Dunántúli Napló, 1969. december (26. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-25 / 299. szám
MAQYAR MŰEMLÉKEK Kettős Jelentősége van anna.v, bogy a magyar műemléki kiállításra Pécsett, egyik legrégibb és legszebb úgynevezett műemléki városunkban, s egyben ma egyik legjelentősebb nagy ipari és kulturális fejlődés előtt álló megyei jogú városunkban került sor. Ott, ahol a hely múltja, kultúrája a rómaiakig, az ókeresztényekig, a városé a korai román-kori műhelyekig, az itt is kivirágzó reneszánszig vezethető vissza. A legrégibb, még a pannon múltból tehát a mába, a reményteljes jövőbe ível a fejlődés útja, S az e sorok írójának annál inkább öröme, mert kezdettől vidéki városaink felemelkedéséért, a magyar város- fejlődés aránytalanságainak kiegyenlítéséért küzdött S mert apai ágon Pécsről származva megismerhette korábban Pécset, mint igen vonzó, már akkor is jelentős kultúrélet- tel bíró, de valójában csendes, kisszerű, meghitt városkát, amilyennek ma is belvárosában olyan megkapó, félreeső részein látható. A római nyomokig visz- szamutató középkori, fallal övezett város, város- szerkezet — jórészt a mai belváros — s az itt még a török emlékekkel is gazdagodott későbbi barokk, klasszicista, romantikus emlékek — templomok, paloták, szerény polgárházak gazdag együttese, és a hegyoldal, a mediterrán légkör, varázs teszi tehát egyfelől oly vonzó és illő keretté Pécset egy magyar műemléki kiállítás számára. Sok darabja akkor is Pécsről való volna, ha a kiállítás máshol volna. Vonzóvá és illővé teszi, hiszen csak ki kell menni, néhány lépést tenni és sok minden ott van a látottakból szem előtt, esetleg távolabb, a környéken. De még több; mert maga a műemléki város is, ami voltaképpen emígy fotókon alig mutatható be, hiszen élni kell benne, de legalábbis bejárni, ide amoda betérni, hogy összegzett városélménnyé váljék. Mondhatni, hogy a város kiegészíti a kiállítást, hiszen ez a város — kissé egészében is, de főként belső részeiben maga is alkotás. Másfelől azonban éppen azért válhat Pécs fontos keretté, mert növekszik, fejlődik, s egyre fontosabb város. A műemlékek védelme, becsülése, megismertetése nem öncél, hanem mélyről jövő, növekvő, s mind elismertebb társadalmi igény. A mai társadalomé, olyané — s ez nem mindig volt így — mely a jelene és a jövője mögött érzi, értékeli a múltját, sőt erre önbecsülése, önismerete, magát e hazában otthonosan érzése, egy tiszta és nemes értelmű patriotizmus miatt szüksége van. A folyamatosságot tehát múltunkból a jövő felé — még ha ezt meg is szakították történelmi sorsfordulók — nem csak ilyen nagymúltú és nagy jövőjű város képviseli, hanem éppen a műemlékek, városaink és e haza műemlékei együtt, még ha meg is ritkultak, el is töredeztek éppen a sorsfordulatok, nem egyraer csapások következményeként. Képviselik azért, mert nem holt múzeumi tárgyak, hanem mai életünknek, tudatunknak, vonzódásunkban is elemei, környezetünknek tárgyai, sőt tényezői, — akár családi otthonokban a megőrzött. becsben tartott emlékek: faliórák, almáriumok, ékszerek, arcképek. A múlt, s főként kiszűrt, az élet éltető tüzétől óborként nemesedett értékei tehát jelenünkhöz s a jövőhöz is tartoznak, akár használjuk őket, mint a régi palotákat, lakóházakat, akár márcsak nézegetjük, mint a töredékeket Ilyen kiállításnak, s éppen itt voltaképpen ez adhatja igazi jelentőségét, — hazai társadalmi fejlődésünk egyik gyújtópontjában és egyben egyik legszebb műemléki városunkban. Granasztói Pál A kkoriban, 1932-ben ' ' — mifelénk — mintha az isten is szegényebb lett volna. Még egy vékonyka hópalástot sem dobott a földre. A sár megfogyott ugyan, s reggelenként dér csipkézte a lombtalan fák ágbogait, de szürkés-fekete volt minden, vigasztalan idő, amely inkább hasonlított halottak napjára, mint a karácsony közeledtére. Akkor még csak tíz karácsonyt láttam. Ez lett volna a tizenegyedik. — De amelyikre emlékeztem, az mind havas volt, olyan igazi, ahogy azt a felnőttek elbeszéléseiből is hallottam. Azért a kántálásra készültem. Az ádvent estéin a tűzhely ajtaján és lapján kiáradó meleg és fény ölén fújtuk a karácsonyi énekeket aranyszívű nagyanyámmal, kishú- gaimmaL „Pásztorok, pásztorok keljünk fel...” Ezen a karácsonyon tulajdonképpen én lettem volna a megváltó, — amire persze már csak később, felnőtt fejjel döbbentem rá — a kis jézuska, aki ember képében összeszedi azt a szeretetet, amit az isten a földre szórt. Arra nem is gondoltam, hogy mi szegény kis félárvák miért maradtunk ki a nagy ajándékozásból, de azt sej tettem, hogy ünnepi omlós kalács gyönyörűségében csak akkor lesz részünk, ha a szentestén körülkántá- lom a falut. Dávid József: KUTYAETTE KARÁCSONY Lámpagyújtáskor a nyakamba is akasztottam a vászontarisznyát s elindultam az öreg utcán a módosabb emberek ablaka alá. „Szabad-e az istent dicsérni?” Erre a kérdésre a legfösvényebb ember sem mert nemet mondani. És én fújtam. Tiszta gyermekhangon fújtam a dicséretet, majd pedig elhadartam a versikét is jó hangosan; „Adjon az isten több karácsony estét megérni. Nem ilyen szomorút, örvendete- sebbet, bort, búzát eleget, holtunk után lelkiüdvösséget. Ezt kívánom az egész ház népének ... Kérem a diót!” Dió helyett jobban örültem a kalácsnak, vagy a fillérnek, de köszöntem én az almát is és a darabka kenyeret. Rokonaimnál beljebb is invitáltak, de én siet tem, mert nagy volt a tarisznyám. A magam és testvéreim étkessége meg még nagyobb, s tudtam, úgy várnak haza, mint az isten angyalát. \ /égig kántáltam v a falut, s már fordultam volna hazafelé, amikor összetalálkoztam Rigó Jani pajtásommal, aki lelkendezve mesélte, hogy a Sümegi méltóságosék- hoz is be lehet menni. A Petró-fiúk is voltak, s nemcsak kalácsot, hanem egy-egy pengőt Is kaptak. A méltóságé« asszony meg a végén telerakta a zsebüket szaloncukorral. Egyszerre melegem lett, de mire szóhoz jutottam volna, Jani már el is tűnt. Dehát felmegyek én oda egyedül is, aztán amennyi éneket csak tudok, azt mind elfújom, szépen. El én, hiszen azért a... A templomtól fel a Szitás dombra, a kastélyhoz vezető fasorban olyan a sötétség, mint a marhában. Itt már nem villan az útra csak a csillagok fénye, ha az is lenne, mert borús, fekete az ég, az ember csak ta- pogatódzik, mint a világtalan. Na de a pengő. Az nagy pénz, ha csakugyan adják. Azért egy napig kell dolgozni. De télvíz idején hiába is dolgoznál, mert munka nincs, s így a pénz valóságos kincs. Az lenne, ha odaadhatnám nagyanyám kezébe... Nem félek én! Mitől is félnék... Már idelátszik a kastélykert csupasz fái közül az ablakok fénye... És a nagy kovácsoltvas kertkapu is tárva. Mégis csak igaza volt Rigó Janinak... Szaporáztam a lépést, de egy hajintás(Szőnyt Gyula rajza) nyira sem jutottam, amikor elvakkantotta magát egy kutya, utána mindjárt még kettő. Dühös morgással közeledtek. Mancsuk alatt az avar olyan félelmetesen ropogott az esti csendben, mintha a pokol tüze nyaldosta volna a fákat, s a lángok már-már az arcom is sütnék. Jószerint lélegzeni is alig mertem. Ösztönösen nyúltam a tarisznyámba és