Dunántúli Napló, 1970. május (27. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-24 / 120. szám

1973. május 24. Dimontoil niapio 5 BARBÁR VÁLTOZATOK CSERES TIBOR DRÁMÁJÁNAK PÉCSI BEMV/T AT ÓJA ŰJ MAGYAR DRÄMÄT s egy­ben új drámaírót avatott a Pécsi Nemzeti Színház az évad utolsó prózai bemutatóján. A Barbár vál­tozatok a regényíróként ismert Cseres Tibor első színpadi műve s örömmel tehetjük hozzá: érté­kes, jó dráma, amely megérdemelt, szép sikert aratott. A Hideg napok írója nem tarto­zik a látványosan sziporkázó, köny- nyed szellemű közönség-szórakoz­tatók sorába, sem abba a fölé­nyesen magabiztos író- és ember fajtába, amely a világot a min­dent megértés és mindent megbo­csátás bölcselkedő magasából nézi. Cseres Tibor a kegyetlen tiszták közé tartozik, akik megszenvednek minden darab életért és minden igazságért, melyet művészetükbe emelnek, de akik közönségüket is megkínozzák: a műélvezet gyönyö­rűsége mellett, amelyet nyújtanak, szenvedélyes részvételt követelnek a feltárt életben s osztozást a fe­lelősségben. A tíz éve született Hideg napok kíméletlenül tárgyilagos számve­tése egy történelmi barbárság, az újvidéki tragédia kapcsán kénysze­rítette önvizsgálatra, az erőszak és kegyetlenség felmérésére és meg­ítélésére az olvasót, majd a nézőt. Az utóbbi esztendőkben megje­lent, többnyire háborús témájú Cseres-regények szintén az egyén és felelősség, a történelmi megha­tározottság és a szabad választás ellentmondásait kutatják. A Bar­bár változatok most nem a törté­nelem, nem is a közelmúlt, hanem a jelen békés felszíne mögött le­selkedő mindennapos kegyetlenség­ről beszél, — az író szavaival: „az emberek és a népek között újratermelődő erőszakról”. Az embertelenség, az erőszak, a kegyetlenkedés ellen minden tár­sadalom szigorú törvényekkel vé­dekezik. A Cseres feltárta barbár­ság azonban szélesebb értelmű, nem korlátozódik a bűntényre, a törvénnyel való összeütközésre. A Barbár változatok nem bűnügyi, hanem társadalmi dráma. Szó esik benne a törvényről is. de több a korlátáiról, mint az erejéről. Az író jól tudja, hogy a törvények csak annyit érnek, amennyi aktív társadalmi fedezet van a bennük megtestesülő normák mögött, s hatékonyságuk legnagyobb vesze­delme, ha a társadalom közönyössé válik. Cseres a közönyösséget tartja a hétköznapi barbárság legveszedel­mesebb táptalajának és — néme­lyek számára talán meglepő mó­don — egy fiatalembert állít szem­be ezzel a közönnyel. A dráma hőse is. vesztese is fiatal, a bar­bárság változatait az idősebb ge­neráció képviselői nyújtják. Az író félreérthetetlenül a fiatalók igaza mellé áll, s nyilvánvalóan azok közé tartozik, akik nemcsak hogy nem értenek egyet az ifjúság kül­sőségeken alapuló sommás elíté­lésével, hanem még valóban meg­lévő hibáiért, gyakran felpana- naszolt közömbösségéért ' is az égést társadalmat teszi felelőssé. A darabról írt vallomásában így szól erről Cseres: ,,Mi. felnőttek talán többet tudunk a társada­lomban csírázó igazságról és a le­hetséges humanizmusról — de ke­vesebbet próbálunk megszerezni és megvalósítani, mint a húszévesek — akikre még haragszunk is oly­kor, mert ők a mi lelkiismeretünk