Dunántúli Napló, 1969. december (26. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-14 / 290. szám

tWÍ. december t( sunanitnt 7 Pillantás a szállásra — Tényleg megírja, amit mondtunk? — Igen. — De miért fontos ez ma­gának? — Mert azt hiszem, hogy igaz. És nem jó, hogy igaz. Az asztalon szürke sávok­ká könyökölték a szétper- gett cigarettahamut. Sötét­barna, egymást metsző kö­rök — a világos műanyagon megszáradt sör nyomai. A sörösüvegek kiürültek. Ja- kec már percenként fordul a portás üvegkalitkája felé. Régen beszélgetünk — • egyébként is: a társalgóban csak kivételes alkalmakkor szabad inni. Nem tudom, hogy valójában köti-e ilyen írott szabály a munkásszál­lás lakóit. Mindenesetre itt nem nézik jó szemmel. Különben is a jogok és kötelességek nagy része a szokáson alapul. A sok éves gyakorlat kötelezi az újon­nan beköltözőt a szobatár­sak megvendégelésére; nem előbb, és nem később, az el­ső szombat esténél, a leg­fiatalabbak, hogy rendben A klasszikus lengő G dlei Pityu, a népszerű Bivaly, szavakkal alig kifejezhető mértékben unatkozott. Már mindent megpróbált. Icukára gondolt, a tegnapi detektívregényre, gyufásskatulyát egyensúlyo­zott az orrán, tízfilléreseket kapott el Jobb, majd balkéz­zel, azután hidegvágóval a cipője talpát feszegette. Az unalom azonban maradt Sőt, nagyon úgy nézett ki. hogy eltart a munkaidő régéig. És ekkor váratlanul, ■»- katlan esemény következett be: kipattant az isteni saik- ra. Az ötlet, mely ha csak percekre is, de megölheti az unalmat, és fényt, derűt, fel­szabadult kacagást hozhat Gellei Pityu (a népszerű Bi­valy) sivár életébe: Gondos célzás, egy könnyed csukló­mozdulat, majd.. .1 A felfüg­gesztett, féllgkész munkada­rab úgy rágta hátba Cérna Emil ipari tanulót, hogy a* átbukfeneezett a megmász­hatatlannak hitt ócskavas­dombon, két éa fél métert csúszott a hullámos betonon, a a produkció sikeres befe­jezéseként derékig eltűnt * műhely sarkában összehor­dott értizedes törmelékben. Kacag a műhely... A nép­szerű Bivaly viszi a prímet; műemléknek számító pókhá­lók hullnak a plafonról a harsány örömkítörések kö­vetkeztében. Csak ketten maradnak ko­molyak: Cérna Emil ipari ta­nuló — aki pillanatnyilag egy kis levegővel is beérné vidámkodás helyett — és az öreg. Az öreg, aki ötven­nyolc évét meghazudtoló für­geséggel. és egy kecses szök­kenéssel a népszerű Bivaly előtt terem: kicsit ágaskodik, kicsit céloz, aztán puff... Halálos csend a műhely­ben. Két ókból: egyrészt mi­vel a pofon minden kétsé­get kizáróan a klasszikus lengőütések közé tartozik, másrészt, mert a népszerű Bivaly százkilencvenkét cen­timéter magasan hordott bal­orcáján végződik... Feszült várakozás, némi fejszámolással egybekötve: a Bivaly cirka 104 kiló és egy­szer. kificamodott vállal, egyedül hajigálta ki az alsó- kecsmegi Spartacus teljes birkózó-szakosztályát a Kis- pintyőke étteremből. Az öreg 158 centi lehet és sublerrel a köpenyzsebében 51 kiló. A viadal végső kimenetele alig­ha kétséges: Hefymegi Osz­kár, betanított segédmunkás a telefon felé indul, hogy egy súlyos agyrázkódásos mű­vezetőhelyettes alig pihegő testéhez