Dunántúli Napló, 1969. december (26. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-07 / 284. szám
1969. december 7. Dunantmt ndpio 7 BESZÉLQETÉS CSORBA QYÖZÖVEL „E vers se más: csata az elmúlással'* (Ocsúdó évek) Nem is olyan régen egy emlékezésben ezt írta róla valaki: „emberség dolgában mindig olyan volt, mint a platina-irídium ötvözetű párizsi abszolút méter.” Nekem mindig a régi humanisták jutnak az eszembe, ha találkozunk. Most is, hiszen a Megyei Könyvtárban, könyvekkel és katalógusfiókokkal bélelt szobájában beszélgetünk. Nem gesztikulál, nem beszél az átlagosnál nagyobb hangerővel, de oda kell figyelni rá. Súlya van a szavainak. Tapasztalat és tudás aranyfedezete van mögöttük. Valaha a humanisták a görög—római kultúra szellemét raktározták magukba. Csorba Győző még abból a néhány évszázad kultúrájából is egyet s mást, amely azóta telt el. — Azt hiszem, helyesbítenem kell. Ebből ugyanis az derül ki, hogy az a humanista, aki humán tudományokkal foglalkozik, azokat szívja magába. De a humán és természettudományokat csak a múlt századig lehetett elkülöníteni egymástól. Ma már a természettudomány elméleti és alkalmazott részei is hozzátartoznak az ember életéhez, az emberi teljesség- * hez. Én mindig is őszintén érdeklődtem a természettudományok iránt. Reménytelen szerelmem marad a matematika. Reménytelen is, de szerelem is. Dédelgetem magamban a gondolatot, hogy egyszer majd egy teljes éven keresztül csak matematikával foglalkozom. Fiatal koromban volt egy év, amikor minden biológiai könyvet, amelyhez hozzá tudtam férni, elolvastam. Vagy mondjam azt, hogy szeretek sze- relgetni? Szeretek. Vízcsa-, pót, meg amire otthon szükség van. Egyszóval, nem tudok egyetérteni azzal a sértődöttséggel, amely tiltakozik, ha a valamikori humanista magatartás üvegházába más is be akar férkőzni, jelen esetben a természettudomány. Ami az élet teljességét szolgálja, az mind „humán”. — Egy héttel ezelőtt az Elet ée Irodalom Interjút készített Önnel, ami nagyon megnehezíti az én dolgomat, mert a legfontosabb kérdésekről ott azó esett. Van-e olyan probléma, amiről ott nem beszéltek! — Nemrégiben fejeztük be a könyvtárban a Jelenkor repertóriumának munkálatait. A folyóirat 10 évfolyamának áttekintése, a megjelent anyag rendszerezése ismét bebizonyította, hogy egy folyóirat is fontos kulturális intézmény. Mindezt azért mondom el. mert érzésem szerint ha Pécsről van szó, büszkén hivatkoznak a balettra, a bábosokra, és sok egyébre, de ebből a felsorolásból a Jelenkor rendszerint kimarad. Nem a többi kulturális intézmény tevékenységének értékét akarom elvitatni, hanem ennek a 11 éve folyamatosan megjelenő folyóiratnak az értékére, jelentőségére kívánom felhívni a figyelmet. Hiszen gondoljunk csak arra, hogy évtizedek múlva az irodalomtörténészek mégis erre az irodalmi és művészeti lapra fognak hivatkozni, amikor a Jelenkor körül indult írók munkásságáról esik majd szó. Hozzátartozik ez a kulturális decentrum problémájához, s a folyóirat körül munkálkodó írók jó közérzetéhez, amiről az Én interjúban is szóltam. — Ha már a folyóiratnál vagyunk. Mint több pécsi folyóirat volt szerkesztője, érez-e folytonosságot az Itt megjelent Irodalmi folyóiratok között, amelyet a megje- lenésbeli megszakltottság ellenére valamiféle arculat- egyezés biztosított! — őszintén szólva, ezen még nem gondolkodtam, de ha van ilyesmi, akkor folyamatosságot teremtett köztük, hogy