és az ember_ gyakran neheztel a saját lelkiismeretére. Leginkább olyankor, amikor nehéz a lelkiis­merete.” MINDEZEK ELLENÉRE nem a generációk szembenállására épül a dráma, és nyilvánvalóan a barbár­ság elleni harcot sem csupán a fiataloktól reméli, várja az író. Fiatal hősében a mechanizálttal szemben az autonóm embert állít­ja példaképül, a megalkuvásra kép­telen, érzékeny és szenvedélyes embert, akit az író hite szerint valamennyien szívünk mélyében hordozunk Az arányaiban és kompozíciójá­ban kamara-jellegű, mindössze hét szereplőt igénylő mű magja egy szerelmi négyszög-konfliktus: Jab- lonkay húsz évi kapcsolat után megunja Ágnest és erőszakkal el­csábítja az asszony mástól való fiának, Dombinak fiatal szerelme­sét, Patríciát. Ez a négyszög — a négy élesen és meggyőzően raj­zolt jellemmel — szilárd és hiteles alapja a drámának. Ugyancsak ki­tűnően sikerült Árvay főorvos meg­formálása, aki kívül áll a négyszö­gön, mégis igen fontos funkciója van: nemcsak a derűsebb színeket hozza az elég komor alaphangú műbe, de legtöbbször ő fogalmaz­za meg az író személyes vélemé­nyét A dramaturgiailag leggyengébb láncszem Nagy Kázmér profesz- szor alakja. A húsz év után fele­lősségére ebredő és minden mulasz­tását jóvátenni igyekvő apa dön­tő fordulatának hitelesítésére a da<- rab leghosszabb jelenetét fordítja az író, — talán maga is érezve a vállalkozás nehézségeit —, ezt a fordulatot mégis kissé erőltetett- nek, megoldatlannak érezzük. Nógrádi Róbert rendezésének leg­nagyobb értéke, hogy a mű gaz­dag gondolati tartalmára irányí­totta a figyelmet, s nem engedett az öncélú hafásvadászat kísértései­nek. Az egész műre koncentrált és nem a részletekre: az első jelene­teket érezhetően visszafogta, a szenvedélyeket korlátozta s inkább az érthető szövegmondást erősí­tette. AZ EGYÜTTES egyenletesen jó teljesítményt nyújtott, az alakí­tásokat- nem is lehet egymáshoz mérni, csak a szerephez. Kézdy György kapta a leghálásabb szere­pet (Árvay főorvos); kifogástalan biztonsággal játszotta, neki volt a legnagyobb sikere. Haumann Pé­ternek viszont ezúttal a leghálát­lanabb szerep, Nagy Kázmér ju­tott, nem is játszotta mindig tel­jes meggyőződéssel, s mintha szö­vege sem lett volna egészen szi­lárd. Labancz Borbála talán kissé lámpalázasan kezdett, később azon­ban igen szépen, meggyőzően ját­szotta Ágnest, és idei legjobb ala­kítását nyújtotta. Simon György Jablonkay szerepében meghívott vendégként kitűnően illeszkedett bele az együttesbe; jó megjelenése, sajátos beszédstílusa, szép orgá­numa hiánytalanul érvényesült. Szabó Tünde mindkét nagy jelene­tében biztonságosan és színesen alakította Patríciát. Sikeresen hoz­ta nehéz szerepének szélsőséges hang- és hangulatváltozásait. Győ­ri Emil Dombival főszerepet ka­pott, és szép alakításával aligha­nem eddigi pályája legnehezebb, de legsikeresebb évadját zárta. Szirmay Ottilia a titkárnő rövid szerepében járult hozzá a kitűnő előadáshoz. NEMREG Illyés Gyula Tiszták- jával, most pedig Cseres Tibor művével két értékes, jó mai drá­mát segített világra és mutatott be szép sikerrel ebben az évadban a Pécsi Nemzeti Színház. Munkája tiszteletet és elismerést érdemel. Szederkényi Ervin Győry Emil és a vendégszereplö Simon György ÍROTT MALASZT? H a belegondolok, elkeseredem. írunk és vitat­kozunk az Olvasó népért mozgalomról, sta­tisztikákat idézünk, s szenvedélyesen meg akarjuk győzni az embereket — de vajon kik olvassák el ezeket a világmegváltó cikkeket? Természetesen mi, szerzők, kollégák, szakmabeliek, s esetleg pedagógu­sok. De elolvassa-e valaki ezeket az írásokat a „fehér foltokat” alkotó emberek közül? Bevallom, még ön­magam meggyőzésére sincs érvem e kérdést hallva. Avagy itt vannak a dolgozók iskolájának figyelmez­tető adatai a létszám évről évre csökkenéséről. Gon­dolom, a szerzők nem a felnőttoktatással foglalkozó illetékes szervek figyelmét akarják felhívni cikkeik­kel. Nem hiszem, mert legtöbbször éppen az illetékes szervektől kapják az S. O. S. jeleket, felkéréseket, a cikkek megírásához szükséges anyagot. De elol­vassa-e ezeket az írásokat akár egy olyan dolgozó is, aki éppen most lépett ki véglegesen a dolgozók iskolájából, feleslegesnek ítélve minden erőfeszítést. Bevallom, nyugtalan vagyok, ha ezt végiggondolom. Azután itt vannak a kritikák. Vajon megtörtént-e már a világtörténelemben, hogy egy jámbor olvasó egy 6zent tűztől lobogó Ítész véleményét látva sűrű mea culpázással ismerte volna be bűneit, s lelkét biztos ítéletű könyvtárosok gondjaira bízta volna. Akkor viszont minek ez a fenenagy erőlködés? A napról-napra rótt sorok? Csupán azért csépeljük az írógépet, hogy ürügyet szolgáltassunk a növekvő papírtermeléshez. Valóban Sziszüphosz mítosza tel­jesedne be rajtunk? Ennél azért értelmesebbnek hi­szem önmagunkat. De akkor minek köszönhető, hogy mégsem adjuk fel az írott szóba vetett hitünket? Való igaz, hogy nevetséges volna várni a koráb­ban sosem olvasó embertől, hogy éppen a mi dörge­delmes cikkünket majszolva kap rá a kultúra fino­mabb ételeire. Az első mozdulatot sosem ő fogja el­végezni. De megmozdul érte egy kéz az olvasni tudók táborában, s könyvet tesz eléje. És hasonló kezek és elmék győzködnek, hogy a már olvasó emberek még jobb könyveket olvassanak. Olvasni tudók? Ezek sze­rint mindenki ide tartozik, aki az iskolában elsajá­títatta a betűértés tudományát? Nem. Aki tud ol­vasni, az még nem olvasni tudó ember. Utóbbiak ké­pesek kiválasztani olvasmányukat a könyvek na­ponta szaporodó áradatából, felelősséget éreznek nem­csak önmaguk, hanem mások „szellemi táplálkozá­sáért” is. E láthatatlan kezek és elmék nélkül való­ban papírpusztító őrület, grafomániás önmutogatás lenne mindaz, amit csinálunk. Nélkülük legfeljebb a bűvös körforgás középpontjának hihetnénk magun­kat. Az önmagába visszatérő körön ők ütnek rést — se kitörésék útjelző táblái mi vagyunk. Megérde­melnék, hogy részesedjenek a sikerekben. S megér­demelnének egy szobrot — az „Ismeretlen olvasó szobrát”. Maraíké László MIÉRT SZÉP! NAGY ISTVÁN HAVAS TÁJ 1925. (papír, pasztell, 70X33 cm) A kép a Rudnal-gyűjte- ményből került abba a nem­zeti értékű kollekcióba, me­lyet Tompa Kálmántól szer­zett meg a Modem Magyar Képtár. Nagy István életműve met­széspontján áll a Munkácsy után az alföldi festőkben in­spiráló realista hagyomány­nak és a jórészt idegen forrá­sokból hazánkba származó új törekvéseknek. Így lehetett Nagy István elhatározására kényszerítő jelentőségű alkotó Nagy Balogh János, de Bar- csay Jenő indulásakor is. Sajátosan olvadt össze pik- túrájában a magyar táj él­ménye és az európai alkotó gondolat szerkezetet, formai fegyelmet és ökonómiát hangsúlyozó szelleme, anél­kül, hogy eklektikáról, szer­I vétlenségről beszélnének ké­pei. Művészi tanulmányi mintha semmilyen hatással nem lettek volna rá, pedig megjárta Münchent, a pári­zsi Julian Akadémiát és Itá­liát Élményei kizárólag a falu­si élet hétköznapjaiból fa­kadtak, de szakított a koráb­ban megszokott érzelgős és felülrőlnéző zsánerképfestési felfogással. Feszes, fegyel­mezett formái érzékeny, szo­ciális gondolkodásmódja nyomán pásztorok, fenyves­erdők, öreg szülék, zsúpfe- deles faluvégek megragadá­sára szolgáltak. Fiatal korának Erdély-él- ményét újrafogalmazó kép a Havas táj, a csiki dombok hajlatainak, leheletfinom át­meneteinek, égbedöfő mese­fáinak emléke. Azok közé az erdélyi képek közé tartozik, amelyekből igen sok válto­zat van hazai képtárainknak. magángyűjtőinknek tulajdo­nában. A fehér-kék árnyalatú fol­tok kiegyensúlyozatlan karé­jokban olvadnak egymásba a kép alsó részén, felületük­be, mint szálkás-bozontos felkiáltójelek olvadnak a fák. Az elő-, közép- és háttér tónusokkal való elkülönítése az optikai perspektívával azonos hatást ér el, anélkül, hogy a kép két dimenziójá­nak határát kitágítaná. A kép mélységét- az egymás fölé épülő tér-rétegek adják, amelyekben mindig máskép­pen olvadnak szövetté, ösz- szefüggő szürke tömeggé a bokrok és fák. A valóság topográfiailag hiteles meg- idézése, és sejtelmes álom­világ, durva és nehézkes for­mákat burkoló légies színek, a szerkezet dombok és ágak szövevénye mögött megbújó hangsúlya alkotják a kép egymásból táplálkozó, de egymástól jól el is különülő rétegeit, melyet a néző csak hosszas tanulmányozás után képes igazolni, egyszersmind megérteni. A lomhaságba dermedt táj mintha élne, részei annyira elevenen gör­dülnek egymás felé, és olyan ember-módra görnyedt a ba­rázdás föld... Kis elmosó- dottság és már absztrakt kép. a formák tájékoztató segítsége nélkül, asszociáció­kat lazább gúzsba terelget­ve. Hatása, — bár a szerény méretek, lehangolt színek, köznapi téma jelentéktelen­ségét hangsúlyozzák — ha­talmas. Alapvetően meghatá­rozta a képalkotásnak ez az eljárása a magyar tájábrá­zolás későbbi menetét. Érté­ke a teljesség, mely minden nagy műnek sajátja és amely összefogja, de meg is jeleníti a valóságból táp­lálkozó szellem szabadságát. Aknai Tamás A® SZERETI ÖN A FUTBALLT? Be kell vallanom, hogy kicsiny országunk lelkes lakosságának ahhoz az elenyésző kisebbségéhez tartozom, amelyik nem ért a lab­darúgás szakmai kérdéseihez. A futballal való kapcsolatom kizá­rólag érzelmi megalapozottságú, de mint ilyen, az egyre aggasztóbban távolodó gyermekkorba nyúlik vissza. Kiadatlan önéletrajzom er­re vonatkozó anyagát hat pontban foglalnám össze: 1. Négyéves koromban mara­dandó emlékezetű elfenekelésben részesültem, mert a Szigeterdőn keresztül elszöktem a „fu^aallpá- nákára”. Aki emlékszik rá, mi­lyen romantikus volt a Dombóvári V. S. E. birodalma a harmincas évek végén, az együtt fog velem érezni: kicsiny, kopott-füves pá­lya az erdőcske szélén, kétoldalt földkupac-lelátók, s egy recsegő fatribün. Igazi gyermekálom-világ. 