Dunántúli Napló, 1970. május (27. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-17 / 114. szám
1970. május 17. 5Junomtm napio 7 Szobrot kap Horváth Márk Szigetváron! A SZIGETVÁRI vasútállomásról a városba jövet kevesen veszik észre az Ali pasa dzsámijával szemben álló sarok-házon szerénykedő emléktáblát, amely a Rákóczi utcára nyíló terecske névadójának, Horváth Márknak az emlékét őrzi. A szigetváriak is legfeljebb szeptember 6-án figyelnek fel arra, hogy az emléktáblán nemzeti színű szalaggal átkötött babérkoszorút helyeznek el ismeretlen kezeik. Talán csak a Várbaráti Kör vezetőségi tagjai tudják, hogy a koszorút minden év szeptemberében a Zrínyi-ünnepség alkalmával Horváth Márk egyetlen Budapesten élő leszármazottja küldi őse iránti szeretettől, kegyeletből. Ki volt Horváth Márk? Az emléktábla szűkszavú közlése szerint: Horváth Márk várkapitány. Két alkalommal volt Sziget várának kapitánya. 1556-ban megvédte a várat a törökök ostroma ellen. Hát legalább ennyit illik tudni mindenkinek a XVI. századbeli Magyarország kiváló katonájáról, Szigetvár győztes védőjéről, de a szigetváriaknak többet is. Istvánffy Miklós történetírónk szerint horvát származású volt, tulajdonképpeni neve Stancsics, de minit katona állandóan magyarok között forogván hibátlanul megtanult magyarul. Szépen fogalmazott, magyarul írt leveleit is mint Marcus Horváth írta alá. Az igazi vitéz, tehetséges, fegyelmet tartó katona fényes karriert futott be. 1540-ben még a Batthyányiak köteles szolgája volt, 1548-ban kapta meg a nemességet, 1552-ben lett győri huszárkapitány, 1555. december 9-től pedig Szigetvárnak Ferdinand király által kinevezett kapitánya. Kineveztetésében Zrínyi Miklósnak is része volt. akiben egyik legfőbb pártfogóját tisztelte. Maga írta Zrínyiről egyik levelében: „önagysága énnékem minden időkben jó gyámolom, táplálóm, igazgatóm volt, en gémét önagysága nevelt és öregbített mind őfelségénél, mind egyebeknél, kit én önagyságának őrökké meg akarok szolgálni.” önérzetes, igazságszerelő ember lévén a hála érzete sem akadályozta meg abban, hogy 1559-ben Zrínyi katonáinak túlkapásairól jelentést tegyen a nádornak: Egy Szigetvárból datált levelében irta: „Mellékelem a kifosztott és agyomkínzott lakosok panaszos leveleit, akiket Zrínyi gróf haramiái fosztottak ki, mellékelem a jegyzéket is, hogy mi mindent raboltak el tólük e haramiák, kérvén Nagyságodat, jelentse őfelségének is, s Nagyságod tegyen meg mindent, hogy e rablások megszűnjenek, mert különben elnéptelenedik a vidék egészen”. HORVATH MARK legragyogóbb fegyverténye Szigetvár 1556. évi sikeres védelme volt. II. Szulejmán szukán 1556-ban leváltotta Tuj gon budai pasáit és helyébe Ali pasát nevezte ki. Ali szolgálati helyére való érkezése előtt ostrom ala vette Szigetet, és minden áron el akarta foglalni, hogy a magas tisztségre való alkalmasságát bizonyítsa. Sziget ekkor .elavult, rom- ladozó erősség volt. Lakóinak szama a nőkkel és gyerekekkel együtt mintegy 2600 fő. A fegyveres katonák száma a beígért 600 fő helyett alig érte el a 300-at Ezeknek a harci szelleme sem lehetett ma- gasíokú, mert Horváth Márk 1556 márciusában írt levelében így panaszkodott a nádornak: „Nagyságodnak nyilván vagyon, hogy az hatszáz gyalog itt meg nem teljesedett. Az mustra után is