Dunántúli Napló, 1969. november (26. évfolyam, 254-279. szám)
1969-11-30 / 278. szám
Dunantmi navio 7 1W9. november 50, Pákolitz István versei: KÖVIRÓZSA Rózsa, kövirózsa, sem varázs, sem titok nem véd. Mégis, valami rejtett erő óvja benned az élet szerelmét: kibírod a szikla-mostohaságot, s azért is napfénybe szórod piros virágod. Sose volt, sose lesz könnyű az igazi próba. Sejhaj, rózsa, kövirózsa. SISIPHUS Végzet örök halál és reménytelen kárhozat lenne a büntetésed ha csak muszájból tennéd Eleve halálra ítélt ' kihez is mennék hogy kitudjam a főitámadás titkát: Minden tökéletlen emberi szerzet s minden istenek szándéka ellenére akarod csúcsra görgetni a sziklát És mindig újra kezded MESEBELI Fedél, ha jégeső fölöttem Parázs, ha pipámat megtömtem Paprikás szalonna Pohár bor Királylány — persze elvarázsolt Hétfejű behemőt sárkánygyík Éppen hogy érjek a válláig Naponként egy fejét levágva Ne töltsem az Időt hiába LÁTOQATÓBAN CSUKA ZOLTÁNNÁL Az egész oly hangulatos és szeretetreméltó: az utazás is. A 6-os úton, György- ligetnél van egy távolsági autóbuszmegálló. Ott be kell fordulni egy kertes utcába, majd az ágas-bogas útelágazások következnek. Szekerek egyensúlyoznak családiasán az autó mellett, a vízlevezető árkok szélén, az őszi fák alól öregek fürkésző tekintete közeledik, aztán egyszercsak előmosolyog az örökzöldek mögül a Napház, mintha egy fényt árasztó nyaraló utazott volna ide, egyenesen az Adria szikár, forró partja mellől. Egyetlen pillanat, a felfedezés felold mindent, és az ajtó mögül már hiába vakkant harciasán Milka, a méltóságteljes eb, a vendég nem képes már hitelt adni a barátságtalan kutyahangnak, amelyről természetesen a következő pillanatban kiderül, hogy csupán egy kis mókás ijesztgetés volt. Könyvek, összeolvasásra váró kézirathalmazok, feketekávés csészék között ül Csuka Zoltán író, műfordító. A fehérfényű lakás minden szobája a folyamatos, fegyelmezett munkára figyelmeztet, a falak, s a tárgyak pedig az érzelmek szerepére, mindenekelőtt a barátságra, amely Csuka Zoltán írói, műfordítói pályájának leglényegesebb érzelmi vonása. A népek közötti barátság tanára. Szavai: „Ma már elmondhatom, hogy a szerb-horvát éppúgy bennem van, mint a magyar...” — tulajdonképpen magyarázatot is adnak az 1965-ben kapott József Attila-díj mellé, amelyet a jugoszláv irodalom tolmácsolásáért, illetve a jugoszláv irodalomtörténetért kapott, és magyarázatot adnak a Jugoszláv Pen Club idei műfordítói nagydíjához, és a legutóbbi nagy kitüntetéshez, a Jugoszláv Zászlórend aranykoszorús érdemrendjéhez, amelyet a közelmúltban ünnepélyes keretek között nyújtottak át Csuka Zoltánnak. Ilyen gazdag életmű — mint olvasom egyik napilapunkban: 300 ív próza és 25 » BÉRCES GABOR RAJZA ezer verssor fordítása — zavarba hozza a riportert — 1946-ban kiadtam a délszláv balladák kötetet — mondja Csuka Zoltán. — Majd lefordítottam először külföldi nyelvre Ivó Andrics: “Híd a Drinán című regényét, és Njegos: Hegyek koszorúja című költői művét. Az igazi műfordítói munkásságom azonban csak 1955-ben kezdődött. Életemben eddig körülbelül hetven művet fordítottam magyarra. Ebből hatvanat az utóbbi tizennégy év alatt. Amit negyven éven át a jugoszláv irodalomért tettem, az most hozza meg a gyümölcsét. Jugoszláviában is egyre több magyar könyvet adnak ki. fordítanak le, mint például Illyés Gyula, Darvas József, Weöres Sándor és mások műveit. Ez az ügy a két ország irodalma között most már helyes vágányon halad, és ez nekem legalább olyan öröm, mint hogy most megkaptam ezt a magas kitüntetést. — A műfordításon kívüli munka? — Semmi mást nem csinálok, csak ezt. — A versek? A memoárkönyv? — Persze, csináltam én mást is. Két verseskötetem van, a Buzgó kiáltás és az Előretolt állásban. És a memoárkönyv ... — ... amely sok tekintetben pécsi emlékeket elevenít fel. — Igen. Pécs az én életemben kétszer is nagy szerepet játszott. Először 1919—1921 között, majd 1945—1946-ban. Abban az időben érettségiztem Pécsett, amikor felerősödött a mozgalom, hogy a munkásság vegye kezébe a várost. ,.Üj diák” címen baloldali hetilapot szerkesztettem. A Tanácsköztársaság idején diákszaikszervezetet alakítottunk, marxista órákat vezettünk be. 1920-ban érettségiztem, utána „Krónika” címen Kondor Regős László részvételével havilapot alakítottunk. Egyben villamosvezető voltam és a villamos szakszervezet jegyzője. 1921- ben aztán tízezer ember indult el Pécsről emigrációba. Köztük én is. Bécsbe, majd onnan Párizsba szerettem volna menni, de megrekedtem az eszéki táborban. Amikora tábor feloszlott. Újvidékre kerültem, és ott vártam tovább az osztrák vizumot. Közben voltam fahordó munkás, dolgoztam konzervgyárban. Végül megindítottam az „Üt" című aktivista folyóiratot — Ezek szerint munkásságod tekintélyes részét tette ki a lapszerkesztés.., — Ö, igen. Az „Üt” szerkesztése mellett megtanultam a szerb nyelvet érintkezésbe kerültem a fiatal szerb írókkal, megismertem a szerb irodalmat. Később a liberális polgárság lapját, a „Vajdaság”-ot szerkesztettem. „Képes Vasárnap” címen hetilapot csináltunk Szabadkán, benne irodalmi mellékletet adtunk ki. Itt jelentek meg az első szerb fordításaim. A lapot a szerb katonai diktatúra többször elkobozta. Később „A mi irodalmunk” címen szerkesztettem irodalmi mellékletet, majd 1931-ben megjelentettük a „Kalangya” című irodalmi folyóiratot, amely 1944 nyaráig élt. Én közben, még 1931-ben visszajöttem Magyarországra, és itt „Láthatár” címmel folyóiratot indítottam, amely a kisebbségi irodalmat, a szomszédos népek irodalmát szolgálta. Ügy érzem, hogy ezt eléggé következetesen csináltam, de akkor a németek lerohanták Jugoszláviát, és Magyarország is belépett a háborúba... 1944 végén megint Pécsett voltam. A város tehát másodszor is nagy szerepet játszott az életemben. A felszabatak a sötétben, egyesek horkolni kezdtek. Föntről sem hallatszott semmi; akik fölmentek kicsit levegőzni, azzal tértek visz- sza, hogy a városban csend van. — Jön a krisztkindli! — mondta valaki és valóban, afféle karácsonyi hangulat áradt szét, de nem örömteli, hanem inkább félős várakozás. Azt mór mindenki tudta — és örömmel vette tudomásul —, hogy a németek nem védik a várost, fél fogják adni, legfeljebb utóvédharcok lesznek. Ez Pécs különös és nagy szerencséje. De az oroszoktól azért mindenki félt, hiszen a göbbelsi propaganda gondoskodott róla, hogy megfélemlítse az embereket. S megállapíthattam: a pécsiek közül alig gondolt valaki a menekülésre. Éjfa felé még mindig csend volt, csak időnként dörrent odafenn egy akna, de az alig hallatszott le a mélybe. Éjfél után aztán még süketebbé vált a csend. Most már senki sem mert fölmenni, hogy megnézze, mi van. Két órára járt az idő, amikor nehéz dübörgés húzott el fölöttünk. Talán a német páncélosok voltak. Aztán megint hosszú csend. Három óra tjtán ismét hosszas nagy dübörgés rázta meg a pincefalakat. Mindenki arra gondolt: most haladnak át fölöttünk az orosz tankok. A dübörgés időnként megismétlődött. Egyébként mélységes csend volt Hajnalodott Senki sem mert fölmenni, hogy körülnézzen. Lassanként megvirradt. Reggel hét órakor szürkült odakünt, ködös, november-végi reggel köszöntött ránk. Vajon mi van a városban? A gyártelep éjjeli őre merészkedett ki elsőnek. Fölmentünk a lépcsőkön és vártuk az első hirt. Az úgy szólt, hogy kevéssel előbb kozák lovasok vágtattak végig az utcán, nyugat felé lovagoltak és kiáltoztak. „Úrrá! úrrá!” — ezt kiáltozták. Aztán megint csend. És akkor visszajött az éjjeli őr. — Itt vannak az oroszok, künn az utcán. Nem bántanak senkit. Tud-e valaki beszélni velük? Oroszul ugyan nem tudtam, de szerbül igen. Kiléptem a pincéből és az utcára mentem. J ól esett tüdőmnek a friss levegő, csak úgy ittam magamba a hűvös novemberi reggelt. Ez maradt meg bennem legélénkebben. Körülnéztem az utcán. A német lovasok holttestei és a lovak még ott hevertek. Távolabb egy szétlőtt német autó, előtte hullák. A házakon itt-ott törött ablakok. Az úttest ebben a pillanatban eléggé elhagyott volt. Közepén egy fiatal orosz katona járkált, kezében géppisztoly. Előszedtem vékonyka orosz tudásomat és ráköszön- tem: — Zdrasztvujtye tovaris! Barátságosan nézett felém és odajött hozzám. Szerbül beszéltem hozzá: békés emberek vagyunk, magyarok, ő meg bólogatott és oroszul válaszolt. A civilek körénk sereglettek. Az első pillanatok barátságosak voltak. Föl lehet jönni a pincéből. Az óvóhely lakói lassan kitódultak az udvarra. Ki-ki hazafelé igyekezett. Mi is feljöttünk, persze motyóinkat egyelőre lennhagytuk, mert nyugat felől még erős ágyúdörgés hallatszott Kíváncsian mentünk be a lakásba, vajon milyen kárt okoztak az aknák Vajon jár- tak-e katonák a házban és a szobákban? Mindent rendesen zárva találtunk, a hajnalban átvonuló seregek nem léptek be a házba. Az ablakok közül is csak egy-kettő volt kitörve; ezeket hamarosan meg lehet csináltatni, ha ugyan van üveg az üveges- néL Befűtöttünk a kályhába és végre-vala- hára kicsit föllélegzettünk. Csak akkor gondoltam arra, hogy már a negyedik éjszakát töltöttem álmatlanul. Kétnapos szakállam már erősen beárnyékolta az arcomat; megálltam a tükör előtt és szembenéztem önmagámmal. Arcom megnyúlt, látszott rajta a fáradtság és az utóbbi hetek sok Izgalma. Hiába éltünk aránylag jól ezekben a hetekben, már Érdligeten kezdtem fogyni. Most aztán egyszerre szembetűnővé vált a soványságom. Gyorsan vizet melegítettünk s végre meg- borotválkozhattam, két nap után meg is mosakodhattam. K ünn az utcán dübörögtek az újabb és újabb orosz tankok, hatalmas teherautók, páncélosok és motorizált ágyúk. Az orosz sereg zöme csak most kezdett bevonulni a városba. Végtelen sorban, egymásután robogtak el az ablak alatt. Csak néztük, néztük a hosszan vonuló, véget nem érő sorokat, harckocsikat, teherautókat. Szinte egyik napról a másikra új világba kerültünk, mintha varázsszóra valósult volna meg Pécs utcáin a több mint negyedszázad előtt megálmodott álom — elérkezett a munkásság új világa. dulás napjaiban érkeztem, és hárem héttel később már megjelentettük az Üj Dunón- túl-t, 1945 tavaszán pedig az ország első felszabadulás utáni folyóiratát, az új szellemű Sorsunkat. 