2. Hatéves koromtól fogva egyet­len hazai meccset és egyetlen tré­ninget sem mulasztottam el, szü­leim szerint nélkülem meg sem tartották volna. 3. Múlhatatlan büszkeségem, hogy egy iskolába jártam Buzánszky Jenővel. Még farkaskölyök ko­romban ő már a leventecsapat kö­zépcsatára volt és — talán igaz, talán csak legenda — állítólag minden meccsen hét gólt rúgott. 4. Futball-szerelmem valamikor a kamaszkorban kapott gyógyít­hatatlan sebet: amikor a Dombó­vár kiesett az NB II-ből. Állítólag azért, mert a PVSK elvitte a leg­jobb játékosokat. Akkoriban hal­lottam először olyasmiről is, amit ma bundának neveznek. 5. A csalódást máig nem tudtam kiheverni. Holtomig él bennem a gyanú, hogy a futball csak addig igazán szép, amíg tiszta és ártat­lan, érdek nélküli tündért játék. 6. Egyetemista koromban, epi­lógusként, ért még egy hatás. Leg­kedvesebb professzorom volt an­nak idején a SZEAC elnöke. Min­den hétfő reggel befáslizott nyak­kal jelent meg az előadáson, és bocsánatkérően suttogta, hogy a tegnapi meccs miatt sajnos... — az előadást nem tudja vállalni! Futball-esztétikája egyébként így vált szállóigévé: „Egy jó mérkőzés művészi kompozíciója semmivel sem marad el egy Beethoven-szim- fóniától.” A következő esztendőben a SZEAC kiesett, s ettől a pillanat­tól kezdve professzorom örökre hátatfordított a futbaálnak. Mindezek az emlékek kedden es­te idéződtek fel bennem, miköz­ben a Telesport különös mérkőzé­sét néztem. Az első félidő a Kö­zönség fergeteges rohamaival kez­dődött, a Szakértők teljesen be­szorultak, s hogy szabaduljanak a nyomástól, legtöbbször vagy kike­rülték és másnak engedték át a labdát, vagy jó messze elrúgták a kaputól, fel a felhők közé. Voltak persze szabálytalan táma­dások is, főként a közönség részé­ről, Vitray azonban higgadtan bí­ráskodott. s még akkor sem vesz­tette el a fejét, amikor a bíró felé is röpködtek némely megjegy­zések. A második félidőben kiegyenlí­tetté vált a játék. A fordulatot Hoffer József akciója hozta, az a nagyszerű pillanat, amikor a szö­vetségi kapitány szakított a kön- törfalazási taktikával és olyan őszinte, nyílt sisakos játékot kez­dett, amely — bennem legalábbis — nagy bizalmat és tiszteletet éb­resztett A szakértők legjobb embere ezen a mérkőzésen kétségtelenül Hof­fer József volt. A többieket minf- ha kissé bénította volna a nagy tét és felelősség. Volt. aki csak asszisztált a pályán, egyik a csap­kodásra is hajlamos volt, mások mindvégig megmaradtak az óva­toskodó, helyenként kissé iskolás játékstílusnál, s csak pillanatokra voltak fellángolásaik, amelyekből következtetni lehetett, hogy talán sokkal jobban képzett játékosok, mint amennyit most mutattak. Végülis nem volt rossz ez a mérkőzés, de azt a régen kialakult gyanúmat, amelyet emlékirataim 5. pontjában vázoltam, ez sem tudta eloszlatni. Sz. E. i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents