Dunántúli Napló, 1969. november (26. évfolyam, 254-279. szám)
1969-11-30 / 278. szám
uunftttttttt nat»tö § --------------------------------------------------------------------------------------B ertha B ul esu: TŰZGÖMBÖK (Regényrészlet) 1969. november 30. ■ -.v BEZZEGH ZOLTÁN RAJZA A mbrus elszunnyadt. Almában a homokbánya mélyén kúszott Puskája a hátát verd este, tarisznyája a derekéit Steller csípőre tett kézzel állt a kántor mellett és mindketten ordítottak: — Feküdj! Föl!... Feküdj! Föl!... La- paskúszás!... Húzza be a valagát, mert az ellenség háromszögelési pontnak használja! Támadás jobbról, támadás balról... .«.Ambrus szorgalmasan csúszótt-mászott • nyirkos fövenyen. A leventék engedelmesek és fegyelmezettek voltak. Ambrus megszokta köztük az életet Csak azt az egyet nem szerette, hogy az előtte hasaló levente, mindig az arcába rugdosta a homokot Steller nagy beszédet mondott A leventék fekve hallgatták. A kántor hátrább húzódott és pálinkát kortyolgatott egy lapc« üvegből. Steller rezegte tie a hangját: — Magyarország és a Nagynémet Birodalom között szent és győzedelmes szövetség létesült, a közös nemzetiszocialista világnézet és a győzelmi akarat szövetsége. Amiként a Nagynémet Birodalom és a Német Nép a nemzetiszocializmustól, úgy Magyarország a hungarizmustól van eltelve és minden tragikus megpróbáltatás után elszántan harcra készen és a győzelem tudatában áll Németország mellett. Az út és a cél világos előttünk... Utunk a harc, a hare, a harc. A harcot gyakorlatszerűen azonnal kezdjük. Föl! Ambrus' és társai felugrottak. — Fegyvert tölts! Tüzelőállás! Feküdj! Támadás balról! Ambrus döbbenten látta, hogy a bánya széles : kocsibejáróján tankok gördülnek befelé. A tankok ágyúcsövein olyanforma nik- kelezett kerekek forognak, mint Orsolya ve- locipédjén. A leventék csodálkozva bámulták a csövek végén forgó, csillogó bicikli- kerekeket — Ezzel tapogatják ki az embert... — suttogták a leven tár és rémüldöztek. A díszes ormán yú tankok mögött szürke alakok törtek előre. — Nem szabad meghátrálni! Miénk a győzelem! Tűz! Tölts! Tűz! — ordította Steller. Ambrus megcélzott egy nikkelezett bicikli kereket és a ravaszra nyomta az ujját. A billentyű azonban nem mozdult Újra nyomta, de mindhiába. A tankok közéledtek, a szürke árnyak is közeledtek, Steller pedig ordított: „Tűz! Tűz! Tűz!” Ambrus hirtelen rádöbbent hogy a puska, melyet a kezében szorongat, fából van. Elcsodálkozott. A furcsa tényt csak az utolsó pillanatban vette észre, pontosan akkor, amikor lőni akart Homályosan emlékezett egy puskára, melynek a csövén nem volt lyuk. De ez inkább csak érzés volt, mint emlék. A fapuskára pillantott és azon tűnődött, hogy abba vajon hol nyomkodta bele a töltényeket A tankok embertapogató ormányai már a közvetlen közelében csillogtak. Óvatosan hátrálni kezdett Araszolgatott, mint a rák, és vigyázott, hogy Steller mindig másfelé nézzen. Helyzete kétségbeejtővé vált A tankok ormányán már élezte a biciklikerék friss gumiszagát... Hátrált. A leventék közül már kicsúszott, de reszketett Steller miatt Félt, hogy az odanéz, és lelövi. Előbb leCsorba Győző: Csata Néhány tavalyi mandula az ág-hegyen maradt De bontja, bontja már a fa az új virágokat. Ag és virág — még lomb álig — vas-szürke, rózsaszín; — rózsás tüzek lobbannak Itt szürkék kanócain, főirobbantják a dermeteg s makacsul ittragadt telet mely főidre, ágra rátapadva az életet bennük fagyatta. Didergek még, bár süt a nap magas szobámra süt de biztat a tapasztalat Itt ott és mindenütt: nem csapkodó gcrlllahare, hadművelet folyik, s holott esik néhány kudarc, csak jóra változik, és bizton győz a győzni jött az eddig győzelmes fölött, s ki jót pártolt a viadalban, majd része lesz a diadalban. Btzó. azért még nyugtalan fogoly számolgatom: mily erő állhat Ott alant a szembe-dombokon, és jObbról-balról mily hadak zárolnak Össze, hogy döntő csatába fogjanak, ha kell támádniok. S örömöm egyre-egyre nő, mert föl nem tartható erő feszül a friss füvekben, fákba« e láncait törd világban. lövi, mint az ormányos tankok, vagy a szürke katonák. Lába már magasabban feküdt mint a teste, mivel a homokfalak közelében emelkedett a talaj. Csakhamar a hamokfalig jutott, és lelapult. Steller ekkor már ordított a tankok és a leventék mellett: — Thali Ambrus!... Thaliiii Ambruuuus! Megszökött?! Nem kíván hősi halott lenni?! Ügy? Majd akkor statárium, gyorseljárás, rögtönítélő bíróság! Én vagyok a bíróság! Várjanak! Agyonlövök egy embert! — intett a tankok felé, de azok nem álltak meg. Lassan döcögtek előre, és forgó ormányaik szaglásztak a leventék után. A mbrus kétségbeesetten kúszott a homokfalak tövében. Nem tudta mit akar... Ügy látszott, hogy a bányából nem lehet szabadulni... Szorongott, reszketett a haláltól. Nem akart meghalni. Élni akart. Kúszott. Izmai feszültek, karma, körme a földet tépte. A homokfal tövében megpillantott egy bokrot. Odavonszolta magát A bokor mögött ablak nyílt a homok- falba, Betörte, bemászott a fekete üregbe. Sötét, nyirkos fövenyen kúszott tovább. A barlangszerű nyílás egyre szűkebb és dohosabb lett- Kúszott tovább kétségbeesetten. Kígyók, halak, tollatlan madarak érintget- ték a testét. Nyüsszögések szálltak a ho- makfalban. Érezte, hogy meghal, nincs tovább. Lehajtotta a fejét és sírt Amikor elfogytak a könnyei, derengést látott. Halvány, bizonytalan derengést, mely Inkább káprázatnak látszott, mint valóságos fénynek. Megfeszítette karját, lábát és tovább kúszott. Nehézkesen vonszolta magát előre, arca sárban csúszott. A fény nőtt. Küzdött tovább, szívósan, makacsul. A szűk üreg fokozatosan kitágult, majd nagy homokteremmé vált A teremnek ablaka volt és ajtaja. Mindkettő színtiszta üvegből. Az ajtófélfák és az ablakkeretek is átlátszottak. Az ablakon túl hatalmas mezőség terült el. Kiütötte az ablakot és kimászott a mezőségre. Kék volt az ég, sütött a nap. A mezőség puha közepén mezítelenül feküdt a menekült lány. Ambrus lesütött szemmel közeli tgette. Ügy tett, mintha a bíborherét bámulná és a pipacsokat. .. Ahogy aztán odaérkezett, felült a menekült lány és rámo- solygott: — Szép volt? — Én katona vagyok .:. Halott katona — mondta Ambrus. — Élsz. — Sokszor meghaltam. —■ A tatárok, ha meghalnak is élnek... — Igen, én tatár vagyok — mondta Ambrus és egészen felvidult. A lányTa pillantott, és akkor látta, hogy valójában nem is a menekült lány, hanem Zics Olga, Fadpő- je, pokróckabátja ott hevert mellette. A térde olyan volt, mint Czimber Rozié, tejfehér halmocskái, mint a menekült lányé, de az arca, haja és a ruhája teljesen Zics Olgáé volt — Hasonlítasz a Czimber Rozira.:. — Az vagyok — mondta a kislány és nevetett — A menekült lányra is hasonlítasz... — Az vagyok. — Zics Olgára is hasonlítasz. — Sok nevem van ... Lány vagyok... Napoznom kell. A pinceszag belement a bőrömbe. Most kinapozom. — Mégiscsak kellene tudnom, hogy ki vagy? — bizonytalankodott Ambrus. — Vagyok, aki vagyok — nevetett a kislány és a szeplők táncoltak pisze orra körül. — Czimber Roziban bent lakik az ördög.:. — Az a jő... Az a jó..: Tlllllli hegedű .;. — kiáltozott és nevetett a kislány. Ambrus a testére pillantott és elvörösödött. Nézte a leányka titkait és a vörösség a nyakára, mellére is lehúzódott. Érezte, hogy vörösödik, de hiába iá erőlködött nem tudott máshová nézni. — Szép? — kérdezte a kislány. — Szép.:. Olyan pelyhes csoda. — Bennem lakik az ördög! Tililili hegedű — kiáltotta a kislány és futásnak eredt. Ambrus utána. Cikcakkban szaladtak a réten, aztán belenyargaltak a folyóba. — Lóborozzunk! — kiáltotta Ambrus. — Haza kell hajtanom. Delet harangoznak ... — Né Menj haza. — Megvernek. Ha nem szárad meg a ruhám, még a papot is elhivatják ,— mondta a leányka és a túlparton legelésző tehenekre pillantott. — Ruhád? ..: Meztelen vagy, mint egy csiga! Teodonovits Tódor, pímpójs lett az óbor... — kiáltotta Ambrus, és nagyot ugrott a folyóban. A leányka nevetett, és ösz- sze-vissza fröcskölt a kezével. — Lóbor? — Tódor bor! Negyvenesén Százezer! Hatszáznegyven ezer* — Aranyos fiú vagy, mondd mé$, hogy Tódor bor... «Ambrus á magánhangzók zenéjét hallotta. Ájültan szavalt: — Teódorövits Tódor pimpős lett az óbor! Búzás Október 17. Budapest nyolcadik körűiéit, Rákóczi út ötvenegy ... óbor, lóbor, kódo& ló... Hatszázezer pengő! — ezek után lehajolt és kiemelt a víziből egy ónos jászt és a kislánynak nyújtott»* — Kézzel halászol? — Folyami tatár vagyok ... Ide nézz — kiáltotta és a Marcalból farkuknál fogva kirántotta a halakat és feldobálta a levegőbe. A halak ezüstösen csillogtak a fényben és nagyokat csobbanva visszahullottak a vízbe. A nap deleién állt és nem mozdult onnan. A mező felett virágillatot és lányszépségű magánhangzókat sodort a szelíden lengedező szél... Ambrus ürességre ébredt. A pincében csak Mózerék kuporogtak, néhány öregasz- szony és Zics Olga. Zics Olga a pádon feküdt, és a pókhálós mennyezetet bámulta. — Hová lett a tanti? — kérdezte Ambrus. — Felmentek a házba — mondta a kislány. Ambrus leugrott az ágyról, és megrázta magát, mint egy vizes kiskutya. — Maradj itt.. . Azt mondták itt kell maradnod — bólogatott a kislány, és nézte a fiú esetiem rázkódásait — Rólad álmodtam... Csudaszép álom volt — mondta Ambrus, és a kislányra mosolygott. Zics Olga nem szólt semmit, csak bámult rá, nagy mélykék szemével. A mbrus megcélozta a lépcsőt, és felnyargalt rajta. Az udvaron megpillantott egy csendőregyenruhát. Felmarkolta és áthajította a szomszédba. Hallgatózott. Géppuskák kattogtak az utcán. Megijedt. Sietve beoldalazott a lakásba. Gilmesi Ferenc és a katona az ablaknál álltak. Egyikük az ablak baloldalán, másikuk jobboldalán lapult a falhoz és az utcát figyelték. Ambrus Gilmesi mögé állt, és ki- lesegetett mellette. Az utcán német híradós egységek rohangásztak. Kis dobokat húztak maguk után, és tekercselték a drótjaikat Az utca távoli végén géppisztolyok csattogtak. — Hol a tanti? — kérdezte Ambrus. — Élelmet készítenek »az oroszoknak. — A titkolt ételek szalmából? — Mindenki ad valamit... Jobb lenne, ha visszamennél a pincébe. Bármi előfordulhat itt... Most ez a front. — Én már voltam fronton. — Állj legalább a fal mellé... Eltéved egy golyó és kész. Most már élve kellene maradni ... Még fél óra, és vége a háborúnak .:. Számunkra... — mondta Gilmesi Ferenc. Az egyik híradóskatona felbukott az utcán. Elzuhant, mint a zsák és nem mozT ulajdonképpen nem is voltam fáradt, bár minden tagom égett Már harmadik éjszaka úgyszólván semmit sem aludtam, de álmos sem voltam. Csak szomjas, rettenetesen szomjas. Mintha minden nedvességet kiizzadtam volna magamból. Éhes sem voltam, egész nap semmi éhséget sem éreztem. Most, hogy végre leülhettem, most sem. De mikor az első pohár vizet megkaptam, végtelen nagy örömmel Szívta egész testem magába az üdítő csöppeket. Aztán konyakot nyakaltam, hogy meg ne fázzam. Nem tudom pontosan, mikor érkezhettünk a Rákóczi útra, de azt hiszem, délután hálom óra lehetett. Mikor a pincébe lementünk, már erősen alkonyodéit. November huszonnyolcadiké volt, ködös, esős szürkület, hamar beköszöntött az este. A mély pincébe nem hallatszott le a csatám j. Az egyetlen becsapódáson kívül semmit Sem hallottunk. Csak azok hozták a hírekét, akik időnként fölmentek és kidugták ái orrukat a levegőre. Ok újságolták, hegy a németek még mindig itt vannak. Mert abban a házban, ahol az óvóhely volt, tehát a mi lakásunk szomszédságában, éppen a Gestapo vezetősége székelt. Elég sokáig kitartottak Pécsett. Este tíz óra lehetett, amikor egy német tiszt még egyszer dúlt többet. Társai az utca vége felé tekint- gettek, aztán kapkodva felpakoltak az autójukra. Elrobogott mellettük egy oldalkocsós motorkerékpár. A híradósok kocsija is meglódult A halott német ott maradt az út szélén. Pontosan ott, ahol a piros vezetéket elvágták. Üjabb oldalkocsis motorkerékpár robogott végig az utcán. Az oldalkc »íjában géppuskás katona kuporgott és .tüzelt hátrafelé. Az utca percekre mozdulatlanná vált. Zics József, Gilmesi és Ambrus szorongva várakoztak. Nézték - az utcát. A fal nélküli ház szobájában poharak és edények álltak az asztalon. A rekamié szélén újság hevert. Az utcán mozdulatlanul feküdt a halott német. Arca előtt egy szigetelt nvelű kombinált fogó színesedett. Az út gödrös volt, agyonszaggatott. — Jönnek — szólalt meg Zics József. rr Á thúzódtak a katona oldalára és az utca messzeségébe bámultak. A házak, szögletek, kapuoszlopok takarásában egérszínű alak közeledett. Ruhája, arca beleolvadt a tavaszi reggel szürkeségébe. Nem lehetett tudni, mit csinál a katona, ha megérkezik, de ahogy közeledett, nyilvánvalóvá vált, hogy örökre véget ért egy életforma. Az utca és Európa történetében valami új, ismeretlen kezdődött. Közeledett a szürke katona, s léptei az elkövetkező száz esztendőre, vagy még tovább meghatározták a rendet, Léptei irányt szabtak az élet mozgásának, lehetőséget teremtettek a Kárászok és Zics Józsefek tízezreinek, hogy felemelkedjenek, s ha van bennük erő és tehetség, megtartsák vezető szerepüket. A szürke ruhás katona megérkezett a szemközti ház elé. Belesett a bútorok alá és várt. — Nem hittem, hogy élve megérem ezt a percet — mondta Zics József és kinyitotta az ablakot. Ambrus és Gilmesi yiáhasal- tak Zics mellé, s bámulták a katonát. Zics átkiáltott a túloldalra: — Zdrásztvujtye! — Zdrásztvuj... Germánszkij szoldát jeszty? — kiáltott vissza a katona. — Germánszkij e nye tut — rázta a fejét Zics József. Ambrusnak eszébe jutott az éjszaka, a csatamező, a halott katonák földarca és a rubinfényű sapkacsillagok. Mindhárman a katonát nézték. Élt. Borostás. fáradt arca volt. lejött a pincébe, körülnézett és sarkonfor- dult Nyilván azt nézte, nem marad-e odalenn német katona. Több német katonát aztán már nem láttunk. A tömeg halkan zsongott Egy cigányzenész dohányt árusított; a pécsi dohánygyárban az előző napon szétosztogatták a tömegnek a dohányt; ne legyen az oroszoké. A németek olyan gyorsan vonultak vissza, hogy már semmit sem tudtak magukkal vinni, legkevésbé a dohányt Mesélték, hogy a tömeg vadul megrohanta a raktárt, az asszonyok egymás haját tépték, a férfiak verekedtek; három halott maradt az ingyen-dohány csataterén. M egvacsoráztunk és „lefeküdtünk”. Ezt persze úgy kell érteni, hogy ültünk egy hosszú asztal mellett és beszélgettünk. Bár három éjszaka nem aludtam, egyáltalán nem voltam álmos, tudtam, hogy életem egyik legnagyobb fordulata előtt állok. Sógorommal és a Mohácsról menekült, Öreg „tantival” együtt nyolcán voltunk a családban, s a nyolc embernek jutott négy fekvőhely. Ügy állapodtunk meg, hogy majd felváltva alszunk. Én a hajnali órákat választottam, mert tudtam, hogy addig úgysem nyom el az álom. Este tíz óra felé mélységes csend volt. A beszélgetés is elhalkult, esek itt-ott suttogCsuka Zoltán: PÉCS FÖLÖTT CSILLAG (Részlet) f A i i