mentőket rendel­nek tekinti az ügyet, vissza­ballag a gépéhez, míg a nép­szerű Bivalyt látszólag telje­sen lefoglalja szépen dagadó bal orcájának tapogatása. Félelmetes jobbja mozdulat­lanul csüng farmernadrágja mellett. Az unalom viszont elszállt. — Te ezt tűröd? — susog­ja a Bivalynak Bramcsák Jó­sai a Ragyás. — Majd... Majd a meló utón... Az utcán ... Ott megkapja... Ott nézd meg... Nullás lisztet csinálok belő­le ... Nem — előbb fasiro- zottat, és csak aztán nullás- lisztet... Fél tíz. Ax öreg utolsónak ballagott H a műhelyből: előbb gondosan letörölgette a gépét, elrakosgatfa a szer­számait Kisétált a kapun, nekivágott a térnek. Ahol a legsötétebb: a templom mel­lett megy az 52-eühez. Hir­telen megáll. Mögötte négy­öt lépéssel a Bivaly Is. Nem tudja, most mit csináljon, másszon rá rögtön, vagy csak odébb, a bokrok mel­lett — Na! M! lesz — szól rá az öreg. — Csak nem félsz? A Bivaly mozdul, megáll. Zsebrevágja a két kezét va­gány osan felhúzza a vállait: — Szégyen a futás, de azért csak próbálja ki, öreg, mert még rossz vége lesz! — Mi az isfeni Még egy pofont akarsz? — Mit képzel? — hörgí tisztes távolból a Bivaly. — Magának mindent eltűrök? — Gyere ide! — a hang párán csői óan cseng, a türel­metlen mozdulat nem hagy kétséget: menni kell. — Nem, nem csinált fási- rozottat belőle — meséli másnap a műhelyben Ra­gyás. Nullásliszíet se __ Sőt... L eültek egy padra, az öreg dumált Csak annyit hallot­tam: „ilyen szép nagydarab marha..meg hogy s,... azért még lehet normá­lis ember belőled..." A Bi­valy? Nagyon csendesnek látszott. Kikísérte az ötven- ketteshez az öreget. Le jat­tolt vele, aztán ott ácsorgóit még vagy egy félórát a té­ren. Mitől szelídülhetett meg? Halvány lila dunsz- tom... T ény az, hogy ezt köve­tően nem sokkal el­vette Icukát, és reg­gelenként titokzatos, boldog (egyesek szerint kifejezetten bamba) vigyorral állt oda a gépéhez. Később aztán oda fajult a dolog, hogy egyik reggel a műhely egyik csen­des pillanatában atyaian megsimogatta Cérna Emil busa fejecskéjét jen. e nicsak... a telefon korai: a viadal egye- ^ lőre elmarad. Az öreg lasszikus lengővei lezárf­^öél fóti... /Minden megbarnv.lt nád a tél elé hajol. Már nem bor­UIL gong a szőke víztükör, ha hideg szél táncolja végig. A Badacsony üzen a somogyi partnak: „Készülj a télre, pajtásr Öreg halász ül a kintfelejtett csónak farában. Gémberedett ujjal csalit rak a horogra. Fölberreg az orsó, aztán megint csend. A hullámok is, mintha meggondol­nának minden szót, csak néha suttognak valamit. Kémé­nyek füstölnek bőszen. Ijesztgetik a telet. Hiába. A tél üzen. Es ha üzen, akkor meg is jön. A Balaton türelme­sebb, okosabb. Várja a hideget, de nem fél tőle. Ahogy megtanulta tűrni a nyári hőséget, ugyanúgy ellenáll a fagynak is. Szikár jegenyevitézek állnak őrt a parton. Ön­kéntes katonái a tájnak. Az öreg nem fogott semmit. Mindegy. Nem mozdul, nézi a vizet. Tél jön. A Balaton majd jégdunnát húz ma­gára. Az öreg majd fölveszi a legmelegebb kabátját. Es akkor is kinn lesz, akkor is csalit rak a horogra. Talán egész télen nem fog néhány álmos pontynál többet. Mégis kinn lesz és bámulja majd a léket, amit minden reggel újból kell vágni, mert befagy. Este van. Köd terül a tó fölé. Tudja minden kis fű­szál, minden hullám, minden rozsdabarna nád, hogy ha­marosan betakarja őt a hó. Irigylem az öreget, irigylem a partot. Mindkettő titok­zatos. Hasonlítanak egymásra. Talán mert testvérek va­gyunk a tóval. Én még csak sejtem, de a tó és az öreg már tudják régen. Elindulok. Az öreg marad. Mikor megy haza? Elhatározom, reggel korán kijövök, meglesem mikor ül le az árva csónak farába. Czél indul portyára a Badacsony felől. Ereje van. Meg­^ borzongok. Csíp, amikor ezt súgja: — tél jön... (MÉSZÁROS) tartsa mindazt amivel a ta­karítónő már nem birkózott meg. Aztán ott vannak a szobánként változó speciális kötelmek. „Tilos a dohány­zás”. (Most ugyan csak egyetlen nem dohányzó la­kója van, de a tábla még abból az időből származik, mikor a többség nem do­hányzott.) Van. ahová egy cserép virágot kell vigyen az odaköltöző, és van olyan Is, ahol első éjszaka alapo­san elfenekelik az újonnan érkezettet. — Eleinte nagyon rossz volt ötre ébredt az egész szoba — négyen lakunk csak benne, aztán nem volt hol reggelizni. Később ki­sorsoltuk, hogy melyik hé­ten ki főz teát vagy kávét. Aztán be a melóra. Én meg lógtam estig, a műszak után, állandó balhé volt hogy nem volt rendbten a cuc- com. Szóval tisztára úgy ment mint a seregben ... Alfonznak hívják a töb­biek. Természetesen nem az egykori spanyol uralko­dók emlékezetére. Valószí­nűbbnek tetszik, mert a haj­dúsági fiú nemigen hagyta rendben a dolgait maga után. Mert, hogy odahaza tizenkilenc esztendős koráig igen kevés rendberakni va­lója volt... — Hatan voltunk a kony­hában. A szobában meg a vénember, meg a felesége. (A „vénember”, Alfonz nagyapja. Nem különös tisz­teletlenségből emlegeti így. Faluhelyen a felnőtt gyere­kek szülei már csak így neveztetnek.) Mire marad­tam volna? A téeszcsébe? A pénzem se volt meg, de nem is túrom én a homo­kot. Semmire — minek? So­kan feljöttek ide, az útépí­tőkhöz. A bátyám is, aztán tavaly én is. Csak a lányok maradtak. — Hogy Itt mim vsn? Ezerhat a biztos. Vettem ingeket, két öltönyt Meg most már itt vannak a ha­verok is. Mert mit lehetett otthon csinálni? Amikor megkerestem már a magam kenyerét, bementem délután az italboltba Vagy kocsmá­ba Nálunk becsületvesztő- nefc mondják. Aztán jött ér­tem az anyám. Pedig som voltam részeg. Ez ment hét- számra Itt meg a magam gazdája vagyok. — Nézze, tudom, hogy most ml Jön. IJogy Itt se csinálunk mást. Onnan tu­dom, mert ezt hajtogatja a gondnok is, mintha ezért fizetnék. Csak épp, hogy nem jön utánam, ha kima­radok a srácokkal. — Most segédmunkás va­gyok, majd emelnek az új évben. Ha meg nem, akkor lelépek. De nem is kell olyan nagyon az a pénz, hogy őszinte legyek. Nősül­ni ráérek még, majd akkor töröm magam. Most csak csajozgatumk. Különben is — velem lakik a Feri bácsi, az soha életében máshol nem lakott, mint szálláson. Nem halt bele. — Nem járok haza. Egy­szer voltam csak — aratás­kor. A szabadságom akkor vettem ki. Irt az anyám, hogy menjek. Mikor vége volt, csomagolt két kirántott csirkét, nájlonba. Mire ide­érek, akarom kínálni a ha­verokat, hát büdös volt mind a kettő... K. Feri kicsit unottan, in­kább ellenségesen hallgatta végig a beszélgetést. Unott- sága érthető; sokszor el­mondhatták néki is ugyan­ezt a történetet Az ellen­érzés pedig már első lát­szatra magyarázható: egye­dül ő borotválkozik minden nap — a „huszonéves” sörte az ő állán nem tüskésedéit ki. — Az úgy volt, hogy én már tizenöt évesen a város­ba kerültem. Behoztak ipari tanulónak. Kitanultam laka­tosnak, aztán átköltöztettek ide. Van egy oltári rendes munkaügyisünk, nem is kel­lett semmit járnom, ő hívott fel, hogy el van intézve. Miért jöttem? Az apám meghalt, anyám meg a téesz- ben van. Csak másod ma­gammal vagyunk testvéreik. A húgom otthon tanul, fe­hérnemű varrónőnek, vagy minek. Hazaküldók ötszá­zat, a többi nekem marad. Van már az ótépéoen ki­lencezer forintom. Azt nem tudom, hogy mire megy majd el? Lehet, hogy la­kásra, vagy motorra. Per­sze egy használt kocsi lenne az igazi, de ahhoz még kell gyűjteni. Amúgy nem szó­rom a pénzt. Moziba me­gyek, meg néha el-eljárok a srácokkal. Már az utolsó hó­napokban bárba jártunk. A „Fekete macská”-ba, a „Sa- voy”-ba meg... Hol is vol­tunk még? — Az „Emké”-ben... — segíti ki Jakec. Jakec és H. Pista az „el­választhatatlanok” egyre gyérülő szektájába tartóz­nak. Ugyanabból a kis falu­ból jöttek. Segédmunkások. Ott — növénytermesztő szak­munkások voltak. — Jött a tavasszal egy pasas. A klubba. Volt egy KISZ-« klubunk. Azt mondta: jöhetünk kétezer- ötért. Páran ki is léptünk a téeszből, eljöttünk. Persze a kétezerötből nem lett sem­mi, de így is megérte. A pasasnak is. Aj „öregek" mondják, hogy minden be­lépő után kap egy ötvenest Mikor lenn voltunk, vagyis otthon, vissza akartak erő­szakolni, hogy így lesz, meg úgy lesz, és hogy annyit ott is megkeresünk, mint itt. Na, de azt, hogy itt dolgo­zunk, azt ki tudja megfi­zetni? — A rosseb tudja, hogy miért jó itt lenni. Lehet szórakozni, meg művelődni, meg minden. — Városiak vagyunk, vagy íausiak? Hát, csak az a ro­hadt, hogy üt nincs senkije se az embernek. Persze, ez Jó is, mert nem leskelődnek utánunk. De azért inkább roeez. Szóval, azt hiszem, ha kiszórakoztam magam, akkor csak hazamegyek. Menyasszonyom is van, meg a ház is enyém lesz. H. István az üres, három- decis poharat forgatja. Két tenyerében, hengergetve. Ér­dek«; amikor magukról be­szélnek — mind így játsza­nak. — Azt akarta mondani a Jakec, hogy rohadt így két­felé élni. Az hát. De nekem nem lesz semmim se otthon. Arra gürizni pedig, hogy egy vályogos házat vegyek, nem érdemes. Meg meny­asszonyom sincs. Nekem egy ezrest kell küldeni az anyáméknak. Mert kell, mert nem jönnek ki abból, amit az öreg keres. Meg én is szakmunkás akarok len­ni. Meg akarok majd nősül­ni, meg gyerekeket akarok, meg autót. Hát honnan? Miért, te tudsz másat? Mert én nem. Belecsattan a kérdés i asztal világos, műanyag-s< színű négyszögébe. Má egyikük sem tud. Saját, al; kuló, elégedett vagy elég« detlan élete választ vár mir denkitől. Van, aki kevésne érzi, ahol tart, van, ai örömteli-soknak! Végleges nek hinni az átmenetit — szállást, szokásaival és éle formájával —, kevesen akar ják. S ez a kevés is úg fogalmazza, hogy „ki leh« bírni*’. A többiek tervezgí tése pedig nem arra aszáz egynéhány öl telekre, pá ezer téglára elég, amit a emberek saját otthonná neveznek, hanem arra. ami kifejeznek. Hogy saját ma guk erejét, értékét, megái lapodó életüket kézzelfogha tóvá tegyék. Vincze Péter cÁ krízis Es eljött a harmadik nap is. A krízis ideje. A Fiatal Újságíró tekintete révetegböl ködösbe csa­pott át, homlokán meg­merevedtek a pámapos barázdák. halántékára csendesen beköszöntett az első őszi hajszál. De meg mozgott: fel s alá rohan­gált a szerkesztőségben, s időnként vad mozdulattal, látszólag teljesen ötletsze­rűen a levegőbe csapott. Az Idősebb Kollégák megértéssel, némi izga­lommal, de szó nélkül fi­gyelték vergődését. Mind­annyian tudták, az ifjút az Első Kényes Téma gyötri, s a krízisen egye­dül. kizárólag teljesen egyedül eshet át. Ez a szakma Nagy Próbatétele, amelynél elválik, érde­mes-e valaki a nyomda­festékre, vagy jobb, ha <tz élet kevésbé exponált te­rületein próbálkozik. A Fiatal Újságíró egy­szeresek megállt Elszánt mozdulattal levetette ma­gát egy székbe, kinyitot­ta az írógépet, és sebesen pötyögni kezdett. De « második sor után már is­mét talpon volt. Határo­zott léptekkel a .,Főszer­kesztő” felírású ajtó telt indult, lenyomta a kilin­cset. Az Idősebb Kollé­gák lélegzetvisszafojtva fi­gyelték mozdulatait —, de aztán mégse ment be. Visszafordult, és arcán a hamleti bizonytalanság összes jegyeivel, kirohant a szerkesztőségből. Hazament. Lefeküdt a díványra és megpróbálta gondolatait valamiféle rendszerbe gyömöszölni. Néhány perc múlva azon­ban kimerültén elaludt. Képzelete lázasan tovább dolgozott, s agyában egy­mást kergették a vadnál- vadabb képek. Azt álmod­ta. hogy ő a Sajtó, és nagyhatalom. Szabályos sorokba rendeződve, dísz­lépésben vonulnak el előt­te a Kényes Témák, és ő nagyvonalú gesztussal egyet-egyet kiemel közü­lük, megírja őket, aztán fogadja a Társadalom őszinte gratulációját. Majd folytatódott az álom: fő­szerkesztőjével vívott vé­res párbajt, megjelenésre- szemétkosárra. Az ö ke­zében csak a cikke volt, azzal hadonászott, míg a Főnök a prémium-kiuta­lást szegezte a mellének. Egyre hátrább és hátrább szorult, egészen a szaka­dék széléig, és amikor már csak egyetlen lépés választotta el attól, hogy a Sematizmusba zuhan­jon, verejtékben úszva fel­ébredt. Másnap reggel kicsit törődötten, gyűrött arccal, de jókedvűen fütyörészve ment be a szerkesztőség­be. — Azt <* múltkori dol­got. tudod, amit említet­tem, hm ..., nem írom meg — vetette oda a ro­vatvezetőjének. — Piti kis ügy, kár lenne különöseb­ben felfújni... Kávét kért a titkársá­gon. leült az írógéphez, és felhőtlen homlokkal játé­kos könnyedséggel egy glosszát kezdett kipötyög­ni rajta. Az Idősebb Kollégák pillantásaiba megbecsülés költözött, ahogy a felsza­badultan játszadozó ifjú­ra néztek: keményen ki­állta a próbát mától fog­va közéjük tartozott... (Puskás) BÉRCES GABOR RAJZA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents