Dunántúli Napló, 1970. március (27. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-08 / 57. szám

* A DUNÁNTÚLI NAPLÓ FELSZABADULÁSI FOTÓPÁLYÁZATA Dtmontoit nopia ---------------------------------------------­1 970. március &. Tfjfioá aljúit Tj&mi? Felnyújtott kezek kalimpálnak, na hátístennek, ez az osztályfő­nöki óra se lesz unalmas. „Tessék, Ági!" adom át a szót, „Tanár néni, legyen szíves elültetni innen a Tomit, mert folyton piszkál Teri is majd kiugrik a pádból, úgy nyújtja felém széttárt ujjú te­nyerét, aztán mondja <5 is, hogy legyen szives a Tomit innen másho­vá... És Vali, meg Rózsika, szóval az egész hölgykoszorú interpel­lál. Tomi bölcsen hallgat. Megindul a vizsgálat (egyszemélyben vagyok bíró, védő, ügyész stb.), de a vádlott konok hallgatásán és a vádlók egyhangú rimán- kodásán túl, alig sikerül valamit kihámozni a „tényállásból”. Na, isten neki! Üljön hát máshová a Tomi. Annál is inkább, mert neki aztán mindegy. Néha felmordul, amikor a Teri hajtogatja, hogy „igenis, mindig hátrafordulsz és kiforgatod a szemedet", és Va­li is elpötyögi, hogy „nekem a múltkor megcsikálta a hajamat.’’ Hajaj, égrengető problémák! Valahogy csak megoldjuk. t)e hová üljön Tomi? — töprengek. — Hová üljön Tomi? Ezt már kérdezem. Ekkor nagy, méla csend! Ha ez igy lenne mindig: Hopp! Megvan! — Cseréltek Gáborral, — Neeeü! Gábor férfiasán hallgat. Hű önmagához. Tomi egykedvű. Aztán ismétlődik a visítás: „Tanár néni. igazán, nagyon szépen kérjük, a Gábort neee .. Nem is tudtam, hogy ez a Gábor ilyen népszerű. Edit hátrafor­dul, megsimítja Gabi tintafoltos kezét és szabályos jelentkezés után, drámai hangsúllyal kér: „Tessék megengedni, hogy a Gábor itt ma­radjon!!!” „Ingen tanárnéni, tessék megengedniií..”, visítanak újra Gabi körül a lányok. A biró, védőügyész stb. (egyszemélyben) elneveti magát: „ejha, Gábor...” — A Gabi olyan aranyooos... — bizonyít Ibi Gabi összehúzza magát, Csukát játszik. — Te, Ibi, a múltkor még panaszkodtál; a Gabi úgy szétterül a degeszre tömött táskájával, hogy lassan már félfenékkel se férsz el mellette a padban. — A, tanár néni, most már igazán rendesebb. Igazdáén!?! — Na, mit szólsz hozzá, Gábor? — Hát... Tanár néni ...én maradnék.., No, ha maradnál, igazán vétek lenne... De hová üljön Tomi??? Karnyújtásnyira tőlem Endre, mellette Laci. Kitűnő megoldás, Endre, a mintagyerek, és Laci, aki a légynek se ártana, s dehogyis csikálná meg a Vali haját.,, — No, gyere Tomi, helyet cseréltek Lacival! Endre felszisszen, mint az oroszlán, ha tüske ment c talpába, átöleli Lacit, úgy könyörög: «Jaj, ne! Ezt ne tessék elvinni tő­lem...” .............. *­— ö a legjobb barátod? Azért? — Nem, nem a legjobb barátom..: — Hát akkor? Endre átnyalábolja Lacit, meg is simogatja, féltve, mint a fcis- bárányt, akit menten elrabol a farkas, vagy a mesebeli griffmadár, ha csak 5 meg nem védi, s Laci úgy simul Endréhez, csendesen, sze­líden, mint aki biztos benne, jöhet akár a földrengés is, itt jó, itt igazán jó! — Ennyire szereted Lacit? — kérdezem Endrét — Háát . tanár néni... ezt néha meg tudom nemi SZENDRÖ LÁSZLÓ: VAS AKARAT bArdosi Németh János versei: Könnyű és nehéz Vívni csak magam ellen tudtam, tudományom a csillagokból való, onnan tanultam a látnivalót, Holdból fontam hozzá a koronámat, sátram kórfii a szegénység inge lengett, így hát kónnyfi és nehéz nekem, tenyeremen a tisztaság fénye ragyog. Társadalmi szerződés Fejszenyél villant a sótétben, régi betyárok átka süvölt As eget mennydörgés rázza meg, tirátok gondolok, katonák. Balta, ágyú és bomba helyett, te zenélj az estében, tücsök. fis vflágoljatok csillagok, hogy aklába találjon a nyáj. Mint rét ölén a kicsi ffivek, simuljon egymáshoz az ember. A BOSSZÚ Hajnali három lehetett Éppaa azt álmodtam, hogy egy Sybill ne­vű leánnyal Hawaii szigetén ana­nászt eszünk, amikor hosszan és élesen megszólalt az előszoba­csengő. Alomittasan botorkáltam as aj­tó felé és kiszóltam: — Ki az? — Én. — KJ az az én? — kérdeztem, és félig kinyitottam az ajtót öt­ven körüli hölgy topogott izgatot­tan előtte, nagymintás piros pon­gyolában. — Mégis csak szemtelenség. — mondta. ■ — Rám tetszik gondolni? — kérdeztem. — Kire másra? Egyébként én vagyok az új lakó. Tegnap óta la­kom a maga lakása felett — örvendek. Na és..; — Nem tudok aludni, a kutyája egész éjjel ugat — Az én kutyám? — kérdez­tem szerényen. — A hangja után í cél ve szelin­dek. Egyfolytában ugat és én egy percre sem tudom lehunyni a sze­memet Azonnal tegyen valamit Csányi László: Halálomig, Hedvig! B écsbe Is magammal vittem a mészárszék átható sza­gát, s ha lehunytam a sze­nem. szűk szobám falán izmos sonkák lógtak, mesebeli csülkök, tarmonádlik. Abban az időben Yiindig éhes voltam. A Kaunitz Gásséban laktam, s asámapónként kisétáltam Schön- -rumba. A Gloriette mosdótálnyi .jvában hattyúk úszkáltak, kecse­sen és időtlenül. Kopott voltam, vedlett és éhes, semmiképp sem llettem a császári környezetbe, de falán épp ezért szerettem itt ül­dögélni, a nyesett iák átlójában. Hedvigre gondoltam, aki ott ült a 'aszari mészárszék üvegfallal _ el­kerített pénztárában, s oly élőké- .5 mozdulattal söpörte be a mar­iacsontért járó filléreket, mintha kifli-véget vetne az éhenkórász hattyúknak. Egy hét múlt él, talán kettő, e úgy éreztem, a hattyúk megöre­gedtek, némelyik talán szakállt is eresztett. Utolsó pénzemen távira­tot küldtem Hedvignek. — Ein Telegramm nach Un- ;'.rn? A postáskisasszony csontos uj- ia; megszámolták a szavakat és a ;>áuzí. — Zu viel. A szavak zátonyai között baty­uk úszkáltak. — Oder das Geld ist zu wenig, — és nevetett. Nem volt több pénzem, tömören tellett fogalmaznom. „Halálomig, Badwig!” Sokáig betűzte Csontos ujjait néztem, melyek tétlenül pi­hentek a pénztárablak márványán, majd hirtelen összerándultak, akár a szememet is kikaparhatták volr- na, pedig csak a pénzért nyúltak. — Hedvig? — Nem akartam hinni a fülemnek. — Igen, Krasznainé. El kellett hessegetni a hattyúkat, melyek még most is ott úsztak képzelet Gloriette-je alatt. Kér­tem egy üveg bort. — Inkább holnap menj e! —•, mondta közönyösen. Minden valószínűtlenné vált. A Kaunitz Gasse, a vaszari mészár­szék, a kocsma, ahol ültünk, 8 ter­mészetesen Hedvig is, aki az örök­kévalóság jelképeként ül a son­kák, csülkök és karmonádlik kö­zött, az üvegfallal elkerített pénz­tárfülkében. — Éhes vagyok —, de ő Rilkét idézte, pontatlanul. Nem volt ked­vem kijavítani, úgy tűnt, most en­nek sincs értelme. Másnap reggelre minden elsül­lyedt, csak egy-egy szó villant föl az éjszakából. Árvácska utca 22? Gondolkozik, állát tenyerébe ej­ti — Hát kérem, ha végigmegy itt a Liliom utcán, akkor balra for­dul, aztán jobbra. Egy szürke ház előtt megálltam, mert úgy qjnlékeztem, valaha ez volt az orsolyiták zárdája. A ka­pubejáratnál címeres felirat dísz­lett, mellette a műemlékeket jel­ző márványtábla, de nem néztem meg, ez volt az orsolyiták zárdája, ismételtem konokul. — Árvácska utca? — és kinyúj­tottam a kezem. Egy másik kéz is kinyúlt: — Árvácska utca. De aztán minden másként tör­téni A kapunyitásra libák és ka­csák sereglettek körém, egy vén kutya is előkullogott, megállt, s szélütötten nézett. — Kit keres az úr? — Bizonyos Krasznainét. — Tessék, én vagyok. — Kövér, terebélyes nő, véreres szemmel néz rám. A tekintetében gyanakvás, mely valószínűleg rögtön megeny­hülne, ha azt mondanám, hogy li­bát akarok venni. — Kegyed tehát Krasznainé —, s a pillantását keresem, de nem néz rám. Ez az a perc, amikor nincs kívánságom. Nem kívánom. hogy rám Ismerjen, de az ellenke­zőjét sem. Arca kövér és vörös, vagy inkább rozsdaszínű, s szét­vetett lábakkal álL — Mit akar az úr? — Volt kegyednek egy ismerőse Bécsben, még a felszabadulás előtt? — Bécsben? — Kegyed Krasznainé —, mon­dóm tárgyilagosan. — Lánynevén Hedvig. — Az úr nyomozó? Mert volt Idő, amikor sűrűn jártak ide. De ezt akkor sem kérdezték. Körülöttünk kacsák,»libák és a szél ütött kutya. — Egy barátom küldött, aki Bécsben él. A Kaunitz Gassén la- kik. — Hát mink ugye itt élünk —, s vastag karja félkört ír le. — Csomagot akar küldeni. — Azt éppen lehet. M ég mindig az udvaron állunk, a kacsák, libák és a szél­ütött kutya négyszögében. Távolabb, a szemétdombon, egy kakas nyújtja égre a nyakát, Béle­sén kukorékol, háromszor, egymás­után. — Hedvig, nem emlékszik? Egy másik hang is megszólal az udvar végéből. — Hédi, te! A jószág ma még nem kapott enni! Néz rám, meg akar győzni ar­ról, hogy ott állok, vele szemben. Mert azt is tudja, hogy én kiál­tottam az udvar végéből. Mentegetőztem: — Ezer bocsá­nat, kedves asszonyom. Biztosít­hatom. hogy a kutyám nem fog ugatni. És még egyszer bocsánat a megzavart éjszakáért. Másnap este nagyon álmos vol­tam ugyan, de nem feküdtem le a szokott időben. Felszereltem ma­gam egy mozgalmas krimivel, és hajnali háromig olvastam. Akkor elindultam, felfelé a lépcsőn, a tegnapi hölgyhöz. Erélyesen be­csengettem. — Ki az? — hallatszott: az ajtó mögül a hangja. — Én. — Ki az az én? — Az ön alatti lakó. Az ajtó félig kinyílt. Ott állt előttem a piros pongyolás hölgy. A szemét alig tudta nyitva tarta­ni. — Mi az ördögöt akar ilyenkor? — Egy félreértést szeretnék tisztázni — mondtam kedvesen — Most? Hajnali háromkor? — A félreértés is ebben az idő­ben történt. Csak azt akarom kö­zölni, hogy nekem nincs szelinde­kem, sem egyéb kutyám. Ezt el­felejtettem tegnap megmondani. E. K

Next

/
Thumbnails
Contents