Dunántúli Napló, 1969. november (26. évfolyam, 254-279. szám)

1969-11-30 / 278. szám

1969. novembei 30. Dunantnit napig FUTÓHOMOK DÉLSZLÁV ÉS EURÓPAI... IVAN MESTROVIC SZOBRAI ÖNARCKÉP, 1936 „■TegfcStn! a homokot — a sors megkötése. Megkötni az álmokat — az álmok kiteljesítése.*’ (Devecseri Gábor) ikor érkezünk haza? A láthatatlan vonal, a ha­tár, a sorompó átlépése, ' ámőrök, magyar nyelvű fel- ■atok még nem jelentik iga- • án a hazatérést. Külföldi tazás után akkor érzem ott­hon magam, ha a kisváros régimódi pályaudvarán ki­szállok a vonatból, felnyo- makodom a zsúfolt buszra, vagy igyekszem taxit keríte­ni. És ha őszinte akarok len­ni, az igazi otthoniét érzé­sét másnap az ébredés adja, a megszokott ágyban. Az al­vás, mint függöny a fejezet végét jelenti. Itt állok újra a pályaudva­ron a többi utas közt, taxira várok, úgy, mint azok, akik most mennek haza a piacról, vagy Pestről, vagy valahon­nan Baranyából jöttek. Ha ismerős sofőr megkérdezné, honnan jövök, elcsodálkozna: Skócia, London és egy kis kerülővel Svájcból is — pár nap volt a nyugati köruta­zás. Jólesik a hazai nyüzsgés, az ismerős hangok zenéje, ha nem is szedem szét a szava­kat értelmükre. De személy szerint, nekem szól egy hang, lelkendező, mint mikor va­laki nagyon jó hírt közöl: „Kiengedték a kicsiket!” Pár pillanat, mire kapcso­lok. Az idősebb hölgy nagy­mama. Lánya, veje — fiatal orvospár kint maradtak né­hány évvel ezelőtt Esetük­ben az volt a megdöbbentő, hogy két, 5—6 éves gyerme­küket hagyták itt Tudták, hogy csak idő kérdése, hogy utánuk engedik a kicsiket, az állam nem büntetheti szülők elvesztésével őket El is fe­ledkeztem róluk, s most a boldog nagymama csaknem büszke közlése eleveníti fel í z esetet: „Végre kint van az egész család” — újságolja. Mit vittek, mennyi belé­jük fektetett munkát, bizal­mat, költséget, kiknek a he- >nősiyét foglalták el, amíg talán nem is könnyen helyet sze- reztek az egyetemen, inté­zetben, — talán olyanok he­lyét akik boldogok és meg­elégedettek lettek volna?! A másik oldalról pedig majd jönnek a csomagok dollárral, felitatva az esetleg ejtett szülői könnyeket, aztán majd egy idő múlva megje- 1 mik autón konvertábilis valuta védelmében, amely nálunk is, mint minden „kul­turált helyen” szinte a lát­hatatlanság leplével védi im­már névtelen viselőjét. .Talán irigy vagyok? — Lassan odajutunk, annyian mutogatják kint született „félvér” unokájuk képét, fiúk, lányuk autóját, házát, tesznek (akár államköltsé- gen) tanulmányutat fiú, ba­rát, vagy testvér megláto­gatására. Bámuljuk a haza- jót leket, irigységgel, vagy csodálattal, néha már az az érzés, hogy ez, vagy az azért maradt itt, mert nem „ex­portképes” már. Nem tudok együtt örülni a nagymamával! IT gy másik hazatérés után jutottak ismét eszembe szavai. A keleti végeket. — nyírséget jártuk, az ország­nak azt a részét, amelyet a legmostohábbnak emleget­nek, ahol utoljára gyulladt ki a villany, ahol nehezen kapnak embert, ahonnan mindenki menekül, ahonnan 35 ezer munkás utazik a fő­városba munkát vállalni csa­ládjától külön élő dolgozó és országosan itt a legmaga­sabb a szaporodás. Ha az ember rosszat vár, homokot, egyhangú síkságot, vályogházakat, zsupfedelet, — kellemesen meglepődik. A 1 lomokot megkötötték, alma piroslik rajta, mind keve­sebb a vályogház, zsupfe- dél — több a kő, beton, üveg­épület. Embereket találtunk itt, akik állják a sarat, a port, mint a végvárak vitézei. — Megint fellengzősen hang­zik, hogy a körzeti orvosi há­zat, rendelőt végvárakhoz ha­sonlítom, amelyek napi 80— 100 beteg ostromát állják, ki-kicsapva a környékre, csatangolva hóban, fagyban, sárban, porban, — igaz több­nyire autóval, — de csak ad­dig, ameddig lehetséges. Áll­ják az ostromot a gyógy­szerért, a táppénzért és per­sze „az igazi”, komoly be­tegek gondjai. Fiatal orvospárt leptünk meg. A férj orvos, felesége írnoki teendőket végez „pa­píron”. Alig leplezhették, hogy mindketten éppen a rendelőt takarították. Kevés az átalány, abból nem kap­nak takarításra, fűtésre asz- szonyt, ha maguk látják el a rendelőt is, több marad a csalódnak autótörlesztésre, OTP-re, bútorra. A fiatal- asszonynak sok a dolga, nem csoda, ha a férj segít fát, szenet behozni. „Summa cum laude” vég­zett fiatal orvos. Közlékeny. Azt hiszem, hogy a nagyvá­rosiak közül sokan „naivnak” találnák, ha az anyagiakra térve őszintének látszóan mondja: „Fizetésem elég jó, útiátalánnyal felmegy majd­nem 3 ezerre”. jVyírszöllősön két év alatt x 1 11 orvos, másutt 8 év alatt 18 orvos váltotta egy­mást. Probléma a tovább­képzés, amely intézethez kö­tött, nagy kiesést jelent anyagiakban és a megtele­pedés minden egyéb problé­májában. A számok azt mutatják, hogy a vándorlás csökkenő­ben van. 560 orvos dolgozik a megyében, betöltetlen ál­lás 62, 8,8 százalék, a szer­vezési állásokban 15 száza­lék. Az a tapasztalat, hogy a fiatalok közül azok ma­radnak itt legjobban, akik erről a vidékről származnak, akik „hazajöttek dolgozni”. Kicsi országunkat szabdal­juk még kisebbre azzal, hogy „mindenki dolgozzék a ma­ga falujában?” Nem erről van szó. A főváros fényei vonzzák a vidéket és nem engedik a bennszülöttet — Hallottam milyen távlevele­zés folyt egy pesti fogorvos igényeiről, aki inkább Pes­ten vállalt nem szakmai munkát, hogy ottmaradhas­son s talán végül a keleti határ helyett nyugati irányt fog választani? Messze in­nen a határ, messzebb, mint a főváros, onnan a „széles út”, mégis itt találjuk az eddig észlelt legjobb körzeti dokumentációt H azafelé rendezgetem az út képeit Nem muta­tósait, alig érdemelnének meg színes diapozitívet, mint az a kép két hónap előtt a Genfi tónál. Előttünk a panoráma, amely a Föld legszebb há­rom látképe közé tartozik: Laussane és Montreux közti hegyekről kilátás a mélykék tóra, háttérben az Alpok, messze a Mont Blanc havas csúcsa. Chillon kastély pati­nás bűbája, a parton lüktető színes élet, suhanó autók és új beton stráda épül hatal­mas lábakon a hegyodalban. És akkor, ott felmerült a balatoni alkony képe: a Ba­dacsony kis halom, a zalai partok szelíd hullámvonal, de más, ismerős a levegő, a víz, a szín és illatok — az otthont, a hazát jelentette. Itt állok két utazás vé­gén, két csoport fiatal közt a magam „bölcsességével”, amely talán mégsem csak vigasz, nem recept, amelyet bármely oldal használhat, — ajándéknak érzem. Azt mond­ják a múló idő a természet szépségeinek mind teljesebb élvezésével kárpótolja a to­vatűnő fiatalságot. Mikor a virág színe és a levél cél­szerűsége, a pókháló tökéle­tessége és az őszi ökörnyá­lak egyformán tetszenek. A nagyvilág színei mind mé­lyebbé, árnyaltabbá válnak, — és a haza, az otthon ér­zése adják a beteljesülést. Meleg érzés ez, kandalló­tűz. A fiatalok inkább lobo- gást, tavaszi hevületet, újat, frisset várnak. Az egyik vá­rosból, jó körülmények kö­zül vélt még jobbra vágyik, a másik vállalja a szűkeb­ben mért kenyeret, egysze­rűbb, nehezebb sorsot. ítélet? Lehet bírói, elvi — mindegy. Egyiket nem éri utol, másikat is alig érdekli. Csinálják a maguk dolgát. Aki leszámolt azzal, hogy gyermekeit évekig nem lát­hatja, nyilván