Dunántúli Napló, 1970. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-25 / 21. szám

wmfsswfeH, 5 Székely Dezső: Táncol a hó Kőddel megrakott tornyos esték, világjáró téli hajók, ti hozzátok, mint drága selymet, földünkre a hótakarót; a tűlevelű erdei csönd vasárnapi fenyőszagát; a reményt, mire leborulnak árvák, özvegy édesanyák; a jég ábrándos rézkarcait: pálmát, alvó ezüst mesét, s a némaságra Ítélt fáknak zúzmarát, a tél ékszerét..» De jó ilyenkor hazatérni hófuvásos mély utakon, hol a cserjésben kopott gyásszal gubbaszt a szárnyas unalom. De jó ilyenkor fázós ujjal kopogtatni egy ablakot; s hogy szivenűt a fösvény válasz: „Férjhezment!” Vagy: „Elutazott!” S jönnek a lomha, ködös esték, éjbevesző téli hajók... Táncol a hó és betyár szél fuj emlékednek takaródét. KITEKINTÉS Kulturális mozgalom Lengyelországban A KULTURÁLIS moz­galom Lengyelországban csakúgy, mint a többi szo­cialista országokban nagy tömegsikert ért el, A kulturális mozgalmat mi úgy értelmezzük, hogy az emberek nem csak részesül­nek a kultúra áldásaiban, hanem maguk is tevékeny részesei annak kialakításá­ban. A lengyel kulturális poli­tika arra a tételre támasz­kodva alakítja a társadalom művelődését, hogy abban az egész nép tevékenyen vegye ki a részét, hogy önmaga is segítse elő felemelkedését Attól függetlenül, hogy a színház, a televízió, a rádió A cikk nenije néhány a»- plg megyénk vendége volt, ez alkalommal bocsátotta szerkesztőségünk rendelkezé­sére írását. Á modem könnyűzene stíluskorszakai A könnyűzene — korunk közkedvelt zenei műfaja — összetett fogalom, ■ mint ilyen több stílust, azok kü­lönböző korszakait foglalja magában. Olyan önmagát állandóan megújító művé­szet, melyben nehéz a hul­ló és az álló csillagokat megkülönböztetni egymás­tól. Könyörtelen világ ez, ahol egy-egy dal, sőt egy- agy stílus, egyik napról a másikra a porból a csilla­gokig emelkedhet, hogy on­nan megkopottam fényevesz- tetten hulljon vissza a sem­mibe. A teljesség igénye nélkül most e műfaj leg­újabb irányzatainak lénye­gét próbálom érzékeltetni. Ahogy évekkel, évtizedek­kel ezelőtt a jazz, napjaink­ban kétségtelenül a beat ze­ne kisugárzása a legszámot­tevőbb. Annak ellenére, hogy különösen a legifjabbak kedvenc stílusa, máris olyan listásai mutatkoznak, amire feltétlenül fel kell figyel­nünk. A Beatles-együttes stílusával új korszakot nyi­tott a könnyűzene történe­tében, pedig 8—10 évvel ez­előtt, kezdeti korszakában nem sok jövőt jósolhattunk .neki. Egyszerű harmonizálá­sával, gyermekes dallamvi­lágával olyan primitívnek hatott — különösen ha az akkor már fénykorát élő jazz-el hasonlítottuk össze — hogy nem is vettük ko­molyan. Legfeljebb az ifjú­ság olyan átmeneti hóbort­jának telein tettük, ami nem tarthat sokáig, előbb-utóbb meg fog bukni. A beat eredeti primitívsé­ge (mert valóban az volt) csak nagyon rövid ideig tar­tott. Ekkori művelői (pl. Beatles; Rolling Stones együttes) hamar felismerték, hogy zenéjük nagy hatással van karunk ifjúságára, de azt, hogy képes forradalmi vál­tozásokat is előidézni, ak­kor még nem gondolták. Pe­dig a kezdeti sikerek oly biztatóak voltak és olyan ösztönzően hatottak, hogy a monoton egyszerűséget öt­letgazdag, de