Dunántúli Napló, 1970. május (27. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-17 / 114. szám
/ Dutvanttnt napin 1970. május 17. JCclltúk találkoztak Alig egy hete ért véget a nemzetközi költőtalálkozó. Magyarországon ezúttal a második. A résztvevő fejében kavarognak az emlékek: arcok, hangok, mondatok, események, helyszínek. Több mint száz költő, kereken fele külföldi országból; megnyitó és fogadás a budai Várban, a Nemzeti Galéria termeiben; orgonahangverseny a tihanyi apátsági templomban s Martyn Ferenc kiállítása ugyancsak Tihanyban a múzeumban; kétnapos tanácskozás Ba- latonfüreden, Nemzetközi Költői est a veszprémi Petőfi Színházban... A tanácskozás a második világháború befejezésének 25. évfordulóján ült össze. Kínálkozott a téma: a költészet a háború után. Részletesebben: a költészet, a háború, a béke, a technika, tehát mindaz, ami a világon a költészetet manapság a legközelebbről s a legizgalmasabban érinti. Vas István ragyogó bevezető előadása és a felszólalások gondolatok seregét vetették föl. Valamennyiben közös volt az aggodalom és a bizakodás. Aggodalom, mert a háború tulajdonképpen nem ért véget 1945. május 9-én, s ma is folyik a világ különféle országaiban, s bizakodás, hogy a jó erők mégis győzedelmeskedni fognak, s a költészet ezeknek a jó erőknek a szövetségese. A találkozó fontosabb fele azonban bizonyára a szünetekre, kirándulásokra, sétákra, ebédekre, vacsorákra esett. Mert igaz ugyan, hogy Robert Graves angol költő, a Claudius-regények világszerte ismert írója, ez a száraz arcú, lobogó öszhajú, sudár öregúr különc és gyakran cserélt öltözetével, okos felszólalásaival és a magyar költők részére alapított díjával hívta föl magára főként a figyelmet, de számomra, s nyilván Pákolitz István számára is okvetlenül többet jelentett az, amikor egyik nap ebéd után átült lányával asztalunkhoz, s magáról, életéről beszélt, nyaklánca, gyűrűje, kabátgombjai eredetét mesélte. Az is igaz, hogy Anna-Maija Raittila, ez a csodálatos finn költőnő. líránk egyik leghívebb barátja és fordítója, aki Arany János verseiből és a Bibliából tanult meg magyarul, azzal fogta meg a résztvevőket, hogy nyelvünkön búcsúztatta meghatott, szép szavakkal Váci Mihályt, azonban hozzám egyik vacsora alatt került igazán közel, amikor a finn irodalmi életről, folyóiratokról, könyvkiadásról, olvasóközönségről s persze a magyarról is váltottunk szót. Vagy Jean Rousselot francia költőt is említhetném. A magyar költészet egyik legkiválóbb külföldi propagandistája, egyebek közt Az ember tragédiája fordítója. Emberileg akkor nyílt meg előttem, amikor egy reggeli sétán véletlenül találkoztunk s aggódva kérdezte, nem hallgattam-e rádiót, mi hír a világpolitikában, főként persze Kambodzsában. Folytatni könnyebb volna, mint abbahagyni. Ha egészen röviden summázni akarnám, mit hoztam el a találkozóról, azt mondhatnám, hogy büszkeséget és reménykedést. Büszkeséget a miatt a közös konklúzió miatt, hogy „a költészetnél nincs jobb nyelv a világon" s reménykedést, hogy a költészet is tud valamit tenni azért, hogy az ember megmaradhasson emberi rangján. Pál Rita: Puhakék K ész! Tökéletes a mű. Minden a helyén. Arckrém a fénytelen, bolgár rózsaolajosból, barna púder, zöld szemhéjlesték, rúzs, a szoknya eléggé feszes, a harisnyán nem szalad a szem, a cipő csillog; lakk. Jöhetne már Tihamér. Hogy lehet valakinek ilyen hülye neve? Tihamér. Tihamér nem jön. 