Dunántúli Napló, 1969. december (26. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-14 / 290. szám
6 sunAntmt nam» ■ WW. december 14 LÁTOQATÓBAN A SZÉP SZÓ EREJÉVEL Mi valamennyien, akik ismerjük öt közelről a távolabbról, de különösen közelről; nem győzzük csodálni — és valljuk be töredelmesen — egy kicsit irigyelni is őt Csodáljuk hallatlan közvetlenségét, amellyel egy perc alatt ledönti öregek és kisfiúk, lányok és főnökök ellenállását; az élet minden mozzanatával szembeni ka- maszos fölényét; azt a valamit amitől az ember a kiegyensúlyozottság látszatát kelti, mi több: amitől az ember egyszerre képes a fáradhatatlanságra és a boldogságra. S — méltatlanul szorult Ide más dolgok után — csodáljuk tehetségét, egy kicsit mindig nyers, élettel teli, mindig mélyen humánus novelláit mesehőseit élükön Szigfriddel, az oroszlánnal, és egy világcirkusszal, amit csak jókedvű tehetségében találhat ki az író. Most épp itt ül a szerkesztőségi szobában, amely tulajdonképpen nem is szoba, hisz éppenhogy elférünk benne kettői a székekkel, és időnként furcsán, várakozva egymásra nézünk: mit mondhat ő, és mit írhatok én azok után, hogy mindent tudunk egymásról, amit meg lehet feni, és azok közül is sokat amit — fogalmazzuk így: nem fontos megírni egy riportban. Mondom: szabályosan megközelíthetetlen, szabálytalanul pedig roppantul kockázatos, mert ez olyan szféra, ahol Lázár Ervin profibokszoló módjára mozog, ha épp úgy gondolja: egy jó lábmozidulattal kilép, vagy ha úgy látja jobbnak: a legravaszabb támadást is keresztbeveri. — Mondj valami fontosat magadról — próbálom kicsalogatni. — Kövér vagyok... Nyíltabban kell, biztatom magam, elvégre barátok vagyunk, vagy valami hasonló. — Akarsz valami komoly dolgot mondani ezen kívül? — Micsoda? — Mondjuk: irodalom. — Mit beszéljek róla? Ez a kritikusok és az irodalomtörténészek dolga. Szeretnék jókat írni, és ez vagy sikerül, vagy nem. — Most mit írsz? — A Szépirodalmi Kiadónál szerződésem van egy regényre. öt éve írom. — Miről szól? — Nem mondom meg. Nem szeretek beszélni arról, amit éppen írok. Azokról se szeretek beszélni, amiket már megírtam. — Art megemlíthetem, hogy a Corvina-Verlag kiadásában most jelent meg németül A kisfiú és az oroszlán? — Persze... — Most pedig beszéljünk Pécsről! — Marhára szeretem Pécset Sokkal közelebb van hozzám, mint Budapest A város, persze. Az ÉS-nél sokszor mondják, hogy én Pécs- centrikus vagyok. Sót, engem itt Pesten mindenki pécsinek tart. Ez nem igaz, mert én Tolna megyei vagyok. Ez abból is látható, hogy én találtam ki a következő mondást: „Somogy, Tolna, Baranya, Magyarország aranya”. Amihez az is hozzátartozik, hogy Somogy és Tolna a ritmus, Baranya pedig a rím kedvéért van bent... Ezen aztán nagyot nevetünk. — Az az igazság — mondja elkomolyodva — hogy ma is ünnepnek számit, ha Pécsre megyek. De hát, három nap alatt nem mehetek el minden ismerősömhöz. Ugye? — fia ritkán van ünnep. — Ez az! — Te, Ervin! — Tessék! — Hm..) A lányok... — A pácai lányoknál szebb a földön sincs! A varsói lányok legfeljebb megközelítik a színvonalat. Pécset különben is csak egyetlen város előzi meg az általam ismert városok közül. — Melyik