Dunántúli Napló, 1970. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-11 / 9. szám
I 1970. január 11 »«Tiatitmi ««»to Csurka István: LEBUKÁS E gy szoba belső. Egy modem lakás, a széles, kétszemélyes heverőn fehér, gyűrt ágynemű, az ágyneműben egy, még alvó asszony, s a párnákból, paplanból felbukkanó ébredő férfi. Ébredés, de nem a mcr '"dem ébredések zavartsága, hanem az ablakon besütő nap derűje, kiegyensúlyozottság, egészség. A férfi észreveszi, hogy a felesége ott alszik mellette. Csodálkozik. Az asszony nyolcra jár munkába, mire ő felébred, hétköznap már nincs mellette. Az órára néz, nem érti. Fél kilenc. — Szívem, te elkésel... A nő meg sem mozdul. Almában Is várta ezt a figyelmeztetést — Ma nem megyek be. A férfi kissé meglepődik. — Miért nem? — Csúsztatok. Elmegyünk együtt felvesszük a pénzt és vásárolunk. Á férfi ül az ágyon és maga elé néz. — Velem akarsz jönni a pénztárba? — Igen. Baj? — Szívem, az olyan ízléstelen. Ha egy házaspár együtt jelenik meg a pénztárban... az... az ízléstelen. Mindenki arra gondol, hogy nincs egy vasunk sem... röhögnek, hogy ott áll a férfi mögött az ellenőr... Nem, Szívem, ezt mi nem engedhetjük meg magunknak. Az emberi együttélésnek vannak bizonyos szabályai. A nő még mindig háttal a férfinak, de már maga elé mosolyogva: — Mennyi pénzt veszel felt — Mondtam már tegnap: kétezerötszáz forintot. Igazán nevetséges lenne, ha ezért a piti összegért ketten mennénk. — Jó, akkor írj egy meghatalmazást és felveszem én. — Ml ütött beléd? Gyanakszol? Nem hiszed, hogy kétezerötszázat kapok? —- Most ilyen kedvem van. Szeszély. — Ez felháborító. Mit képzelsz rólam? Vacak háromezer forintért érdemes ekkora cirkuszt csinálni? — Háromezer? — Lehet, hogy felmegy háromezerre. Nem tudom pontosan. — Majd megtudjuk — mondja rá a nő. — Nem is tudtam, hogy te ilyen gyanakvó vagy. — Nem vagyok gyanakvó. Akarok egy kellemes délelőttöt. Veled akarok csatangolni és költekezni. Ezt a pénzt váratlanul kaptuk, terven felül. Ezt most nem kell beosztani ... — Gyönyörű... Nem szeretem a váratlan dolgokat. Nem szeretem, ha egyszer csak olyan oldalról ismerem meg a feleségem, amilyenről eddig még nem ismertem. — Éspedig? — Féltékeny vagy. Mert ex az, csak más a megjeler bM formál». Majd még megérem, hogy belenyűlkál*5 a zsebembe. — Undok vagy. A férfi semmiképpen sem tudja lerázni magáról az asszonyt. A ház előtt tizenegy felé még komorabb a férfi, amint megkerüli a Moszkvicsot, kezében a slusszkulccsal, s az asszony pedig ott áll a járdán, s várja, hogy a férfi belülről kinyissa a jobboldali ajtót, s 6 beü’hessen mellé. A kocsi mosatlan, az asszony megjegyzi, hogy a kocsi piszkos. — Az — hagyja rá a férfi. — Talán nem? — De, persze, de még milyen piszkos. Beülnek. — Szívem, nem tudsz feloldódni? — Nem. — Mondd meg előre... könnyít* a lelkeden. valid be... —, és a pillantása, a mosolya tele van szelíd gúnynyal. — Nincs mit bevallanom. — Akkor mért vagy ilyen morcos? — Megalázó helyzetben mindig morcos ragvok. — Na, jó — mondja az asszony. Most már 6 is eüko- morodik egy kicsit. A pátemoszter fülkéjében fs ketten vannak. Ez már a férfi utolsó lehetősé*#. — Vári meg a folyosón — mondja. — A folyosón? — A pénztárhelyiség kicsi. — Ketten be se férünk? — Esetig kiküldőnek. — Miért? — Zavarod a munkát. De