tudatos meg­formálással — szinte észre­vétlenül — korszerű zenévé alakították, hadat üzenve ezzel az addig divatos ösz- szes tánczenéjjnek. Mert a beat is tánczenének indult, még ma is táncolnak rá, hi­szen számainak kisebb ré­sze íródik kimondottan „koncéért” célokra, s több­nyire azokra is lehet tán­colni. Ami mégis megkülön­bözteti az addigi tánczenék­től, az abban a hatásban keresendő, melyet az elekt­romos gitárok új hamgszíne, a falzett hangon énekelt vokál szólamok, a basszus és a dob megváltozott, de vé­gig exponált ritmusai, s mindezek óriási hangereje váltott ki korunk ifjúságá­ból. Maga a beat-zene is sokrétű, szinte minden je­lentős beat-együttes stílusa különbözik a másikétól. (Ma­gyar vonatkozásban például: Illés; Omega; Metró). Ezek a különbségek azért mégsem lényegieké mert a főbb stí­lusjegyek mindig azonosak maradnak. Az utóbbi években Ame­rikában jelentkezett, egy olyan új stílus, amely stí­lusjegyei és előadói appará­tusát tekintve különbözik a beat-tól, s melyet mégis napjaink leghaladóbb, leg­értékesebb könnyűzenei irányzatának tarthatunk. Á neve: Soul music (ma­gyarul; lélek zene — de helytelenül „fekete beat”- nek is nevezik.) A soul mu­sic a jazz és a beat olyan kellemes ötvözete, amely az amerikai négerek, blues to- naii tás aval átszőtt dallamvi­lágát beat ritmusokkal tar­kítja, s ehhez az előadó ap­parátus is igazodik. A szo­kásos beat összeállítás (so­lo-, kísérő-, basszus-gitár, dob, esetleges elektromos orgona) fúvós hangszerekkel (trombita, szakszofon, harso­na, vadászkürt) egészül ki. A soló és vocal (többszólamú éneklés) — a stílus lüktető vénája — pedig olyan zenei igényességgel történik, s ezt a hangszerelés — mely már a big band (nagyzenekar) új hangszínkontrasztjait hasz­nálja — oly tökéletes szink­ronba egyesíti, amihez ha­sonlót eddig csak a jazz produkált a könnyűzenében. Igényes zene, amely már nemcsak a legifjabbak, ha­nem a felnőtt társadalom könnyűzenei szükségleteit is képes kielégíteni. Otis Red­ding, Ray Charles, Aretha Franklin, Wilson Pickett felvételeit minden nemze­déknek érdemes meghall­gatnia, akj tájékozódni kí­ván a mai könnyűzenében. Számtalan rajongója akad Jixni Hendrix a kitűnő né­ger énekes és gitáros jelleg­zetes egyéni ihletésű stílu­sának is, mely tulajdonkép­pen egyik kategóriába sem sorolható, legfeljebb a soul music egyik mellékhajtásá­nak, variánsának tekinthető. A legújabb pop zenei irányzatok is — átvéve Ang­liától a stafétabotot, — Ame­rikában látnak napvilágot. Ilyen az ún. „Underground music” (törvénytelen zene) mely nevéből eredően (tör­vénytelenül) az összes eddi­gi stílust igyekszik úgy ösz- szeolvasztani, hogy az együtt és külön-lcülön is hasson és élvezhető legyen. A tizenévesek legújabb zenéjét — sejteni miért „Bubble Gum” (rágógumi) zenének nevezik. A szintén Amerikában virágzó irány­zat könnyű, gyermekes me­lódiákat, ütemes, jól ritmi- zált kísérettel lát el, hogy ezzel is kielégítse a legifjab­bak szűnni nem akaró lük­tető ritmus utáni vágyát. Bornemissza Géza és a többi tömegkommuniká­ciós eszköznek meghatározó szerepet tulajdonítunk, nem feledkezünk meg arról, hogy a kulturális mozgalom az egész nép öntevékeny moz­galma. Ennek egyik