Dunántúli Napló, 1969. december (26. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-07 / 284. szám
6 Dútianiau napi» 1969. december 7. Simon Emil: NOVEMBERI ESÓ A vezetőfülkében ketten ültek. Tóth a kormánykerék mellől sandított a kísérőre. „Szerencsétlen dolog — gondolta, ha egy idegennel kell végigvánszo- rogni az utat!” Egyenletesen futottak. Az út tükrét fényesre foncsorozta a permetező eső. — Régen jártam erre — mondta Tóth, amikor már csaknem kiszáradt a torka a hallgatásban. — Lehet húsz esztendeje is. — Pedig nem nagy ország — mondta a kísérője. — Igaz. — Csakhogy én mindig Pesten fuvaroztam. Űjra beborította őket a csend. A bádog- tetőn egy-egy kövérebb esőcsepp koppant. Kanyar következett, s ahogy kibukkantak, egy lányt pillantottak meg az út szélén. Két karral integetett a közeledő autónak. Tóthinak megrándult a szemöldöke, nagyobb sebességi-e kapcsolt. Kicsit kerülnie is kellett, mert a lány annyira belegázolt az útba, reménykedve a sofőr jóindulatában. — Miért nem állt meg? — kérdezte a kísérő. — Piszém van még egy helyünk. — Senkit nem veszek fel! — mondta keményen Tóth. — Hogy lehet ennyire szívtelen? — Hagyjon engem békén! „Furcsa szerzet az ember — gondolta Tóth. — .Őrizget magában emlékeket, akár a padláson a haszontalan lomot. Ni, most hogy néz ez az idegen! Otthon majd elmeséli, micsoda ócska alak volt a sofőr, aki elhozott!” — Idehallgasson — szólalt meg —, gondoljon rólam, amit akar. Az én dolgom, hogy felveszek-e valakit, vagy sem! — Képzelje magát a lány helyébe! Ilyen esőben ácsorogni az országúton! Hajós Elvira: Linómetszet — Talán el is tudom képzelni — mondta csöndesen Tóth. Elsápadt, kapkodta az ablakon beáramló levegőt. — Mibaja van? — hajolt hozzá az utasa. — Rosszul érzi magát? — Üljön vissza a helyére! — Tóth fél kézzel fogta a kormányt, a másik kezével visszanyomta a kísérőjét. — Még sokáig megyünk együtt, elmondom. De le is tagadom, ha kell. — Miért? Mesélni fog? N em. Ez az igazság. Csak minek azt másoknak is tudni? — Egy darabig hallgatott. — Szóval ez még negyvenhatban vagy negyvenhétben volt, Alig a háború után. Segédvezető voltam egy régi sofőr mellett. Nagy szó volt akkoriban, örültem, hogy bekerülhettem valahová, s nem kellett csavarognom, mint a hozzám hasonlóknak. Egyszer, sötétedés előtt, ezen az úton, egy nő integetett, hogy álljunk meg. De nemcsak a kezével, az egész testével, akaratával, mit tudom én! Szóval úgy, mint akinek nagyon fontos, hogy felszállhasson. Megálltunk, a sofőr kiszólt. — Mit akar, kislány? —• A városba kell mennem ... sürgősen. — Na, pattanjon fel — nézett végig rajta a sofőr. Nekem meg in-, tett: — Eredj, segíts neki! Immel-ámmal kászálódtam, mert akkor is így szemetelt az eső. Felsegítettem a lányt, visszamentem, elindultunk. A sofőr vigyorgott. — , De soká jöttél? Talán leltároztál? — Pedig fél percig se voltam hátul. Elvörösödtem a gondolatra is. Mentünk egy darabig, egyszer észreveszem, hogy lassít, meg is áll. — Vedd át a kormányt! — mondja erélyesen. — Minek? — néztem rá kábán. — Hallhattad! Mondom, vedd árt, ne kérdezősködjél! Nekem más dolgom akadt! — mondrta nevetve, s már szállt is kifelé. •— Hová megy? — Akkor támadt bennem világosság. — Csak nem... — Mit kotyogsz annyit, mint a félig töltött kulacs? Átveszed a kormányt, ha jelzek, indítasz, meg sem állsz, amíg újra