'Már húsz percet késik. I Kár, igazán kár... Ezért az egész hiábavalósóágért, arckrém, púder, szemhéjfesték, á, a nyavalyába... Na, itt van! — Ne haragudj, közbejött egy röpgyűlés a vállalatnál... Indulás. — Nem hozol semmit? kérdezi útközben Tihamér. — Mit hoznék? — Hát... például a fürdőruhádat. — Nem fürdők. — Akkor mit csinálunk? — Azért te még törődhetsz. — De megbeszéltük... — Megbeszéltük, hogy elmegyünk. Te fürdesz, én meg ülök a parkban. — És te miért nem fürdesz? — Elvből. — Elvből? — Ja. Mindenki belepisil a vízbe. Jó parkolóhelyet találtak, nem messze a bejárattól. — Meddig maradsz? — kérdezte a lány. — Egy órát? — Rendben. Egy óra múlva megtalálsz annál a marhanagy kaktusznál. — Több kaktusz van. — A sárgavirágosnál. Az a legnagyobb. — Jó. Egy óra múlva a sárgavirágos kaktusznál. Tihamér elment. A lány vett öt cső főttkukoricát, meg egy birslét. A főttkukoricát megette. A birslét nem tudta kinyitni, rossz volt az üvegnyitó. — Szabad? — lépett hozzá egy fickó. — Köszönöm — nyújtotta a lány az üveget. Megitta a birslét. A fickó két méternyire megállt és nézte. A lány újságot vett, keresett egy napfényes padot, olvasott A fickó közelebb jött A lány tovább olvasott. A fickó elment Egy óra múlva eszébe jutott a lánynak a kaktusz. De pont akkor tartott a legérdekesebb riportnál. Tihamér legfeljebb visszamászik a vízbe. Vagy itthagy. Hazamegyek vonattal. Másfél óra múlva a sárgavirágos kaktusznál Tihamér azt mondta, elég tiszta volt a víz és nagyon felfrissültem, kár, hogy nem jöttél. — Na, akkor menjünk. — Ilyen korán? Üljünk be valahová, Zsu! — Nincs kedvem. — A bárban jó a zenekar. — Nincs kedvem —■ mondta megint a lány. — Mit akarsz csinálni egész este? — El akarok innen menni. — Jó, menjünk. Besötétedett. Tihamér egy mezei útra faroH. Hallgatott. A lány is. Tihamér a lány térdére tette a kezét — Hangulatos egy hely — mondta a lány — ez a sok kukorica és a csillagos ég... Odavagyok a szerelemtől! Tihamér beindította a motort Később újra megállt — Igazán rendes vagyok hozzád mindig — kezdte Tihamér. — Nagyon rendes vagy. Menjünk haza. — Ha kedved lenne valami programhoz ... Vacsorázhatnánk ... — Nincs kedvem. — Mikor látlak? — kérdezte Tihamér, mielőtt kiszállt a lány. — Honnan tudjam? Majd telefonálok. — Mikor? — Majd. A lány kinyitotta a lakást, belülről magára zárta. Lemosta a bolgár krémet a barna púdert, zöld szemhéj- festéket és letörölte a rúzst Kibújt a szoknyájából. A harisnyájából. Nem szaladt el a szem. A ruháját szekrénybe rakta. A cipőjét kisámfázta. Sírt A lány újra megnyomta a cserágét, szíve ugrált az emeletektől, száján készülődött a nevetés. — Ez nem is igaz! Hallod? Nem igaz! — ölelte a fiú. Végigsimított a lány karján, haján, az arcán, „ez a hátad, — mondta — és ez a derekad, a szemed és a szád, a mindig-egyforma szád és nem is értem azokat a képeket ahol egészen másmilyen vagy, mindegyik fényképen egészen másmilyen, pedig te iga- zánból ilyen vagy, nevetsz és soha életedben nem voltál szomorú. Hazudnak azok a képek. Soha életedben nem voltál szomorú.” — Ültünk egy asztal körül — mesélte a lány — nem is olyan régen, körbeücsörögtünk egy asztalt, beszélgettünk, jókedvem volt és az egyik fiú azt mondta, takard el Zsu a szemedet ne nézz így, túlságosan magabiztos, olyan, mintha mindig, mindenben te győznél, elviselhetetlen így a szemed. Jó — feleltem — eltakarom a szemem, de akkor a szám lesz