1946-ban. ugyancsak először a felszabadulás utáni Magyarországon, megrendeztük Pécsett a művészeti hetat. Eljött Kodály Zoltán, Keresztury Dezső, akkori közoktatásügyi miniszter. Engem hamarosan visszahívtak Pestre. Akkor Vừ dortűz címen irodalmi folyóiratot indítottunk, amely számonként más-más hazai táj irodalmát, életét mutatta be. — E bámulatraméltó aktivitás melleit szinte érthetetlen, hogyan jutott idő a temérdek fordításra? — Reggeltől-estig dolgozom. Ez lehet a titka. — Nem kerülhetjük meg a kérdést: milyen tervek foglalkoztatnak pillanatnyilag? — Természetesen kialakult terveim vannak. Az egyik Dervis Szusics boszniai írónak: Én, Daniló című regényét fordítom magyarra. Derűs, a mai szocialista Jugoszlávia fejlődését szeretettel kritizáló mű. Nagyon jó hatást várok ettől a regénytől. A másik fervem? Él Zágrábban egy nagyon érdekes ember. Ivan Supek, az egyetem rektora. Atomfizikus, Párizsban Járt egyetemre, polihisztor, szépíró Is. ö szerkeszti az Enciklopédia modema című folyóiratot. Most decemberben jelenik meg egy regénye a mai diákokról. Véleményem szerint roppant izgalmas téma. Egy rektor és polihisztor hogyan látja a mai fiatalságot? A könyv címe: Minden újra kezdődik. Olyan regényt várok, amely a mai világ ifjúságáról képet ad. Ez a következő évi munkatervemben szerepel. — Mi a műfordító legfontosabb kötelessége? — Az első kötelesség, miután természetesen jól elsajátította a technikát, az, hogy jó művet fordítson. Jó művet könnyű fordítani. Ha a fordító eljut odáig, hogy ő választhatja meg: mit fordít, akkor még a legnehezebb mű fordítása is könnyű lesz; mert a Jó mű hatása magával ragadja az embert. — Van-e még valami, amiről nem beszéltünk, és nem szeretnéd, ha kimaradni ebből az interjúból? — Azt hiszem, mindent elmondtam, ámi érdekes lehet. „Kétlaki” ember vagyok, akinek két hazát adott a sors... Búcsúzáshoz készülődünk. Halk mozdula- tú felesége a másik szobában a kéziratokat rendezgeti, minden lapot külön ismer. Nem beszéltünk erről, de kérdés nélkül is leírhatom: az író legfontosabb munkatársa ő... A kapuban még egyszer elbúcsúzunk, s közben valami jó befejezésen töröm a fejem. A sarokról még egyszer visszanézek* szép délelőttben valósággal fénylő házra. A nap és a barátság házára. -nirto v• QbfiT T. A. .... B áidosi Németh lános: Pohárköszöntő Erldj vén esztendő, eridj, ne halljam medve-lépteid. Vidd el a rettegő időt, amely a tiz körmünkre nőtt. Kőszőnni-valóm annyi csak, hogy élek, mint a madarak. Máról-holnapra, nem különb örömmel, mint a nyűgös föld. Fészkűnkben annyi a meleg, amit egy kis szív kirezeg. Örökbe adtad rémitő, pokolból szabadult idő. S apátlanul-anyátlanul úgy szaladt hozzánk, mint a nyúl. Most együtt bámuljuk, ahogy hörgő, vén tested összerogy. Poraiból egy boldogabb világot bontson ki a nap, amelyben lakni is lehet, nemcsak rettegni, emberek. Lovász Pál: Hit Az élet visszájára fordul itten, éjszínűek a dermedt nappalok, árnyék sűrű iszapja kavarog, s az ég arcából rajtam semmi nincsen. Kint zeng a város, váltó évszakok virágot, asszonyt bimbóznak szelíden; szép Ifjúságom, szines testi kincsem belülről égő máglyája vagyok. De sorsom végén sejlő messziben sziklára hullott magként él hitem: kinok között fogantatott gyökér a törzsnek, lombnak győzelméhez ér S fejem fölött egyik szép éjszakán fényesség lobban börtönöm falán i I I