negyvenen szöktenek el, meg éjjel is... mikoron vártán vannak, kibocsátkoznak. Küldjön őfelsége több népet ide, ez háznak megtartására és ez háznak szükségére vasat, ólmot és öreg ágyúnak golyóbist. És Nagyságod az vitézlő népeknek fizetésére őfelségénél viseljen gondot.” Az ostrom június 11-én kezdődött és 50 napon át tartott. Horváth Márk a rendelkezésére álló gyenge erőkkel mesterien védekezett. Portyázóival egészen Saentlő- rindg éLébement a törököknek, kisebb csatározásokkal zavarta a felvonulásukat és pontosan felderítette a török sereg erejét, előkészületeiket. Saját katonaságát, ágyúit viszont oly ügyesen mozgatta, csoportosította, hogy Alinak az egész ostrom alatt nem volt tiszta képe Szigetvár védőinek valóságos erejéről. A törökök először az óváros ostromához fogtak. Amikor az ostrom műszaki előkészületeit befejezték, elkészítették ágyúállásaikat Radovan Jakab vajda vezetésével rajtaütött a törökökön, szétdúlta ágyúállásaikat és műszaki létesítményeiket. Ezzel meglehetősen sok időt nyertek a védők. Amikor a törököknek sikerült az óvárost felgyújtaniok, nem vesződött az oltással, nem erőszakolta feleslegesen sok áldozat árán az óváros védelmét, hanem népével visszavonult a várba. Ali pasa hadmérnökeinek tanácsára elvezette a várat védő vizet, és a várárkokat igen hosszadalmas munkával, 12 000 szekér fával feltöltötték. De még mielőtt használhatták volna az így megépített töltéseket, Horváth Márk felgyújtatta a rengeteg fát. A meggyújtott töltés három egész napig égett. A törökök meg sem közelíthették, így a várbeliek újabb nyugalmat nyertek. Közben a sok segítségkérő levélnek is meglett az eredménye: megérkezett a felmentő sereg Nádasdy Tamás nádor és Zrínyi Miklós vezetésével. Július 31-én a törökök eltakarodtak Szigetvár alóL Horváth Márk és katonái 50 napig keményen állták az ostromot, alig 300 vitéz visszaverte a mintegy 25 000 főnyi török sereg ostromát. SZIGETVAR megvédését jogosan nevezhetjük katonai bravúrnak. A vár sikeres megtartásáért Horváth Márk további jutalmakban részesült. 1559-ben bárói rangot kapott egy felvidéki birtokkal együtt. Hamarosan azonban irigyel — bőven voltak — sikkasztással bevádolták a királynál, ő fegyelmi vizsgálatot kért maga ellen, és lemondott a várkapitányságról. Ezzel elérte azt, hogy ismét bizalmat kapott, sőt jelentős pénzösszegeket is. Mindezt arra használta fél, hogy Paolo Mi- randola olasz hadiméraökkel az elavult várat modemizáltatta. De úgy látszik, hogy ez az összeg nem volt elegendő a tervezett munkálatokra, mert újra pénzért folyamodott a királyhoz. Sajnos, eredménytelenül. 1559. június 12-én a nádorhoz írt levelében így panaszkodott: „Őfelségének én itt Szigetben nem szolgája vagyok, sem kapitánya. hanem szamara vagyok. őfelsége ide nem talála mást, hanem engemet vetett az ellenség torkába. E vár építésére őfelsége előbb pénzt adott, de mostan sem pénzt, sem népet nem adott...” Mindenesetre a várat ő építtette ki olyanná, amilyen az 1566-ban volt Zrínyi Miklós várkapitánysága idején. Horváth Márk 1561. augusztus 20-án halt meg Szigetváron. íme ilyen derék ember, a magyar történelem nagyszerű, győztes hőse volt Horváth Márk! És vajon hányán ismerik ennek a kiváló férfiúnak a nevét, haditetteit? Kor-társai még ismerték. Tőke Ferenc alsólendvai prédikátor és énekszerző már az ostrom évében, 1556-ban Tinódi mintájára megénekelte ezt a hőstettet. A histó- riás énekben maga Ali pasa is a legnagyobb elismeréssel mondja: „Magyaroknak valahun mely hitek volt, Az egy várba mindenestül hordták volt.” Ez a hit, ez a kitartás hozta meg a bámulatra méltó katonai eredményt. Természetes lenne tehát, ha Horváth Márkot is úgy emlegetnénk ma mint Dobó Istvánt, Szondi Györgyöt vagy Zrínyi Miklóst. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy miért nem így emlegetjük, miért szorult ennyire háttérbe az utókor emlékezetében. Talán azért, mert éppúgy vallotta magát hor- vátnak mint magyarnak? De hiszen ugyanezt elmondhatjuk a Zrínyiekről is! Talán azért, mert alacsony származású volt? De hát akkor ki szolgáltasson neki elégtételt, ki rehabilitálja, ha nem mi? Talán az lenne a magyarázat, hogy Zrínyi Miklós látványos halála és méginkább a költő-utód eposza ho- mályosította el Horváth Márk emlékét? Vagy mi magyarok csak azokat tiszteljük, akik a hazáért haltak, de akik érte éltek?! Az biztos, hogy méltatlanul mellőztük eddig Horváth Márkot. RÉGI MULASZTÁST pótol most Szigetvár, mikor Horváth Márk halálának 410. évfordulója alkalmával felállítja a győztes várkapitány szobrát. A szobor elkészítésére Nagy Géza budapesti szobrászművész kapott megbízást. A magyar és horvát nép nagy hőse emlékművének leleplezésére a jövő évi várünnepség keretei között kerül sor. Molnár Imre Egy sikeres kiállításról Sokat beszélgetünk mostanában népművelő körökben is a pécs- baranyai irodalmi élet megjobbí- fásáról. Mert a Jelenkor, a vasárnapi melléklet, az irodalmi estek sora igazolja, hogy pécsi irodalom van! Ám irodalmi élet már kevésbé! Abban az értelemben, hogy az alkotók baráti műhellyé szerveződnek; hogy a köznapokban is találkoznak olvasóikkal; hogy az irodalmat szeretők és kedvelők szorosan ott legyenek a Jelenkor táboraként kedves íróik mellett. Pedig egy csekélynyi fáradozás friss színt hozhat, megvillanthatja, hogy hány érdekes, értékes alkotói arc villant fel a közelmúltban és a jelenben ebben a városban. Hány irodalomtörténeti jelentőségű kapcsolat alakult ki Pécs és az ország többi része között! Alkotók és alkotások, recenziók, folyóiratok, levelek — már irodalomtörténetté sűrűsödnek, amelynek értékét felismerni élő — eleven irodalmi élet kellene! Először Tüskés Tibor: „Pécsi múzsa” c. antológiája döbbentett rá erre a gazdagságra — most pedig egy kiállítás! A Radnóti Közgazdasági Szak- középiskolában Horváth Vera tanárnő és tíz, szakkörben dolgozó tanítványa elhatározta, hogy a közelmúlt és a jelen pécsi irodalmát kis kamarakiállításon tárja a középiskola és az érdeklődők elé. A megvalósult kiállításról már olvastam a Dunántúli Naplóban egy objektív beszámolót. Ez a kiállítás azonban többet érdemel. mint ismertetését egy népművelési formának és rendezvénynek, amely egy az ezernyi között Szubjektiven talán a több hónapi előkészítő munkát dicsérhetném, a lelkes rendezői tevékenységet. Én azonban mégsem ezt teszem, hiszen lelkes munkát nemegyszer láttam tanár kollégáimnál és tanítványaiknál. Itt az eredmény megdöbbentő! Ügy mentem el erre a kiállításra, mint szokvány szakköri kiállításokra illik elmenni egy gyakorló népművelőnek. Irodalomtörténetet találtam, s irodalmi élvezetet