valamennyi igényes lap volt, bár nem arisztokrata. Nem maradtak meg Baranya határain belül, igyekeztek mindig nagyobb egységet befogni, s különös gonddal biztosítottak helyet a fiataloknak. A szerkesztőségekben mindig komoly lektori munka folyt, többször is személyesen tapasztaltam, hogy az írók megköszönték, hogy becsületesen fogadták és kezelték ókét és írásaikat. v — Korábban már értesültünk arról, hogy „A lélek évszakai" címmel válogatott kötet jelenik meg a Magvetőnél, a ezen kívül egy válogatott műfordításkötetet la tervez. Hallhatunk-e erről bővebben! — A válogatás meglehetősen bő lesz. Rögtön meg is magyarázom, hogy miért. Az első három kötetem mondhatnám magánkiadásban jelent meg. Emiatt a terjesztés sem olyan volt, mint ma. A kötet elkerült a pécsi könyvesboltokba, s ők árusítását vagy vállalták vagy nem. Máskor egy-egy példányt a Janus Pannonius Társaság tagjai kaptak, illetményként. Azaz némi öniróniával azt is mondhatnám, hogy az első három könyvem a nyilvánosság teljes kizárásával jelent meg. A második és harmadik kötetem válogatásakor — szokásomtól eltérően — nem voltam szigorú. Ezek a kötetek majd a válogatottban jelennek meg „igazán”. Ezt a kötetet tehát kissé az összegyűjtött versek kötetének is lehetne tekinteni. Nem akarok olyan képzeteket kelteni, hogy ezeket tartom életművem legjavának, inkább fejlődésem vonulatának. Ami a műfordítást illeti, Vas István felkért, hogy az Európa Könyvkiadó kortárs külföldi költők sorozatában vállaljam el Ungaretti verseinek fordítását. A teljes fordítást nem vállaltam, így Rónay Györggyel közösen végezzük a munkát, s már elkészült Ungaretti-fordításokat is beleveszünk, így Rába Györgytől is. Készül egy nemzeti antológia az olasz költészetből is; ennek is munkatársa vagyok, de ezt egyelőre fél-' retettem. Az ember kimerül. Másfél évtizedig foglalkoztam műfordítással, s nem is könnyű költőket ültettem át magyarra. Volt idő, amikor párhuzamosan is fordítottam, egyik nap Brechtet, a másik nap Dantét. Mondanom sem kell, hogy így nem lehet sokáig csinálni. Eddig több mint 20 000 sort fordítottam magyarra, s ezek jórésze antológiákban jelent meg. Életem jelentős eredménye volna hát, ha összegyűjtve sikerülne megjelenteni ezeket is. És természetesen a válogatott verseken kívül egy új kötetem is lassan összeáll. Marafkó László SZOVJET FILMCSILLAQOK A moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon a szovjet színészek egy csoportjának bemutattak egy nyugati filmhírességet. A vendég minden kézfogás után érdeklődött a tolmácsnál, ő nagy vagy kis csillag? A tolmács minden esetben így válaszolt: nagy. Tolmácsunk udvarias volt, de pontatlan. A Szovjetunióban nincs sztárkultusz, a nézők a színésztársadalmat nem osztják fel kis és nagy csillagokra. Bár — és ez természetes — a népszerűség nem egyenlő arányban oszlik meg a színészek között. A közönség szemében még mindig a színész a legfőbb vonzerő. Ahogy mondogat ják: „a színész nevére jön be a közönség”. Tatjána Do- ronyina filmjeinek tapasztalata mutatja: egy-egy közkedvelt színész szerepeltetése a kasszasikert is biztosítja. „A nővér” című filmje egy év alatt 22,5 millió nézőt vonzott. Másik filmjét négy hónap alatt 18 millióan nézték meg. Szinte hihetetlen, hogy legutóbbi filmje — „Mégegyszer a szerelemről” — két hónap alatt 19,4 millió nézőt vonzott. Tatjána Doronyina csaknem egyidőben játszott főszerepet három filmben, bár ténylegesen színpadi színészként tartják számon. A moszkvai „Filmvilág” olvasóinak népszerűségi listáján két évig ő vezetett. Az említett filmekben teljesen eltérő szerepeket alakít. Egyiket sem az ő számára írták, de ma már nehéz lenne bárkit is elképzelni ezekben a szerepekben Doronyina helyére. A filmfolyóirat népszerűségi listájának második helyét Tatjána Számoljává foglalja el, aki Anna Karenina- ban és más szerepekben öregbítette a szovjet film hírnevét. Az ezerarcú Ludmilla Csurszina — ez a szép, sudár kislány — rövid időn belül hét film forgatásánál kapott szerepet. Utóbbi filmjeiben falusi hősnőt, parasztasszonyt alakított. Sikerének titka, hogy végtelen természetességgel mozog és beszél a kamera előtt, mintha saját életét élné. A színészek között továbbra is Szmoktunovszkij, Batalov, Uljanov, ' valamint Lavrov és Banionisz vezet. Ök is, akárcsak a többiek, a színpadról érkeztek a filmvilágba. Banionisz első nagysikerű filmje a „Senki sem akart meghalni”, de átütő sikert mégis a „Holtszezon”-ban aratott. Lavrov nagyobb tapasztalatokkal rendelkezik a kamera előtt. A Higgyetek nekem emberek című filmjében felejthetetlen alakítást nyújtott. Az Élők és holtak Szincovájának szerepében megerősítette azt a véleményünket, hogy korunk egyik legérdekesebb szovjet színészegyénisége. A külföldi rendezők egyre több szovjet színészt hívnak meg vendégszereplésre. Dán, olasz, jugoszláv filmekben láthatjuk őket. A legnagyobb sikert talán Ludmilla Sza- veljova érte el, aki Sophia Loren és Marcello Mastroian- ni társaságában filmezett. Sokak számára igazságtalannak tűnhet, hogy egyes színészek sorozatban kapják a szerepeket, mig másoknak alig jut valami. De az élet többi területén is így van, a tehetségesek előnyben részesülnek. És a kitűnő színész, nevezzük filmcsillagnak, azáltal válik népszerűvé, hogy valami újat tud hozni és teljesítményével hozzájárul a filmművészet fejlődéséhez. N. Nazarov Ludmilla Csurszlna és Valen tyina Vlagylmlrova felvétel kdzbc Jíenei kréaika RITKA ÉLMÉNYT NYŰJTÖ KÓRUSHANGVERSENY Kevesen tudhatták, hogy november 30-án, vasárnap este kivételes kóruscsemegét ígért a Liszt-terem: a Zene- művészeti Főiskola KISZ- szervezetének „Liszt Ferenc” Kamarakórusa adott önálló hangversenyt. Száznál alig többen voltunk részesei e nagyszerű kamarakórus remeklésének. A többiek részére, akik'ezúttal nem voltak jelen, szeretném felvázolni, mit vesztettek. Egy csokor madrigált hallottunk először, Lechner, Izmus,' Weelkes és Morley műveit. Ezekben a különböző hangvételű és karakterű kórusdalokban még nem nyújtottak többet a zene- akadémisták, mint bármely más kitűnő kamarakórus. Természetesség, őszinte mu- zsikálási kedv és a mesterség! műviségének fölényes birtoklása jellemezte éneklésüket. Műsoruk további részében századunk zenéjéből szólaltattak meg olyan kórusműveket. amelyek Magyarországon nem, vagy csak egészen ritkán hallhatók. Schmitt, Poulenc és Martinon ezúttal bemutatott műveiben csodálatosan gazdag szín- és harmóniavilágot tártak fel. Különösen megkapó- aak éreztük az Eluard-versekre komponált, a költeményekkel konzseniális Pou- lenc-ciklus előadását. A kamarakórus műsorának csúcspontja kétségkívül Hindemith Miséjének megszólaltatása volt. Hindemith a Misét halála előtt egy évvel, 1963-ban komponálta. Sajnálattal kellett megállapítanunk. mennyire kevéssé ismerjük Hindemith zenéjét, pedig a Mise is azt tanúsítja, hogy szerzője