Dunántúli Napló, 1970. március (27. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-22 / 69. szám
tíTtt. K&citu XL 7 EMBEREK KÖZELRŐL Bors Ferenc Utolsó heteit éli a háború, a szökött katona Wienemeustadtban fut jugoszláv partizánokkal. Nem harcol velük, csak él közöttük néhány napig. Látja a fáradt, elkln- zottan győztes arcokat, elesett bajtársaik emlékét ború» tekintetükben, szavaikból megérti az önként vállalt, kegyetlen partizánsor» lényegét, célját Aztán gyalog jön haza, Szálánta mellé. Németibe, és belép a kommunista pártba Ezért lép be. Az alapszervezetnek három tagja van, illetve 6 a harmadik. Anyjának volt hat hold földje. ehhez kaptak még hármat — Hogy éltetek? — Hát... Istenem. Ügy mint más. Kenyér volt jó volt manapság meg gyakran már a kalács sem jó, ahogy mondani szokás. Az e-rrv- berefc türelmetlenek, de talán nem la baj. Középtermetd, izmos férfi, széles arccsontú és markáns, mint egy köböl vésett portré. Szeme szürke, hullámos haja is szürkül. Bors Ferenc, a szalánftai termelőszövetkezet párttitkára. Egyáltalán: huszonhárom esztendeje titkár, előtte pedig — alakulástól — ez alapazer- vcsset elnökségi tagja —. Hogyan lehet megőrizni ért a tisztségeit majdnem negyedszázadon át? Modem, világos bútorokkal berendezett kis irodájában ülünk és várom a választ A kérdés — úgy vélem — eléggé indokolt Számtalan lehetőség adódhatott volna, hogy valaki megváljon ettől a funkciótól. Mondjuk „kiemelik” idővel magasabb beosztásba, talán egy üzem élére, vagy a hadseregbe, államapparátusba De le is válthatják, okkal, vagy Igazságtalanul. Belefárad. Esetleg szellemileg elmarad a többiektől, kiesik a sorból és elfelejtik. Sok ilyen volt Ezért kérdem most Bor» Ferencet — Erre nehéz ám válaszolni A* egyéves pártiskolát kivéve, nem voltam távoL Pedig több alkalom kínálkozott arra. hogy más beosztást foglaljak el. Negyvenkilencben törzstiszti iskolába küldtek Volna, később szintén egy másik fegyveres testület kötelékébe szántak. De aztán ... nem mentem, maradtam itt — Miért? Most közben bejön egy asszony, valami kívánsággal áll elő, addig körülnézek a szobában. A falon Marx Károly ceruzarajzos portréja, aztán könyvszekrény, fölötte egy festmény, kastélyszerű épület egy parkban, rikítóan élénk zöld, piros, sárga színek, eléggé silány műveeske, jugoszláv vendég hozta, el kell fogadni. Hogy miért maradt itt Bors Ferenc ebben a közösségben, — azt talán így lehetne összegezni: Sza- üánta és környékének lakói többnyire délszlávok. Bors Ferenc apja is Jugoszláviában született. Ez a tény — itt Baranyában, az ötvenes években — nem osztott, sem szorzott Viszont fekete foltként szerepelt volna abban az időben Bors Ferenc hadseregbeli káderlapján. A várható következmények pedig ismertek azóta... De más oka is volt — Maradtam, mert nagyon szerettem a földet, szerettem gazdálkodni. Ne vedd hivalkodásnak, de bizonyisten értettem is. Elhiszed- e. hogy a mai ötven-hatvan mássá» holdanként! kukoricaátlagot én már az ötvenes évek elején .megütöttem”, igaz, kis parcellán, de mégis nagy eredmény volt. Szegény Kaszapovies Andrástól kaptam én akkoriban híres kukorica- fajtájából vetőmagot De más terményeimből te azép átlagom v<olt Dolgoztam mint egy állat, hidd el, gyakran éjszaka mentünk ki kapálná az asszonnyal,-mert nappal meg kerékpárral jártam a községeket meg a járást Kötött engem ide az ígéretem is. Kétszer volt téesz-szer- vezés. az ötvenes évek elején, és hatvanban. Megmondtam a gazdáknak, nem azért lépek be, mert párttitkár vagyok, hanem egyszerűen lehetetlen a jövőben csak „eldolgozgatni” a földeken, hagyományos módom, amikor minden más körülöttünk fejlődik. A „mai” terméseredmény holnap egyenlő a nullával, minden terményből sokkal többet kell hoznunk. És ez másképpen nem megy, csak ezen a módon. Mindkét alkalommal megmondtam azt is, velük maradok, akár beletörik a bicskánk, akár nem. — Voltak haragosaid? — Persze. Hétszáz tagja van a szövetkezetnek, mit gondolsz, ennyi ember közül ne lenne? Ötvenhatban rátörtek a lakásomra. Először vagy húszán, aztán lemorzsolódtak ötre, végül három ember vitatkozott velem az otthonomban. Manapság némely fiatal megkérdezi tőlem: „Feri bácsi, hogy hogy nem vágott vissza később, nem állt bosszút rajtuk?” Én meg azt mondom, minek? Abban a felfűtött hangulatban sokan elveszítették fejüket. Az a három ember kitűnően dolgozik a téeszben, felejtettek, én is felejtettem. Kiszól egy kislánynak, feketét kér, de csak nekem, ő nem Iszik, nem is dohányzik, bort sem issza, pedig van egy kis szőlője Pécsett, ha van szabadideje azt bütyköli, inkább csak pihentetésképpen. — Mindig hittél, mindig bíztál? — Fenéket. Miért várjátok azt, hogy egy párttitkár ne legyen gyarló? Negyvenhétben, negyvennyolcban nem nagyon hittem abban, hogy kilábolunk a szegénységből. Meg aztán az is elvette néha a kedvemet, hogy a paraszt nem bízott, alázatától nem tudott megszabadulni. Megkapta a földet, de amikor bement a községházára, — ha egyáltalán be mert menni, — akkor urazta a község vezetőit. Nem értette meg, hogy a hatalom az ő kezében van már. ötvenhat után megint nem nagyon bíztam abban, hogy taipraállunk. Megint utmammi not» to három emberből állt az alapszervezet, úgy tűnt, ugyanott kezdjük, mint negyvenötben, negyvenhatban. Persze más dolog, hogy az ember mégis végrehajtja a feladatokat, mert elkötelezte magát a pártnak. És szépen helyrejöttünk... Beszél a faluról, népéről 1945 előtt Szalánta lakóházainak 70 százaléka zsúpfedeles volt. Az utolsót 1968-ban bontották le. A tagok közül tizenkettőnek van személy- kocsija és — a napokban számolta össze — van ismét húsznak igénye, jönnek is hozzá, a titkárhoz, járja ki, kapják meg soronkívül az autót. — Ezen csak nevetek. Jó, hogy ekkora hatalmat képzelnek a kezemben, de hát nem megy. Különben sem ígérek soha olyant, amit nem tudok beváltani Felveszi a bőrkabátját, dél van, a Marica-vendéglőben előfizetéses ebéd várja a tagokat. — Egészséged jó? Vállat von — A szívem zörög. Szegény anyámat is a szíve vitte el, apám már jóval korábban, Jugoszláviában utazás ködjén az autóbuszban halt meg szívrohamtól. Örököltem-e, vagy talán ez a huszonöt esztendős rohanás okozza, nem tudom Rácsap a vállamra: — Az a lényeg, hogy a Jó kedélyállapotom soha nem hagyott el. Különben is, azért most már minden könnyebb... Rab Peren« LENIN-PORTRÉ - FALEVÉLBŐL Körmendi Mátyás balatonszárszói erdésztechnikus különös szenvedélynek hódol. Falevelekből készít képeket — ahogy ő fogalmazza meg — növényplasztikát. A leilei erdésztechnikus most júniusban Siófokon megrendezésre kerülő nemzetközi hobby kiállításra és a Somogy megyei Tanács, valamint a Siófoki Járási Tanács Lenin Centenárium alkalmából meghirdetett pályázatára készül Lenin port- rijával Képünkön: Körmendy Mátyás a Lenin-portrén dolgozik. Pusztai József: A DOBSZÓ UTÁN... — Mit dobolt a kisbíró, fiam? — kérdezte anyám, amikor a szobába léptem. — Tankcsapdát és lövészárkot kell ásni a 17—00 éveseknek —, válaszoltam. — Mennyi időre és hova mennek? — Azt hiszem, egy hétre való élelmet kell magunkkal vinni. Gyülekezés holnap reggel 8 órakor a községháza előtt. Azt nem kiabálta a Lajos bácsi, hogy hova megyünk. — Hogy-hogy megyünk?, — talán mennek. — Jól mondtam, — megyünk — Te el akarsz menni? — kérdezett rémülten. — Nem akarok, de ez a parancs. Másnap reggel szinte roskadozva a zsák alatt, ásóval és lapáttal a kezemben indultam a községháza elé. A kocsisor már ott volt. A lovak pokróccal leterítve. Gyülekeztek az emberek is. Magamkorú nemigen akadt, mert a főoktató úr az oroszok bevonulása előtt elindult a leventékkel nyugatra. Én másnap érkeztem haza BudapestrőL Így kimaradtam ebből a mesés utazásból. Gyurka barátom, akivel a kocsinál találkoztam Kaposvárról jött a szüleihez. A megyénk székhelyén lakatos segédként dolgozott. Egy kocsira telepedtünk. Móring bácsi, az uradalom magtárosa, — aki orosz hadifogságban tanult meg oroszul az 1. világháború idején — volt a tolmácsunk. Többen megkérdezték tőle: hova megyünk. — Nem tudom emberek, de megkérdezem a tisztet. Láttam, beszélt vele. A tiszt hangosan, ( szinte kiabálva mondta, hogy mindenki meghallhassa: Marcali, Csomend — ez egyébként Csömendet jelentett, de nem tudta az P-t kiejteni, Taska, — erről meg lehagyta a vesszőt — Te jó Isten! — kiáltott mellettem Pali bácsi. — Hiszen ott van a front! A tiszt látta meglepetésünket, Móring bácsi tolmácsolása nélkül magyarázott tovább. — Nye bojsza ljugyi, rabotaem, poszle bugyet vecserom tancz, murik. Gyurka barátom azt megértette, hogy tánc, muzik lesz. Meg is jegyezte: — Ehhez kell a csákány meg a lapát? — Hát azt nappal fogjuk használni barátocskám. Majd este muzsikálunk. — Amikor Móring bácsi lefordította a szöveget, mintha kicsit megenyhültünk volna, de szorongásunk csak nem múlt el. A tiszt és néhány katona Is elhelyezkedtek a kocsikon. Beérkezett a Dunántúl! Napló (Wazabadulásl pályázatára. — Nu. davaj! — hallottuk az orosz kiáltást Elindultunk. Még sötétedés előtt Táskára értünk. Csak egy-egy öreg tartózkodott a házaknál, mert a falu lakóit más falukban helyezték biztonságba. Beszállásoltunk. Az öreg táskái szívesen fogadott bennünket. Innen jártunk a környékre lövészárkot ásni. A műszaki katonák kilépték a kiásandó távolságot, megjelölték a cikcakkokat, megmutatták, hogyan kell a kilövőpadkát megcsinálni. A többi már a mi dolgunk volt. Ha nagyon fáztak, ők is velünk csákányoztak, lapátoltak. Néhányan tolmács nélkül is igyekeztünk az orosz katonákkal valamit beszélni. Persze csak ilyenekről: hogy hol lakik, mi a foglalkozása, van-e felesége, gyereke. Nem is igazi beszéd volt ez, hanem inkább jelbeszéd, kézzel, lábbal való mutogatás. Egy-egy orosz szó ezért csak megragadt bennünk. Es- ténkint aztán valóban volt muzsika, dalolás. Erről a tisztünk intézkedett. A mi kvártélyunkon gyakori vendég volt Miska tizedes. Velünk dúdolgatott, mert a jó öreg szállásadónk a saját borából meg- megkinált bennünket vacsora után. A közelben dörögtek a fegyverek, húztak felettünk a repülők, de az otthoni félelmünk lassan mégis feloldódott. Az egy hetet is néhány nappal megtoldottuk. Munkánk nyomán hosszan kígyózott az árokvonal a falu határában. Miska tizedes közvetlensége, meg a zenés esti összejövetelek a katonákkal, a falunk mázsaházán lévő „Vörös Rém” plakát félelmetes figuráját kezdte elhomályosítani emlékünkben. A munkát befejeztük. Örömmel mentünk hazafelé, Móring bácsi vezetésével, A sor végén bandukoltam, amikor hallom, hogy a nevemet kiabálják az elölhaladók. Egy hintót láttam és orosz tiszteket, kik tolmácsunkkal beszélgettek. Mikor hozzájuk értem, meglepetésemre az iskoláim iránt érdeklődött Móring bácsi. — Hányadikba jártál, Jóska? — Másodikba — mondtam. — Te tanultál németül? — Tanultam, de csak írni és olvasni tudok, beszélni csak keveset. — No fiam, elmész a tisztekkel. Valami német meg magyar szöveget kell olvasnod, a többit majd ők megmondják. Csak menj nyugodtan. Ne félj, rendesek ezek a tisztek. Már tolmácsoltam nekik többször. Add oda a szerszámaidat, majd mi hazavisszük. — És mikor jöhetek vissza? — Azt nem mondták, de gondolom, hamarosan. Szürkületkor, egy mindössze néhány házból álló pusztán kötöttünk ki. A házaknál rengeteg orosz katona. A ritkás erdőszélen aknavetők. ágyúk, kocsik. Távolabb bunkerek. Állandó volt a nyüzsgés. Egyik csapat jött, a másik ment. Lövések, becsapódások zaja hallatszott. Mindebből arra következtettünk, hogy valami front mögötti pihenőhöz érkeztünk. A ház udvarán a katonák körülfogtak bennünket, civileket. Az egyi k tatárképű különösen tréfás dolgokat mondhatott rólunk, mert mindig nagy nevetés volt a válasz a többiek részéről. Mi is velük nevettünk. Aztán ismét előkerültek a tisztjeink. A ház egyik jól fűtött szobájában asztalhoz ültünk. Német és magyar röpcédulákat, géppel írt szöveget adtak a kezembe. Jó hangosan olvasni kezdtem: „Magyar katonák! Értelmetlen a további harcotok. Gyertek át a Vörös Hadsereg oldalára! Hazamehettek családotokhoz, gyermekeitekhez. Ütött az óra, halál a német megszállókra!” A német nyelvű szöveg szintén az értelmetlen további harcról, a front helyzetéről, a fasizmus szétzúzásáról szólt. Ügy láttam, elégedettek voltak az olvasásommal. Még aznap este hátunkra vettük szerelvényeinket és elindultunk a domb túlsó oldalára, tisztjeink és néhány katona kíséretében. A frontvonal közelében, egy hevenyészett fedezékben szereltük fel mikrofonunkat. Mikor befejeztük az adást, gyors ütemben indultunk vissza a parancsnoki bunkerhez, majd szállásunkra. Ugvanis a felolvasások után gyakoribbá, néha félelmetessé vált a lövöldözés. Míg a völgybe mentünk, nem kellett félnünk. A kiserdő előtti tisztáson már veszélyesebbé vált a közlekedés. Valóságban nem tartott sokáig, de nekem mindig óráknak tűnt. míg a biztonságot jelentő parancsnoki bunkerhez értünk. Az egyik éjszaka a szokottnál nagyobb volt a harci zaj. Elértük az erdő szélét, tovább menni azonban nem tudtunk. Reszkettem a félelemtől, ösztönösen bújtam egy vastagabb fa mögé. Mellettem hasalt Szása, a híradós katona, akivel napközben mindig együtt voltunk. Látta, hogy egész testem remeg. Fektében átfogott és suttogva beszélt. — Nicsevó, ne bojsza — nyugtatgatott. Amikor elcsendesült a környék és indulni akartunk, alig tudtam lábra állni. A készülékemet sem tudtam a hátamra emelni. Szása elöl-hátul felmálházva vezetett tovább a bunker felé Végre megérkeztünk. Már-már kezdtem megszokni e kalandos éjszakai portyáinkat, amikor hozták az elbocsátó papírunkat. — No szpasziba továris! Igyitye damoj! Pakoláskor zsákomban egy nagy halpm cigarettadohányt, finom cigarettapapírt és Szása bőrtokos tőrét találtam. 1 * te
