Ahogy öregszem, egyre jobban szeretem a csecsemőket. Boldogságot jelent egészséget adni a gyereknek, — s ezzel kezébe adni a marsallbotot: — lehetőséget a munkára. D. Kónya József