nem jelzek. Ha nem tetszik, tessék, mehetsz, amerre látsz! De, hogy nem lesz belőled sofőr azt garantálom! — Akaratos, goromba ember volt, a garázsban is mindenki tartott tőle. Odamásztam a kormányhoz, remegett a kezem. Vártam a jelt. Megzörgette a fülke tetejét, indítottam. Lassan el is feledkeztem mindenről, értheti, hiszen alig volt gyakorlatom a vezetésben, lekötötte a figyelmemet az út. A dörömbölésre riadtam. Gyorsan fékeztem, mint amikor egy gépbe jelzést táplálnak. Még lassítottam, amikor a sofőr már szaladt előre. Beugrott, ellökött szinte a kormánykerék mellől, rákapcsolt. Jó kedve volt, fütyönészett. Iszonyodva néztem. — Mit csinált? — kérdeztem sokára, összeszedve minden bátorságomat. Mosolygott. — Ellenőriztem a rakományt! Jogom van hozzá, elvégre én feledek érte! — Elágazáshoz értünk, de nem fordultunk a város felé. — Rossz Irányba ment! — szóltam rá. Nem válaszolt. Forgalmasabb lett az út, szekerek döcögtek előttünk, lassítanunk kellett. Jó darabon csak lépésben haladhattunk. Aztán jó messzire az elágazástól megint rákapcsolt, majd egy fél óra múlva váratlanul megállt. — A fene essen belé, elfáradtam! sóhajtott, akár egy jóllakott állat. Cigarettára gyújtott. Fújta a füstöt, én meg gubbasztottam. Hirtelen intett. — Eridj hátra, nézd meg, mi van vele! Megmondhatod neki, hogy leszállhat, majd egy másik sofőr hazaviszi! — Téztovázásomat látva durván rám ordított. — Eridj már! — Botladozva kimásztam az ülésből. Sohasem gyalogoltam még olyan hosszú utat, mint akkor, a kocsi elejétől a hátuljáig. Felkiabáltam. — Kisasszony! — Csend. Vártam egy darabig, aztán felmásztam. Széttártam a rakományt, bevilágítottam a ládák közé. A lány sehol. Percekig álltam mozdulatlanul, bénultam Remegve lemásztam, visszamentem, Meghökkenve nézte elfehéredett arcomat — Mi van? — Nincs. — Hogy hogy? — Eltűnt. — Bolondozol? kérdezte még kötekedve, bár láthatta rajtam, hogy semmi kedvem a mókához. Dermedt csend. Majd hirtelen áthajolt az ülésen, megragadta a karomat. — Akkor még mire vársz? — Berántott a kocsiba, bőgve indított a motor, nekilódultunk. Fél kézzel fogta a kormányt, a másik, ökölbe szorított kezével az arcom előtt hadonászott. — Utas nem volt' Senkit fel nem szedtünk! Hát láttál te valakit? — Elcsöndesedett, később, mintha el akarta volna hessegetni a gondolatait, maga elé motyogott: — Hát persze! Amikor a szekerek közé kerültünk, lemászott. Szekérrel ment tovább. Hiszen cammogtunk, akár a sánta csiga! — Hallgatott, majd hozzátette: — Remélem, nem nézte meg a rendszámunkat! — Hetekig vártam, hogy értünk jönnek. De semmi sem történt. Aztán Pestre kerültem, ottragadtam. E lhallgatott. A kísérő nem felelt. — Na, mit szói? — kérdezte Tóth. A másik még mindig hallgatott. Tóth egy pillanatra felkattintotta a fülke lámpáját, s oldalra nézett. Az ember elszundl- tott, meg-megbicsaklott a feje. Tóth nagyot sóhajtott. Leoltotta a lámpát, nézett előre. — Én még ma Is hiszek abban, hogy le tudott mászni és felvette egy másik kocsi — motyogta maga elé. Az elágazáshoz értek. Lefordult. Nem is messziről látszottak már a város szélső házai. Névadás Turbánban A mikor lánykánk született, kitört a családi perpatvar, összeszaladt a rokonság, nevet találni a gyereknek. Nem akartuk eljátszani a nagynékik ro- komszenvét, még kevésbé a kilátásba helyezett ajándékokat: meg kellett hallgatni őket. Mivel költő-tisztelő vagyok, Lillát javasoltam. — Az nem jó —, akadékoskodott az anyósom — lilának csúfolják majd az iskolában. — Halljuk hát a javaslatokat! Kereken tizenkét leánynév gyűlt csokorba. Ilyenek: Honorka, Abellina, Fatime, Bernadett, Carmen, Brigitta, Luca, Lukrécia, Pepinka, Rita, Polett és Muskátli. A Muskátlira felhorkantam, mintha légy csípett volna, de Kamilla néni megnyugtatott. Ez a lánynév szerepel az Akadémia által összeállított névgyűjteményben. Hosz- szabb csatározás után megmaradt öt név, ebből a nagynénik nem engedtek. Muskátlival együtt... Feleségem a szülőkórházban nem volt egészen öntudatánál, amikor megkérdezték: — Mi legyen a kislány neve? — Zsófi... — sóhajtotta becsípve a csillapítóktól. így hívták a nővért. Sürgős volt az ügy, menten odakanyarította a blankettára Zsófit a nővérke, feleségem aláírásával együtt. Hivatalos „titoknak” számít a névadás, ez csak természetes. Lezárt borítókban továbbították a tanácshoz. Mint kizárólagos apa, megjelentem az anyakönyvnél, hogy beírassam a neveket. — Zsófit nevezett meg a kórház — mondta az illetékes férfiú —-. Még egyet javasolhat. — öt nevet tessék beírni, de Zsófit semmiképp se. Nem szerepel a családi öesze- állítsóban. — Az anya Zsófit mondott. Itt az aláírás. Tessék. Eílőkotcrtam feleségem személyi igazolványát, saját szignójával. Kiderült a turpisság, valaki odarajzolta a nevét. — A kórház volt a névadományozó — mondtam szilárdan, de szelíd önmérséklettel, — Zsófiról nem tudunk. — Tessék visszamenni a kórházba, ott helyesbítsék. Ragaszkodom mind az öt utónévhez — makacskodtam. — Azt nem lehet. Kettőt enged a törvény. De várjon csak. — Megnézte a cédulámat. — Válasszon dupla nevet. — Éspedig? — Hát mondjuk: Annabella, Citadella, Pancsatantra. Nem hagytam magam. — Pancsatantra, az egy indus mesegyűjtemény. A Citadella pedig testes várvendéglő. A matrikula-őr kedélyesen hunyorított. — De ritka-különleges név. Maguk ilyet akarnak. Mária Terézia már nem egészen időszerű —, világosított féL Visszamentem a kórházba, hogy töröltessem a Zsófit. Szó se lehetett róla. Beírták a rubrikába. Még egyet javasolhattam. — Ide se jövünk szülni többet! — indulatoskod tam. — Legyen, hát Irma! így lett Zsófia Irma a lányom. A nagynénik végleg rámcsapták az ajtót. Hunyadi István A feleségem így szólt hozzám: — A meghatalmazást sürgősen alá kall íratnod Feri bácsival, mert holnap korán neggel jönnek érte. Ott van a kre- dencen, vidd el a kórházba. Első emelet tizenhete«. Az utcán jutott eszembe, hogy kedd van, és tudvalévőén csak szerdán, pénteken és vasárnap van látogatás. Hogyan jutok be? Igaz minden trükköt ismernek, de bíztam leleményességemben. Eszembe jutott, hogy a gége-osztályon Beleznai az alorvos. Erélyes léptekkel siettem be a kapun: — Beleznai doktorhoz megyek — szóltam magabiztosan a portáshoz, és hozzátettem: — Vár engem ... A portás elém állt: — Az alorvos úr csak holnap jón meg vidékről. Valami tévedés lesz a dologban. Megszégyenültem sonfordáltam el. Ha nem teszem hozzá, hogy Beleznai „vár engem”, akkor talán bejutok a helyetteshez, de így nyilvánvaló volt, hogy trükkel „dolgoztam”. Bementem a közeli presszóba, és kávét rendeltem. Megpillantott az egyik barátom és átült hozzám. Hosszasan elbeszélgettünk, és amikor fizettem, akkor vettem észre, hogy öt óra van. Bizonyára már másik portás lesz szolgálatban, és talán könnyebben megy. A presszóból felhívtam a kórház sebészeti osztályát, és a jelentkező ápolónőtől megkérdeztem: — Bocsánat, Elekes doktor úr az inspek- cjós? — Nálunk nincs Elekes. Forgács doktor úr az inspeciós. — Bocsánat! — mondtam, és letettem a kagylót. Szóval Forgácsra kell hivatkoznom. Vettem egy borítékot, leragasztottam, és amikor a kórházba értem, felmutattam a portásnak. — Lelet Forgács doktor úr részére — szóltam magabiztosan, és tovább akartam menni. — Tessék csak itt hagyni. Majd odaadjuk az ápolónőinek. Megint nem sikerült... Röltexben vettem egy fehér törülközőt, azután a papírboltban vörös tintát vásároltam. Kalapomat betettem a presszó ruhatárába. A közeli kapu alatt ráöntöttem egy kis tintát a törülközőre, azután becsavartam a fejem. A kirakatok tükrében szemlét tartottam: szánalomra méltó sebesültnek néztem ki, akinek vére átütött a kötésen. A portás kalapban látott — gondoltam —, alig pillantott rám, nem Ismerhet meg a nagy turbánban. — Ambulancia — mondtam, és a kapu alatt meggyorsítottam lépteimet. A portás bólintott. Végre sikerült! Büszkeség töltött él. A fordulóban levettem a törülközőt a fejemről, és a kerten keresztül akartam sietni a. bécsi- kámhoz. A kertben azonban szembe találkoztam vele. Sétált a derült időben. Üdvözöltem, érdeklődtem hogyléte felől, azután aláírattam vele a meghatalmazást. Egy kicsit beszélgettünk, azután elbúcsúztam. Kifelé menet csodálkoztam, hogy egy- re-másra érkeznek a látogatók, és irigykedve gondoltam arra, hogy biztosan jobb trükkel jöttek be. mint én. A kapuban a portás megállított: — Tessék mondani, miért tette a fejére a vöröstintás törülközőt? — Hát észrevette, és mégis beengedett? — Miért ne? Hisz’ szerda van, látogatási nap. Mindenki bejöhet, akár kalap, akár törülköző van a fején. Palásti i I < é Csorba Győző versei: Példa Már reggel óta figyelem a legyet az ablaküvegen: a táblán körbe-körbejár kicsit elszáll majd visszaszáll zizzen, koppan sohase- pihen a légy az ablaküvegen — Kint aranyősz gyöngécske nap dajkálja a tört virágokat és kék kék kék határtalan a hársnak is kék árnya van Odamenne a légy hajózni igen a kék ég tág kékségeiben Ereje fogy de vágya nem csak zizereg zuppan szüntelen és írja a példát írja nekem a légy az ablaküvegen. Faültető Az örök folyamatba, az élni akaró élet folyamatába iktatódva, mint eleven csatornán a célba áradó víz, ömlik rajta át a lét, hogy folytatódva őrizze ismerős világunk legnagyobb kincsét, míg ő magát fenékig tiresiti, s vállalva dísztelen cseléd-szolgálatot a győztes ívet a jövő felé feszíti. Egyébhez nincs köze. Az élet megy tovább. Nélküle vagy vele? Ugyan ki bánjai A mű marad s hordozza majd nyomát, virágzóbban, mint emlékét hiánya. Kenyér A kenyér szelíd nap az égen Kísérteties hold az éhség Kísérteties hold az éhség alant suhog kavarog boszorkákat riaszt lidérceket s a szívből ordasokat Tátognak a csöpp madárfiókák és ha hiába epe hidegség éj ömlik be ratjuk szemük is megfagy, megkeseredik, megfeketül vérük is megfagy, megkeseredik, megfeketül V kenyér szelíd nap az égen fent áll magasan Galambokat támaszt fülemüléket s a szívből hű ebeket Tátognak a csöpp madárfiókák s ha nem hiába méz és melegség fény ömlik be rajtuk erőre kapnak szárnyuk megizmosul s a felhőkig nyilallnak énekelve.
