Dunántúli Napló, 1970. március (27. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-29 / 75. szám

1970. március 29. nuncmtmt napio 5 OPERETTBEMUTATÓ A PÉCSI NEMZETI SZÍNHÁZBAN MÁGNÁS MISKA KENDE SÁNDOR: SZERELMETES BARÁTAIM Kende Sándor kilencedik regénye, a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában most megjelent Szerelmetes barátaim, az író írott vallo­mása szerint onnan nyerte címét, hogy hősei nagyon közel kerültek alkotójuk szí­véhez. Féltette, óvta, dédel­gette volna a regény tehet­séges, rokonszenves figuráit, de a teremtett alakok is ön­álló életet élnek, s a cselek­ményt már maguk bonyolít­ják. Az íróra „csak az ábrá­zolás” feladata marad. Ken­de érezhetően sajnálja, hogy nem tudott jobb sorsot, tel­jesebb életet adni figurái­nak, akiket jellemvonásaik és az élet törvényei tragé­diába, önmaguk elvesztésébe sodortak. Ám a legtöbbet mégis megadta hőseinek, — eddigi munkásságának ki­emelkedően legjobb regényé­ben keltette életre szerelme­tes barátait. A szerkesztés önmagában több érdekességet tartalmaz. A hármas tagolású mű min­den része sajátosan építke­zik. Első meglepetésünk, hogy az első szám egyes személyben íródott könyv főhőse nő, utolsó meglepeté­sünk, hogy az énregény har­madik, csupán néhány lap- \nyi részéből arról értesülünk, amit egyes szám első sze­mélyben már senki sem mondhat el. A terjedelem több mint felét á bravúrosan sikerült első rész, az OTTHON fog­lalja el. Izgalmas lélektani keretnovellába ágyazva gon­dolja végig ebben Anikó, be­cenevén Gyengi, gyermekko­rának, ifjúságának történe­tét. A minduntalan vissza­férő jelenidőt zárójellel jel­zi az író, e zárójelbe tett fe­jezetek Gyengi és István ta­lálkozását ábrázolják akkor, amikor Gyengi szerelme, István barátja és vetélytár- sa: Gabi szüleivel külföldre távozott. Ebben a szituáció­ban elevenedik meg a hősnő szerelmi és emberi eszmélé- se, első közös kísérleteik a lázadásra, s hármójuk végze­tes összetartozása. Az atmoszféra teremtés és lélekábrázolás avatott tollú mesterének -bizonyul e feje­zetekben Kende Sándor. Ke­vés szóval, puritán mérték- tartással bonyolult érzelmi folyamatok érzékeltetésére képes. Amikor például Ani­kó a „bombabiztos” óvóhe­lyen tudomásul veszi, hogy apjával végzett egy bomba­szilánk. a tizenhatéves ma­gára maradt lány érzelmei­nek részletezése helyett eny- nyit olvashatunk egy bekez­désként: „Gyerek egy sem volt a pincében. Mind vének, százévesek. Mint én.” A második rész a TÍZ ÉV MÚLVA címet viseli, s mind­végig Rómában játszódik. Nincs keretnovella, nem bontja meg az idő rendjét, mindent Gyengi reményte­len, monoton küzdelmére összpontosít. Látszólag a re­gény lapjain egy korszerűen gondolkodó lány csap össze önmaga és férje személyi­ségének kibontása érdeké­ben, férje konzervatív és zsarnoki szüleivel. Hogy a küzdelem kilátástalanabb le­gyen. mindezt Rómában, ide­genbe szakadva, gyökértele- nül. Mondom látszólag, mert a valóságban, a nagyon is itthonlévő kétféle életszem­lélet, kétféle társadalmi el­várás küzdelméről van szó. A konzervatív zsarnokok, akik a személytelen beillesz­kedést várják el csupán és mindenekelőtt a fiatal tehet­ségektől csak elvétve disszi­dáltak. Legtöbben itt élnek velünk, s példás családi éle­tükkel szakmai, hivatali kar­rierjükkel követendő példák­nak hatnak, s ürességük kongását, magatartásuk em­bertelenségét maguk sem ér­zékelik. Ezért kell kegyetlen kö­vetkezetességgel beteljesíte­nie Kendének jobbsorsra, győzelemre érdemes hősei­nek tragédiáját. Ezért mar belénk a riport tárgyiassá- gával megírt utolsó rész. ez az apokrif requiem, ahol kö­zönyös olaszok fecsegnek az idegen nő balesetéről, család­járól. Komor befejezése ellenére is érdekes, lebilincselő ol­vasmány a Szerelmetes ba­rátaim. Azon kevés könyvek közé tartozik, amelyeket idő birtokában egyvégtében ol­vasunk el. Egyetlen fogyaté­kossága tán, hogy elmond összegezésül olyan dolgokat, amelyeket már érzékeltetett, s a felnőtt olvasó minden bizonnyal megérzett, megér­tett már. B. L. Bázsa Éva, Hanmann Péter és Karikás Péter egy vidám jelenete szín és dinamikai adottságai szinte tálcán nyújtottak egy ilyen lehetőséget Más a helyzet az énekeseknél. Az ő operettre alkalmas hang­juk, sorra megszólaltatva a darab leghíresebb dalait (A nő szivét ki ismeri?, Ügy sze­retnék boldog lenni, Hopsza Sári, Cintányéros cudarvilág, Csiribiri-csiribi kék dol­mány), ha nem is kiemelt, de megfelelő szerephez ju­tott. Cseh Mária kedvesen csengő szopránhangján kí­vül, színészi játékával is bi­zonyított. Külön örömünkre szolgált, hogy Rolla szerepét természetes egyszerűséggel, felesleges pozőrség nélkül ol­dotta meg. Nem mondható ugyanez el Mester Istvánról, aki Baracs mérnök szerepé­ben, inkább kellemes tenor­jával, mintsem színészi játé­kával hatott. A 40 éves szí­nészi jubileumát ünneplő Szalma Lajost, első színpad­ra lépésekor hosszantartó vastaps fogadta. Kár, hogy szerepadta lehetőségei miatt (Korláthy gróf) oly nagysze­rű színészi képességeit csak játszó Mendelényi Vilmos, partnerével Vári Évával (Marcsa) kellő összhangban, kimagasló teljesítményt nyúj­tott. Humoruk, játékos, fia­talos lendületük, tánc- és énektudásuk (utóbbi különö­sen Vári Évára értendő) új­fent meghódította az operett pécsi kedvelőit. Haumann Péter és Karikás Péter Mixi és Pixi grófok szerepében szereztek derűs perceket Meggyőző humorukkal ked­ves naivitásaikkal talán ők tudták leginkább feledtetni a darab valódi naivitásait Eleméry gróf szerepében Faludy László és a főkomor­nyik szerepében Kutas Béla, a tőlük megszokott szelleme­sen száraz humorral, no és kellő alkalmazkodással já­rultak hozzá az előadás sike­réhez. Külön említést érde­mel a finálé újszerű mozgal­mas, kabaré beállítása, amely a rendező és a koreográfus (Tóth Sándor) összehangolt munkáját dicsérve a darab csúcspontját jelentette. Bornemissza Géza A MODERN ZENE ÜNNEPE A QVŐRI FILHARMONIKUSOK VENDÉQJATÉKA PÉCSEIT Nem mindennapi eseményt - jelentett városunkban a leg­utóbbi zenekari hangverseny. Nagy lépéssel kerültünk kö­zelebb Európához a legújabb zene megismerése terén. Meg kell vallanunk, a képzőmű­vészet e téren megelőzte Pé­csett a zenét: az elmúlt év­ben Vasarely és Amerigo Tot kiállításain, de mindenek előtt Martyn Ferenc tárla­tán úgy éreztük, hogy része­sei vagyunk Pécsett azoknak az áramlatoknak és eredmé­nyeknek, amelyek Európa képzőművészetét ma fémjel­zik. Zenében erről mindmáig alig beszélhettünk. Jelentő­sek ugyan az elmúlt 25 év eredményei a zenei élet fel­lendítésében, de az igazi kor- társ zene még az újraalko­tás, a megszólaltatás fokán is szinte megközelíthetetlen maradt Pécsett. Elmúlt korok mulasztásait kellett pótolni, örülünk, ha legalább Bartók zenéjét megtanultuk élvezni — és előadni. Mert a leg­utóbbi évtizedek zenéjét bi­zony egyáltalán nem könnyű sem megérteni sem megszó­laltam i. Talán szokatlannak tűnt, hogy a Győri Filharmonikus Zenekar hangversenyén Sán­dor János nem csupán ve­zényelt, hanem előbb a kö­zönséghez fordult és beszélt zenekaráról, a győri zene­életről, de legfőképpen az előadott művekről. Mozart- műsor esetén ez aligha len­ne szükséges, adott esetben azonban ez könnyítette meg. sőt tette lehetővé, hogy a közönség ezt a teljesen szo­katlan muzsikát követni és élvezni tudja. Sándor János közvetlen szavakkal kapcso­latot teremtett a közönség­gel, elérte, hogy jóindulatú érdeklődéssel fogadják a be­mutatott műveket. A televí­zióból is ismert Leonard Bernsteinhez hasonlíthatjuk, ahogy pár szóval érthetővé tette századunk zenéjének nálunk alig ismert izmusait, a dodekafóniát, az aleatórikus és az elektronikus zenét, mindezt azonnal illusztrálta zenekarával. Sándor János szavai, a zenekar játékával együttesen elősegítették, hogy „avantgarde” műsorukkal át­ütő sikert arattak, nemcsak a Liszt-teremben, de a szín­házi hangversenyen is. Azok a pécsi zenebarátok, akik nem zárkóztak el eleve, meg­győződhettek, hogy a legmo­dernebb zenében is meg le­het találni az élményt, a szépet is, csak értőn kell azt hallgatni. Két éve dolgozik függetle­nített együttesként a győri zenekar. Elhatározták, hogy megtanulják előadni a mo­dem műveket is. (Ez bizony külön stúdiumot igényel!) Kérésükre mai magyar *e­Szirmai Albert operettje könnyed, közérthető meló­diáival — kedvenc fütty té­mát biztosítva, különböző nációk generációi számára — több mint félévszázada szere­pel a világ szinte valamennyi jelentős dalszínpadán. Közis­mert népszerűsége folytán még ma is —, amikor tudva­levőleg sok vita folyik az operettről — minden kocká­zat nélkül színrevihető. Jól­lehet ilyen megfontolás alap­ján tűzte műsorára a Pécsi Nemzeti Színház is a koráb­ban tervezett, de nehezebben megvalósítható Bécsi vér he­lyett a Mágnás Miskát. A műfajról folyó viták el­lenére, az operett (bizonyos körökben) ma is nagy nép­szerűségnek örvend. Kedvelő táborának zömét nem zavar­ja az az ellentmondás, amit évtizedek óta magában hord szinte megkövesedett tradí­cióiban. Nem zavarja a gyer­mekesen naiv sztorik több mint elavult mondanivalója — s itt az ellentmondás! —, mert zenéjének dallamvilága, harmóniáinak kellemes bor­zongást előidéző varázsa örökzöld, könnyed tisztaságai, képes úgy elringatni hallga­tóit, hogy a sztori naivságát elfeledve csupán a zenén ke­resztül jusson el a feloldásig. S ha ez igaz (már pedig igaz), akkor könnyű kitalálni, mi­lyen formában ajánlatos egy operettet a mai néző számá­ra színpadra vinni, különösen ha a műfaj célja (akárcsak a század elején) továbbra is „színvonalas szórakozást biz­tosítani művészi eszközök­kel” akar maradni. Leegyszerűsített, sallangjai­tól (nem hagyományaitól) megfosztott díszletek közt, mai szemmel is szépnek, ele­gánsnak mondható jelmezek­ben (Pintye Gusztáv munká­ja) mozognak a szereplők: Korláthy gróf és családja, Baracs mérnök és lovásza Miska, Marcsa a mosogató­lány, Pixi, Mixi, és Eleméry grófok, valamint a komornyik és a személyzet. Jellegzetes operettfigura valamennyi. A szerencsés szereposztás javá­ra írandó, hogy a figurák megszemélyesítői egytől egyig kiváló, a műfajt tökéletesen ismerő és játszó színészek. Bor József rendező, a társu­lat ilyen adottságait kihasz­nálva, színvonalas előadást jeszerzők olyan zenekari etű­döket komponáltak, amelyek­nek gyakorlása révén képe­sek lettek a modern alkotá­sok technikai problémáinak megoldására. Ezekből az etű­dökből hallottunk négyet. Szöllősy András. Lendvay Kamilló és Láng István te­hetségét dicséri, hogy ezek az „etűdök” a technikai cé­lon túlmenően érdekes, él­vezhető alkotások. Azt vi­szont hogy ilyennek hallot­tuk ezeket, a megelőző sza­vaknak és a kitűnő előadás­nak köszönhetjük. Nem is olyan régen a Pé­csi Nemzeti Színházban, szin­tén Sándor János vezényle­tével, a Pécsi Balett mutat­ta be Láng István Hyperbo- lá-ját. A balettból készült zenekari szvitet hallottuk ezúttal. Az izig-vérig mai történetben, a különböző al­katú fiatalok egymásra ta­lálásában, majd szétválásá­ban Láng István találóan, meggyőzően ábrázolja a mai ember lelkivilágát, legfel­jebb a lírai elemeket érez­tük a kompozícióban kevés­bé sikerültnek. Nem így az előadásban: zenekar és kar­mester virtuóz, magával ra­gadó interpretálásában hal­lottuk Láng István művét is. A műsor csúcsa, mint azt vártuk. Penderecki nagyha­tású műve volt: Sirató Hiro­shima áldozatainak emléké-. produkált. Mégis az a véle­ményünk, hogy az operett ze­nei gondolatait jobban ki­emelve, a zenére jobban kon­centrálva, többet is adhatott volna. Annál is inkább, mert a Szabó László által vezé­nyelt zenekar műfajhoz al­kalmazkodó készsége, hang­re. Ez a mű alig 8 éves, mégis klasszikusnak hat. Itt találják meg helyüket azok a talán külsőségesnek tűnő eszközök, amelyeket az etű­dökben ismertünk meg. Tar­talmat hordoznak, olyan tar­talmat, amely eddig ismeret­len volt, ennek kifejezésére a hagyományos eszközök már nem is lehettek elégsé­gesek. Döbbenetes a mű ha­tása, — felér három szónok­lattal, — alig tud tapsolni az ember, annyira a nagy tra­gédia hatása alá került, any— nyira felelevenítette ezt a muzsika. Az a modern ze­ne, amelytől pedig annyian idegenkedünk. De tapsolnunk kellett, hihetetlen nehézsé­geket oldottak meg az elő­adók, hazánkban ismeretlen kottaolvasást és játékmódot tanultak meg. Megérte a fá­radtságot, mi pedig nagyon örülünk, hogy e mű élménye a miénk is lett. A műsor második részében Bartók Divertimentója va­lóban feloldást hozott a hal­lottak után. Itt mérhettük le, hogy Bartók, mint a leg­nagyobbak általában, egy­szerre modern és klasszikus. De lemérhettük a vendég zenekar felkészültségéi is. A győri együttes kitűnő vo­nós szólistái mellett nem művészekből áll, többségük­ben tanárok és főiskolai nö­vendékek alkotják. (Mint ná­lunk is.) Legnagyobb eré­nyük a fegyelem, az odaadó, koncentrált játék. Intonáció­juk példamutató, hangzásuk szokatlanul tiszta, zörej’men- tes. Fenntartó szerveik sokat áldoznak, hogy a muzsiku­sok jó hangszereken játsz­hassanak. Fiatal, fejlődőké­pes zenekar, csoda, amit Sándor János két év alatt velük elért. részben csillogtathatta. A fe­leségét játszó Bódis Irénnek is kevés lehetősége nyílt minderre, alkalmazkodása mégis figyelemreméltó. A színész és szerep tökéletes találkozását Bázsa Éva (nagymama) játékában él­vezhettük. A címszerepet Hogy Sándor János milyen kitűnő zenekar-nevelő, azt tudjuk Pécsett, hiszen a Jeunesse-táborokban rövid idő alatt jelentős eredmé­nyeket produkált. Győrött minden erkölcsi és anyagi támogatást megkap, ez meg is nyilvánul a zenekar fej­lődésében. Nem hisszük, hogy napjaink zenéjét más ma­gyar zenekar hozzájuk ha- sonlíthatóan előadná. Méltók és alkalmasak a kortárs ze­ne terjesztésére. Sándor Já­nos karmesterként a legje­lentősebb magyar előadók közé fejlődött. Régi erényei, a könnyen követhető, vilá­gos technika, a nagyszerű ritmus és a csúcspontok ha­tásos megformálása mellett művészete elmélyült: a lírai és a lassú zenékben is elve­zeti a zenekart és a hallga­tót a mű igazi lényegéhez. Gondoljunk a Divertimento lassú tételére, a Hiroshima végkicsengésére! Csak sajnálni tudjuk, hogy Pécs nem tudta megtartani magának Sándor Jánost, nem biztosított számára olyan le­hetőségeket, amelyeket Győ­rött megkapott és gyümöl­csöztél. (Ellenkező esetben most talán Győrött üdvözöl­nék a modem zene pécsi kö­veteit. Zenei életünk még előrébb tartana.) örültünk viszont, hogy a győriek hang­versenyein a mi zenekarunk tagjai közül többekkel talál­koztunk. Együtt tapasztal­tuk, hogy vidéki együttes is elérhet jelentékeny minősé­get. Biztosítani kell ehhez a feltételeket és dolgozni, so­kat, egyszíwel. Érdemes... A SZOVJET TELEVÍZIÓ ESTJE Fiatal televíziós ország va­gyunk, friss még a képernyő varázsa, és boldog az az or­szág és boldog az a televízió, amely ezt a varázst sokáig meg tudja őrizni. Ráadásul nekünk még csak egyetlen programunk van fia­talnak és öregnek, kétkezi munkásnak és egyetemi ta­nárnak, köztisztasági alkal­mazottnak és miniszternek, boldognak és boldogtalannak egyaránt. Válogatni nem le­het, csak „kikapcsolódni”. Vannak ünnepélyes és szép alkalmak, amikor mindent meg kell tenni azért, hogy a milliók valóban ott üljenek a képernyő előtt. Talán erre gondoltak a szerdai Szovjet Est szerkesztői, ezért állítot­ták össze úgy a hatórás mű­sort, hogy az teljes egészé­ben a tömegek szórakozását szolgálja. Talán ezért mond­tak le minden különleges vér teg-igényről, inkább vállalva az egyenletes, megbízható át­lagszínvonal esetleges szürkí- tő hatását, mint a kockáza­tosabb szélsőségeket. Az egész estnek volt vala­mi kellemes lírai alaphan­gulata, karaktere. Ezt készí­tette elő már a műsorkezdő dokumentumfilm s ez ural­kodott a főműsor-időben be­mutatott Vak eső és a Viri- nea című filmben, de ott bujkált a záróműsorban, a muzsika birodalmában is. A legmagasabb színvonal Ion érzésem szerint a Vak esőben bontakozott ki ez a finom líraiság, ebben a be­széd nélküli, képekre és han­gulatokra épülő szép rövid- filmben, amely méltán nyer­hette el a montecarloi feszti­vál díját. A Virineában pa- tetikusabb és tragikusabb színekkel bővült ez a hangu­latkor, itt is megbízható, jó színvonalon, de a maga ka­tegóriájában talán kevesebb eredeti értékkel. A Moszk­vai Nagyszínház bemutatása szintén a műfaj szelídebb változatát képviselte, a mű­sor összeállítója érezhetően ügyelt rá, nehogy túl nehéz­zé váljék a záróműsor, ezért az operarészleteket bőséges beszélgetések, bemutatások, kulisszák mögötti érdekessé­gek tarkították. Az estnek különösen ki­emelkedő pontjai nem vol­tak. de bántó hiba vagy túl­zott színvonal-engedmény sem fordult elő. Miként a bevezetőben elmondták, a műsor célja nem az volt, hogy soha nem látott külön­legességekkel szolgáljon, s arra sem törekedhetett, hogy teljes képet nyújtson a Szov­jetunióról, vagy akár csak a szovjet televízióról, amelyet egyébként helyes volt a Tv- híradóba illesztett műsorban külön is bemutatni. Talán az ilyesfajta friss, élő anyag volt viszonylag kevés az est során, az ará­nyok túlságosan eltolódtak a kész filmek és az ugyancsak kész részletekből megszer­kesztett mozaik- és kalei­doszkóp-szerű összeállítások irányába. Az ilyen értelmű életszerűség hiányát a kissé elfogódott és szokatlan kör­nyezetben nem teljesen ott­honosan mozgó kedves házi­gazda, Ludmilla Szokolova, és a vendéglátó Varga P. József sem tudta eléggé el­lensúlyozni. Szolid és minden szem­pontból mértéktartó volt ez az est, amely lírai hangvé­telével természetesen simult bele a magyar televízió is­merős világába. Szesztay Zsolt Szederkényi Ervin ZENEI KRÓNIKA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents