Dunántúli Napló, 1970. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-25 / 21. szám
6 Dtmantmt t?70, Január 23. Egy múzeum, amelynek minden darabját a múzeum alapítója készítette. Mert voltaképpen a vasművesség múzeumának tekinthetjük Bieber Károly Munkácsy-díjas kovácsművész műtermét. A hetvenhét esztendős mester több mint hatvan éves pályájának majd minden elkészült művéből őriz itt egy példányt. Megtalálható a szeretettel óvott tárgyak között a fiatal Bieber Károlynak még Ferenc József idejében készült szabadulási remekétől, az immáron európai hírű művész legutóbb tervezett modern lámpájáig minden, ami szép csak formálható a kovácsüllön megmunkált vasból. Hivatalos besorolás nélkül is múzeum ez, egy kivételesen szorgalmas és tehetséges élet gyümölcseinek szép és mindig gyarapodó gyűjteménye. M. G. Hazin: Egy elrontott betű BESZÉLQETÉS PÁL RITÁVAL Á llok a kétszárnyú vaskapu előtt. A kapuk köralakú felső részét fémháló alkotja, amelyen bádogból készült betűkkel ez áll: Arbeit macht frei. A munka felszabadít Auschwitz. Ide, ehhez a beton peronhoz tolatja a mozdony a szerelvényt Amiga mozdonyt le nem kapcsolják, addig a vagonajtókat nem nyitják ki: mozdonyvezető, fűtő... Minek legyenek tanúk? Aztán a zárak megcsörrentek, a deportáltak tömege kiözönlött a peronra. Ezeknek az embereknek eddig hazudtak, tartották bennük a hazug reményt. Immár felesleges hazudni. A lágerbe érkezőket magas tányérsapkás tiszt üdvözölte. — Figyelmeztetem önöket, hogy nem szanatóriumba, hanem egy német koncentrációs táborba érkeztek — a tiszt felemelte a kezét, amelyen gyűrű fénylett. — A táborból csak egy út vezet ki — a füst járaton keresztül. De ez az üdvözlés még nem jelentette a hazugság végét. Arbeit macht frei: Normális, nem gótikus írás. Nyomtatott betűk, bádogból kivágva. Ügy figyelek magamra, mint egy idegenre. Akárcsak egy műszerre, amelyről le kell olvasni az adatokat. Miért van az, hogy a „B” betű hibás — a felső hurok nagyobb az alsónál. A pillanat tört része alatt valamilyen homályos titok villant fel. Meglehet, hogy nem, ez nem talány. Mit jelenthet egy rossz betű? Nem bocsáthatom meg magamnak, hogy nem gondolkodtam el ezen a hibán. Nem gondoltam azokra a kezekre, amelyek bádogból kivágták ezeket a betűket. Bizonyára az auschwitzi benyomások súlya is bűnös emiatt. Vajon az az ember, akit maga alá temetett a hegy, érez-e különbséget a teherben, ha a hegy még egy vércseppet magába szív? Vezetőnk, aki maga is a láger foglya volt, barakkról barakkra vezetett minket, fukaron magyarázott. S mesélt arról a humorról, amely itt, Auschwitzban született M. G. Buzin »oldva! írd, s „Kodrl” . című folyóirat szerkesztő bizottságának tagja a Jelenkor vendégeként két hetet tőit megyénkben. Ebből az alkalomból közöljük a fenti Srá... Valamelyik náci egy kereskedőtől pénzt kért kölcsön. Persze, az anélkül, hogy egy szót is szólt volna, adott. — Hiszen te engem egyáltalán nem ismersz — csodálkozott a náci. — Még csak meg sem kérdezed a nevemet, hogy alkalomadtán ... — Felesleges — legyintett a kereskedő. — Engem nem izgat ez az adósság. Nézzük csak — maguk elvették Rosztovot, aztán visszaadták. Elvették Szmolenszket — majd visszaadták. Hát, hogy is nyugtalankodnék! Ügy tűnik Auschwitz — „vidám” hely. Itt anekdoták is születtek. — Például, mi a különbség az óra és Huderin német páncélos tábornok között? — Az óra azt mondja, „tik-tak” és kérlelhetetlenül megy előre. Huderin azt mondja „Tak-ti-ka”, és kérlelhetetlenül vonul vissza. — Apropó — mondja a vezetőnk, — nemrégiben egy újabb részletet tudtam meg... A kapun lévő felirattal függ össze... N emrég Auschwitzban összegyűlt egy maroknyi életben maradt lágerlakó. Megérkezett Wroclawból egy idősebb, beteges bádogos is, félénk és csendes ember. Szó nélkül végighallgatta bátor társainak emlékezését. A földalatti ellenálló csoportokról. A szökésekre való előkészületekről. A bádogos hallgatott. A beszédek közötti szünetben zavartan odament az egyik volt ágyszomszédjához. — Tudod — kezdte — én vágtam ki a kapu feletti