a legközelebb jutó dög elé odavetettem egy darab kalácsot. Hátráltam és nyúltam a másik darab kalácsért, mert a távolság a kutyák s köztem egyre fogyott. Már-már az arcomra fröcskölt a kutyák nyála, soványka lábikráimba mart éles foguk, de még félig volt a tarisznyám. Időnként a zsebembe is kaptam, hogy dióval bolondítsam őket, s időt nyerjek, és legalább két-három darab kalácsot megőrizzek kicsi húgaimnak, de nem volt irgalom. A dögök egészen a fasorig szorítottak, s ha ma- radoztak is, még mindig félelmetesen közelinek éreztem a veszedelmet. KA ire visszaértem *v ' a faluba, üresen lötyögött nyakamban a hosszú vászontarisznya. Most hogy állítsak így haza? Amikor énrám úgy várnak éhes kis testvéreim, mint az isten angyalára ... Én lehettem volna a karácsony, az élő szeretet, a jóság, a tisz ta öröm. Maga a kis- jézus... Dehát nem tudtam egy röpke téli estére sem megváltani akkor a nyomorúságunkat... Azt gondoltam — ahogy könnyes szemmel hazafelé bandukol tam —, bizony jobb lenne lefeküdnöm a kásásodó folyóba, vagy kint a vasúton szembe- állni a tízórási vonattal... Dehát még a szegénységnél is erősebb az élet, így azért csak hazavitt a lábam. Szerencsére kis húgaim már alutak, s mire a napkeleti égen hasadt a hajnal, aranyszívű nagyanyám kisütött vagy három tepsi mézédes kukoricamáiét ... Lovász Pál: ÖREQSÉQ A „Kháron ladikján* költőjének Rám H adta? Nyfltt, ross« gúnya, zsugorodott, ráncos csizma lábam sebzi, megsajdítja, rongyköpönyeg vállam húzza — öltözékem mért Hy csúnya? Ma, még reggel, hajnalpirba, testemből nőtt őrök, tiszte szép köntösben keltem útra. Rontás, álom? — KI rendelte, hogy így legyek öltöztetve, » mért végeztek gyorsan, könnyen? Csúfságomon végignézek, „madárijesztők a vének”: mondtam mindig. — Nincs most könnyen § Ténagy Sándor: ÉVA Ki vagy te, mondd, micsoda anyag, és szerelmem micsoda semmi, hogy most tudott csak észrevenni, bár most is rejted, titkolod magad? Mit kellett volna, mondd, szeretni, melyik csillagot, porszemet, szavak milyen rendjét, hogy megtaláljalak s magamat mikor tűzre vetni? Most itt vagy. Nézlek, régtől ismerős s nem kérdezem, miért szeretlek. Elfogadlak és megteremtlek. öröksorsú vagy, szép, kemény, erős. Mint minden anyag. Add hát a kezed: kezembe veszem saját kezemet. sokat törődtünk ezzel a jelenséggel. úgy gondoltuk, hogy jól megmagyarázhatók azon ismert szín- változások alapján, amelyeket bizonyos hőérzékeny szilícium-kobalt vegyületek mutatnak. Mintegy hét evvel ezelőtt azonban 59-es Elménk harmad- lagos ellenőrzésével valami baj történt, azóta értelmi tevékenységének sebessége 25-szörösére fokozódott és ugyanakkor megszűnt teljes megbízhatósága. Értelmi működéseinek többsége változatlanul kifogástalan, de két ízben, öt éve, majd három évvel később Ismét, úgy találtuk, hogy számításaiból hibás következtetéseket vont le. Ennek azidőtájt még nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, bár szokás Szerint feljegyeztük. Valamivel az első földi uránium robbanás után az 59-es Elme égy olyan elméletet közölt velünk, amelyen évekig dolgozott. Első látásra teljesen fantasztikusnak tűnik az elmélet és valószínűleg számítási hibákon alapszik. Mivel azonban más magyarázat nem áll rendelkezésünkre, úgy véljük, nem vállalhatjuk a véletlen kockázatát. Íme az 59-es Elme teóriája: Azt mondja, hogy eddig elsik- lottunk afelett a tény felett, hogy a négyértékű szén igen nagy, H, N és O tartalmú molekulák képzésére képes. Azt tételezi fel, hogy a Föld típusú égitestek történelmének korai