elviselhetetlen. — És ő? — Megnyugodott Szerencsétlen szád van — mondta. — Nem lehet elválasztani a szemedtől. Csupa nevetés vagy. — Hát persze. Csupa nevetés vagyok. — Gyere! ügye eljössz most velem? A lány bólintott-r Majd látsz egy szép kis utcát. — Annyi szép kis utcában jártunk már. Még mindig vannak szép utcáid? — És látsz egy boltot ahová benyitunk és akkor azt mondja... — Csin-csin ... — Honnan tudod? — Mit mondhatna? — Aztán látsz majd madarakat — Madarakat? — Pirosat kéket, sárgát, zöldet... milyen színű madarat akarsz még látni? — Madarat veszd? — Kendermagot Galambnak. — Nincs is galambod. — De azért szeretnéd látni a madarakat? — A kéket, a sárgát, zöldet, pirosat ... — Na ugye? — Ez a legszebb — mutatta alany — a piros, szeretem a piros madarat — Én is szeretem a piros madarat — Szebb, mint a flamingó. Láttál már narancsszínű flamingót? — Te se láttál. Nincs is narancsszínű flamingó. — Akkor talán zöld volt. De úgy emlékszem rá, hogy narancsszínű. — Mire emlékszel még? — A kisfára. — Én is emlékszem a kisfára. — Kár, hogy nem tudunk festeni. Ha valamelyikünk is értene a színekhez ... — Kitűnően értesz a színeikhez. — Nem tudok festeni. Rajzolni se. — Nagyon jól látod a színeket — De nem tudom elmondani. Jó, hogy együtt láttuk, mert nem tudnám neked elmondani. Pedig fontos. — Meséld el a kisfát. Próbáld meg. Szeretném. — A színeket is csak így tudom, hogy piros, lila, sárga, zöld, barna, kék... — Milyen volt a kék? — Soha életemben nem láttam olyan feketéskéket, csillagtalankéket, puhakéket... — És a kisfa? — Beleágaskodott ebbe az estekék égbe és az éppen csak előbújt fillér- nyi levelei... — Mesélj! Mindenről mesélj, amire emlékszel — kérte a fiú. A nyár... a meseházak... Egyetlen szót se értettem és engem se értett senki." Olyan volt, mintha el lennék varázsolva, körülöttem a bábelhangok és senki se érezhette, amit én, érted? Senki. Hogy ez miattam van, ez az egész, a hegyek is, az Alpok, a hó és a fű is, és folyton futni akartam, rohanni, szerettem volna felmászni mind ati- zenötezemyolcszázhúsz hegyre és ... — Szegénykém. — Ugye? Lehetetlenség. Egyedül. Ennyi hegyre. — Nem vittél magaddal és a flamingót se láttam. — Gondoltam rád. Az annyi, mintha ott lettél volna. — Nem is ismertél. Nyáron még nem ismertél. — Azért gondolhattam rád, nem? — És közben nevettél? — Aha. Közben nevettem. Mohácsi Regős Ferenc: Kismama Marafkó László: Elszállt a madár Elszállt a kalitkából a madár nyitva az ajtó elszállt de röptét rácsok metszik rácsok emléke a röptét már mindörökre Bencze József: Kovács A kovácsműhely csillagmeséje büszke mesterség lett álmaim éje. Acélkalapácsok kipikopácsa, felizzott vasak piros varázsa, keresni jöttek, estig elnéztem kormos kiskováccsá én itt felnőttem. Azóta folyton szitom a szikrát verseim égő, csillogó titkát, csillagtánc ejtett ott bűvöletbe, segédnek mégis egy kovács vett be. Sóhajom szisszen, égetnek lángok, szivemben örök dalt kalapálok. Keresztes Judit: Lobogj Tűz! Lobogj Tűz! Lobogj Tűz! Ad tudtul mindenkinek, „Élni tudtunk a szabadsággal” S innen minket senki el nem űz! Csapj magasra Láng! Csapj magasra Láng! Hirdesd a világnak, Mig mi itt vagyunk, dolgozunk. Élni, s virulni fog Hazánk! S, ha mi egyszer már nem leszünk, A jövő ifjúsága fogja folytatni, Mit elkezdett két kezünk. Szántó Gábor: Újkori szerelem haldoklik minden félek elmegyek s visszajönni nem lesz erőm felesleges hisz ut se lesz