egy-egy soha nem látott versrészlet és levél olvasásakor. Meg egy gondolatot, amely azóta is kísért... Miért egy iskolai szakkörben vetődött csak fel, hogy értékes anyagok küldésére bírjanak egy sor itt élő, elszármazott, vagy alkotásaikkal Pécs-Baranyához kapcsolódó alkotót? S ezt is lám milyen finom értékkel és gazdag dokumentáció biztosításával értette meg többségük, hogy képpel, verssel, kézirattal stb. siettek egy alig napig nyitvatartó, egy iskolai szobában látható tárlat segítségére. Talán mert kedves volt a felkérő levél hangja, vagy az írókat felkereső leánykák delegációja? Vagy mert egyszerűen érezték, hogy végre egyszer dokumentáltatik egy- egy életmű, egy-egy írói arcéi, ha szűkebb keretek között is!? A pécs-baranyai irodalmi élet úgy vélem állandó dokumentációt kíván! — erre döbbentett rá e kiállítás. Milyen gazdag a helyi irodalmi hagyomány és gyakorlat! — döbbentett meg e kiállítás. Engem, aki véletlenül, tán csak hivatalból betévedtem e tárlatra. Ügy érzem mindent meg kell tennünk, hogy esetleg a Janus Pannőnius évfordulón a Tudomány és Technika Háza nagytermében reprezentatív formában megismételjük e kiállítást! Távlatban pedig az elkallódás előtt — tán a Janus Pannonius Múzeum Helytörténeti és Munkásmozgalmi Osztályán belül, tán a könyvtárak égisze alatt meg kell vetnünk egy állandó pécs-baranyai irodalmi tárlat (múzeum) alapját! Gazdagodna véle az irodalmi élet. az irodalmi nevelés tanórán kívüli lehetősége és a jó értelemben vett lokálpatriotizmusunk is. Mindannyian kincseket kapnánk: alkotók és olvasók, irodalomszeretők. E gondolatokat forgattam magamban egy alig néhány napos irodalmi kiállítás ürügyén ... Várady Géza A bizottságon csaknem szó nélkül fogadták el indokait: ő is, férje is egyetemre jár, nincs lakásuk, nem tudják kire hagyni a gyereket. Aznap ő volt a tizennyolcadik. Az orvos kötelességszerűen sorolta fel a terhesség megszakításával lehetséges zavarokat. Aztán elétolta a jegyzőkönyvet, s mutatta, hol írja alá. Az ajtón megkönnyebbülve lépett ki, mintha a nehezén már túl lenne. A várakozók irigykedve nézték kezében a sokat érő papírt. Az egyik meg is kérdezte: — Sikerült, fiatalasszony? Otthon Péter hasonfekve olvasott. A tankönyv nyitva hevert mellette. — Elintéztem — ölelte át a fiú fejét. Felvette a földről a piros ceruzát, s mellételepedett; a heverőre. Zavarta’anul olvasott tovább. — Figyelj rám! Pénteken kell bemennem a kórházba. — Igen? — tovább lapozott. — Nem is örülsz? — De — s szórakozottan megcsókolta. — Ugye elkísérsz? — Természetesen — s dünnyőg- ve letette a könyvet. Pénteken reggel izgatottan készülődött. —• Nem is tudom, kifessem-e a számat? — töprengett a tükör előtt. — Kórházba minek — mondta Péter. — Különben is sietni kell, mar fél nyolc, s én még nem borotválkoztam. Az öregasszony dühös, ha sokáig használjuk a fürdőszobát. — Igen... — válaszolta békítőén. A kapuban Péter megkérdezte: — A papucsot becsomagoltad? — Jaj elfelejtettem! — és visz- szaszaladt. Az üres szobában sokáig keresgélt, végül egy régi újságba csomagolta a papucsot. A ház előtt Péter türelmetlenül topogott. — Meddig kísérjelek? — Csak a bejáratig. — Nem fogsz félni? — Ugyan! Szótlanul mentek egymás mellett. — Szervusz, majd érted jövök! — Szia — és megcsókolták egymást. A sarokról