szakában bizonyos kémiai feltételek adottak, amikor az ilyen óriásmolekulák olyan csoportosulásokat képeznek — ezeket ő sejteknek hívja —, amelyek reprodukálni képesek magukat. Azt mondja, hogy a sejt véletlen változásokat szenvedhet — ezeket ő mutációknak nevezi — és e változások akkor is megmaradnak, amikor a sejt reprodukálja magát, ezért ő ezeket örökleteseknek hívja. Azt mondja, hogy e mutáló sejtek némelyike az életbenmaradásához és szaporodásához szükséges kémiai környezetet illetően kevéssé igényes és a jelenlegi földi kémiai környezetben úgy tud megélni, hogy az aktivitáshoz szükséges energiát a nap sugárzásából veszi. A sejtek más csoportja, ezeket protozoáknak hívja, a létezéshez szükséges energiát olyan sejtek elfogyasztásával biztosítja, amelyek napenergiát hasznosítanak. Azt mondja, hogy több sejtből álló csoport, mely különféle funkciókat tud végezni, egy általa szervezetnek nevezett egységet képez, amely szintén képes szaporodni. Azt mondja, ilyen szervezetek is véletlen változásokon mehetnek át, amelyeket utódaikra átörökítenek, és amelyek így a szervezeteknek egy új mutáns típusához vezetnek. Azt mondja, hogy a különböző mutáns szervezetek közül ugyanezért az energiaforrásért folytatott harc során csak a legalkalmasabbak maradnak életben és, hogy ez a válogatási folyamat az organizmusok véletlen mutációs változásaival együtthatva — e folyamatot fejlődésnek nevezi — egyre bonyolultabb szervézetek megjelenéséhez vezet. Azt mondja, hogy az ilyen bonyolult organizmusoknak hosszú rostokkal ellátott sejtjei lehetnek, ezeket idegeknek nevezi, amelyek jeleket képesek közvetíteni, é* végül azt állítja, hogy az ilyen jelszállító rostok kölcsönhatásának eredményeként e szervezetekben a tudatossággal rokon képesség alakulhat ki. Azt mondja, hogy e szervezeteknek hozzánk hasonló értelmi képessége lehet, bár lassabban és kevésbé megbízhatóan működik mint a miénk. Azt mondja, hogy e szervezetek értelmi képessége alkalmas lehet arra, hogy tapasztalati úton és csökevényes formában megragadja az atommag fizikai törvényeit és lehetségesnek tartja, hogy valamilyen ismeretlen célból elválasztották a 235-ös urániumot a természetes urániumtól és bizonyos mennyiségeket felrobbantottak az előbbiből. Azt mondja, hogy ezt az eredményt valószínűleg nem egy szervezet érte el, hanem valamilyen együttműködés jöhetett létre e szervezetek közötf, melynek során összekapcsolták egymás értelmét. Azt mondja, hogy az egyes organizmusok közti kapcsolat úgy alakulhatott ki, hogy az egyedi szervezet képes volt teste egyes részeinek a többihez viszonyított független mozgatására. Adott szel vezet teste valamelyik részéne igen gyors ide-oda mozgatásáv; rezgést okozhatott a földet körű vevő gázatmoszférában. Ezek rezgések — amelyet ő hangné nevez — viszont egy másik sze vezet mozgásra képes részébe hozhatnak létre hasonló mozgási kát. így egyik szervezet jelek adhat a másiknak és ilyen mi dón kapcsolat jöhet létre két éi telem között Azt mondja, hog ilyenfajta „közlési rendszer”, bái mily primitív legyen is. alkalm: lehet olyan kooperációs vállalki zás lebonyolítására mint a 235-i uránium leválasztása. Egyáltalá nem sejteti, hogy mi lehetne célja egy ilyen vállalkozásnak, i letve azt gondolja, hogy alacs< nyabbrangú agyvelők együttmí ködése nem szükségszerűen tétel« fel ésszerű indítékot, jóllehet ; egyéni értelmek irányításában ví lószínűleg hatnak ilyen törvén« szerűségek. Mindennek nem tulajdonít: nánk különösebb jelentőséget, t (Folytatás a 6. oldalon.) I