kifeje­zési formája a népi kulturá­lis szövetségek területi te­vékenysége. amelyben a kü­lönböző kulturális érdeklő­désű emberek lelkesen fog­lalkoznak területük kulturá­lis életének alakításával. Kü­lönösen aktívan tevékeny­kednek a fiatal értelmiségiek a kisvárosokban és a fal­vakban. A legaktívabbak közé tar­tozik a gdanszki Művésze­tek Baráti Szövetsége, amely a művészeti és folklór-jelleg mellett a fiatal értelmiség számára kongresszusokat is rendez. A legutóbbi kong­resszus a kulturális munka eredményeivel foglalkozott, ahol a munkastílust és a to­vábbi teendőket is megvitat­ták. Ebben a vitában az or­vosok, agromómusok, pedagó­gusok, az ifjúsági szövetsé­gek társadalmi munkásai, a falusi dolgozók vettek részt. Megállapítható, hogy ezen a téren a legaktívabb munkát a falusi klubok végzik, pon­tosabban: a falusi sajtó- és könyvklubok, a fiatal föld­művelők klubja és a járási kultúrházak. Mintegy 18 000 ilyen működő klub van Len­gyelországban. ÉVEKKEL EZELŐTT kul­turális munka csak a falusi iskolákban folyt. A tanulás befejezése után az ifjúság magára maradt. Azoknak a falvaknak a fiataljai, akik nagyobb helyhez közelebb éltek, ott felkereshették a kultúrházakat, színházakat, mozikat; azok pedig, akik távol éltek ezektől a szóra­kozási lehetőségeket biztosí­tó kisvárosoktól, nagyobb falvaktól csak a kocsmák­ban és helyenként a tűzoltó­szertárakban találtak olyan helyekre, ahol szórakozási igényeiket kielégíthették. Most már a falusi ifjúság szabad idejét kultúrházak- ban vagy klubokban töltheti el, ahol újságot olvashatnak, televíziót nézhetnek, külön­böző öntevékeny együttesek­ben vehet részt, bármely té­máról (megfelelő vitavezető­vel) vitáit rendezhetnek. A kultúrházakban amatőr színjátszó csoportok működ­nek, kamarakórusokat szer­veznek, tánccsoportok tevé­kenykednek, rajz- és más képzőművészeti szakkörök dolgoznak, nem egy helyen igen népszerűek a barkácso­ló szakkörök stb. Sok helyen eredményesen működnek olyan szakkörök, amelyek felkutatják és megőrzik a helyi hagyományokat és mű­remekeket, szellemi felüdü­lést nyújtanak a dolgozók­nak, segítenek a társadalmi együttélés szabályainak be­tartására nevelni a dolgozó­kat. Ha az amatőr színjátszó csoportok — amelyből 10 000 tevékenykedik az országban — munkáját vizsgáljuk eb­ből a szempontból, a követ­kezőket tapasztaljuk: Ezekben a csoportokban nem az előadások színvonala a legfontosabb, mert soha­sem érhetik el a hivatásos művészek színvonalát, ha­nem a mondanivaló. Az utóbbi időben nagy fejlődés tapasztalható azoknál az együtteseknél, amelyek poli­tikai témák feldolgozásával foglalkoznak. Munkájukban az a helyes tendencia érvé­nyesül, hogy az ideológiai tevékenység szoros egységet alkot az esztétikai szempon­tok érvényesülésével. Ez is elősegíti és fokozza a fiatal­ság érdeklődését a mai élet valósága iránt. A KULTÜRHÄZAK TE­VÉKENYSÉGÉNEK másik oldala a klubok módszeres segítésében nyilvánul meg. Ennek a segítségnek a fő formája abból áll, hogy a kultúrházakból instruktorok mennek a különböző klu­bokba és ott sokoldalú tá­mogatásukkal elérik, hogy helyes programot állítsanak össze, jó színdarabokat vá­lasszanak és azt megfelelő­en elő Is tudják adni. A