Dunántúli Napló, 1970. április (27. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-12 / 85. szám
«7«, április 12. 7 DttTVÄTittiii natJio Négy kerámikus Simon Emil: Alacsonyan épült ablakok Bb nekifognánk, alig győznénk méltatni ennek a kis kiállításnak a jelentőségét, sokféle értelmét, figyelmeztető jellegét, helyi értékének szempontjait. Négy kerá- mikusművész állította ki néhány- évea munkásságának eredményeit, négy kerámikusművész, mindnyájén a fiatal művészgeneráció tagjai, pécsiek, a mostanában nekilendült baranyai művésztelepek aktív részvevői és ráadásul — a nagyhírű, nagymúltú Zsolnay gyár dolgozói. Nem egy művük került a legjobb kiállítások darabjai közé, az Fürtös György; Katona ország — sőt, a külföld — különféle városaiba, különféle intézmények falai közé, mindnyájan önállóan is jelentkeztek már. Mindnyájan „modern művészek”, vagyis tudják, hogy a kerámia nagyszerű lehetőségeket rejt a művészet és a társadalom közelebbho- zására. hogy a kerámia nagyban segíthet kielégíteni a ma emberének elemi szépségvágyát, hogy a kerámia is segíthet feloldani a típusépítkezés és a tömeggyártásra Gazder Antal: Váza épülő lakáskultúra nyomasztó egyhangúságát, hogy a kerámia ugyanakkor önmaga is alkalmas a tömeggyártásra —, s tudják, hogy ebből miféle felelőssége adódik a művésznek. A tömegméretekben gyártott kerámia tárgyak és az egyedi, művészi munkák között bizony még ma is nagyon nagy a szakadék. Annál jobb nézni ezen a kiállításon azoknak a dísztárgyaknak a halmazát, amelyeket ezek a tehetséges műrészek készítettek, s amelyek a boltokban már mindenki számára hozzáférhetőek. S bár nagyon jó látni a gonddal formált, nemegyszer gyönyörű egyedi darabokat is, nem jó arra gondolni, hogy ezek viszont hozzáférhetetlenek a nagy- közönség számára, csak egy-egy kiállítás alkalmával láthatja őket néhány hétre. Hírlik, hogy ennek az ellentmondásnak a feloldására már terveket szőnek az illetékesek. 1 Anyagszeretetről, a mesterség alapos ismeretéről, a hagyományok igényes ápolásáról vallanak a kiNádor Judit: Kakas állított művek. Nem mondhatjuk azt, hogy ez a kiállítás meglepetés, mert tudtuk eddig is, mire képesek ezek a fiatal művészek. Stílusuk jellegzetességeit, kedvelt formáikat is ismertük. Gazder Antal férfias, tiszta pirogránit vázái és kerti virágtartói, a hengerre, hasábra visszavezethető tárgyai és fémes szürkékkel kevert finom barna árnyalatai éppúgy az ismerős jóérzést keltik, mint a fazekasmesterséghez való hűségben fogant, ám zöld 'eozinba áttett falimaszkjai. Fürtös György fantáziája és friss alkotókészsége itt a forgástestekből megszületett pirogránit madárban, a tréfás falusi korsók szellemében készült vaskos-bajszos páncélosvitézekben, edénytöredékek darabjaiból életrekeltett, szellemes kompozícióban öltött testet. Nádor Judit szakmai felkészültségéből, természetszeretetéből, finom anyag- ismeretéből, fojtott lírájából most hosszúnyakú macska, ragyogó bagoly, humoros papagáj, gyönyörű halas kompozíció és szinte a természet tökélyét sugalmazó kerti békafigura született. Török János — aki a legtöbbet próbálkozik a klasszikus porcelánnal — meg- meglendülő fantáziája, drámai hajlama, ember-központúsága révén most is rengeteg sorozatgyártásra is felhasznált figurával — a közismert furulyás fiútól, a legújabb emberpárig — és érdekes, henger- elemekből komponált, páros alakokkal szerepel. Török János: Figurák. ízléses vázák és finom kávéskészletek darabjai jelzik, hogy ezek a fiatal művészek munkájúban a használhatóságra, praktikusságra, tehát alkotásaik leendő haszonélvezőire is gondolnak. Bő lehetősége volna még annak, hogy a gyári tervezés és a művészi tevékenység között tökéletesebbre finomodjék az összhang — éppen erre figyelmeztet ez a legutolsó, kitűnő pécsi kiállítás is. J ános kinézett a keskeny ablakon, megborzongott a ragyavád; tűzfal látásától. — Mi a véleményed az albérletről? — szólt hátra a feleségének. — öl, butit — mondta az asz- szony. — Képletben kifejezve: — egyenlő az őrülték házával. — De azért szeretsz, ugye? — Nem bírok albérletben élni és szeretni! — mondta az asszony. Ezután mindig megcsókolták egymást és fogadkoztak, hogy ma okvetlenül felkutatnak egy tágasabb helyet, ahol legalább lélegezni lehet. Estére János valóban jó hírrel jött haza. Elmondta, de a hangján érződött, hogy nem lelkesedik az ügyért. Mária kérdezősködésére vállat vont. — A ház? Viperalábon forgó mesevár! Az öregember hajlamos eltartási szerződést kötni. — Azonnal menjünk oda! — követelte az asszony. — De szívem... — kísérelte meg halogatni János, ám Máriát nem tudta lebeszélni. így hát elmentek a házhoz, megálltak a szemközti oldalon. — Egészen tűrhető — mondta Mária. — Tudsz valami bővebbet? — Csak annyit, mint te. Engem például az zavar, hogy az ablakokat ilyen alacsonyra építették. .— Igen, És vajon miért? — Abban a korban bizonyosan ez volt a szokás. — Melyik korra gondolsz? — Hét csak nézz rá. Minimum IV. Béla. — Aha. Másnap János ismét elment az öregemberhez, megbeszélni a részleteket Vigyorogva érkezett haza. — Megnéztem a nyilvántartó könyvet. A lakók átlagos életkora magasan meghaladja a hetven évet! — ö, legalább javítunk ezen is, ha odaköltözünk — mondta Mária. — Attól függ, hogy a nyugdíj- intézet vagy a temetkezési vállalat szempontjából vizsgálod. — Teljesen mindegy! Odaköltözünk, nincs más választásunk! Vedd tekintetbe, hogy:.. — El ne mondd az érveidet! — tiltakozott János. Az öregember, akihez költöztek, évek óta begubózkodva ült, s rozogává gyengült. Mária elhatározta, hogy megkedvelted magát vele, továbbá, hogy testileg felerősíti Óvatosan, kedvesen igyekezett hozzá közeledni, finom falatokkal kínálta. Néha azonban megriadt, s elgondolkozott. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy idegent hozzátartozójaként szeressen. A második héten megkérdezte tőle: — Szólíthatom nagyapának? — Hogy? — nézett rá az öregember, földből kiásott szobrokra emlékeztető arcával. Sándor nevetett. — Hát ez nem megy — mondta vidáman —, de ne akadjunk fenn a megszólításon, tekintsük formaságnak. Egyik nap János beszélgetni kezdett az öreggel. — Mit tetszik gondolná, miért vannak ezen a házon az ablakok ilyen alacsonyan? — kérdezte többek között. — Nem tudom — rázta a fejét az öregember. — Még sohasem vettem észre. Igazán olyan alacsonyan vannak? — Persze, — mondta János, befejezve a beszélgetést. Mivel azonban az ésszerűtlanségbe nehezen tudott belenyugodni, alkalom adtán a ház többi lakóját faggatta erről. — Bolondot űz belőlem? — rivallt rá egy asszony. Egy bácsi fogatlan huncutsággal nevetett rá: — Hogy könnyebben beléphessek a menyecskékhez. — János elmesélte a kalandjait Máriának. — Teljesen megbolondultál! — nevetett az asszony. E z az ártatlan érdeklődés nem várt következményekkel járt. Elterjedt, hogy a ház átépítésén mesterkedik, s rövidesen mindenkit kilakoltatnak. Persze, előbb megszerzik az öregember vagyonát. Mária beszámolt erről Jánosnak, s a férfi bosszankodva hallgatta. Mérgesen kérdezte a házigazdától: — Miféle vagyona van magának? — Énnekem? Amit lát. Mit. akar vele? — nézett rá rémülten. — Én? Semmit! A házban suttogják, hogy aranyat gyűjt a padláson. Az öregember öszerezzent. — Bolondok ezek a vének! Ne hallgasson rájuk. Egyik este, éppen a vacsora tálalása közben, váratlanul megjelent egy idegen. — A tanácstól jöttem, maradjanak a helyükön! — mondta szigorú hangon. Döbbenten szorongtak a kis konyhában. — Mit akar ez? — húzódott a fiatalok közé az öregember. — Tudom én? — mondta a dühét visszafojtva János. — Azt hittem, maga hívta! — Ebből kívántak enni? — érdeklődött a hivatalos ember. — Mindnyájan, vagy az eltartottnak külön főztek? — Mindnyájan — mondta Mária. — Hm — töprengett az idegen. — Na, mindegy. — Merített az ételből, s a mintát üvegedényekbe dugaszolta. János hirtelen az ajtóhoz ugrott, bezárta, s a kulcsot zsebre tette. Az idegen megrémült, védekezőn maga elé emelte a karját. — Figyelmeztetem, hogy ... — Hagyja csak! — intette le János. — Üljön le! — Az ember megszeppenve letottyant. J ános leemelte a tűzhelyről a lábost, maga elé tette, s az utolsó cseppig kikanalazta az ételt. Csaknem szétrepedit a gyomra. — Ehhez mit szól? — kérdezte diadal masíin szuszogva. A hivatalos ember a szemét meresztette. — A kötelességemet teljesítettem — mondta. — Bejelentés érkezett, hogy... — Kérdezhetek valamit? — nézett rá János. — Feletteseim engedély« nélkül nem minden ügyben nyiiat- kozhatom. — Jó, jó. Csupán azt akartam megtudni, miért építették az ablakokat ezen a házon ilyen alacsonyra? — Hogy? — meresztette a szeméi elhűlve a hivatalos ember. Felállt. — Kénem, nekem, mennem kell. János odaadta a kulcsot. — Parancsoljon. — Máriának a köny- nye csörgött a nevetéstől, azt sem bánta, hogy újra kellett főznie, a türelmetlenül toporgó öregemben csititgatása közben. János, hogy Mária munkáján könnyítsen, egy barátja segítségével bevezette a vizet az udvarról a konyhába. Kiásták az árkot, belefektették a csövet. Este félbe kellett hagyniuk, • másnap, amikor folytatni akarták, mindenféle ételmaradékkai teleöntözve találták az árkot, s a csöveket János tömi-zúzni akart, a barátja csendesítette. Aztán befejezték a munkát, s a ház lakói napok múlva irigykedve nézték, hogy Mária a konyhai csapból ereszti a vizet. Megálltak az udvari kút körül, beszélgették. — Azelőtt egy perc alatt megtelt a vödröm, most itt ácsorog- hatok negyedórát a fájós lábammal. És majd télen! Persze, elvezették a vizünket. Eddig mindenkié volt, most csak egy lakóé! Ha az öregember kiült az udvarra, s a fiatalok nem voltak otthon, mindjárt róluk faggatták. — Rendes, jó emberek — mondta az öreg. — Fél tőlük, ugye? Talán még verik is? Dehogy engednék én idegent a lakásomba! Jánosnak a fülébe jutott ez a beszéd, keservében elnevette magát. — Tudod mi a bajuk? Hogy megkérdeztem azt az átkozott ablakot! — Ezért? — Igen. Élnek ebben a putriban hatvan vagy háromszáz éve. Soha fel nem tűnt nekik, milyen nyomorék. milyen nevetséges! Én meg kimondtam. Azóta szégyellik, hogy itt kell élniük. Egyik héten, amikor Mária éjjeli műszakban dolgozott, Jánost felébresztette az öregember nyöszörgése. Álmosan, tanácstalanul állt felette; megkérdezte, kíván-e valamit, innék-e teát? Nem volt érzéke a betegekhez. — Elszaladok az orvosért — határozott végül, s az öreg rábólintott, összekapkodta magát és rohant. Az ügyeletes doktornő hozta vissza a kocsiján. Amikor a kapu elé értek, János izgatottan kotorászott a zsebeiben. — A kulcsom! — hebegte elfehé- redve. — Valahol elhagytam. — Csengessen a házfelügyelőnek — ajánlotta a doktornő. — Olyan nincs. Csupa öreg lakik ebben a házban. — Akkor ml legyen? Mielőtt kimondta volna, habozott. — Ha meg nem sértem... talán az ablakon. Nézze, olyan alacsonyra építették... egy gyerek Vállmagasságában. A doktornő nevetett. — Mindent a betegekért! János besegítette, közben szégyenkezve be kellett vallania, hogy a doktornő érintésére furcsán bizseregtek az ujjai. Az öreggel nem volt komolyabb baj. János közben keresett egy másik kulcsot, szórakozottan lóbálta a kezében. Az orvosnő felírt néhány gyógyszert, aztán összecsomagolta a táskáját — Találtam kulcsot — mutatta János. — Ne az ablakon menjek? — nézett rá vidáman a doktornő. — Ha parancsolja — hebegte János. — Nem árt egy kis torna. — János ismét érezte a bizsergést, s amikor a doktornő a párkányon állt, behunyta a szemét. L efeküdt, s nagyon nehezen tudott elaludni. Korán reggel álmosan, feldúltan belépett Mária. — Szerelmem! — nyújtotta a kezét az ágyból János. Mária azonban ellökte. — Mi bajod Van? — hökkent meg János. Mária hallgatott. —- Na? — Semmi. — Ugyan! Szóval? — Hát jó. Kit támogattál olyan szívélyesen éjjel az ablakban? — De szivem... — Várj! Mondják, hogy amikor fellépett a párkányra, végig be lehetett látni ... szóval... — zavartan elhallgatott. — Ki mondta ezt a butaságot? — pattant fel János, némi kis bűntudattal. — A doktornő járt itt, az öregnél. Elveszítettem a ' "pu- kulcsot, nem volt más válasz. m. Csak nem képzeled ... Mária leült az ágy szélére, nézett maga elé. — Pedig — kezdte csöndesen —, meg akartam mondani, hogy . .. gyerekünk lesz. — Kitört belőle a sírás. János felugrott, megölelte, magához szorította. Később, amikor Mária már megnyugodva aludt. kiment a konyhába, résnvire elhúzta a függönyt. A vele szemben vaknak és némának látszó ajtókat nézte, mérgelődve, s kicsit ijedten is. „Szóval mindent látnak, hallanak, tudnak. Még éjszaka is nyitva van az egyik szemük. Úristen! És ide fog születni a fiam!” — Hirtelen berohant a szobába. — Mária! Mária! Az asszony riadtan ébredt. — Mi történt? — János akkor téri magához. — Csak annyit akartam mondani... hogy, ugye, fiú lesz? — Az hát, te bolond! — mosolygott rá az asszony, s meleg tenyerébe vette a férfi fejét. EL E.