nem érdekli a mi küzdelmünk, vélemé­nyünk. Aki pedig a határo­kon belül keményen dolgo­zik, alig ér rá elmélkedni, végzi munkáját, amely lát­hatatlan szálakkal mindjob ban ideköti. A munka meg­becsülése anyagiakat is je­lent. Tudjuk, legtöbbször ez a csábítás vezet máshová. IYI it ígérhettek az elment- nek, többet, vagy ke­vesebbet fog-e kapni, mint remélt, — nem tudjuk, de szeretnénk, hogy azok, akik itt maradtak és vállalják a sorsot, többet kapnának er­kölcsi megbecsülésben, és ha lehet, anyagiakban is. Ezen felül bízunk benne, hogy a haza földje, amelyhez talán közelebb vannak a végeken, mint a városi aszfalton, a maga hajszálgyökereivel táp­lálni fogja kitartásukat és évről évre erősödik az az érzés, amely nyugvópontot adhat a forrongó, parázsló világ, a háborúk, tüntetések, gyilkosságok és gázolások, űrhajózás, új autómárkák és új lakbérek, szervátültetések és a napi munka egyhangú robotja, tv-zajok és képek, a rendeletek kötelező és a polcot borító könyvek, szép sorok elolvashatatlansága, — az élet minden zűrzavarában, az az érzés, amelyet semmi­féle valutáért nem lehet megvenni, hogy valahova tartozunk és talán egy ki­csit többet is ad azoknak, akik úgy érezzük, — jó, hogy ide tartozunk! Budapesten a Szépművé­szeti Múzeum márványcsar­nokában látható a horvét és az egyetemes szobrászművé­szet nagy alakja, Ivan Mest- rovic életműve. Természete­sen nem a teljes életmű, a chicagói Grant Parkban fel­állított Dárdavető indián, a belgrádi Kalimegdánon emel­kedő emlékszobrok, a Split fölé magasodó monumentá­lis figurák nincsenek a bu­dapesti kiállításon, de a ha­talmas terem falait így is szétfeszítik a kétszeres élet­nagyságú bronzfigurák, a sú­lyos kőasszonyok és a meleg­séggel teli faszobor-óriások. Ez a bőséges válogatás is hiánytalanul bemutatja a vi­lághírű alkotót. Horvát és egyetemes, dél­szláv és európai — a jelző­párok nem véletlenül ■ állnak mindig ebben az összekap­csolásban Mestrovic neve mellett. Hazafi volt és egye­temes érvényű szobrászatét alkotott a hét esztendeje el­hunyt mester, az egyetemes emberi teljesség és a nem­zeti hagyományok együtt lendítették a magasba mű­veit. E kettős törekvés indí­totta el pályájára is Mestro- vicot, aki nem éppen mű­vészt nevelő környezetben, szegény, elmaradott világba született 1883 augusztus 15- én. Pásztorgyerek volt a nyo­morúságos horvát hegyifal­vak, erdők között, amikor tehetségére felfigyeltek. Az elnyomott horvát életet eu­rópai magasságokba emelő nemzeti mozgalom tette le­hetővé, hogy az ekkor már kőfaragóinasként dolgozó fia­talember művésszé képez­hesse magát. Bécsben tanul, később a bécsi akadémiára, majd Párizs legjobb művész­tanárjaihoz kerül, Rodin, Bourdelle, Maillol, a század legnagyobb mesterei tanít­ják. Az 1911 és 1914 közötti éveket római tanulmányútra szánja, s egy életre élményt, útmutatást kap ekkor a re­neszánsz óriástól, Michelan- gelotól. Eszmei irányítója azonban az a mozgalom marad örök­re, amely útjának indította: a horvát szellemi hagyo­mány. A népművészet, a nemzeti szellem teremti meg Mestrovic életművében a különleges átszellemiiltséggel teli népi figurákat, ennek köszönhető a Budapestre is megérkezett hűvös tisztasá­gú, karcsú gitáros lányszob­rok sorozata, amelyek mint­ha ősi népballadák nemes egyszerűségét foglalnák bronzba és kőbe. E népi­nemzeti hagyomány kelti életre a Horvát történelem című mű fenséges^ fehér­márvány asszonval.