Péter még visszafordult, integetett A folyosón már várakoztak né- hányan. Egyenként hívták be az asszonyokat. Itt volt az utolsó ellenőrző vizsgálat. Mikor a nevét kiabálták, összerezzent. Nyugalmat színlelve diktálta be adatait. A felvételi irodán majdnem zavarba jött. Nem találta a pénzét. Végül a táska aljában akadt rá. — Nem is tudom mennyi — nézett tanácstalanul az adminiszitrá- tomőre. Az szótlanul elétolta a nyugtát. Kiszámolta a pénzt. Átvette a bizonylatot — Ez legalább megmarad. Emléknek ... — szólalt meg most az öregedő adminisztrátomő. Körmét végighúzta a papír élén és táskájában kotorászva kiment. M egmutatták a szobáját. A szülészeten jutott neki hely. A kórterem három ágyából kíváncsian nézegették. Az ápolónő kimenőben még odaszólt a többieknek, készüljenek a szoptatáshoz. A három asszony egyszerre kezdte kigombolni az ingét. Táskáját a kezében fogva tanácstalanul állt az üres ágy mellett. — Üljön le, kedves! — biztatta az ablaknál fekvő kövér asszony. — Lányt, vagy fiút vár? — érdeklődött egy fiatalasszony. Nem értette. Tekintete körüljárt a három asszonyon. Kigombolta a kabátját, a többiek látták, hogy nem állapotos. Az ápolónő kétszer fordult, míg behozta a síró pólyásokat A mellette fekvő asszony a fal felé fordulva szoptatott. — Kisfiú? — ágaskodott. Az asszony nemet intett A kövér mama megjegyezte: — Szoptatás közben nem szabad beszélni! Levetkőzött, papucsot húzott és az ágy szélére könyökölve nézett maga elé. Az osztályos orvos jött be. — Már vártam. Elintézte a felvételt? — Igen. — Akkor jöjjön velem! Köpenyét összefogva követte. Folyosókon, csapóajtókon mentek át. — Itt várjon. Üljön le egy kicsit. A pad jobb oldalára húzódott. Leste az ajtót. — Kire tetszik várni? — ál!t meg egy nővér előtte. — A főorvos úrra! — furcsán, mélyen szólt a hangja. — Bocsánat — lépett tovább zavartan a nővér. A köpenye sarkát tépkedte. Mereven, oldalához szorította a kezét. A pad fölött rajzos plakátok Olvasta a szöveget. A képet nézte. Egy kislányfej, egy tál gyümölcs, egy kéz és a csapból folyó víz. A kórház szagától émelygett a gyomra. Megfordult. Egy másik plakátról szőke gyerekfej nézett vissza rá. A plakát nagy kérdőjele alatt a szöveg: Legyen, ne legyen? Megkapaszkodott a pad támlájában. — Majd elmúlik, nyugtatta magát. A főorvos állt az ajtóban. — Tessék! — szólt ki érte. — Rosszul érzi magát? — Nem, köszönöm, semmi! Ügyetlenül feküdt fel az asztalra. — Ne féljen, elaltatjuk — nyugtatta az orvos. Lekötötték a haját. Lábára vászoncsizmát húztak. — Csússzon csak előbbre! Kényelmetlenül feküdt. — Kérem, kollega az altatást! A fiatal szőke orvos készségesen hozta az injekciós tűt. — Jó a vénája?-— Nem. — Szorítsa ökölbe a kezét! A műtőlámpában minden tükröződött. — Nézzük a másik vénáját! — ült át az orvos a bal oldalár^ A főorvos fényes műszereket vett át a nővértől. — Nem találom a vénáját! — már harmadik helyre szúrta a tűt. Kicsit felemelte a fejét. — Ne mozogjon, kérem! — szólt rá erélyesen a főorvos. Engedelmesen visszahanyatlott. A lámpában a főorvos kimért mozdulatai. Egészen lassan. Forogni kezdett a műszer, amit figyelt. A lámpa elhomályosult. Már nem látta az orvost, csak a szőke gyerekfejet. Kellemes bó- dultságot érzett. A vénáját megtalálta a tű. í 1 Kádár Márta: Szorítsa ökölbe a kezét