egyike századunk kimagasló zeneszerzőinek. A hallatlanul nehéz, raffinált hangzásokkal halmozott művet olyan megrázó erővel, élményszerűen és szakmai tökéllyel adták elő a főiskolások, mintha saját zenei anyanyelvükön énekeltek volna. A kamarakórus létrehozója, munkájának irányítója és vezénylő karmestere Párkai István. Egyszerű, világos mozdulatokkal vezényel, énekesei mindent leolvasnak a kezéről. Nem állítja be előre a műveket véglegesre, sok részletet a pillanat sugallata alapján, előadás közben old meg kitűnő együttesével. Memóriája bámulatos, mindent fejből dirigál, mégis a legkisebb részletekben is a teljes biztonság érzését kelti az énekesben, közönségben egyaránt. Egész műveket vezényel: a hosszú tételeket éppoly' töretlen egyként építi fel, mint a tovasuhanó kórusdalokat. A műsort nem csupán kiegészítette, de tovább gazdagítani volt képes Qnczay Csaba közreműködése. Valen- tini E-dÚr szonátáját és Mihály András Mouvement c., a modern kórusművek közé egyenrangú társzeneként oda illő művét játszotta gordonkán, Kende Levente hajlékony, jól megoldott zongorakíséretével. Szesztay Zsolt ANGELO EPHR1KIAN VIVALDI-HANGVERSENYE A Zenei Napok nyitányaként hangzott el november 30-án a Liszt-teremben és december 1-én a Nemzeti Színházban Angelo Ephrlkian és a Pécsi Filharmonikus Zenekar Vivaldi-hangversenye. A neves olasz karmester évekkel ezelőtt emlékezetes koncertet adott már Pécsett, s mivel nemzetközi híre, tekintélye azóta is emelkedett, érthető várakozás előzte meg visszatérését Mostani hangversenye, ha nem is hatott az első találkozás szenzációjával, nagyszerű élménnyel ajándékozta meg a pécsi közönséget. Úgy tűnt, Ephrikian az évek során még mélyebbre hatolt be Vivaldi világába, s ahol a keze alatt muzsikáló népes előadógárda ebben segítette, kimagasló tolmácsolást nyújtott. . A hangverseny első számaként megszólaló A-dúr concerto grosso-ban a zenekar láthatóan nem tudta megvalósítani elképzeléseit. A gyors tételek futamai elelmosódtak s adós maradt az együttes avval a nemes vonóshangzással is, mely pedig Vivaldi műveinek a dallammal, ritmussal, hármon !á- val egyenrangú alkotóeleme. A g-moll fuvolaversenyt, Vivaldi poézisének ezt a méltán híres remekművét árnyaltan, technikai problémákon felülemelkedő biztonsággal és nagyon szép, nemes fuvolahanggal szólaltatta meg Barth István. Örömmel állapítottuk meg, hogy a fiatal pécsi fuvola- művész a világjáró karmester méltó partnerének bizonyult. A misztikus, mindvégig félhomályban tartott kíséret megoldásában a zenekar is jobban simult a karmester keze alá, így e mű előadása ‘ a hangverseny egyik csúcspontjává vált. Vivaldi vokális műveit alig ismerjük, de az utolsó számként elhangzó Beatus vir zsoltár hallgatása közben megbizonyosodhattunk róla, hogy a concerto grosso-k mestere e téren is nagyot alkotott. A nagyszabású mű főszereplője kétségtelenül az ősi velencei hagyományoknak megfelelően kettéosztott énekkar. A pécsi Liszt Ferenc Kórus jól oldotta meg feladatát. Különösen a nőikar keltett kellemes meglepetést a szokottnál árnyaltabb, dinamikában és hang- sziliben sokoldalúbb előadásával. Az egész hangversenyen a legnehezebb és leghálátlanabb feladat a zenekarra hárult: a rendelkezésre álló minimális próbával szinte lehetetlen volt megvalósítani a nagyigényű karmester elképzeléseit. Az együttes hallatlan erőfeszítéssel helytállt ugyan, de ideje volna végre megteremteni számukra az örökös hajrázások helyett az igényesebb produkciókra és továbbfejlődésre lehetőséget adó, nyugodt munkakörülményeket. Dobos László A SUERNYOjg^#SZÓRAKOZÁS ÉS HUMOR A szórakozás igen tág én bizonytalan tartalmú fogar lom. amelybe sok minden belefér. Az is szórakoztathat, ami nem éppen mulattató, de kellemes, szép élményt nyújt, sőt az is, amely tartalmában nem is kellemes, legfeljebb tanulságos. Persze nem mindig. A köztudatban a jó szórakozás elengedhetetlen feltétele a kellemesség érzése, éppen ezért egy szórakoztatónak szánt tévéműsor nem feltétlenül, nem minden esetben és nem mindenki számára szórakoztató. Gondoljunk csak a szerda esti marseille-i meccsre. A sportközvetítés, és kiváltképpen a labdarúgó mérkőzés közvetítése önmagában a tömegszórakoztatás egyik legfontosabb területe. Statisztikai adatok nélkül is állíthatjuk. hogy ott is ült szerdán legalább a fél ország a képernyők előtt. Állíthatjuk-e azonban, hogy jól szórakoztunk a meccsen? Aligha. Inkább sóhajtoztunk, csóváltuk a fejünket, később bosszankodtunk, káromkodtunk. sírtunk, dühöngtünk, rágtuk a körmünket, rázfuk az öklünket, téptük a hajunkat — ki-ki a vérmérséklete és a hazafiságról szóló vitában elfoglalt álláspontja szerint. A meccset azonban nemcsak mi néztük. Nézték a csehszlovák nézők is, és más nemzetiségűé!;: százezrei, szerte Európában s a nagyvilágon, ahol csak közvetítették. Állíthatjuk-e, hogy ök sem szórakoztak jól? Aligha. A csehszlovák nézők például bizonyára kitűnően szórakoztak, sőt a negyedik gól után már maguk a csehszlovák játékosok is szemmel láthatóan nagyszerűen mulattak. Ügy látszik tehát, hogy a szórakozás eléggé viszonylagos fogalom és elengedhetetlen. hogy a szórakoztatónak szánt műsor tartal'ua megfeleljen a nézők érdekeinek. Érvényes ez nemcsak, a sportközvetítésekre, hanem a szorosabb értelemben vett humoros tartalmú, nevettető szándékú szórakoztató műfajokra Is. Nem igaz, hogy a humor egyedüli célja a kikapcsolódás, a valóság. a mindennapi élet problémái elől való menekülés. A legértékesebb humor forrása éppúgy a valóság, az eleven élet, mint a magas művészeté. Akkor tudunk igazán nevetni, ha a humorban — bár többnyire mint a görbe tükörben — a valóságra ismerünk. Komlót János és To bt László műsorsorozatai a legtisztább példák. Az érem harmadik oldala és a Költünk maradjon sikerének titka éppen nem a problémákból való kikapcsolódás, hanem ellenkezőleg: társadalmi életünk visszás jelenségeinek ügyes feltárásával, sajátos megvilágításával bekapcsolni kívánják a nézőt a közérdekű jelenségek kollektív megítélésébe, olykor elítélésébe. A humor sohasem lehet közömbös: mindig aktivizál, állásfoglalásra késztet. Kom- lós János szatíra felé hajló, néha visszafojtott lélegzettel figyelt politikus, közéleti humora éppúgy, mint Tabl László szelídebb, inkább csak kedvesen zsörtölődő humora. Noha mindkettőjük humora sajátos karakterű, egymással össze nem téveszthető jegyei vannak, nem képviselnek teljesen ellentétes pólust műfajukban. Mindketten a tér nészetes közvetlenséggel, látszólag közömbös arccal kevés gesztussal, legfeljebb csak a kedélyességig fokozódó külső érzelemnyilvánítással előadott finom numort kedvelik. Kerülik a harsánvságot és a hatásvadászatot, intellektuális eszközökkel, a mondanivalójukkal kívánnak hatni. Nekik persze könnyebb: mindig maguk választják meg az ellenfelet Nem úgy, mint a futballisták.,. Szederkényi Ervin á