ákját, s ennek haragosan erőteljes, fenséges megnyilvánulása Kraljevic Marko lovasfigu­rája. Mestrovic kamatostul törleszti érett szobrászként mindazt, amit szellemiekben, anyagiakban hazájától ka­pott. Élete utolsó esztendeit Amerikában töltötte, ott is halt meg a legnagyobb hor­vát művész, de életművét hazájának ajándékozta, on­nan is érkezett most Buda­pestre az jmpozáns kiállítás. Zs. A. Konkoly Thege Aladár Thiery Árpád; EXPRESSLEVÉL A mbrus a késő órákig töprengett, ** hogy mit írjon az életrajzába. Amikor a hideg szobában leült az asztalhoz, és a tollat megkocogtatta a tintásüvegben, azt gondolta eltökél­ten: Egy ilyen jó állás elnyeréséhez feltétlenül jókat kell írni magamról. De még egy óra múltán is csak a tollat forgatta az ujjai között, egyre bizonytalanabbul, mert a legfonto­sabb mondat, az első, ném jutott eszé­be. Csak tudnám, hogy mi az, ami kedvező színben tüntet fel, és mégsem hat dicsekvésnek, töprengett Ambrus. Például azt is beírhatnám, hogy nem vagyok a szenvedélyek rabja, de ezzel nem kezdhétem. A télen is megfogad­tam, hogy egy álló hónapig egyetlen korty szeszt nem iszom. Be is tartot­tam, csakhogy akkor az igazság meg­kívánja tőlem, hogy azt is elmondjam: ha rám jön valami, mert ez meg szokott történni velem, akkor képes vagyok három napig egyfolytában inni, és huszonnégy óra alatt elszívok száz ci­garettát is. Ráadásul nem is azért, mert nem tartom sokra az életemet, hanem azért, mert vannak idők, ami­kor nem tudok ellentállni, és ilyenkor alig különbözhetek a megvetésre méltó emberektől. Ennek a kettős­ségnek pedig az a magyarázata, hogy egyszerre vagyok hajlamos a jóra és a rosszra, ami nem vall rokonszenves egyéniségre, mert hiszen sokszor a véletlen játékaitól függően adott perc­ben lehetek ez is, meg az is... Ügy feküdt le, hogy egy sort sem írt az életrajzból. Majd reggel min­dent bepótolok, ígérte magának, és ezzel az elhatározással aludt el. Reggel fél hatkor csörgött az óra. Ambrus nem borotválkozott, nem mo­sakodott, nem gyújtott be, télikabátját a hátára terítette, és az asztalhoz ült. Lehunyt szemmel kereste a megfelelő szavakat, majd lendületesen, mintha megértette volna a dolgok nyitját, le­írt egy mondatot: Önök nem gondol­hatnak olyant, amit én ne tudnék vég­rehajtani ... Ambrus örült a határo­zott mondatnak, aztán egyre ellen­szenvesebbnek tűnt, végül is áthúzta. Bekapcsolta a rádiót, amely a napi idő járás jelentést ismertette: mínusz egy és plusz öt fok között. Egy kis bölcsességet kellene beleírni az élet­rajzomba, hogy jóindulatot ébresszek magam iránt, gondolta. Azt is bele­írhatnám, hogy nem szeretem az érzelmes dolgokat, az érzel­meskedés az anyáknak', meg a kamaszlányoknak való. Kihúzta az asztalfiókot, rövid keresés után a lo­mok között megtalálta a kék színű noteszét, ebbe szokta beleírni, ami napközben eszébe jutott. Lapozgatott benne, majd visszadobta a fiókba: Nem, ezek semmiképpen nem jók, a szamárságokat rossz néven vennék tő­lem, és azt mondanák rám, hogy nagy­képű vagyok. Ekkor csöngetett a postás. Express levelet hozott. „Anyádat kórházba vitték. Ha tudsz, gyere haza. K. Sanyi.” A mbrus azt gondolta: Istenem, az anyám! Mindig úgy éreztem, hogy nem szeretem eléggé ... Szere­tett volna valamit inni. A szekrény­ben talált az üveg alján egy kis vod­kát, aztán körülményesen begyújtott de kevés volt a fa, és feladta, hogy melegben írja meg az életrajzot. Vé­gül is előkereste a rezsót, és teáfőzés- hez készülődött. Az is valami, morog­ta. Teafőzés közben állandóan az any­jára gondolt, nem össze-vissza, hanem egyetlen napra, amikor bevonult ka­tonának. F"v nagy üzem udvarára gyűjtötték őket Meleg voit, egész idő