Dunántúli Napló, 1970. március (27. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-22 / 69. szám
kutmcmtwi napio» 1970. március 22. ARATÓ KAROLY VERSEI: Lábujjhegyen álló akácfa Lábujjbegyen álló afcáctn télvégi égboltot meszel. Megrázza magát s bokor — madarai dörrenve szállnak eL Sőrétek: verebek fúródnak csattogó tavaszba: átlyuggatott plakát — a messzeség hirdetőoszlopáról leszakadva. Pörgő szoknyáját levetve a szél illeg-forog, meztelen táncol, mtnha csak tudna —• mit se tud! — a bennem csákányozó vágyról. Világtól elvágva, omlásveszélyben, bol lámpája pislog, földréteg roppan, furakodik, jön a vágy döngve kanyargó vájatokbán. Kiér talán, fölvergődik a fényre, mely arany-ezüst kötőtűkkel tele. De véreres szemét lehunyva eldől: holtfáradt lesz, mocskos és szénporfekete. Beteg Ápoló jön, tolókocsira tesz: állig gézbe kötött sovány babát. Érzed, ahogy a kór benned neszez és lassan kúszik szerveiden át. Csak fekszel tehetetlen, szemlehunyva fehér falak közt magad is fehéren — Mellkasodon a védtelenség súlya: présként belenyom a csöndbe egészen. Mintha önmagád másolata lennél, feszülsz a homályba ragadva. És mintha messze, magasan kerengnél kontúrjaidból kiszakadva. Óriássá dagad az éj ■ a holdja — süti túlpartig elérő kezed. Körbe jár, szótlan sekrestyés kioltja fejedben sorra a mécseseket. Pedig élsz. Kibukkansz megint: a tárgyakon tekinteted megáll már, elhagyja a köd — Látod: a testedből kivágott fájdalom ficánkol, ráng az orvos ujjal között. Pál Rita: Meghittség — Mit hoztam Neked, Apuci? — Tudod, hogy nem látok, Anyuci. — Na, mit hoztam? — Mondd már! — Jó hírt. — Jó hírt? — Jövő héten hazajöhetsz. A fejedről leveszik a kötést és járógipszet kapsz. — Biztos ez? — Biztos. — Ugye, nem haragszol rám, Anyuci? — Fő, hogy megúsztak. tn is vezethettem volna. — Mi van a biztosítással? — Fizetnek. — Ez is jó hír. — Most egy ideig én venetek, Amíg teljesen rendbejössz. — Nagyon látszik? — Mi látszik nagyon, Apuci? — Hát, a kocsin ... — Egy kicsit. Újra dukkózzák az egészet. — Rengeteg bajod van most — Mi az a rengeteg baj? — Hát itt vagyok én is, hetente négyszer a látogatás... meg a házunk ... Legalább tisztességesen dolgoznak a kőművesek? — Elég tisztességesen. Csak a bort követelik. Legalább fogy. Űgyis savanyú a tavalyi borunk. — Okos asszony vagy. Itasd csak meg velük. — Megvettem Pintyének a horgolt ruhát. — Szép? — Hát persze. TQridzaöidL — És öcsinek? — Bicikliért nyúz. Micsoda kajakos kölyök ... Akárcsak te, Apuci. — És te, Anyuci? Még mindig ahhoz a fodrászhoz jársz? — Ahhoz. — És még mindig eltalálja a hajszínedet? — Ne Is említsd! Tegnap tisztára kifehérítette. — Nagyon? — Nagyon. — Te. Anyud, a Mama mit szól hozzá? — Mihez mit szól? — Hát, hogy neki külön... a nyárikonyha mellett az a Ida szoba... — Mit szólhatna? Nem férünk eL Tudja. A nagyszoba a miénk lesz, a két kisebb a gyerekeké... — Szóval, belenyugodott, hogy a nyárikonyha mellett abban a ki* szobában... — Bele. Mondtam, majd fölpadlózzuk neki. — Nem üzent semmit a Mama? — Jaj, hát mit üzenhetne mindig? Éppen a kertet ásta. — Te, ez a kórház nagyon leber- vesztott most bennünket .. — Lemondjuk az Ibuszt Kérünk egy beutalót valahová. — Pontosan. Én is erre gondoltam. — Te, Apud, majd ha leveszik a fejedről a kötést... tudod micsoda pazar bútorok vannak abban a svéd lapban? —« Mit csináljak én a svéd bútorokkal? — Hát majd körülnézünk... valami hasonlót. — Csak már vegyék le ant a nyavalyás kötést — Holnap leveszik. — Bejössz soronkfvül? — Már adtam is egy Üzent a portásnak. — Te.., — Jaj, m hülyéskedj ... idelát... — Dehogyis. Folyton alsrfk az öreg. — Hátha fölébred. — Nem ébred föL — Hátha mégi* fölébred. — Mondom, hogy nem. Különben is háttal fekszik. — De ha fordul... — Nem tud ez már fordulni Pár nap múlva vége. A doktor mondta reggel a nővérnek. Hallottam. — Borzasztói Itt fog meghalni, melletted? — Reggel átviszik m dkülönitőbe. — Hála istennek! — Na látod! Akkor meg mtt tágulsz? A DUNÁNTÚLI NAPLÓ FELSZABADULÁSI FOTÓPÁLYÁZATA DC úr ezh't a Űísűliúréri Bizony, kár, mert valamikor úgy hinták: a kőműves Zsohár, de ez nagyon régen volt. Most inkább csak a részeges Zsohárként emlegetik. Hogy miért adta fejét az italra, azt senkise tudná megmondani, azt hiszem, ez nem is fontos, különben is: okot mindenki talál. A magyarázat az, hogy Zsohár megszerette az italt. Így, egyszerűen megszerette. Dolgozni csak hébe-hóba dolgozott, persze nem is nagyon hívták, mert örökké a kocsmahivatalba kellett szaladgálni érte. Pedig a Földszöv építkezésnél szépen kereshetett volna, de mit lehet rábízni az ilyen faluszégyenére? A két gyerek se számit neki semmit, majd eltartja őket az asszony. Ennek az asszonynak is az lesz egyébként a sorsa, ami az elsőé: az se bírta ki öt évnél tovább Zsohár mellett. Állítólag az első felesége halála emésztette Zsohárt, ezért szokott rá a kocsmázásra. Itt azonban valahogy sántikál a dolog, mert mások úgy tudják, hogy Zsohár a koporsó beszentelése előtt már tökrészeg volt, sőt, már hónapokkal előtte is; ezek szerint nem a tengernyi bánat vette le a lábáról. Annyi ereje azonban maradt, hogy a temetésen megcsinálja a cirkuszt; a végtisztességtevők képéről csaknem lesült a bőr; a búcsúztató közepén elkezdett hadonászni: — Sírásnak itt nincs helyei A halott kész, vigyék! A Csótl-kocs- mában találkozunk! Kár ezért a Zsohárért. A Zsohár: ügy. Társadalmi ügy. Hatósági ügy. Leginkább reménytelen ügy. Elvonókúrán is volt, azóta annál többet iszik. A rendőr őrmester szerint volt olyan hét, hogy három-négy alkalommal is úgy cipelték haza. „Elvégre, más dolgunk is fa», nem igaz7 Különben ez magánügy." Zsohár is ezt vallja. Ez abból tűnt ki, hogy tizenegy óra után, hazafelé jövet is hiába próbálkoztam vele. Ott feküdt a Dudásék kapujában. „Megveszi itt az Isten hidegeT Még le is hordott, csúnyán, hogy hova menjek, is hogy hagyjam a francba, megdöglenL Az hagyján, hogy letegezett, inkább ez a konok butasága és durvasága bosszantott Nekem aztán ne magyarázza senki borszakértő, hogy ahány fajta a bor, annyiféle hangulatot támaszt! Zsohár az élő cáfolat: mindegyik bortól olyan goromba, akár a pokróc. Kár ezért a Zsohárért De hát mi vagyok én? Irgalmat szamaritánus? És mégis: magánügy ide, magánügy oda, nem tudok lefeküdni Nem hagyhatom ott a kapuban. Szóval ugyan nem tmdam jobb belátásra bírni hát kieszelek valami márt, A szél elült, a hó forintos pelyhekben hnúdogdL Dudáséit előtt a járdán jókora hókupac jelzi hol fekszik a kőműves. Lekotrom róla a havat, kigombolom az ingét, t egy jó összemartkkal be a hóna alá! Aztán átevickélek a túlsó oldalra, lesem, mire fordul az egész. Jól számítottam: az olvadó hó megcsiklandoata, előbb a hátéra fordult aztán megint féloldalra, t még jobba* összegömbölyödött; karmozdulataival mintha a lecsúszott dunyhát húzkodta volna magára. Az első álmán is túl lehetett fázhatott is; előbb négykézlábra, aztán talpra áUt, de csak egy pillanatig, mert azonmód kibucskázott az utca közepére. Vagy ötven lépésnyire mentem a nyomában, Így kísértem hazáig, kapualjakba, fatörzsek mögé bújva, mintha nekem lett volna rőstéOmi- valóm. Hajnali kettőkor keveredtem ágyba. Egy lélek sem járt az utcán. Így ma sem tudom, miképpen jött rá Zsohár, hogy én avatkoztam bele as életébe. Amikor az eset után először összetalálkoztam vele, már jócskán bent jártunk a márciusban. Nem szeretem a hálálkodást, úgy igyekeztem, mintha nagyon llesnék. Zsohár azonban megállított — Szót se érdemel — kezdtem mégis én, — es kötelességem volt, elvégre ott is fagyhatott volna... Rohadt hideg volt.,. Zsohár a vállamra tette kezét: — Idehallgaston. Ha nem volnának ennyien az «tedit, ágy vágnám a falhoz, hogy kanállal kaparnák lel Mi a ménkűnek ártja bála magát a más dolgába!? És ott hagyott faképnél. Kár ezért a Zsohárért De mit lehetne kezdeni vetet f TÓTH KÁROLY: ÜJMECSEKAUA Bárány Tamás: TAKARÉKOSSÁG — Kedves hallgatóink — kezdi behízelgő hangon a rádióriporter, — itt vagyunk a Finomfa Vállalat dísztermében, ahol kedves ünnepségnek lesz tanúja a rádió: a kerületi takarékossági verseny első helyezettjének nyújtják át a kitüntetést a tanács kiküldöttei. Rabugya János fűtőt érte a kitüntetés, a Finomfa Vállalat népszerű Rabugya bácsiját. Van még egy-két percünk az ünnepség kezdetéig, addig talán beszélgessünk el a vállalat igazgatójával. Kedves Kalabán kartárs, hallhatnánk néhány szót a vállalat munkájáról? — S a mikrofont az igazgató szája elé tartja. — Szívesen — biccent Kalabán igazgató. — A Finomfa Vállalat profilja legfőképp ... A riporter int, hogy ez nem kell. — Mindannyian azon igyekszünk, hogy teljes erőnkkel... A riporter int, hogy ez sem kell; elvégre nem vagyunk már ötvenkettőben. — Mi a vállalat munkájának lényege? — kérdi hirtelen, hogy segítsen a kínlódó embernek. — Munkánk lényege — derül fel Kalabán arca —, hogy az igen értékes, és tegyük hozzá, Igen drága trópusi topolyafát Importáljuk a messzi Brazíliából, az Amazonas mellől. A fát feldolgozzuk, különféle finom, és külföldön igen keresett műtárgyakat készítünk belőle. maid egész termelésünket exportáljuk. — Ugyancsak külföldre? — kérdi a riporter. — Ugyancsak külföldre. — Gyönyörű munka! — aóhajt extázisbán a riporter; annyiszor hallja odabent, hogy egyéni íz kell a riportokba. — És nyersanyag- ellátás? — Köszönöm, megyeget De talán nem is ez a fő nehézség; inkább a trópusi topolya árát említeném. Méregdrága — de megéri! Képzett szakmunkásgárdánk az egész világon .keresett műtárgyat készít belőle, mint említettem. Bátran mondhatom, hogy ez a fa nemcsak a világ messze legdrágább. de messze legszebb fája is! — Nagyszerű! — lelkesedik a riporter. — Nem hallhatnánk valamit a fa áráról? Bizonyára ez is érdekli hallgatóinkat. Kalabán mosolyog — Hát kérem, nem titok éppen: egy mázsa trópusi topolya körülbelül kétezer dollárjába kerül a vállalatnak. — Köszönöm szépen — mondja a riporter, és odább lép. — És most itt állunk Rabugya bácsi mellett. hogy miután átvette ezt a szép kitüntetést és a vele járó kétszáz forintos pénzjutalmat, mesélje el. hogyan érte el ezt a gyönyörű eredményt? Rabugya bácsi — régi tévénéző! — gyakorlott mozdulattal szájához húzza a mikrofont, s köszörül a torkán. — Hát, amikor meghirdették a fűtők közti versenyt, no mondok; Rabugya, ezen te is részt veszel! Ismertették a feltételeket. Hát kérem. az első. ugye, az általános takarékosság a tüzelővel, a második: a Tüker-alágyújtóssal való különleges takarékosság. Ezt ellenőrzik a legszigorúbban, kérem, hetnUat Jártak itt végétté a» ellenőrök, mert hogy est a prémium legelső feltétele. És én itt értem el igen szép sikereket! — Vagyis: mennyit takarított meg, Rabugya bácsi? Az öreg kihúzza magái — Háromszáz Tüker-alágyújtóét, kérem! — És hányat használt fel? — Egyetlenegyet! — kacsint az öreg. — Az őszön, amikor először bef ütöttem. — Csodálatos, csodálatos eredmény! — mondja itta sült hangon a riporter. — Háromszáz alágyújtós, kedves hallgatóink! Ez hatvan forint, csupán egyetlen fűtési évadban! Képzeljük el ezt'az eredményt népgazdasági szinten: mi lenne, ha mind többen és többen vennék át ezt a nagyszerű kezderhényezést!? Egy évben hatszáz, sőt hatezer forint megtakarítás — csak ebben a kerületben, és csak Tüker-alágyújtóssal! Szédületes perspektíva, ked vés hallgatóim! Egy új, nagyszerű kezdeményezést érzek kibontakozni a mai napon! No, és most már csak egyetlen kérdés: hogyan tudott mindig tüzet gyújtani, Rabugya bácsi? Az öreg von a vállán. — Hát tartottam ... Nem engedtem teljesen kialudni, csak parázsig. Másnap aztán felszítottam a lángját. — Szenzációs! — hörgi a riporter. — Micsoda új tudat! Ez már egészen új viszony a szocialista tulajdonhoz, kedves hallgatóink! — Az én tüzem — nevet elégedetten az öreg — úgy égett mint a hüzat! Pedig alig használtam el alája egész évben negyven-ötven mázsa fát! — Szédületes! És müven fával szította a tüzet. Rabugya bácsi? — Hát a trópusi topolyával. Ha maga azt tudná mennyivel jobban ég, mini 8.Z ágáca!