betűket ... — Nocsak... — csodálkozott a társa. — Természetesen, én kis ember vagyok, — s lehajtotta a fejét. — Túlságosan kicsi ahhoz, hogy az ilyen nagy hazugságot legyőzzem: „Arbeit macht frei”. De a lelkiismeretem. a táborban sem hagyott el, s nem tudtam volna simán leírni ezeket a szavakat... A bádogos minden betűt görbén akart írni — akkor viszont fejét vették volna. Rendesen leírni viszont a lelkiismerete nem engedte. És a bátortalan lélek — legyen, ne legyen — megkockáztatta, hogy egy betűt elront. A beteg bádogosnak úgy tűnt, hogy az újonnan jött foglyok, kiválasztáskor pillantásukkal végigfutnak a jelszón és megütköznek a különös betűn. Azt érzik majd, hogy hazugság. Szörnyű hazugság. V akmerősége, szemmel- láthatóan, észrevétlen maradt. Mind a barátai, mind az ellenségei számára. Még a lágerparancsnok sem kötött bele. De önmaga számára figyelmeztetés volt. S a csendes wroclawi bádogosnak az az egyetlen elrontott betű segített túlélni mindent.,, (Oroszból fordította: Marafkó László) Amikor tavaly az Üj írás interjút készített fiatal írókkal, volt olyan prózaíró, akinek életében egy novellája jelent meg. Pál Rita elbeszéléseit eddig az Üj Írás, az Élet és Irodalom, a Tiszatáj, a Napjaink s természetesen a Jelenkor közölte. Nyilatkozni viszont most nyilatkozik először. Bár — mint elmondotta — egyszer már megpróbálta, éppen tavaly, a fiatal írók Lillafüreden megrendezett konferenciáján, de nem nagyon sikerült. — Nem akart már korábban összegyűjteni egy kötetre való novellát? — Ha a mennyiséget nézem, már kikerekedhetett volna előbb is egy kötet, de nem bántam meg, hogy késik, mert azóta írtam néhány olyan novellát, amelyet feltétlenül beletartózó- nak vélek. Még két-három írás van hátra, s körülbelül tavasszal elküldöm a kötetet a kiadónak. Jelenleg a felszabadulási irodalmi pályázaton dolgozom. — Nálunk általában megkülönböztetett tisztelettel kezelik az írónőket. Mintegy elismerve a férfi írók gyanakvását. Milyen érzés prózaírónőnek lenni, természetesen így, egybeírva? — Sem előnyként, sem hátrányként nem jelentkezett az, hogy nő vagyok. Tulajdonképpen egyetlen szerkesztőséggel sem személyes úton kerültem kapcsolatba. Természetesen, hogy prózát írjon valaki, ahhoz erősnek és határozottnak kell lennie. Pál Rita Hosszúhetényben tanít. Előtte 8 éven keresztül hivatalban dolgozott, s mellette végezte a tanulmányait. — Rengeteg embert ismertem meg ezalatt, s megtanultam, mit jelent az, valamiért harcolni. 1958 óta vagyok pedagógus. Üj helyemen jól beilleszkedtem a tanári karba, örülök, hogy jó a gyerekanyag. Száz gyerekem van. Írja meg, hogy a VII. a. osztályfőnöke vagyok, biztosan örülnek majd a gyerekek. — Mennyit foglalkozik írással? — Túljutottak! azon a korszakon, amikor mindent meg akarunk írni. Most már szelektálok. Ami tanításon felül marad, azt az időt használom ki. Reggel fél 6-kor kelek, busszal utazom Hosz- szúheténybe, tanítás után vissza. Évente 8—10 novellát szoktam megírni, bár mindez függ attól is, milyen hosszúak. Fáradtságomon a munka és a gyermekek sze- retete segít át. — Mesterei, példaképei? Kiket szeret legjobban? — Egy szóval talán úgy válaszolhatnék: mindent, ami modern. Az amerikai prózát, Hemingwayt, Gelléri Andor Endrét, Szabó Lőrinc a legkedvesebb költőm. Szeretem a modern képzőművészeti törekvéseket. Van Gogh, Csontváry képeit. Mint nő, fokozott érzékenységgel fordulok a saját írásaimban is a pszichológiai problémák felé. — Mennyire érzi szükségét termékeny alkotói, közösségi légkörnek? — Lillafüreden vettem észre, milyen fontosak a rendszeres találkozások, csoportok. Abban a lelkes légkörben mindenki fontosnak érezte önmagát, s azt, amit csinál. Az ilyen atmoszféra előreviszi az embert. A fiatal pécsi írók csoportjába én később kerültem be, s ahogy látom, éppen mostanában ritkultak meg a találkozásaik, rendezvényeik. — Mit tervez a felszabadulási pályázatra készülő kisregény után? — Egy újabb kisregényt, amely már egy éve érlelődik bennem. A témát már feldolgozták, bár kevesebbszer, mint amennyire izgalmas. Legutóbb talán Raffai Sarolta foglalkozott vele. Némileg önéletrajzi jellegű is lesz. Arról írok, mit jelent, ha valaki eléri azt, amit szeretett volna, amire áhítozott, pedagógusként dolgozni kezd. Mennyire meghatározók az első benyomások, s kik azok, akiknél jelentkezik az elpos- ványosodás veszélye. Tanításom első évében én is hasonló veszélyeknek voltam kitéve, de szerencsére túléltem, s maradtam, aki vagyok. Marafkó László . PÁL RITA: A méhek még feléledhetnek — Ideje lesz hazaérni. Talán így íz megfagylak már a méhek. A cukor, amit kaptak, elég lenne, de a hideg... S ha nem tömtem be eléggé a kaptárokat szalmával? Havat hordhatott be a nyílásokon a szél... akkor pedig megfagytak. Az asszony nem értette, amit • férfi mind. — Nyitott, üres lesz a házunk — felelte válaszként — biztosan betörtek ... A kisfiú előttük bukdácsolt, makacsul cipelte ázott mackóját. Meg laiszod a Mécsén, és tompán, elmosódottan a város, A férfi megigazította az egyre nehezedő hátizsák szíját. — Hatna nem j agyiak meg egészen ... tüzet rakok, meleg füst, levegő... attól feléledhetek — fűzte tovább gondolatait, most már csak magának. A hóbuckák nőttek. A szél megvadult, hátbakapta őket, szinte orrabuktak. A kisfiú lassan, egyre lassabban ment legelöl. A pelyhek már nem voltak játékosak, kedvesek, mint reggel, induláskor. Vakítottak, szúrtak, mély, süppedő gödrökbe csalogatták a lábát. Az asszony összehúzott szemével nyugtalanul követte a gyereket; még nem sír, nem is áll meg, de ha öez- szecsuklik, s beledől a hóba ... Megéheztek, a latyakosra ázott kW koricakenyértől émelyedtek. A hideg már csak fájt. Maró, nehéz fájdalommal harapott a húsukba. A félhomályban házat, falut, tanyát kutattak. Talán eltévedtek... lehetetlen... reggel óta jönnek és sehol egy ember, füstoszlop, kerítés. Az utat kétoldalt az eperfák jelezték, nem szabad letérni, nem szabad letérni... A házat alig vették észre. Hirtele* tűnt fel, nem remélt csoda! Tüdejük sípolt, percekig nem jutottak szóhoz. (VÍG ISTVÁN RAJZA) A meleg alattomosan tört összefagyott testükre. A gyerek sikoltozott, lefogták, hogy ne szaladjon ki a hóba. Az öregasszony előkeresett egy szem kockacukrot, nekiadta, aztán még egyet. — Nincs semmink — mondta — szívesen megkínálnálak benneteket. — Van itt még... valami helyféle, ahol éjszakázhatnánk? nézett körül « férfi. — Semmi. Csak ez az egy szoba, egy égy — válaszolt az öregember. — Hát akkor ... — A faluba most már könnyen beértek, nincs messze. De hogyan is indulhattatok útnak ezzel a gyerekkel? — A városból jövünk. .4 lányunknál voltunk, az ostrom alatt. De hát most... a németek kimentek, az oroszok bejöttek. Mire várnánk? Vonatra? A sínekbe bomba csapott. És ez a hó is... A méheim pedig megfagynak, vagy éhenhalnak. Amikor házasodtam, ajándékba kaptam egy rajt. Újabb és újabb kaptárakat csináltam ... Ritkán csíptek meg a méhek. Ismertek. Most hagyjam őket elpusztulni? — Aztán hogy néznek ki azok a...? — kérdezte az öregasszony. — Az oroszok? Hát... olyan vastag posztóköpenyesek, hátukra szíjazott csomaggal. A dombon jöttek lefelé. A Rókus dombon. A kútnál, ahol az a forrás van, a lovaikat itatták... aztán a pincében vártuk, mi lesz? Másnap zörgettek ránk páran. Nem értettük a szavukat. Zsírt, húst, kenyeret szedegettek elő... s egyre a lábosok felé mutogattak. Éhesek voltak. A feleségem főzött. Paprikást. Mi is ettünk... — Akkor... hát úgy gondolod, akkor talán két ilyen öregnek sincs félnivalója? Pedig a malmos azt hallotta a rádióban ... — Hazudott a rádió. —■ És amúgy... szóval, amúgy hogy néznek ki? — folytatta az öreg ember. — Katonák. Fáradlak. Biztosan fáradtak. Olyasféle az arcuk... és hát az a seszínű posztóköpenyük. — A faluban akárkihez bemehettek — kiabált utánuk az öregasszony — nagy falu az.... és az emberek most örülnek minden hírnek. — Talán nem fagytak meg egészen — gondolta útközben megint a férfi — még idejében hazaérhetünk. Lehet, csak elbódultak a hidegtől, éhségtől, de azért maradt bennük élet. A melegtől ... attól még feléledhetnek... i t