alatt tűzött a nap. Az udvar egyik sarkából a má­sikba vezényelték őket, és órák teltek el, mire biztossá lett, hogy kit irányí­tottak a páncélosokhoz, és kit a tü­zérekhez. A salakos portól már délben retkes volt a zokni alatt a lábuk. Ambrus anyja a rácsozott vaskerítés­be kapaszkodva figyelte az eseménye­ket. Látszott rajta, hogy egy-egy hango­sabb ordításra összerezzent, és szo­morú tekintetével azonnal Ambrust kereste, majd amikor Ambrusékat különböző alakzatokba kezdték sora­koztatni: kaputól-lcapuig röpködött, valósággal, mint egy fehér szárnyú ma­dár, s egész nap étlen-szomjan csak arra a percre várt, amikor majd Amb­rusékat kivezetik az udvarról, elindul­nak az állomáson várakozó vonathoz, és akkor lesz egy pillanat, amikor megfoghatja a fi'a kezét. A többiek vigyorogva kérdezgették tőle, hogy ki az a lelkes öregasszony a kerítésnél... Árnyékos szögleteket keresett az udvaron. Meg lehet itt ful­ladni a hőségtől, panaszkodott a had­nagynak, s lopva az anyjára pillan­tott. Megértette a legfontosabbat, ami egyben a legfájdalmasabb is volt: Ambrus, lelke mélyén most nagyon közel érezte magához anyját, a ra­gaszkodó kis ősz madarat, ahogy ide- oda szálldosott, hogy minél többet láthasson távolodó fiából. Rettenetes dolog ez ... A rádió*'híreket közölt. Az AP je­lenti Washingtonból: az amerikai anyák ezrei" elárasztják az elnököt olyan levelekkel, amelyekben felszó­lítják, hogy karácsonyra valósítsa meg a békét Vietnamban ... Ambrus fel­figyelt, a fejében átsuhant egy meg­viselt, kemény arc, de ez csak egy pillanatig tartott. Az arcon rajta volt az egész háború. Az express-levélre pillantott* mégegyszer elolvasta: „Anyádat kórházba vitték. Ha tudsz, gyere haza. K Sanyi.” Érdekes, hogy éppen ő írt, gondolta Ambrus. Legalább nyolc éve nem lát­ták egymást. Alig fűz hozzá valami, és éppen ő írt. gondolta Ambrus. Volt a folyó déli szakaszán egy kis öböl, azt együtt fedeztük föl. Egyszer ránk­sötétedett a folyón, s félelmünkben cérnahangunkon elkezdtünk énekelni. Ez minden, meg. egyszer egy rozoga csónakkal átkeltünk a folyón, ő meg­szólalt a víz közepén: Milyen mély ez itt, én pedig azt mondtam: ez a világ egyetlen • folyója, amelyiknek nincs feneke. A rádió azt mondta: az AP jelenti Washingtonból.. Ambrus a rádióra nézett, az arca kiismerhetetlen volt' ezt mintha bemondták volna már az előbb, tűnődött. Karácsonyra való­sítsa meg a békét Vietnamban ... Ambrus összegyűrte a papírt, amire az életrajzát akarta megfogalmazni Azt hiszik, morogta magában, hogy ünnepnapon gyötrelmesebb a halál, mint máskor. Az amerikai anyák fá­radhatatlanul teleröpködik a világot, gondolta szomorúan, a ferdeszemű anyák pedig lekuporodnak a bambusz fedezékek mélyére. Szegény anyák, elég nekik, ha a fák és a vizek sűrűjéből előbukkan egy hízásra hajlamos ember, s meghajolva azt mondja: Karácsony van, és mi garantáljuk, hogy mostantól negyven- nyolc órán át nem gyilkoljuk le az önök kedves fiait, de negyvennyolc óra elmúltával sajnos semmit sem garantálhatunk, ezt meg kell érte­niük ... ' A mbrus becsomagolt a táskájába ™ nem írt egy sort sem. Majd, ha visszajövök, ha még szabad lesz ez a jó állás, megírom az életrajzomat. Megkönnyebbült, hogy halasztást adott önmagának s ez az elhatározás meg­nyugtatta. összeszámolta a pénzét, va­súti költségre elég volt. többre nem. Az ajtóból még visszapillantott: az expresslevél ott feküdt az asztalon, felsértve s gyűrötten, mint egy madár, amelyik repülés közben mély sebet kapott.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents