Dunántúli Napló, 1970. március (27. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-29 / 75. szám
1 1970. március 29. XJVB/ffVíca.Trvscs-'a-a raca-ssiö Emberek — közelről SZŰCS ISTVÁN Berreg a csengő: a tábornok Üj- mecsekalján lakik, az egyik fehér falú panelház első emeletén. Másodpercnyi csend, aztán kivágódik az ajtó, s felugat egy sorozat. A fegyver a tábornok lerue magasságában kattog, nincs az a szigorú tiszt, rideg parancsnok, aki rá tudja kényszeríteni akaratát az unokájára. Az unoka ötéves — a tábornok hetven. Az unoka kezében repedt csövű ismétlő puska, Szűcs Istvánéban újság. A szoba — aprócska múzeum. A szekrényben bronz lovasszobor: Kaposvár város adománya. A vitrinben ezüst serlegek, tálak, gyertyatartók — egész kis vagyon. — Ez a nagy serleg éppen egy kiló — mondja öntudatosan az unoka, s aztán menekül is: a nagyapa nem szeret dicsekedni. — Díjak — mondja —, tulajdonképpen nem is én nyertem őket, hanem a lovak ... Fehér haja, áttetszőén finom kezed törékennyé teszik, az ismerősök azonban tudják: nem az. Ma is, hetvenévesen, hajnali fél hatkor kel, egész délelőtt tesz-vesz, s aztán, kora délután irány a lovarda. Kevés beszédű, halk. Évtizedekkel ezelőtt, katona korában is ilyen volt. — A hadseregben vissza-vissza térő divat a kiabálás, én azonban szentül hiszem: ez ott se használ. A tiszt szava nem akkor szent, ha erős, hanem, akkor, s csak akkor, ha igaz... A Ludovikán végzett, s aztán ott lett tanár is. Tüzér volt. Igazi szakmája azonban mégsem Gábor Áron tudománya, hanem a lovaglás volt. — A tiszti iskola után elvégeztem a lovagló-tanárképzőt; akkoriban ilyen is volt. Nemcsak a huszárok, de a tüzérek, sőt a gyalogos tisztek is kaptak lovas kiképzést Szép mesterség volt, szerettem. — Feláll, megy a szekrényhez. — Nézze ezt az újságkivágást 1925-ben jelent meg a Magyarországban. — „Szűcs tüzérfőhadnagy lovagolja a legjobban idomított lovat”. Két hasábos, fél centis betűkből szedett cím az oldal élén. — Nagyon boldog voltam ezekben ■ az években, de aztán szép lassan rá kellett jönnöm: az élet nem lóverseny ... Amikor megkezdődött az északi és déli területek megszállása, már tudta: ez csak az első lépés. Hivatalosan akkor még senki sem, beszélt a háborúról, ellenkezőleg, az országot a béke illúziójában ringatták. Ekkor már őrnagy volt, s nem igen jutott ideje a díjugratásra. Munkácson állomásozott az ezrede, s Munkács elég messze volt ahhoz Pestről, hogy gondolkodni merjenek az emberek. Amikor már csak hónapok választották el Európát a háborútól, egy véletlen baleset a segítségére sietett: agyvérzést kapott, s ez jó alkalom volt a leszerelésre. — Azt nem mondom, hogy a végkifejletet is láttam, az azonban világos volt minden józan gondolkodású katona előtt, hogy a Szovjetuniót nem győzhetik le a németek. Ekkor alezredes voltam, s semmit ke utáltam úgy, mint az egyenruhát ... — És 45-ben ...? — Az már másik egyenruha volt... Mosolyog, s megint megy a papírokért: az évszámokra már nehezen emlékszik. — Esztergomban ért a felszabadulás. Budán ekkor még folytak a harcok, a hírek azonban jöttek. Lesz új magyar hadsereg. Márciusban már Pesten voltam Illy Gusztávnál, az akkori személyüevi csoportfőnöknél, s kértem: adjon valami munkát. Azt mondták: éppen jókor jöttél. Hajmáskéren szervezés alatt állt egy tüzérezred, annak lettem a parancsnoka. Készültünk a frontra. Az emberek már készen is álltak a harcra — fegyverzet, anyag azonban nem volt... ge, a ventillátorok egyenletes morajlása, az itt-ott felvillanó apró fények szinte családias hangulatot árasztottak. Ismerte a bányát, mint a tenyerét. Egyszer vaksötétben sétált ki a főszállítóra. Néha kívánta: — bárcsak egyszer egyedül dolgozhatna az egész bányában! Csak ácsolni nem tudnék, a többit már elbírnám magam is. — Többször fúrt már egyedül két méteressel is. Ezzel kevesen dicsekedhettek. Egyedül volt a vágatban. Sebesen megtekerte a drukkert. Éles villanás után hatalmas dörrenés, a leszakadt anyag tompa robajjal zuhogott a döntőben. Pár perc múlva leért a füst. Várt még egy kicsit, aztán elindult, megnézni a lövést. A felfelé irányított reflektor kévéje elakadt a negyedik létránál. Hatalmas kődarab sötétlett A kődarab mozdulatlanul szorongott. Óvatosan lehúzta az elszakadt kábelt. Lassan megindult lefelé. Az utolsó létrára ért a csizmája. Halk koppanás hallatszott. A következő pillanatban súlyos huppa- nással leszakadt a megvált főte. Jankó felkapta a fejét. Utoljára a reccsenést hallotta. Valami iszonyatosan a vállába hasított elvesztette az eszméletét Jankó nem értette, honnan kerültek elő a repülők. Lassan, egyre hatalmasodva közeledtek feléje. Furcsán lüktető, félelmetes csend volt Most kezdenek mindjárt zuhanni. — Vigyázz Pista! Zuhannak! — akarta kiáltani, de nem tudott. A repülők pedig jöttek, jöttek, sötét, hatalmas árnyékként, hangtalanul kúsztak el fölötte. Elérhette volna a kezével. Az egyiknek meg akarta fogni a szárnyát Akárhányszor nyúlt érte, eltűntek a gépek és apró, tűzpiros karikák millió: ropták helyettük démoni táncaikat. Valami össze akarta roppantam a mellét — Pista! Mozdulj már meg! — Te! — Véres a szád széle! Ölömként nehezedett rá a láthatatlan rém. Anyja hangját hallotta: — Nincs többé apád ... Nem értette, miért mosolyodva mondja és miért van fehérgalléros, kék ruhában és mit akar ez a postás? ábultan eszmélt a vakító fé- * ^ nyesságben. Árnyak vibráltak a szeme előtt, majd lassan, nagyon lassan foszlányokra bomlott a nyomasztó ködfüggöny. A professzor megnyugodva hajolt föléje... Jankó fáradtan hunyta le szempilláit. A kórterem nesz nélkülisége, az ajtó aljában derengő kék fény megnyugtatta. Nyomtalanul eltűntek a repülők, a tűzpiros karikák milliói. Ismét álomba zuhant. A bányában járt. A vágat összeszűkülő torkában apró fények imbo’.yogtak. Mindig megcsodálta lassan vándorló pislogásukat. A csillagfényes augusztusi éjszakákra, a hazafelé bandukoló parasztszekereik himbá- lódzó lámpásaira emlékeztették. Kiegészítő parancsnok, hadosztályparancsnok, kerületi parancsnok. Először ezredes lett, aztán vezérőrnagy. 1946-ban felveszik a pártba. 1950. április 4-én megkapja a Magyar Népköztársaság Érdemrendjét. — S aztán, alig .rét hónap múlva, azonnali hatállyal felmentettem. Lehajtott fejjel mondja, ma sem érti. PalU'y, Illy. Sólyom tábornokok neve jut eszébe, s aztán a megpróbáltatások fél évtizede. Anyagkönyvelő lesz. Mindenki tudja róla. hogy tábornok, s azt is, hogy kiemelkedő érdemei voltak az uj. demokratikus hadsereg megszervezésében. Amikor 1945-ban újra magára ölti az egyenruhát, már régen nem azonos azzal a főhadnaggyal, akit megdicsért a „Magyarország*. — A háború első percétől az volt bennem: valahogy be kell bizonyítanunk a világnak, hogy nem olyanok vagyunk, amilyeneknek látnak ... A frontra nem jutott el, a harc azonban itthon se volt könnyű. — A tiszthelyettesi állomány csalódott volt, a tisztikar jelentős része ellenséges érzületű. Nem volt céljuk, nem tudtak hinni. — S a legénység ..? — Még ma is csodálom őket. Egy kegyetlen háború emlékével a csontjaikban lelkesedtek, s többségük példamutatóan fegyelmezett volt. A házban, ahol él, csak kevesen tudják, hogy katona. Azt, hogy esténként Zsukov marsall emlékiratait böngészi, még a hozzátartozók előtt is tagadja. Számára a rádió- és újsághírek többek, mint egyszerű információk: téziseinek cáfolatai, vagy éppen bizonyítékai. Katonai koncepciójának alapja az agresszió elvetése. Aki támad sokat nyerhet, de győzni sohase győz... Békés Sándor A DUNÁNTÚLI NAPLÓ FELSZA BADULÁS1 FOTÓPÁLYÁZATA: DR. SZÁSZ JÁNOS: A PORCELÁNGYÁR ÚJ ÜZEMCSARNOKA Szemtanúk emlékeznek Felszabadult légkörben... Inter arma silent musae — azaz, háborúban hallgatnak a múzsák, mondja a latin közmondás. De a béke első percétől kezdve, meglepően gyorsan szervezni kezdték soraikat a pécsi írók, művészek. S ebben nemcsak az játszott közre, hogy szerencsésen megmenekültek a soktomyú város patinás épületei, hímem az is, hogy az alkotó művészek, írók is ittmaradtak, sőt újak jöttek — adva voltak tehát a folytonosság feltételei. Csorba Győző, aki akkoriban dr. Boros István, az első kommunista főispán mellett töltött be titkári tisztet, így emlékezik az újrakezdésre: — Ha jól emlékszem, 1944 végén, amikor az országban máshol még dörögtek a fegyverek, többünket lehívattak az MKP Rákóczi úti helyiségébe, abba az épületbe, ahol régen a vitézi szék volt Az itt tartott megbeszélés nyomán decemberben megalakítottuk az Írók, Művészek, Tudósok Szabad Szak- szervezetét. Elnöke dr. Lássák Kálmán lett, jómagam a szépirodalmi szakosztályt vezettem. Valószínűleg innen számítódik az én szakszervezeti tagságom is. Azért gondoltam erre, mert nemrégen felkerestek, amikor a 25 éve folyamatosan szakszervezeti tagoknak számítók után érdeklődtek. A meginduló irodalmi életbe a már ismert írókon kívül bekapcsolódtak a fiatalok is. Ha az emlékezetem nem csal, már a nyáron feltűnt'Galsai Pongrác és Rubin Szilárd. Csak érdekességként említem meg, hogy az irodalmi szakosztálynak vasúti fékező és kokszgyári munkás tagja is volt — Az újrainduló Sorsunk mellett egy új folyóiratot is indítottunk — ennek én lettem a szerkesztője. Az Ív egyetlen első és utolsó száma 1945 késő őszén jelent meg. Többek között közöltük Kodály Zoltán tanulmányát az új magyar zenei oktatás alapelveiről. Persze, érdekes idők voltak. Megint csak egy példát: a nagy papírhiány miatt Entz professzor ingyen bocsátott a folyóirat céljaira jó nyomdai papírt. Később sántán az ő papírján nyomtatva jelentek meg a megalakult Batsányi Társaság kiadójának, a Műhelynek a köteted. Csányi László szerkesztésében megjelentek Batsányi János válogatott művei. kiadták Hunyady József, András Endre, Mészöly Miklós és az én kötetemet. Több tervezett könyv már papírhiány miatt nem hagyhatta él a nyomdát V&rkonyí Nándort, az országos hírnévre tett Sorsunk egykori szerkesztőjét a folyóirat újraindulásáról kérdeztük meg. — ügy tudom, a Sorsunk volt az egyetlen irodalmi folyóirat, amely rögtön újra megjelent, a többi mind megszűnt. Hogy miért fogtam hozzá? Kár lett volna az öt év alatt összegyűlt munkatársi gárdát magára hagyni. Zümmögtek a fiúk, meg akartak jelenni. És őszintén megmondom, személyes szempont is közrejátszott: sajnáltam azokat a hadállásokat feladni, amelyeket az országban mint szerkesztő, a lap számára szereztem. Ha nem jön Csuka Zoltán, nem ment volna a dolog. Budapestről érkezett, s rögtön vállalta a szervezést, amelyben nagy gyakorlata volt. ö vette fel a kapcsolatot a helyi hatóságokkal — dr. Boros István lett a protektora a lapnak. Boros jóindulatú volt. sem pártokkal, sem személyekkel nem tett különbséget. Az Üj Dunántúl szerkesztőségében, ahol elhatároztuk az indulást, a kezdeti nézeteltéréseket a kommunista párt kiküldötte azzal a nekem szóló kijelentéssel némította el: „Az ön személye elég garancia számunkra.’1 Ez elismerése volt annak a burkolt ellenzéki tevékenységnek, amelyet a Sorsunk a jobboldali kormányok alatt végzett. 1945 májusában jelent meg először az új Sorsunk, majd a nyáron összevont számmal jelentkeztünk. — Később olyan óhaj támadt, hogy szorosabb szervezetbe tömö- rítsük az írókat, mint egy szakszervezet, azaz alapítsunk irodalmi társaságot. Az újonnan alakuló Batsányi Társaság tagsága ugyanaz lett, mint volt a Janus Pannonius Társaságé. Azért neveztük Batsányi Társaságnak, mert egyrészt forradalmi név volt, másrészt volt előzménye Pécsett: 1927-ben Kardos Tibor, Kolozsvári Grandpierré Emil és mások alapították. 1946- ban Csuka Zoltán eljött a lakásomra. ahol Kodolányi már hosz- szabb ideje vendég volt, s hárman tárgyaltunk a Batsányi Társaság megalakulásáról, ök mondták, hogy vállaljam el az elnöki tisztet. Az alakuló gyűlés a Vármegyeháza kis üléstermében volt. Kész programmal jelentkeztünk. Miközben a beszédemet mondtam, nyílik az ajtó, s belép Kodály. Rögtön eléje siettem, s melegen üdvözöltem . . — Később felvetődött a szervezet kiterjesztésének gondolata: hozzunk létre Dunántú'on irodalmi és kulturális társaságokat, az Akadémiához hasonló szervezeti felépítéssel. Az egész csúcsszervébe pedig mindegyik társaság egy-egy küldöttet delegált volna. Ormos Gerővel boronáltuk össze a badacsonyi írótalálkozót. Értesítettük a Rodostó panzió vezetőjét, Tatay Sándort, hogy fogadjon minket. A meghívottak közül mindenki eljött, egyedül Csuka Zoltán nem jöhetett el. Szombathelyről megérkezett Weöres Sándor, akivel a háború után akkor találkoztam először. De akkor már érződött az irodalmi életben a centralizáció szándéka, így nem folytatódott a dolog ... Bárdost Németh János, aki a városi számvevőségen dolgozott akkoriban. szintén tevékeny résztvevője volt az első időszaknak. — Mindenekelőtt arra a felszabadult légkörre emlékszem, amely jellemző volt a nehéz háborús évek után. Már 1945 márciusában voltak író-olvasó találkozók a bányavidéken és a környéken. A munkások részére előadássorozatokat szerveztünk. 1945. május 15—28 között ünnepi hetek voltak Pécsett. Ez alkalommal avattuk fel Pátzay Pálnak, a Leőwey Gimnázium előtt álló Két nővér c. szobrát is. A művész is itt volt az ünnepségen, s nagyon örült, mert azt hitte, a háborúban elpusztult a szobor. Egyébként a szobrot én fedeztem fel félredobva a város keraktárá- ban. — 1947-ben Miroslav Krleza járt Pécsett. A Glembayak c. drámájából részleteket mutattak be. Csorba Győző olvasta fel az összekötő szöveget. Krleza magyarul köszönte meg a szívélyes fogadtatást A neves író felkereste a hadapród iskolát, ahol fiatal korában tanult. — 1948-ban a centenáriumi ünnepségek alkalmával a Kulturális Egyesületek Országos Szövetsége a dunántúli írókat meghívta Budapestre. Várkonyi Nándor. Kopányi György, Hunyady József. András Endre és én voltam jelen az irodalmi műsoron. — A Sorsunkra emlékezve, eszembe jut. hogy nagyon sok azóta beérkezett írót. költőt először ez a folyóirat indított útnak. Kónya Lajos. Rákos Sándor. Simon István nevét említhetném Utóbbinak először a Sorsunk közölte versét, a „Gvörök! .i?lá^rok”-at, 1946-ban. Szabó Lőrinc Tücsökzenéjéből közöltünk részleteket Kodolányi írásainak rendszeresen helyet adtunk. Jóleső érzés visszaemlékezni az első évekre, a közönség érdeklődésére, a perssé^re Marafkó László a % i