értsd meg, ez olyan blama. Ezt én -nem engedhetem meg magamnak. — Es hogy én a folyosón ácsonogjak? — Tönkre akarsz tenni? — Semmi nem jut már eszedbe? Jól kitervelted, hogy mit csinálsz a plusz-nénzzel? — Nincs plusz-pénz. — Akkor meg? A pénztárba a nő nyit be először. A pénztár nem olyan kicsi, amilyennek a férfi lefejtette. és főleg nem olyan zsúfolt Nem is vár kifizetésre senki, a nagy pillanat egyetlen tanúja — a házaspáron és a pénztároson kívül —, egy nagy, kopott főnixpálma. A pénztáros száraz, vékony ember, az asszonyt, a harmadi" kát észre sem veszi, a kifizetés úgy történik, mint egyébkor, szabályszerűen, csak a férfi ideges. A nő leül a pálma mellé, a fotelba. A pénztáros számolja a százasokat Húszig nincs la semmi baj. A férfi a huszadik után kezd köhögni. És köhög folyamatosan húsztól negyvenhatig. A z asszony szája széles mosolyra húzódik, a köhögés lélegzetvételnyi szüneteiben meg-meghall egy- egy számot, a harmincnyolcat például egészen tisztán, s ezenkívül is: tud mindent A pénztáros egy pillanatra felpillant a fuldokló férfira, aki, gondosan ügyelve a takarásra, hátrafordul egy pillanatra a felesége felé, egy szánalomkérő pillantással, hogy látod, mi lett velem, én nem tudom, tán meg is fulladok. Az asszonyon azonban nyoma sincs a szánalomnak. Sőt, feláll, odalép barátságosan, hátbaverdesd a fuldoklót és a százasokat a pultról egy mozdulattal beledobja a táskájába. A táska szája bekattan, elnyeli a négyezerhatSzáz forintot — Ennyire én sem számítottam — szólal meg a kocsiban — ... Azt hittem“, legfeljebb egy ezrest akarsz elsdn- kóíálni ... de kettőt? A férfi nem szól, vezet.-t- Hajts be itt — mondja az ariszony. — Miért? — Vásárolunk, — Mit? — Veszünk egy ruhaanyagot, — Kinek? — Neked. — Nekem? Ez a legnagyobb csapás. A férfi briefterpasjfttodlk a vb* lánba, legszívesebben fának vezetné az autót — De miért épp nekem? — próbálko-n'k kétségbeesetten. — Mert így igazságos — mondja a nő. Aztán még hozzáteszi: — Ez a büntetésed. Benyúl a táskába és kivesz kétszáz forintot — Tessék. Egy kis zsebpénz. A — Kösz. Tedd a fülem mellé... PÁL IÓZSEF versei: Azok a tölgyek... Azok a tölgyek ágy állnak ott vagy tán e tájon a pásztor MeStrovié faraghatott acél-vésővel fába kényszerítve-szülve az elmúlát s most az anyag szétpattogzott szilánkja ia egyetlen rendben perel idővel végtelennel S hol ez a táj bennem bennem kényszeritl-szflll az elmúlát hogy a szétpattogzott szilánk li egyetlen rendben kláltson-sikoltson s pereljen idővel végtelennel A szerelem A szerelem nem utcasarki lotyé a te mégis mongitó szavak pénzét várod körhintát, tözijátékot és néha már vnrstlis kókler vagyok néha kifestett arcé bohóe miért nem akarod látni as arcomat festék nélkül az öltözőben hiszen az életemet kínálom oly meztelenül oly pőrén hogy az már szégyelnlvalá Már kergeti a szél Már kergeti a szél VfB« Testamentumát pedig Blmbaud rongyos kölykei alighogy odahagyták a pékség ablakát és megindultak a térre kt Napfény harsas a kényes-fényes trombita ta-ra-ra-ra pam-pam a gitár a nép fegyverkeváesné lánya kt tndja a lenge blúzát is gombolni már A két kiéri mellét láttam akár a eriga a szarvacskáit úgy dogja ki napfény harsas a kényes-fényes trombita de megnőttek Rimbaud kölykei A szép fegyverkováesné lánya ki tndja a ott mennek öten ott követik ta-ra-ra-ra-ra a kényes-fényes trombita én magam vagyok az ötödik T (Folytatás ez 5-8s oldalról.) Telefon. Másodnap délután. A vasútállomásról. Hogy ott van-e még az az íróféle? Mert 20 perc múlva indítanak egy hóekét; ha van kedvem, kapaszkodjak föl rá. Félcipőben, nyakkendősen, városi kalappal. Az állomósfőnök, a forgalmista, a mozdonyvezető, a fűtő — mindenki ivott már néhány pohárka valamit, ami a közeli házaknál található, hiszen tegnap reggel óta se menetrend, se vonat, se váltás, csak a hó meg a szél, s mert az ulti sem elég ilyenkor unaloműzőnek. Természetesen, én se maradhattam el e nemes melegítő vetélkedőben : két pohárral gyorsan lehajtottam a váltókezelő invitálására a nagyapja otellójából. Aztán gyerünk, föl a mozdonyra. az ekére! Spriccel a hó, mintha szódásüvegből fröcskölne szembe. Meg a korom! Fogom a kalapom karimáját, a vezető is az orráig húzta a kucsmáját, remélhetőleg semmit se lát, különben nem merné tökig rántani az indítókart. El is jutottunk Böhönyéig. A lábunk fázott-e túlságosan (mert hogy nem futott le odáig az otelló), vagy valóban az égig ért-e a hir- telenül elénk támadt hófal? — nem mérhető ez sem kaliberrel, sem méterrel —, magunkban mindenesetre meg kellett piszkálnunk a tüzet, s evégből találtunk is egy házat, ahol az asztal közepén várt már a bor. Én nem ismerem az ital kémiai összetételét pontosan, sem a felhőjében tébláboló huncut ■^leértetek alattomos szándékait tévedhet ellenül, — egy azonban biztos: a böhönyei hófalat Is áttörtük végül, mégpedig úgy, hogy a masiniszta még mélyebbre húzta előzőleg a kucsmáját, sőt, hátat is fordított és csak amúgy visszafelé lendítette a karját, s így rándította meg a gyorsító gépkart _ Korom, fröcsögés, hópofon megint — de eljutottunk Somogyszo- .big. S ez már főútvonal! Kocsma ott Is. Azaz: utasellátó. Forgalmi csomópont De csatlakozás? Menetrend? — ugyan, ne csináljunk bohócot az úristenből!... Estefelé azonban mégis befutott Gyékényes felől a nemzetközi gyors, melynek hajnaltájt lett volna itt az ideje. Na, talán Dombóvárig eljutunk vele... Ha Baté előtt ki nem ugrott volna a mozdony, a váltók közé tü- remlett hó miatt! Káromkodás, toporgás. tehetetlen düh; kocsma sehol. El kellene tán merészkedni az országút szélére kifászkelődött házakig: hátha tűz mellé telepedhetnénk kicsit Aztán majd csak immáron lesz valahogy. Sejtik otthon, biztosan, hogy mitől késem immáron huszonnégy órája, hiszen az újság mindent megír, a rádió mindent bemond, az egész ország a havat figyeli meg a szelet szidja... Tank. — nem is egy, nicsak ... Hm... A lánctalpak kiválóan alkalmasak a hótaposásra; ejha, fene gortdolta, amikor ilyenre konstruálták! — A dombóvári laktanyából... — nyögi egy mindentudó kamasz. — Csinálják az utat sajátmaguk- sak... — bólint rá a dühös vasutas. — Ruszklk; nem látja • jelzést?! Valóban... — eszmél egyikünk is, másikunk is. Hiszen az alsóállomás mögötti nagy laktanyát mindnyájan ezerszer láttuk a vonatablakból, akik egyébként gyorssal járjuk ezt az irányt Én egy szót se tudok oroszul (talán ez a fiú se magyarul, aki a tetőnyíláson kidugta vastagon védett fejét és intett nekünk), csak nemzetközi karmozdulatok és ösz- szevisszakiáltások keringtek a levegőben, amíg a harcos jármű órmótlan vasaira kapaszkodtunk. Nem a szó a fontos; — ez a szekér is visz valamerre... Kiáltani lett volna kedvem, jókedvűn rikoltani, riszálós mámorban túlüvölteni a pimaszul fütyfl- résző, karmos decemberi szelet — vezényszót harsogva, amint páncélos seregeim élén bevonulok Dombóvárra, fehér ingben, sötétkék nyakkendővel... Ezzel a győzedelmes lendülettel, belülről fűtött feszüléssel a mellünkben és a viszontagságos hideg füstös jeleivel az arcunkon, csak természetes, hogy egyenest az állomásfőnök meleg szobájába rontottunk, mind a hatan-nyolcan, hogy: — most ugyan hogyan tovább, haza, Pécsig? Mégpedig most, tüstént, vagy legalább is minél előbb, ha már idáig eljutottunk! Talán csapzott kedvűnk és kormos ábrázatunk keltette a megfelelő hatást: — ugyanis senki se dobott ki bennünket, hanem az általános felfordulásban egy piros tányérsapkás, aranyvállapos istenség szóbaállt velünk. Tehetetlenségét jelezve szélesen a levegőbe körözött, mondván, hogy 6 csak azt tudja innen tovább indítani, ami befut valahonnan, annak kiszámítására viszont a jósok se vállalkozhatnak. Ronda fintorral méregettük nyilván, mert egy kis szünet után újra megszólalt: — Adok maguknak igazolást róla -— mondta valószínűleg jóakarattal, nem pedig viccből. De egy fülessapkás, nagyfejű magyar íölbődült mellettem: — És azzal mit kezdjek?! Meg- zabáljam?! Mögüle meg rögtön egy vékonyabb hang: — Vagy hazaküldlk csőpostán! Hogy fektesse az asszony helyettem az ágyba!... Hát így nem Jó. Milyen szó használ ilyenkor? A telefon is a forgalmistát ugráltatja, s forrponton kulminál a bolondokháza (legjobb lenne minél gyorsabban megszabadulni ezektől a hangoskodóktól). — Nézzék — vakarja a halántékát —, maradjanak itt, menjenek be a szállóig... aludjanak itt reggelig... addig majd csak történik valami... Ha gondolják, adhatok ötszáz forintot kölcsön, mármint a szállodára... Meg hát enniük is kell tálán, nem? ... Szóval, reggel majd meglátjuk, mi is okosabbak leszünk. Telefon, vezényszavak, futás, igenis; — nem ér rá, hogy tovább alkudozzék velünk. Egyikünk-másikunk tarolna Is már inkább kifelé. Némelyik ugyan még forgatja a fejét (talán az ilyen uk-muk-fuk fölkínált ötszázas nyugtalanítja a fantáziáját), — de értelmes szó nem kívánkozik elő. Ilyen könnyű hát megszégyenülni?... Ennyire pukkanás-hamar lelohad a győzedelmi mámor?... Egy-két fujtatás, és a kidüllesztett mell máris behorpad?... Bár a hó olvadna ilyen gyorsan. Vagy legalább a szél szűnne már... — Várjanak csak... — szól utánunk az előbbi aranygalléros, s ezzel megint megszégyenít bennünket — A fürdővonat mindjárt bejár... Még hogy a fürdő... — ugyan ne vicceljünk már! De. így becézik nyáron a Fonyódig közlekedő közvetlen vonatot, amely most természetesen még a közelébe se ért a Balatonnak, s csupán annyiban hasonlít „fürdő” rokonához, hogy nem szokott behúzni a dombóvári nagyállomásra, hanem az alsóról lekanyarodik a deltán nagy ívben Pécs felé. Most azonban berendelték ide. — Arra szánjanak föl! A mozdony majd körbejár, eléje köt, aztán indul Azt Is nehéz kinyögni, hogy: — kö-köszönjük... De 6 egyáltalán nem várja, hanem végképp otthagy minket: — intézkednie kell, hogy a hangszóró is bemondja: — Aki Pécs felé igyekszik: személyvonat bejár a harmadik vágányra. Figyelem, figyelem: aki Pécs felé igyekszik... Kiss Attila rajsa.
