Dunántúli Napló, 1970. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-25 / 21. szám
1970. Január 25. 7 »tiTiflintmi nat»i® D. KÓNYA JÓZSEF: CSAK ENNYI... A megboldogultat vagy kétszer láttam életemben, • amikor megkaptam a táviratot, csak azt éreztem, amit egy véletlenül megpillantott temetési menet is kivált belőlem. Egy kis szorongást, s valami torz örömet, hogy tulajdonképpen nem sok közöm az egészhez. Ha családom történetesen nem utazik külföldre, talán sohasem látom meg ezt a kukoricatáblák közé bújtatott apró temetőt. De elutaztak, s én éppen eleget éltem falun ahhoz, hogy tudjam: az életben nem bocsájtanák meg a d-iek — s emiatt az elhunyt hozzátartozói sem —, ha senki sem jön el a család képviseletében, önkéntelenül az újságok protokollrovata jut az eszembe: a minisztérium képviseletében ott volt.. « © A kollégám viccel: — Látod öregem, ez az életszínvonal! A paraszt ünneplőben megy kapálni. A parasztbácsi tényleg ünneplőben van. Jól szabott szürke öltöny, fehér ing, nyakkendő nélkül. A kapát suta tartással a kezében viszi, egy világért sem vetné a vállára. Érzi az ünneplő és a kapa kontrasztját. — A temetésre jöttek? — Igen. — Hát csak Jöjjenek velem. A többiek még a temp* lomban vannak. ■— Megkéstünk egy kicsit. — Értem én. Nem mindenki megy a templomba. A kollégám kényszeredetten velem tart. Azt még szívesen vállalta, hogy elhoz ide az isten háta mögé, de a temetéshez nem fűlik a foga. Szótlanul ballagunk. Legalább kérdezni kellene valamit, de nem megy. © A mflvlrág-keresfcedő úgy ajánlgatja portékáját, mintha gatyát árulna. „Ezt a lilát tessék, vagy inkább azt a fehéret ott a sarokban, tetszik látni, nem azért mondom, de az egyenesen gyönyörű.” Semmi hangulatom esztétikai vitába kezdeni, kérem a fehéret A gyönyörű fogalma ugyan egész más élményekhez kötődik bennem, de ez a kereskedőnek természetesen tökmindegy, ö abból él, hogy mások meghalnak. És nem is rosszul. Százötven forint a nagyon mértéktartó ízléssel összeeszkábált koszorú. Lehetne háromszáz 1». Ki az ördög filléreskedik ilyenkor? — Nem, nem kérek szöveget, maradjon Így, ahogy van. — Dehogyis uram, Így nem fair az üzlet. A szalag benne van az árban. — Vonja le belőle. — Á, azt nem lehet kérem, így van kikalkulálva. Meg aztán kell a szalag, különben honnan tudnák, kitől van. — Azt már amúgy sem tudja meg. — Nem szegény, isten nyugosztalja. De a rokonok kérem. Ugye először megy temetésre? A szöveg bárgyú és ízléstelen: „Örökké Hájé szívvel búcsúzik tőled szerető bátyád” természetesen egy K-val, a „bátyád” viszont nagybetű. Ha valaki megtalálta az út- raélen, biztosan nagyot nézett. Micsoda szentségtörés egy koszorúszalagot elveszteni! A kereskedő idétlen bájvigyorral az ajtóig kísér: — Legyen szerencsénk máskor is, o A temetőben nagyon sok a dupla sfrboít: „Keresztes János 1902—1967. Alatta: Keresztes Jánosné (Mácsik Julianna) 1913—19_j Gondolom, a kőfaragó ezt is belekalkulálta az árba. Csak értesíteni kell, s néhány perc alatt odavési a hiányzó két évszámot A mester legfeljebb 86 évre saccolja Julius néni életét Ez kockázat. Ha netán tovább él, az első két számot is meg kell faragni. A két öregasszony rovargyűjteménybe illene. El Is tudom képzelni alattuk a címkét: „temetőbogarak”. Napra tudják — mondják is — kit mikor szólított magához az Istái, milyen idő volt a temetésen, hányán jöttek el, mekkorák és milyenek voltak a koszorúk, sírt, vagy csak tettette az özvegy. Továbbá: „Katót tegnap úgy megverte az ura, hogy csupa kék a mejje meg a nyaka és biztosan el se mer jönni a temetésre, a Bakosné már öt hónapos terhes és a Janikát szerdán megint Pestre vitték egy professzorhoz...” A részleteket tőlük hallom. A megboldogultat kétszer vitték kórházba, de hiába adott a Maris annyi pénzt, napról napra csak rosszabbul lett. „Én már tudtam, mi lesz szegénnyel, láttam rajta. Már olyan beteg volt szegény, hogy a bort sem szerette. Meg is mondták szegény Marisnak, hogy nem lehet megmenteni. Pedig szegény Pista bácsi még élhetett volna. Állítólag rák. Állítólag tüdő. Azt mondják, a szíve...” A Pista bácsi egyébként vagy húsz évvel volt fiatalabb náluk .;. Fiatalember kaptat fel a lejtőn, kocsikerék nagyságú koszorúval. A szeme könnyes, elég nagy erőfeszítésébe kerül, hogy meg tudjon állni a lábán. — Ide temetik? — Látja. — A Kajári Laci bácsi mellé? — Oda. Artikulátlamul tör fel belőle a zokogás. — Szegény Pista bácsi! Az életben is szomszédok, meg a sírban is. Az életben is... — mondja és sietve eltántorog a ravatalozó mögé. Amikor megszólal a lélekharang, kipakolják a koszorúkat. Egy bamainges férfi nagy műgonddal rendezgeti, miközben fütyörészik. A „lila orgonákat” fújja. Akkor hallgat el, amikor a gyepes temetőoldalon felfelé kapaszkodik egy vadonatúj Wartburg. Első ülésén az özvegy. © Körülbelül százan lehetünk. Vizsla szemek a koszorúk szalagjainak feliratát kutatják. Köztük az enyém is, de anonymus. Ez az érthetetlen dolog birizgálja a kedélyeket. „Azt mondják, volt valami nője ...” „Szegény Marisnak nem lehetett gyereke. Lehet, hogy...” Nyugodtan beszélnek, a kutya sem tudja, ki vagyok. A két öregasszony elemében van, végre hallgatóságra találtak. .. Már a bort sem szerette..,'' Szőke nő, szemfiTV»e», uudut ítómi tevékeny. — Maga kicsoda? Kedvem lenne azt mondani, hogy az egri apátplébá- nos, de ijedten döbbenek rá, hogy temetésen vagyok. Megmondom. — Miért nem az apja jött? Megmondom. — Akkor ne itt ácsomogjon. Magának ott a hely« a bal oldalon, az özveggyel szemben. — Röntgenszemeik kíséretében odarángat, két házaspár toporog már ott, mögéjük állok. A szőke megint jön, idegesítően suttog: — Nem oda! Melléjük. Engedelmesen helyet szorítanak. Eszi őket a kíváncsiság, hogy ki vagyok, de eszem ágában sincs bemutatkozni. Nem szólítottak fel. Egy órája várunk a tűző napon. Megtudom ml az a halotti csend. A kis dombról látni a falut, a kukoricás piszkossárgáját fekete foltok tarkítják. Rájuk várunk. A paphoz egy asszony is tartozik. Jó harmincas, barna ruhában, zöld blúzban. Énekel. Szépen intonál, tiszta csengésű hangját az öregasszonyok hátborzongatóan fals kórusa sem tudja elnyomni. Egy asszony elájul. Azt mondják, „minden temetésen Így szokott”. Az özvegy sírógörcsflt kap. Mögöttem suttognak. „Ne mondd, már nyolcadikos! Hogy múlik az idő!” „Nem élnek együtt?.;." Zsong a tömeg. Hirtelen csend lesz. A halál dobol ritmust * koporsón. Az özvegy a sírba akarja dobni a koszorút. — Jaj ne! Kár lenne ... Bedobják. A kereszten alig látszanak a kályhaezüsttel festett betűk. „Élt 53 éveft”. A koszorúkat a sírra helyezik. Ketten összekapnak azon, hogy leszedjék-e a celofánt vagy sem. Leszedik. A férfiak rágyújtanak. e Cstrkepapríkás, marhapörkölt, bor, páBnha. Általános káderezés. Negyvenkettedszer is elmondom, ki vagyok, negyvenkettedszer törlöm le a felismerést kővető rokoni csókokat. Kollégám már cseppet sincs vicces kedvében. Egy hajósegyenruhás öregúr lerohanja. Sose látták egymást. — Hogy vagy Janikám? Tudod, tisztára olyan vagy, mint az apád! Kollégám nem tiltakozik. Tényleg olyan, mint as •*>— Na vegyél még! ügy nézel Id, min* egy gfilart*. Az özvegy fel zokog, közelebb tolja a tálat — Amikor egyszer katonakorában hazajött, kezdte. — Emlékszel? Csakúgy virtusból képes volt... — Akármit mondasz, ő volt a legstrammabb hármő- tok közül. A Rozinak Is.. i — Szegény Pista!A légynek se... Amikor.«. — Merjél még anyjuk, úgy megéheztem, mint a >wMb. — Csak a torkodon ne akadjon. — Jó lenne, mi? Ne félj, én sorra eltemetlek benneteket Tányércsörgés, cigarettafüst, emésztés. — Nem tanul a rohadt kölyök, hiába mondom neki. — Olyan nehéz fejű, mint az apja, mi? Az első halk kuncogás. — Te hallgass, te csak faiskolába jártéi! — Téged még onnan is kivágtak! Az első őszinte hahota. — Tisztán, vagy szódával? — Fele-fele. — Idd már meg, nem fogak rátöttent’. — Egészségünkre! — Jó kis bor ez, hallod! — Megjárj*« o A postásldsasszony kék ironnal húzza alá a szavakat. „A temetés rendben megvolt A rokonok csókoltatnak”. A kék ceruza egy pillanatra megakad, a csinos kislány kicsit elbiggyesztá az ajkát — Ennyi az egész? — kérdi. SÓLYMOS IDA: BÁLVÁNY I Toronnyá lökjük föl magunkat: egy pillanatra észrevégy! acsargásunk, hálánk is untat, mint pihenőt a csőcselék. Gyűlölünk vagy térden imádunk ócsárolunk vagy elvetünk, kötésig mítoszodban állunk: titkodhoz közelebb legyünk. Te vagy a mérték és a szépség, az erő és a hallgatás, és lehetetlen, hogy megértsék, ml benned a „valami más” — egyetlen és átláthatatlan, kit nem tisztázott még a szó, gondolunk reád szakadatlan, s a név, mit rádkötünk, fakó. n Iszkolsz menetiránynak háttól. Utánad nézünk. Homlokod nagy holdja profilból halállal szeretkezik — jó, ha tudod ... Szigorúságod elveszejt, mert cudar kihívás, hogy elássa szive kintornáját, kit megvert Inkvizitor-csönded varázsa. KI élhet meg csak hallgatáson? Rád gondolok s nincsen a kínra időm; követelésre váltom: kell annyi, hogy testem kibírja, amit elmém kiszabott néki — méltó csak így leszek magamhoz Kívüled van-e, aki érti az erőt, mely bennem kihajtott? m Nem. Nem születtem álmodásra. Plebejus-düh tanított várni ■ nézni amint a fenség szárnya csukódik összébb — vonja bármi... nem születhettem tétlenségre! az utak inognak alattam, s kibicsaklik a cél reménye. De mit tehetnék? megtagadjam? Te az erő, a hallgatás vagy, s gyáva én, mert kiáltozom. Te: kripta, mit hangomnak ásnak, én: szaladó talp a havon. Biztonság alanya és tárgya, tisztaság lakja nevedet! kertemnek az eső, a trágya — kit imádok • kinevetek. Igaz fia volt nyugtalan századának, felkelések és bukások útján súlyos válságok között forradalmosodó hazájának. Néhány hónappal azelőtt született Moszkvában, hogy Napóleon betört az ósi városba és a Kommün kikiáltása előestéjén halt meg Párizsban. Életútjára rányomta bélyegét a dekabrista felkelés, ennek bukását követő nyomasztó reakció, a lengyel nép két szabadság- harca 1830-ban és 1863-ban, az Európán végigsöprő forradalmak 1848-ban, az orosz parasztság egyre fenyegetőbb mozgolódása az ötveKONDOR BÉLA A mai magyar grafika Immár határainkon túl is jelentősnek tekintett fiatal mesterének, Kondor Bélának műveiből 12 válogatott lapot jelentetett meg a Corvina. E lapokon Kondor művészetének legjellegzetesebb vonásaiban gyönyörködhetünk. A szürrealizmustól a konstruktív szerkezetig terjedő ív egy sokoldalú, a mesterség eszközeit a virtuozitásig birtokló művész álmairól és eredményeiről valL GONDOLAT nes évek végén. Gazdag, orosz nemes atyja nem engedte, hogy természetes fia a Jakovlev nevet használja, így német anyja beceszava — mein Herzchen — lett halhatatlanná vált családneve. Kritikai magatartása miatt bebörtönözték, majd nyolc évig vidéki száműzetésben sínylődött, a politikai harc lehetőségeitől megfosztva irányregényekben (Krupov doktor. Ki a bűnös?) tarta fel hazája gúzsba kötött társadalmának vergődését. A 48-as forradalom Párizsban éri, a munkásforradalmárok kivégzése kiábrándítja a nyugati demokráciából, a kapitalizmust félresiklásnak tartja a társadalom fejlődésében és egyre Inkább — hazájára gondolva — a paraszti szocializmus lehetőségében hisz. Herzen a nyugtalan Párizsból Londonba költözött, ahol az ötvenes években menedéket találtak a legyőzött európai forradalmak vezérei: Kossuth Lajos. Garibaldi, Mazzini, Sztár) ijzlav Vorcel, Ledru Rollin. Itt alapította meg a szabad orosz sajtót. Az Északi csillagban és a Harangban elsőnek mutatta be Európának Oroszország másik arculatát: a cári barbárságot, a nép elnyomatását és hazája legjobb fiainak töretlen harcát a nép felszabadításáért. E folyóiratokban jelentek meg Puskinnak, a dekabristáknak és másoknak otthon betiltott művei. A Haranp-ban látott napvilágot óriási feltűnést keltett műve: A forradalmi eszmék fejlődése Oroszországban. Lenin tüzetesen és kritikusan tanulmányozta Herzen műveit, azt írja róla, hogy „nagy szerepet iátszott az orosz forradalom előkészítésében.” Forradalmi gondolkodásban „a 40-es évek Oroszországában olyan magasságba tudott emelkedni, hogy egy szinten állt kora legnagyobb gondolkodóival". Selymes Fereaa * 1 I HERZEN
