Dunántúli Napló, 1970. március (27. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-15 / 63. szám
/ 1970. március ti Dunammt napio EMBEREK — KÖZELRŐL Berkes Mihály Húszegynéhány évvel ezelőtt Szüret utca volt a neve, ás illett is rá, mert akkoriban még csaknem egyforma, • talán egyidőben is épült vénséges vén pincék hunyorogtak le a közeli Szabolcsfa- lura és a bányászkolóniára. Azóta Jócskán megváltozott a hegyoldal képe. A horpadt fedelű pincéik fölé, — noha megőrizték egykori rendeltetésüket, is — aem- pernovás falú, nagyablakoe házak épültek minden olyan Jeggyel, kényelemmel, ami megkövetelte a névváltoztatást. — Ogy gondoltuk, hogyha már javarészt am úgyis bányászok lakják, legyen hát a neve Jószerencsét utca — mondotta Berkes Mihály, a mintha csak a keresztelőt idézné vissza, — poharat töltött, hogy a vendéget is beavassa valamiképpen a keresztkomasógba. — Na, azért meghökkentem egy kicsit, amikor pont ax én házamra szögélték ki a 15-as számot, pedig nem vagyok babonás — mondta, és le is kopogtatta mindjárt az asztal alsó lapján. — De babona ide, babona amoda, nekem akaratlanul is a sorsomat Juttatta eszembe. Berkes néni, aki a konyha tűzhely körül foglalatoskodott, odaszólt ax emberének: — Ha már a sorsod peneied, akkor a régit említsd, mert a mostanira aztán igazán nem lehet panaszod, mondta, miközben arra is ügyelt, hogy egyformán juasdn lekvárból, túróból a tenyerüket tartó, forrón illatozó palacsintákra. ! — Jó. Jé, igazad van, — billentette helyére a „sorsát” Miska bácsi, — de ha egyszer a vendég biztat, tehetek-« róla, hogy rákapott a nyelvem... Később már cask aa éa poharamat tölti meg, a magáét félre tolja mentegetőzve, hogy ax 6 korában már csak ízlelgetni szabad a szeszféléket. Hej, pedig valaha ... A párás ablakon át, ha élevesz- tett kontúrokkal is, de alakot ölt és belesekszik hozzánk a házon- kívüli világ. Közelről a szabolcsi temető fehérlő sírkövei és nagyon távolról a Fekete-hegy ölelte mozdulatlan táj. De amikor Berkes Mihály beszélni kezd, mintha általa éledne, mozdulna az ablakra vetített táj is. A több mint ötven év előtti. — Lent a faluban a Kúszik-féle házban még a vasasok és a bányászok avattak be engem a mozgalomba — kezdte. — Fiatal, acélmű gyerek voltam még, rám bízhatták hát nyugodtan a futárkodást és a Népszava terjesztését. Még attól sem kellett félteniük, hogy büntetésből behívnak katonának, pedig akkoriban éppen a kellős közepén voltunk az első háborúnak. És ahogy az csak a fiatalokra, ▼agy a nagyon öregekre jellemző, úgy mondja, sorolja a dátumokat, mintha vizsgázna belőlük. Elsőnek 1919. március 30-át említi, amikor a „demarkációs vonalon” többed magával átszökött, hogy fegyveres szolgálatra jelentkezzen a Tanács- köztársaság Kaposváron állomásozó 44-cs gyalogezredében. — Ezzel a vállalkozásommal sajnos nem nagyon dicsekedhetek, — mondta. — Mire elvergődtünk Kaposvárra, már csak a jóléti század tartalékában várhattuk meg a mi háborúnk tragikus végét Még megemlíti Jdlencszázhu- szonegy augusztus tizedikét" amikor a „vöröskatonáskodásáért” el- bocsájtották régi munkahelyéről, a DGT-től, s csak a jugoszláviai emigrációja után „kilencszázhu- szonöt november másod lkán” tért vissza ismét, de a „nem felejtő” bányafőnökök még sok éven át tájára sem engedték a műhelyének. Már a „harminchete* nagy bányászsztrájknál” tart, amikor restelkedve elhallgat, mert eszébe jut, hogy én inkább a közelebbi, a 25 év előtti emlékeit kértem tőle számon. Elkalandoztam kicsit, mondja, — Jó lesz, ha a továbbiakat már rövideb bre fogom... Ei már nem is bíbelődött a dátumokkal, még a történeti sorrend- del sem. Mondta, ahogy éppen *®aúbe jutott, s ezért itt-ott magam is csak vázlatosan foglalhattam össze ax emlékeit. Berkes Mihályt 19« márciusában egyhangú bizalommal választotta elnökévé a szabolcsi bányáid0* és vasasok egyesített üzemi bizottsága. Amikor beköltözött a DGT igazgatósági épületébe, és elfoglalta helyét a számára kijelölt Irodában, nem igen volt ideje terveket szőni új tennivalóiról. Jelentkeztek, jöttek, torlódtak azok maguktól la Legelőször a munkát, aztán a hozzávalót kellett majdpedig nem ment „erőszak” nélkül. Erre Így emlékezik: — Keddi napokon töltött pisztollyal a zsebemben csak beültem a roncsokból összekalapált teherautónkba és Gál Lászlóval, a főkönyvelőnkkel elindultunk Pestre a bányászfizetésért. Volt, hogy simán ment a dolog, de történt olyan is, amikor kis híján hajbakapott érte a minisztériummal. — Ez úgy történt, mondta, hogy az osztályvezető irodája előtt megállított az ajtónálló, hogy várjak a soromra, mert odabent fontos tanácskozás folyik. Vártam hát órát, két órát, aztán meguntam a dolgot és délfelé illedelmesen rákö- szöntöttem a tanácskozókra. Nem tudom ki lehetett, de gondolom az osztályvezető volt az,- aki dühösen rám kiabált, hogy várjak a soromra. De ahogy mondotta, erre már neki sem kellett több, bevágta az ajtót, és egyenesen a Nemzeti Bank vezérigazgatójához rohant. — Az sem fogadott különben: ■ Mit képzel maga, hogy csak úgy partizánmódra betör .hozzám a pénzért! Berkes Mihály nem hagyta magát — Jó, — szóltam én is vissza — ha már én nem kaphatom meg, elküldöm érte a bányászokat! És már sarkon is fordultam, hogy otthagyom. Szóval, summa-summá- rum, nem kellett üres táskával hazautaznom. A nehezebb idők csak ezután következtek. Amikor a bilipengőkért már nem adtak semmit a gyárak, a boltok. És Berkes Mihály még a „kupeckedéstől” sem riadt vissza. Kezdődött hát a cse- re-bere. — A fölös szénért cigarettát sört, cipőt, ruhát, élelmet cserélgettünk az üzemekkel. Még Makóra is elutaztunk hagymáért, hogy segítsünk a bányászasszonyokon. Elmondta még, hogyan szerzett pénzt a nyugdíjasoknak, amikor az OTI megtagadta tőlük a támogatást — Azt mondták, mi jogcímen adjanak & nyugdíjat az öreg bányászoknak, amikor azok sem adnak szenet a demokráciának. — Jó, mondtam én is nekik, — akkor hát mi sem fizetjük be az OTI- járulékot Úgyis csináltuk. Fillérig kiosztottuk a nyugdíjasoknak... Különös idők, különös emlékei, de nagyon távoliak vagytok, öregesek. hézagosak és ax új generáció fülének kissé talán valószínűtlenek is. Pedig valóság volt A 25 évvel ezelőtt ránk köszöntő szabadság még javarészt ösztönös, de fesztaszívű, jóakaraté, oltalmazása, melynek egyik katonája, — ne mondjuk, hogy hőse, mert ettől nagyon Idegenkedik, — Berkes Mihály volt A ma már 71 éves Miska bácsi, aki még ma Is töretlen kedvvel és energiával végzi a reá bízott politikai, társadalmi tennivalókat Pálinkás György Vörös Márta: A rikkancs... Lövés dörrent A kisfiú szeme hatalmasra tágult. Egyetlen iszonyatos „miért” volt ez a tekintet. Még kérdezni akart valamit a közelében álló anyjától, akinek hóna alatt eladásra vártak az újságok. A vékony papírra nyomott egyre szorongatóbb, riasztóbb híreknek súlya volt. Az asszony válla, háta egyre hajlottabb lett. Hangja fáradtabb, rés zke több. Ruhája kopottabb... Lövés dörrent. És a vézna kis test, — egyre nehezebb volt cipelni —, a földre roskadt. Visszavonhatatlanul. örökre. ... Miért? (... „Kinn a hegyen laktunk. Lassan mindenünket elvittek. Először a lovunkat, aztán az egy szem kis tehenünket. Ahogy közeledett a front mind nehezebb lett az életünk. A rettegés, a félelem belénk csontosodott. Mint ahogy az itatós magába szívja a tintát. Az uram a fronton, anyám betegen. És ott volt a gyerekem, aki még nem is látta az apját. Eleinte imádkoztam. Imával keltem, azzal feküdtem. Éa Imádkoztam míg hullott a bomba, s az ágyúk tüzet okádtak. Valahogy túlélni a poklot — ezért fohászkodtam. De a hitem egyre fogyott. Mert a hírek egyre szörnyűbbek lettek.. És nem értettem az istent, hogy miért hagyja ezt?!... Mert ha volna, nem nézhetné, hogy hurcolták el még az öregeket és a gyerekeket is árkot ásni. Közülük este mindig kevesebb került haza ... Időnként bementem a faluba. Anyósoméknak volt egy kecskéjük, ők segítettek néha egy kis tejjel. Mindig futva tettem meg az utat, féltettem anyámat, meg a gyereket Azon a napon már nagyon közel ágyúztak. De be kellett mennem... Mikor visszafelé jöttem az úton öt géppisztolyos német állt elém. Valami kimondhatatlan jeges rémület hasított belém: a kisfiam, anyám!... Mikor magamhoz tértem, föltá- pászkodtam a fődről, nyakamba gyűrt szoknyámról csöpögött a Új- Eszelősen rohantam haza ... De csak romokat találtam. két holttestet... Ma sem értem, hogyan van as, hogy élek. De élek. Így. Örökös feketében ...”) A vézna kis test a földre roo- kadt. Az asszony, újságokkal a hóna alatt bé.'iultan állt. Jól látta gyereke ámuió, kérdő tekintetét. — Gyilkosok — szaggatottan tört ki a melléből, suttogva, reszketőn. Aztán, mintha a dadogó szótagok gátat törtek volna szét, a felismerés minden iszonyatával harsant fel a hang: — Gyilkosok 1 !! És ebben a percben, ebben a dermesztő csendben egy újabb lövés dörrent. Az asszony többé már nem kiáltott. Újságjai, melyekben mázsás súlyú hírek voltak, pilleként szálltak, szóródtak szerteszét. És úgy roskadt a gyerekére, mintha holtában is védeni akarná, — Állítsátok meg!... Állítsátok meg Arthuro Uit! — mintha már nem is ő mondta volna ezeket. Valahonnan nagyon messziről jött ez a hang... (Auschwitzot láttam magam előtt... A némaságukkal ordító barakkokat. A feketére mázott kivégző falat. És a fal mellett vezető csatornát, amiben naphosszat vér folyt. Ahogy tavaszi hó-halálkor az eresz csatornái könnyeznek . .. Hallani véltem a kutyák csaholását. És feszülni láttam a rég berozsdásodott szöges drótokat...) A rikkancs és a Ha ott feküdt. Katonák jöttek, mentek, meneteltek. És lőttek. Egyre lőttek... Valaki a hátam mögött azt mondta — vagy kiáltottál?): „Elég!”... Aztán világos lett. A színpad kiürült. Csak a rikkancs és a fia feküdt ott mozdulatlanul... Tapsra jöttek a színészek. És jött ő, Arthuro Ui, és jöttek a gengszterek. Valamennyien óvatosan megkerülve a két tetemet. Meghajoltak, — és mentek. Már nem dörrent lövés, — és a gengszter mosolygott... Nem tudtam tapsolni. Mert a függöny nem ment össze, és a rikkancs is ott feküdt a fiával. Pedig a darabnak vége volt. Régóta nem menetelnek nálunk katonák, nem hullanak bombák és Auschwitzban huszonöt éve berobbantva hevernek a krematórium romjai... És mégis... A függöny nem ment össze. A rikkancs és a fia soha többé nem kel fel. Sem ök, sem sokan mások ... Béna kézzel ültem. Hiszen a világon vannak, és lehetnek még Arthuro Uik... ... Állítsátok meg őket!... Délután, ahogy ■ Túrodba M»nett, még tele volt elégedettséggel. Hetek óta készült erre ax utazásra. Mindent megfogalmazott magában. mint egy ünnepi szónok. Alkonyatig néhányaa a városban sétáltak. Becsengettek ax öreg in- temátus kapuján és végignyi fogatták a hálótermeket A folyosón most is olyan szag terjengett, mintha öt perccel azelőtt mosták volna fel a kövezeteit Kimentek a városi parkba. Megkeresték a zenepavilon helyét — márvány emlékmű állt ott a város felszabadulásáról, 1945-ről. Egy évvel előtte érettségiztek. Most belehallgattak a nyári illatoktól terhes csendbe. Talán hallották is a térzenét. Csak a lányok nem akartak feltűnni a gimnázium felől. Amikor visszatérted a szállóba, már rohamosan sötétedett Mindenki a szobájába vonult. Az érettségi találkozó kilenc órakor kezdődött Ha később áll az ablakhoz, tán észre se veszi. De még nem sötétedett be annyira, hogy meg ne lássa a terebélyes gesztenyefa és a mellékhelyiségek között, lent az udvarban — a hintát Három oszlopból ácsolt, deszkalapból, vastag kötélből álló, egyszerű gyerekhinta volt. És attól kezdve, akárcsak valami látomás, nem hagyta nyugodtan a hinta. Az asztalnál Pepi és a Kapitány közé került; Pepi éppolyan vörös képű volt, mint ak- bor. Szüts László: A HINTA i — Székácsi Hajoljon közel hozzám! Leheljen az arcomba! — kitűnően tudta utánozni még mindig Lajoskát, a cingár felügyelő tanárt — Azt hiszi, nem érzem meg? Maguk ma este is ittak! Valamelyik szobában megint „tengerre szálltak”. Azt hiszi, nem tudok a „Ti- tanic”-ról? A Kapitány • régi büszkeséggel mosolygott. — Sose tudta meg, hogy melyik szoba a Titanic! Az üresen maradt tányérok, a félig telt borospoharak fölött fel- ködlött a hajdani diákszoba, a Titanic. A falakon Sanghaj látképe, könyvből kivágott aktfénykép, filmcsillagok fürdőruhában, a Gib- raltári-szoros és néhány új típusú csatahajó. De a filmcsillagok és a Sanghaj képe előtt hirtelen és furcsa módon lengeni kezdett egy hinta. Senki nem ült rajta, a hinta üresen lengett. A Kapitány hátba vágta. — Csaszlavára emlékszel? Csaszlava jóval előttük járt, bikaerejú diák volt, végzett már, mikor ők titokban borozhattak esténként a Titanicon. El kellett sötétíteni akkoriban az ablakokat, mert minden éjszaka bombázórepülők szerenádozgattafc a városnak. S egy estén Csaszlava kopogtatott be az ablakon. A frontról szökött vissza a diákszobába s hajdani szobatársaitól kért civilruhát, hogy el tudjon jutni a partizánok közé. Negyven fokos lázzal jártak akkor napokig. Csaszlava adott nekik hírt arról, hogy mi várja őket, ha hamarosan kikerülnek az életbe. S most Csaszlava arcát is elhomályosította a hinta. Az üresen lengő hinta. Mindenki elmesélte már, hogy mire vitte az életben. Pepi, a vendéglős fia, a szakmánál maradt: egy vendéglátó vállalat vezetője. A Kapitány sikeresen befutott a házasság kikötőjébe s már négy kis matróznyi legénységnek vezényelt. Voltak, akikről semmit se tudtak. Most se jelentek meg. Talán rég halottak. De ő itt volt és beszélnie kellett. Otthon heteken át mindent megfogalmazott magának és most mégis összevissza beszélt. — Egyik minisztériumban dolgozom... No nem! Nem vagyok osztályvezető, de jó fizetést kapok ... szakember vagyok ... Többször Jártam külföldön. Képzeljétek: Olaszországban Is! Emlékeztek még Lovászyra? Mennyit utazott azzal a la lezionéval!... A lecke?... La... la... la... leve... levele... levezione ... Se- hogyse tudtam kimondani. — Igen! Most már egészen jól beszélek olaszul... Nagy küzdelmembe került... Mint minden az életben ... Az iskola is ... Hiszen tudjátok, honnan jöttem közétek! Mikor ide kerültem, a zsemlyét kenyérrel ettem, akkora újdonság volt nekem a zsemlye... Mennyit csúfoltatok érte. — És most megelégedett vagyok. Sokat elértem ... Feleségem van, fiam ... Semmi se hiányzik, semmi! Mindenért kárpótolt az élet... Megelégedett vagyok ... Mindent megkaptam, amit ember kívánhat ... Semmi se hiányzik... — túl sokat ismételgette ezt, annyira, hogy a többiek csak néztek. Érezte, hogy hazudik. Szeme előtt ott lengett a hinta, az üres hinta és egyszerre tudta, pontosan tudta, hogy valami hiányzik neki. egész életében hiányzott. valami, ami elmaradt az életéből. amiért nem lehetett soha teljesen megelégedett, akármennyit küzdött, akármennyit ért eL Éjfél után ezt, két pohár bor közt, el is sírta a többieknek. — Tudjátok — közben nagyokat csuklóit — nekem sohase volt hintám ... Gyerekkoromban én annyira szerettem volna hintázni... De nem tudtam ... Nem engedtek ... Nekem mindig dolgoznom kellett, mint a felnőtteknek. . Én még nem hintáztam életemben ... Pedig mindig úgy szerettem volna... És itt kint az udvaron van egy hinta ... Senki nem emlékszik rá, kinek az ötlete volt. Közrefogták és kényszeritettéik, hogy menjen ki velük az udvarra. A hinta ott állott előttük mereven, egy síkban, mintha rajzolva lenne. Felültették a hintára Meglökték. A kötél zajtalanul lengett. Szokatlanul világos volt az éjszaka. a hod a tájra ereszkedő, szét- züllő felhőkön át sütött. — Székács, fogd a kötelet!... Magasabbra, gyerekek, hadd hintázzon !... Fújtatva, zihálva tértek vissza a terembe. Szívük élénken vert, az arcuk piros volt. nem fogytak ki a nevetésből és Székács levegő után kapkodott. Bevallotta, hogy asztmás, pedig még nem volna itt az ideje, bizony, de a hadifogság annak időjén megviselte, és hogy a felesége válni akar tőle, és hogy örökké fáradt, hogy mostanában rákapott az ivásra. És hogy nem is tudja, mért sze retett volna mindig annyira hintázni. Nem talált benne semmi jót