az? — Szekszárd. Azonnal fölfedezi rajtam a döbbenetét, és gyorsan kiengeszteli a világ második városát-r De, a világon nincs olyan kávéház, mint a Nádor! Az ember elkeveredik a világba, aztán évek múlva lemegy Pécsre, be a Nádorba, és otthon van. Évek múlva is... Felvonulunk a negyedik emeletre sakkozni. Lázár a vendégnek kijáró tisztelet alapján a rovat legjobb sakkozóját kapja ellenfelül: ígéretes költő, ennek ellenére az elsőosztályú színvonalat túlszárnyaló sakkozó. Lázár a harmadik percben két tiszt hátránnyal, mint egy udvarias párbajhös az első komoly vér után: döntetlent ajánl. Az ellenfél természetesen nem fogadja el. A következő percben véget ér a parti. Lázár jót nevet, ■ mintha legyintene Is: Mit röhögtök, hiszen tolnai ez a gyerek, aki elporolt... A búcsúzásnál jut eszembe: fénykép is kellene. De erre már nem maradt időnk... Távozó alakja betölti a keskeny szerkesztőségi folyosót Megy a Hungáriába egy pohár jó italra. S látható, csak egy kis fantázia kell hozzá — vele mennek a még megíratlan novellák, meg a regény is makacsul ott megy, ami Bt éve készül. Á századforduló előtt született néhány héttel s a két háború között új irodalmi korszakot nyitó nagy nemzedék tagjaként lett hazánk határain túl is ismert költő és író Hidas Antal, aki december 18-án üld hetvenedik születésnapját. Hitka eset, hogy valakit előbb becsülhessen a külföld, mint saját népe; már pedig Hidas esetében — s széleskörű, épp népe jövőjéért elkötelezett művészete ismeretében — ezt kell mondanunk. Élete, ha csak egy emberi sors fordulatossága szempontjából nézzük is, önmagában kiadna egy Izgalmas regényt. Nehezebb indulást, (mert az ellenforradalom földjén lett kommunista költö) ■ rögösebb pályát, (mivel három és fél évtizedig külföldön volt magyar író) alig képzelhetünk eL A sokgyermekes, szegény, külvárost cipész fia a Tanácsmagyaror- szág elbukása után néhány hónappal láthatja először a versét nyomtatásban. Gondolhatni, hogy a győzelmi mámorban és a forradalmárok vérében tobzódó fehér- terror Hidasnak, mint továbbra is kommunista költőnek, nagy lehetőségekre távlatot nem adhatott. De meggyőződéséhez, tiszta hitéhez erőt annál inkább; hogy az igazságot elszántan továbbra is szolgálja. Emigrációba kényszerül — előbb Csehszlovákiába, majd a Szovjetunió ad otthont neki a huszas évek közepén. amikor már irodalmi körök itthon la fölfigyelnek bátor verseire, amelyek buzdító- an hatnak a fiatalabb kor- táraak kibontakozására, Moszkvában ugyancsak föltűnő sikert arat: versel Szovjetunió-szerte számos kiadásban, — beleértve az Iskolai tankönyveket is — terjedni • kezdenek. Szép regénye, a Flcek úr pedig a szerzőjének, mint kiváló prózairónak, szerez megbecsült nevet Hidas Antal fölívelő pályáját is megtöri esztendőkre a személyi kultusz nehéz időszaka, de erejére jellemzően nemcsak túléli a megpróbáltatásokat, hanem amikor túljutott rajtuk, újult erővel veti magát a munkába. Így ért el Hidas Antal Kossuth-díjas író hetvenedik születésnapjához, amikor annyi küzdelem és viszontagság után egy új olvasótábor szeretető veszi körül, azoké, akiknek életét nemcsak a forradalmár következetes harcával segítette átemelni egy tisztább jövőbe, hanem a fedi, a meggyőzően szép szó erejével is. Símen István Thlery Árpád ARATÓ KAROLY: JÓ Árnyékom, vagy mégse? Nyugtalanít. Törötten vetődik a falra. Szám szélén bíborán cserág a felszínek unalma. Legyintek: jó! Csikorgóm: szép! As őszben fák ég levelek. Varjak ágyúgolyói measas robbannak és süvítenek. Tudom őket Szemgödreimben réxfillérek, Állok nyakig ragacsos szerétéiben: körülzár, lefog, moccanni se bírok — Akár egy kép a képkeretben. Bólogatok, elismerem: bizony törődnek egymással aa emberek! Jóságuk savanyu cukor. Rágni s ropogtatni lehel Kedvességük meg apró és fehér, vagy rózsaszínű — és édes nagyon! Papírzacskóban szokták adni s én kedvemre szopogatom. Hizlal la: gömbölyödöm, dagadok — Végül óriási léggömb lessék s majd nézhetem: bogy rohangál velem lent a téren egy csapat csivajgé gyerek LÁZÁR ERVIN: A VALÓSÁQ ÍZE Néhány évvel ezelőtt írtam egy kis történetet. Két és fél gépelt oldalnyi volt az egész. Egyik barátom, akinek sokat adok a véleményére, azt mondta rá: „érződik rajta a valóság íze”. A történet egy cingár emberkéről szól, aki egy vidéki kisváros kocsmájában éppen túróscsuszát eszik, amikor belép három, fickó s nem valami barátságosan fölszólítják, kotródjon onnan, mert az az ö asztaluk. A cingár önérzetesen tiltakozik, a hang ellen is, az eljárás ellen is, elvégre még az evést sem fejezte be. Erre a három közül a legtagbaszakadtabb fölrántja az asztaltól, a cingár vak dühében nekimegy, persze a tagbaszakadt alaposan megveri és kihajítja a kocsmaajtón. A valóság íze7 „Biztos vagyok benne, hogy láttál egy ilyen esetet” — mondta a barátom. Nem tudom miért válaszoltam zavart igennel, miért nem mondtam el neki azonnal a tíz éves korom óta magamban hordozott eseményt, ami nélkül ezt a történetet nyilván sohasem írom meg. Talán attól féltem, hogy saját ítélőképességébe vetett bizalmát rendítem meg, vagy én váltam bizonytalanná. Miért így írtam meg? Hiszen valahányszor meg akartam írni. mindig az a régi tízéves- korombeli eset lebegett a szemem előtt — / sőt akkor is, amikor végre valóban megírtam. S ez az esemény éppen hogy nem igy zajlott le. Ha azt a kis tárcát tudósításnak fognám fel, nyugodtan rámondhatnám: minden szava hazugság. Azaz nem minden szava, mert e cingár férfi, meg a túróscsusza igaz. Akkoriban, közvetlen a háború után még nem volt valami fényes a vonatközlekedés és ráadásul egy, a mellékágak közt is másodrangúnak számító vonalon kellett az iskola székhelyétől hazáig az út egy darabját megtennünk a bátyámmal. A négy-öt órás várakozást az átszállóhelyen mindig egy, az állomás közelében levő kocsmában szoktuk eltölteni. Ebbe a kocsmába ült be ez a cingár férfi. Javában ette a túróscsuszát, amikor megjelent a helyi futballcsapat néhány tagja s közölték vele, hogy menjen rnásik asztalhoz, mert ez az ö törzshelyük. Nem voltak túlságosan durvák, de volt a modorukban valami hetyke, tenyérbemászóan bántó. A cingár azt mondta készséggel átadja az asztalt, de előbb befejezi az evést. Erre a bikanyakú centerhalf, a környék centereinek réme, legendás garázda és utolérhetetlen szájhós. rángatni kezdte a cingárt. Az fölugrott a túróscsuszája mellől, mondott valamit a centerhalfnak. Sző szót követett I egyszereseik s Mkanyakú igy szólt: JNa, gyere let lets- komám, majd én megtanítalak!.. .** A cingár készségesen megindult e mélák férfi után, a többiek jóízűen röhicseltek, s e „megtanítás” eredményében egy pillanatig sem kételkedve, rusztikus tanácsokat kiabáltak társuk után s azonnal el is foglalták — undorral félretolva a félbehagyott csuszát — az asztalt Egy perc sem telt el, még annyi sem, hogy a kíváncsiskodók kitülekedjenek a két ember után az udvarra, megjelent az ajtóban a cingár, kicsit följebb rántotta magán a zakóját, a két tenyerét összeütögette, olyanformán, ahogy a piszok nagyfát szoktuk leverni a kezünkről. A röhé- cselő csapat megdermedve ugrott föl az asztal mellől, a cingár odaballagott, maga elé húzta a tányért és mintha mi sem történt volna, tovább evett. A centerhalf eközben ájulton hevert az udvaron, később kiderült, hogy a bizonyára klasszikus halhorogtól az állkapcsa is eltörött. Egy másik utazásunk alkalmával volt szerencsénk látni őt, ugyanebben a kocsmában, valami gumifélével volt fölkötve az álla. A cingárhoz nem nyúlt senki, különösen azután nem, hogy a kocsmá- ros kérésére a nevét is megmondta. A bikanyakúnak egy válogatott bok- szolóba volt szerencséje belekötni. Ez volt a valóság. S hogy aztán a leirt történet miért lett éppen az ellenkezője? Azt hiszem azért, mert nem akartam hazudni. Talán ezért érződik rajta a valósig ize. MINDENNAP ÜJRA Hess határoznám g, hegy éjre kesdens; féltéglával mellem hiába Is verném, hegy vagyok még mindig fiatal és bajnok, —. mert ha nem is hajlott gerincoszlopom, de hol lopom hozzá azt a sérelem nem ért szivet amely a vért kellő adagolásban küldi azét a testbe? Enélkfü hiába vallom, el nem foglalom azt a szép fvet amit ebben a nagy Iramodásbán, hőrengésben és hófúvásban befutnom kelL S nem határoznám et hegy ájra kezdem, ha például lennék, hetvenéves nyírfa... Az is meg van frva: loboghat a híres a legmagasabb dombon, ennyi levél mégsem lem az öregedé lombon, hogy vele égy hasson s Búghasson, mint an if já nyíren. Bajiam (ha nem Is szembeötlő) mér két emberöltő. Igazi De a költő, akárcsak a föld... 0 többet ád vissza, mint amennyit elvesz: verssorra bomolva egyre gazdagabb lesz, hiszen a fáról, ágy értem: magáról mennél több levelet bő-ággal levetett, annál lombolóbb lesz és annál tombolóbb őszinteséggel gondol rátok ■ beszélget veletek. Ezért: sok lapos „életszabály'* rám ne kiabálj, úgysem szívom mellre: ntamba ne állj, ne igazíts helyre, ne ígért ne fenyegess! Inkább rossz ágakat nyess: holtakat temess! Egy szabály van: a naponta feldöntött régi szabályban reggel alakuló, délben már fakuló, estére elhaló, másnap már új, fiatal szabály — szóval: az élet! Ezt tudva, kérlek: hagyj békén engem et, aki öntüzemben, szóval: érzés-üzemem ben nem egyszer pörköltem ti, (és sohasem a másét!), saját Ingemet. Pörgetem azt a ritmust, amit még ment- koromban leltem i azóta bennem szüntelenül robban. Nem bírom, amikor színtiszta boromban nyugtató nedv koslat, abból, ha innom kell, szédelegve járok, a lábom roskad és poshad a lelkem. Mindent, csak ezt nem! Én folytatom, a mindennap újra kezdem! i á LÁZÁR ERVINNÉL