já­rási kultúrházaknak pedig a területi kultúrházak nyújta­nak segítséget, de ettől füg­getlenül a maguk munkáját is ellátják. Hogy jobban el tudjuk képzelni ennek a rendszernek a felépítését, ki kell egészíteni az előzőeket azzal, hogy ezt a munkát az Amatőr Művészek Tanács­adó Szerve fogja át. Ez a szerv biztosítja az instruk­torok továbbképzését a szín­ház-, tánc-, film-, fotóművé­szet terén. Ez a néhány sor termé­szetesen nem adhat teljes képet a lengyelországi kul- túrmozgalomról. Nehéz el­képzelni ezt a kultúrmoz- gaímat más társadalmi és állami intézmények segítsége nélkül, amelyről hely hiányá­ban nincs mód részletesen szólni. JERZY ANKUDOVICZ Száz éve jelent meg a „Háború és béke" SZÁZ ÉVE került Id a nyomdából a Háború és bé­ke utolsó kötete. A munka első évében Tolsztoj elkészítette műve előszavának néhány változa­tát, de a végleges előszó csak a tizenötödik variáns lett. Ez képet adhat arról, hogyan is születik a halha­tatlanság ... Tolsztoj állandóan javít, könyörtelenül rövidít, vál­toztat A Rosztov famíliát először Plohojnak, Tolsztoj­nak, Prosztojnak, Prosztov- nak nevezi, csak a hosszú vándorlás után nyernek vég­leges formát a Rosztov név­ben. Munka közben az Író fel­használta családi emlékeit is, bár félreérthetetlenül ki­jelentette, hogy hősei „kita­láltak, prototípusaik még számomra sem léteznek, sem a mondában, sem a valóság­ban.” Ennek ellenére egyes jellemvonásokra ráismerhe­tünk. Bolkonszkij herceg az író nagyapjára, Volkonszkij- ra emlékeztet, Marja her­cegnő az író édesanyjára, Szonya Tatjána Jergolszka- jára, Tolsztoj nagynénjére és nevelőnőjére. Natasa Rosztova mintegy ötvözete a Bjorsz nővéreknek, akik kö­zül az egyik Tolsztoj felesé­ge lett, a másik pedig nagy­szerű visszaemlékezést írt J aszna ja Poljanáról, ahol * Háború és béke megszüle­tett. Tolsztoj, saját szavai szerint, öt évig dolgozott könyvén, de ha az 1873-as kiadás átdolgozását is bele­számítjuk, 7—10 évig. Tolsztoj művészetét Lenin úgy jellemezte, mint lépést előre az egész emberiség művészi fejlődésének útján. Lenin hét cikket szentelt Tolsztojnak, s ez mutatja, milyen jelentőséget tulajdo­nít neki az orosz társadal­mi életben. Lenin szerint a tolsztoji örökség az orosz forradalom tükre, amelyben egész korszak tükröződik az 1861-es jobbágy felszabadí­tástól az első, 1905-ös orosz forradalomig. TOLSZTOJ szállóigévé lett mondása, hogy a köny­veknek is megvan a maguk sorsa. A Háború és békének rendkívüli sors jutott osz­tályrészül. Ez a könyv két­szer született, de sohasem halt meg. A második világ­háború éveiben, amikor a Szovjetunió a hitleri hor­dákkal vívta élet-halál har­cát, újra Tolsztoj halhatat­lan művére irányult az em­beriség figyelme. 1943 feb­ruárjában Churchill felesége irta: „Íme egy könyv azok­nak, akik meg akarják ér­m Egy régi illusztráció: Bolkanszkij Austerlitz alatt — D. Smarinov rajza. teni Oroszország határtalan­ságát és titokzatosságát”. Ez a „titokzatosság” — a szov­jet nép lelkiereje, ez a „ha­tártalanság” — végtelen ir­tózás attól, amit a háború jelent, attól ami, Tolsztoj szavaival élve, „ellenkezik az emberi ésszel és az egész emberi természettel”. HEJ PÁVA, HEJ PÁVA... A tévé szilveszteri műso­ráról szólván nem volt al­kalmam elmondani, most hadd térjek rá vissza: örül­tem Dobozy Imre Íróhoz méltó, szép újévi köszöntő­jének, amelyet Huszti Péter nemes egyszerűséggel mon­dott el, s még inkább annak, hogy a kórussal felzengő Himnuszt a tévé-műsor sze­replői és vendégei is együtt énekelték a kórussal. Nem nagy büszkeség, hogy ennek örülhetünk, de hosszú évek óta szomorított az érzés: mintha elfelejtettünk volna közösen énekelni. Néha már a párttaggyűlésen is elma­radt az Internacionálé, nem­zeti ünnepeinken nem egy­szer némán hallgattuk végig a Himnuszt. A spontán együtt-éneklés szinte kizáró­lag a kocsmákba szorult vissza, ott is a második üveg utáni időszakra. Emlékszem nemzetközi sportrendezvé­nyek közvetítéseire, melye­ken a legtöbb ország közön­sége nemzeti himnuszával köszöntötte versenyzőjének sikerét. Mi akkor is némák maradtunk. A nacionaliz­mustól való rosszul értelme­zett félelmünkből? Vagy csak azért, mert egyszerűen elfelejtettünk közösen éne­kelni ? Ezért örültem hát a szil­veszteri Himnusznak. Bár­csak 1970-ben megtanulnánk újra együtt énekelni — ju­tott eszembe. Nemcsak a Himnuszt, mást is, és nem­csak borközi állapotban, korcsmában, hanem másutt is, józanon is. A „Röpülj páva” legutóbbi adásában is az volt számom­ra a legnagyobb élmény, amikor megtudtam, hogy a pécsváradi közönség is éne­kelni akart, s a tévé nagyon bölcsen alkalmat is adott er­re. Személyes emlékeim, ér­zéseim engem is egyformán fűznek Tolnához és Baranyá­hoz. Kodály Zoltánná beve­zetője bennem is egy Tolna megyei városka gimnáziu­mát idézte, ahol annyit éne­keltük a Székelyfonót Pé- czely tanár úr vezetésével. Baranya és Tolna versenyé­ből keveset érzékeltem hát. Egyformán örültem mindkét csapat sikerének. A tolnai­akban leginkább az raga­dott meg, hogy dalaikat és előadásmódjukat az eredeti, népi formához közelebbinek éreztem. A baranyaiaknál meg éppen annak örültem, hogy a városiasabb változa­tok is mennyi erőt és szép­séget hordoznak. Az az ér­zésem erősödött, hogy a jö­vő közösségi dalkultúrájá­nak megteremtésében sem­miképpen nem szabad le­mondanunk a népdalról. A zsűri ítéleteivel nem tudok vitatkozni. Azt hi­szem, mindkét csapat olyan szép, magas pontszámokat kapott, hogy a közönség sza­vazatainak segítségével a legjobbak eséllyel szerepel­hetnek a döntőben. Nem le­het viszont elhallgatni, hogy — noha a zsűri döntéseinek helyességében nem kételke­dem —, a döntés indoklása — különösen a baranyai ver­senyzők esetében — bántóan semmitmondó volt. Nem várunk félórás szakvéle­ményt, de a Televíziónak és a zsűrinek feltétlenül gon­doskodni kellene róla, hogy az indoklás ne veszélyeztes­se a nézőknek a bizonyára helyes döntésbe vetett bizal­mát. A legfontosabb azonban mégiscsak az, hogy ez az egész versenysorozat felbe­csülhetetlen szolgálatot tehet a közösségi dalkultúrának. A tévé versenye előtt ott van ennek a vállalkozásnak a szélesebb aktív bázisa, az a többszáz énekes, aki részt vesz a selejtezőkön, a kép­ernyő előtt pedig ott ül az a sok ezer néző, akit talán ez a műsor is segít újra megtanítani tiszta forrásból, szépen, együtt énekelni. Szederkényi Ervte

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents