Dunántúli Napló, 1970. május (27. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-31 / 126. szám
fi mitiantaii napta 1970. május 31 VÁCI MIHÁLY: Május Széles szeleket az ég tereget; kibomlik a fény lobogója. Tapsos levelek csapnak tenyeret, fellép a Nap a magas dobogóra. Láng jegenyék friss lelke ég, Mfeszitik az égre az út-szált és sorakozva mennek a dombra, s kivágják az égre a harsona hnrrát. Himnuszokat énekelők, mennek a felkelt tájak előtt, madarat csalogat zokogásuk; viharban vezérek; a szelekbe tévedt bokrok bodorodnak utánuk. Szítja az álnok szél bennük az álmot: üvölteni, fájni, a fényre kiválni, — s gyökerüknél fájnak az árkok. Gyönyörű, göngyölü fátylakban az akácok, az áldott arák, mennek a mennynek elérni a fényre kitárt kapuját. Fésülve a füzek, az aranyhajú szüzek; rajtuk a rügyek arany könnye patak; hegedülik a fejfákra kottázott dallamokat. Parti angyalraj: égtüzű hajjal tettenérve remegnek a nyírfák; térdeik közt feszitett ki a szél slkolyos hintát. A büszke ekék tekintete cg, s a gazok gyökerét szaggatva vonulnak. Utánuk örök sorban a zömök barázdák egymás vállára borulnak. Esküre ujjak: a fényre kinyúlnak, fogadalmakat súgnak a hű buzaszálak; 8 a tavasz Irt jelszavait egekre terítve a vadludak szállnak. H át engem is visszahozott az estefelé haza- csaftogó bécsi gyors. Jöhettem volna, persze, hamarabb is. Akik ötövenhat- ban kifutottak, már három- szor-négyszer kattogtatták bőröndjeiket a hegyeshalmi állomáson. De tudhatod, én mindig ilyen biztonsági ember voltam, nemhiába játszatott velem a kis Koltai bekket az osztályválogatoft- ban. Szóval, most jöttem csak haza, tizenhárom év után, s most nyitogatom a szemem, mi is történt azóta, hogy arról a Pest felé kattogó te- hervonatról le akartál rántani. Kérdezed: tulajdonképpen miért kapaszkodtam fel akkor az ütközőkre? Most is csak a vállam vo- nogatom. Csomagot kötött, térképet bújt akkor a fél kollégium, sodródtam én is a többiek után. A Bécs környéki láger kerítésének drófsze- meit számolgatva értettem meg végül, hogy hol vagyok, s hogy miképp is kerültem oda. Jó három hónapom telt él a lakatra zárt vaskapu mögött. Érdekelnek azok a napok? Gyerekkorodban biztosan szűköltél bezárt szobában; talán ezt az érzést idézte fel, és fokozta már-már a kibírhatatlanságig az az idő. Na mindegy. A lényeg az, hogy egy reggel — éjszaka esett, éppen a havat lapátoltuk, — valami svéd bizottság érkezett a táborba, hogy a menekültek között válogasson. Az én nevemet is kiáltották. A bizottság vezetője — egy zöld szemű, falfehér tanárféle — azt akarta tudni, hogy tényleg gagyogok-e, ahogy bediktáltam, angolul meg franciául. Emlékszem biztosan, mennyit magoltam a zuhanyozóban, így azután el tudtam mondani, hogy ki vagyok, s honnan futottam. Arra a kérdésre, hogy mik a szándékaim, nem mondtam mást, mint azt, hogy tanulni. Lehetőleg köz- gazdaságtant tanulni. Ha gondolkodsz egy kicsit biztosan eszedbe jut, hogy annak idején mennyire vágytam a Duna-parti egyetemre. Kiküldtek, kétszer is behívtak, mire a zöldszemű kinyögte, hogy az ő országukban foglalkozhatnék a közAKÁCZ LÁSZLÓ: A híd KAMONDY LÁSZLÓ: Anyai kívánság ELCSERÉLT GYEREK Tegnap azzal állított haza a fiam, hogy délután a játszótéren elcserélte magát egy pajtásával. Szótlanul, de ölömmel vettem tudomásul, hogy ezentúl csak jobb fiam lehet. De kiderült, hogy csak a nevét cserélte el! A cserefiút Imrének hívják. Az én fiamat szintén. FÉLREÉRTÉS Két nyugdíjas találkozott a villamosmegállónál, és szívélyesen üdvözölték egymást. — Hogy vagy? — Köszönöm ... megvagyunk. — És a kedves feleséged? — Hál’isten ő is jobban van már. — Honnan, honnan? — A piacról jövök, — emelt meg egy lisztes-zsákot a fiatalabb —, napraforgót viszek a cinkéknek. — Aj, azokat mi már régen levágtuk! — legyintett az öregebb. — Nem a csirkéknek, hanem a cinkéknek — emelte meg a hangját a fiatalabb. — Cinkéknek?! — kérdezte csodálkozva az öregebb. — Azoknak minek? Mini-novellák Találnak ők élelmet maguknak, ne félj! EGY RÉGI IMAKÖNYVBÖL •— Pápai vizeken kalóz- kodtam, — gyónta meg egy buzgó kislány, töredelmesen. — Tessék? Mit mondtál? — rezzent fel az öreg plébános a bűnlajstrom végén. S utána elkérte a lányka imakönyvét. Egy régi, olaszból fordított imakönyv volt, amelyben a pápai vizeken való kalózkodás még halálos bűn volt ATYAI FELVILÁGOSÍTÁS — Apu! Mi az ott a templom tetején? — Az! — válaszolta szórakozottan az apa — meg- jel, kislányom plusz jel. — És miért van olyan magasan? — Mert magas a torony. NEMZEDÉKI BÉKE — Maradj csak, fiaun, maradj — mondta az öregúr, amikor a fiam át akarta adni neki a helyét a villamoson. — De a bácsi idősebb — nézett fel a fiam. — Nem hiszem — válaszolta az öregúr. — Te hány éves vagy? — Hét. — Akkor egyidősek vagyunk, kispajtás, mert én a nullát nem számítom. Hangosan nevettek ezen, s mint felnőtt, elmosolyodtam én is, örültem, hogy semmi nemzedéki ellentét nincs közöttük. anyai kívánság Miután a barátomék eladták a vidéki házukat, megkérdezték a mamától, hogy mi a kívánsága. A mamának nem volt semmi kívánsága, és a családi örökséget szét akarta osztani a két fiú között. A testvéreket nagyon feszélyezte ez a nagylelkűség, mert nagyon szerették és tisztelték az édesanyjukat, aki apa nélkül nevelte fel őket, és szerettek volna örömet szerezni neki, bármilyen anyagi áldozat árán is. — De mama — mondta az idősebbik testvér — csak van valami... olyan kívánsága, amire gyerekkorában vágyott? — Kislánykoromban — vallotta be a mama szemérmesen — szerettem volna Kínába utazni. Oda szívesen elmennék most is... gazdaságtannal. Két feltételük van csupán. Először is, egy szabott határidőre meg kell tanulnom svédül; másodszor pedig, legalább tíz évig náluk kell dolgoznom. Ha a két kikötést vállalom, a nyelvtanulás idejére állami segélyt, szállást adnak, aztán meg biztosan akad egy olyan cég, amely — ha diploma után náluk dolgozom — vállalja a taníttatásomat Nem gondolkodtam. Megbuktattam a fejem, és néztem. hol kell az előre kitöltött papírokat aláírni. Egy kiszuperált katonai gép szükség-ülésein rázódtam el Stockholmba, ahol előbb megint valami táborfélében tartottak, majd az újabb faggatózások után megkaptam a letelepedési engedélyt. E mlegettem már, hogyan pörgettem a szótárlapokat a zuhanyozóban. Hát az a mindenesti magolás semmi sem volt ahhoz, amit én azokért a torokból kibukó, Orron átszivárgó svéd szavakért tettem. Reggel hatkor már javában lapozgattam a csíkos nyelvtan- füzetet, és estére mindig akadt tizenöt, húsz olyan mondat, amire azt mondhattam, hogy végképp az enyém. Január végén értem ki, a következő karácsonykor vizsgáztam. A bizonyítványomban valami ilyesféle állt: „X. Y. a svéd nyelv megbízható és jól hasznosítható ismerője”. Kedden kaptam meg a papírokat, csütörtökön már várt a levél, hogy az egyik nagy stockholmi áruház igazgatója szeretne velem beszélni. Felhívtam, másnap fogadott. Elmondta, hogy szívesem szerződtetnének. Ahogy ez náluk szokás, beíratnak az egyetemre, vállalják minden költségemet, és aztán, ha már kezemben a diploma, majd náluk kezdek dolgozni. Ha jól tanulok, felszedek még egy két nyelvet, nem a megszabott öt, hanem nyolc vagy tíz év alatt kell a rámköltött koronákat letörlesztenem. Üjra bólintottam. Két hét múlva kezemben volt az egyetemi index. így, könyvforgatással, fü- zettöltögetéssel telt el újabb négy év, amelynek végén megint ott ültem az igazgató előtt, hogy jelentsem, készen vagyok, munkára lehet fogni. Előbb üzletkötőként alkalmaztak. Egy hatalmas fekete táskával kopogtattam a különböző cégek ajtaján. Fél év sem telt el, már külföldre is elküldték. Két év múlva pedig, amikor kereskedelmi főnökünk sport Volvójá- val egy fának ugrott, — mivel akkor már németül is, olaszul is beszéltem — dupla fizetéssel engem állítottak a helyére. Ez, ha utánaszámolok, jó négy éve történt. Azóta megállás nélkül járom Európát. Hétfőn Párizsban, szerdán Londonban, pénteken Bécs- ben tárgyalok. Senki mástól, egyedül tőlem függ az egész áruház minden szerződése. Szóval, ahogy itthon mondani szokás, befutottam; fej vagyok. Most. ugye, azt várod, hogy elkezdjem sorolni, milyen lakásom, kocsim van, mire vittem. Hidd el, tudnék mesélni ilyesmiről is! A házról, ahol lakom, s ahol nincs lépcső. hanem automata liftek nyílnak, csukódnak az ajtók előtt, meg #?sporf Volvóm- ról, amellyel egyelőre én még nem ugrottam fának. Egyelőre, mondom, mert könnyen meglehet, hogy egy szombat vagy vasárnap este majd magam ugratom neki. Nyitogasd csak a szemed, és kavargasd csak a levegőt, mint annak idején a kollégiumban! Igen, már jóideje megint egy ilyen fának ugratás előtt állok, de az is meglehet, hogy újra valami tabletta vagy egy fütyörésző gázcsap lesz belőle. Jól értetted. Azt mondtam, hogy újra, mert már tabletta is, gázcsap is — volt. A tablettákkal még az egyetemi évek alatt próbálkoztam. Akkor, amikor egy sikeres szigorlat után nem tudtam kinek elmondani, hogy az indexemben ott egy újabb jeles. Szombaton délután jött rám a beszélhetnék. Ültem a szobámban, néztem a kis, fekete fedelű könyvet, és azon tűnődtem, hogy kinek telefonáljak. Évfolyamtársaim valamennyien svédek voltak. Kalapot emeltek nekem, dicsérték politikai bátorságomat, de az, hogy meghívjon egy konyakra, soha egyiknek sem. jutott eszébe. Ismertem néhány magyar disszidenst is. Régit, újat egyaránt. De- hát a régieknek saját klubjuk, külön futballcsapatuk van, ők nemigen állnak szóba holmi ötvenhatosokkal. Az ötvenhatosok meg... És a nők? A sárga hajú Ursu- lák? Azokra nem olyankor csönget rá az ember, amikor valamit mondani akar! Szóval rettenetesen egyedül voltam. Legalább olyan egyedül, mint amikor Bécs mellett számolgattam a drót- szemeket. Hat óra tájban, amikor odakint újra esni kezdett, nyeltem le az első altatót Aztán uíánaküldtem a többit is. Húsz perc alatt másfél fiola fogyott el. Ha lett volna otthon még öt-hat szem, biztosan nem élem túl. Legalábbis a gyomromat kimosó orvos szerint, akit egy józanabb pillanatban csöngettem fel. Másodszorra, ugyancsak egy szombaton este, gázzal próbálkoztam. Megittam egy félüveg konyakot, odatámolyogtam a boylerhez, és elfordítottam a csapot. Valamelyik szomszéd ablakáig szivároghatott a gáz, mert rámtörték az ajtót, és megmentettek. A hídig, látod, én még nem jutottam el... Jártak már a kezedben biztosan stockholmi városfotók. Talán emlékszel is arra a képre, amely két csatorna szürkés vize között egy kör- alakú épületfélét mutat, természetesen úgy, hogy a többi világosra meszelt, téglakoszorús házból is jónéhány látsszon. A képeslapok ezt a színes városrészt sokféle változatban szokták villogtatni. Olyan beállítást viszont még egyet sem láttam, amelyen a kerek épületek mögötti vas- híd is feltűnne. Az a rozsdás vashíd, amely valami rakodószerkezet sínjét tartja, s amely alatt tíz-fizenkét méter mélyen húzódik Stockholm egyik legforgalmasabb autóútja. Egy Göteborgban élő magyar munkással álltam ott egyszer a könnyen elérhető magasságban. O magyarázta el. hogy ®z alacsony korlátot miképp szokás átlépni egy üres pillanatban, s hogy miért jelentik a lehető legbiztosabb halált az odalent egymás nyomában törtető autók. Azt is ez a göteborgi munkás mondta él, hogy a leggyakrabban szombaton és vasárnap szirénázik a híd alá a mentőautó. Igen, szombaton és vasárnap, amikor én is helyére akartam tenni a legnagyobb pontot, és amikor ott annyi de annyi emberre rájön a búcsúzkodás... Talán olvastál már róla, hogy néhány éve két szabadnapon pihenhet minden svédországi. A szombat és a vasárnap. ez az elnéptelenedés ideje; akkor mordulnak fel, és indulnak hosszabb útra a városi autók. E zt, ezt a két napot rettenetes kibírni! Aki nem rántja be maga mögött a kocsiajtót, azt a hirtelen börtönné váló lakása fojtogatja, aki pedig rátapos a gázpedálra, azt vagy a betonút egyforma surrogá- sa, vagy egy erdősarok csendje keseríti el. Ilyenkor kerülnek elő a konyakos üvegek. Ilyenkor ad magának fejlövést a békés polgár, ilyenkor nem akar semmiről sem tudni. Főképpen arról nem, hogy tulajdonképpen mennyire értelmetlen a hétfő reggeltől péntek délutánig tartó kapa- dozás. Itthon mindig találkozhatsz valakivel, aki ráüt a váltadra, 6 aztán meghív egy pohár sörre. De ©ti? Reggeltől estig mehetsz, míg egyáltalán köszönni tudsz valami félismerősnek. Beszélgetés, vagy ahogy itthon mondják, egy jó kis dumcsi? Arrafelé olyasmiről szó sem lehet. Hiába van neked luxuslakásod rejtett hangfalakkal, meg akkora bárszekrényed, mint egy kredenc, mégis magad maradsz. Mert az idegen ott idegen csak igazán! Munkádat elfogadják, mégis fizetnek becsülettel, de arra, hogy egy család is befogadjon, aligha számíthatsz. És különben is! Mire mész egy olyan vacsorameghívássai, ami úgy hangzik, mintha temetésre várnának... Olvasom itthon az újságokat. Tudom, sokat beszéltek ti mostanában a hazaszeretetről. Nem akarok én ebbe a világba beleszólni, ■ különben is, ha valakinek, hát akkor éppen nekem nincs ehhez jogom, de hogy így felkavarodott bennem ez az egész, csak megmondom, hogy szerintem mi az a ha- zafiság meg a hazaszeretet. Tudod mi? Az, hogy az ember tud kihez szólni. Hogy nem egyedül, egy luxuslakásban vagy egy erdei tisztáson kell meginnia azt az üveg italt, hanem, ha arra vágyik, mindig tud kinek tölteni az asztalánál. Igen, ez a hazafiság. hogy nincs egyedül az ember; hogyha káromkodik is, van kinek káromkodnia. Ez a visszhang a hazafiság, és ezt megérteni, az a hazaszeretet. Látod, még a végén azt hiszed rólam, hogy nemcsak a konyakra szoktam rá, de — ezt a szót is most tanultam itthon — a lelkizésre is. Pedig ne hidd, hogy ez alatt a tízegynéhány év alatt kicserélődtem. Ha az lesz soron, úgy kapaszkodom fel a stockholmi híd lépcsőjén, mint amikor a kollégium padlására mentünk teregetni. Tudom, mit vállaltam, amikor a megszabott határidőre nem jöttem vissza. Annyi történt csak, hogy néhány dolgot volt időm megfogalmazni. Megfogalmazni, és megérteni. H ogy aztán most mire megyek a szépen ösz- szerakosgatott gondolataimmal? Egyelőre hátra van még egy kis törleszteni valóm; tudhatod: soha. senkinek nem szerettem tartozni. És, ha kibírom addig, a legutolsó részlet után? Anyám is ezt kérdezte, neked is csak a vállam vonogatom. Jó lenne tudni, gondolkodhatom-e én még ezen. Istenem, de jó lenne tudni! VlG ISTVÁN RAJZA
