Dunántúli Napló, 1969. november (26. évfolyam, 254-279. szám)

1969-11-29 / 277. szám

$949. november 29. *»■*■■•«**■*-» i"oii ndvio A magyar nép híven őrzi a hősök emlékét V f 944 novemberének utol­só napjairól mindenki íriz néhány emléket, s mi sem természetesebb, mint hogy ezek az emlékek na- ' gyón is különbözőek. Nem­hogy a részletekben, de az olyan fontos kérdésekben is vita van, mikor kezdték meg a város kiürítését a néme­tek, mikor tűntek fel az első szovjet katonák, a felbukka­nás pontos helyéről nem is beszélve. Legtöbben azt ál­lítják: délután volt, öt óra. Az első katonacsoportok gya­log érkeztek, de nem sok­kal utánuk jöttek a tankok, felfegyverzett lovaskocsik is. Van, aki arra esküszik, hogy lövés nélkül vették birtok­ba a várost, mások ennek az ellenkezőjére, sőt sokan ágyúlövéseket is hallani vél­tek. Az igazság egyre nehe­zebben bogozható ki, hisz az évek összekuszálják, tor­zítják az emlékeket. Ami tegnap még jelentéktelen do­log volt, az ma már első­rangú esemény, s ami annak idején a legfontosabbnak tűnt, arra már szinte senki sem emlékezik. Egy negyedszázad alatt tökéletesen átrendeződ­nek, sőt meg is szépülnek a dolgok — s ez így van jól. A tények makacs őrzése, elemzése a történészek dol­ga. Pécs felszabadulásának híre annak idején csak egy félmondatot kaphatott a hi­vatalos hadijelentésekben — csak 1944 novemberében, illetve decemberében és csak Magyarországon 800 lakott település szabadult fel —, e félmondat mögött azonban a hősiességnek, szenvedés­nek, áldozatkészségnek és erőnek olyan koncentrátuma van, mely mellett nemcsak érdemes, de kötelességünk is megállni e nagyszerű ünne­pen. 1. A fasiszta propagandagé­pezet még szeptember köze­pén is azt bömbölte: orosz katona nem teszi a magyar Alföldre a lábát, pedig ek­kor már darabokra szaggat­va vergődött Hitler egyko­ri büszkesége a „Dél-Ukraj- na” elnevezésű hadseregcso­port, mely a magyar ural­kodó osztály végső remény­sége volt. A 2. Ukrán Front októberben átlépte a ma­gyar—román határt, s ezután már nem volt megállás a Duna vonaláig. A belgrádi hadművelet befejeztével a déli frontszakaszon előrenyo­muló 3. Ukrán Front csapa­tai 1944. november elején Kiskőszeg és Apatin községek között átkeltek a folyón, s november 25-én délről is felzárkóztak hazánk határvo­nalára. A 3. Ukrán Frontba tömörített hadászati maga­sabb egységek között ott volt az 57. hadsereg is, mely számos gárdaegységet fogott össze. Ez a ’hadsereg — ke­mény csatákban — kiszélesí­tette a Duna nyugati part­ján a véres áldozatokkal megszerzett hídfőt, majd egy lendületes támadással elfog­lalta Mohács, Pécs, Dombó­vár és Kaposvár városokat. A hadsereg parancsnoka M. S a h o r i n altábornagy volt, aki húsz évvel az egy­kori harcok után a Hadtörté­neti Levéltár és Múzeum felkérésére így írt a Dél- Magyarországért folytatott harci eseményekről. „Az átkelést követő had­műveletek végrehajtása so­rán az ellenség szívós ellen­állásába ütköztünk. A hitle­risták minden áron vissza akarták vetni csapatainkat a hídfőből hogy helyreállítsák védelmüket a Dunán. SS- csapatolcat, harckocsikat és rohamlövegeket vontak ösz- sze ide, és elkeseredett el­lenlökéseket hajtottak végre. Kegyetlen harc folyt minden terepszakaszért és helysé­gért Különösen ádáz ütkö­zet bontakozott' ki Siklósért és Villányért. Csapatainknak csak kemény éjszakai harc­ban sikerült elfoglalniuk eze­ket , a helységeket. Hadsere­günk rendkívül kedvezőtlen körülmények között harcolt. Az ellenség védelme a mély­ségben emelkedő terepszaka­szon épült ki, ahonnan jól megfigyelhette csapataink te­EQY FÉLMONDAT A HADIJELENTÉSBEN... vékenységét. A lakott hely­ségek és a számtalan pince megkönnyítette a védelmet. Az esőzések feláztatták az utakat. A lövegeket embe­reknek kellett vontatniuk. A hídfőben vívott elkeseredett harcokban az 57. hadsereg súlyos veszteségeket okozott az ellenségnek, sok foglyot ejtett. A zsákmány is gazdag volt. Miután 1944. decembe­rében teljesítettük a hídfő birtokbavételére kapott pa­rancsot, kifejlesztettük a tá­madást Magyarország terüle­te meg. Mikor beöltöztették olyan volt, mint egy kíván­csiskodó kamasz gyerek, aki magára húzta egy szabadsá- gos katona ruháját: ha a zubbony jó volt, a nadrág szorított, ha meg a nadrág volt jó. térdét verte a zub­bony . . A front ekkor már a Kár­pátoknál húzódott. Napokig jött a vonat — most így utó­lag visszagondolva, talán ez volt a legrosszabb. Amerre eljöttek, már béke volt. A romok nagyon is sokat mond­A. B. SzkrlpaJ ezredes: „Három harckocsi foglalta az egyiket én vezettem ..." el Mohácsot, tén, főleg Kaposvár—Nagy­kanizsa és az erők egy ré­szével a Dráva északi part­ján Barcs irányában.. Alekszandr Dmitrievics Szkripaj ezredes akkor ti­zennyolc éves volf. Most negyvenhárom, s bár ha nem muszáj, sohasem gondol azokra a napokra, most mégis olyan pontossággal idézi fel a részleteket, mint­ha csak pár hónappal ezelőtt történtek volna, — Az 57. hadsereg harc­kocsizó hadtestének felderí­tő hadnagya voltam. Magyar- ország határát november el­ső napjaiban értük el, délen, a Duna—Dráva-torkolat tér­ségében. A folyón ezen a szakaszon, illetve ebben az évszakban rendkívül nehéz volt az átkelés: az állandó esőzések ijesztően felemel­ték a vízszintet. Az utak el­áztak, a rétek mocsárrá vál­tak. Az ellenség a magas part mögött láthatóan tartós védelemre rendezkedett be, ezért is voltunk türelmetle­nek: az idő ez esetben ne­kik dolgozott. November 7-e előestéjén aztán megkezdtük az átkelést — nagy ünnepün­ket már odaát akartuk meg­ülni. Az ezredek saját esz­közeikkel, kemény tűzben úsztak a lángoló part felé. A mi hadtestünk november 23-án kapta a parancsot, hogy szabadítsa fel Mohácsot, s ezt követően Bátaszéket is. Mohács a legkedvesebb ma­gyar város a számomra: a várost elfoglaló három harc­kocsi egyikét ugyanis én ve­zettem ... Amikor tizedikes volt, s megkérdezték: mi akarsz len­ni. azt mondta, gépészmér­nök. Szerette a számtant, a fizikát, s megfelelő rajzkész­sége is volt. A tanár azt mondta, jól van, az leszel, de aztán a felvételi értesí­tés helyett nem sokkal ez­után a behívó parancsot kap­tak a háborúról, de félni nem kellett; a front mögött fognélküli kutya a háború. Énekeltek, vicceket meséltek, de aztán az egyik állomáson beállt melléjük egy sebe­sültszállító szerelvény, s et­től kezdve csak a holnapra gondoltak valamennyien. A Duna is más volt, mint amilyennek képzelte: na­gyobb és vadabb. Az átkelés — akkor legalábbis úgy tűnt —, órákig tartott. Most, per­sze, már mosolyog ezen. Ki csónakon, ki tutajon, ki üres hordóba kapaszkodva vergő­dött át... Pécsről már ezt megelő­zően is hallott. A tiszti el­igazításon többször is szó volt róla: nagy és fontos vá­ros, a Dél-Dunántúl kulcsa. Nevet. Ha akkor nagy vá­ros volt, akkor most milyen jelző illik rá? Szkripáj ezredes gyakran megy hosszú gépkocsi utak­ra, s nemegyszer szól a gép­kocsivezetőnek, teljesen vá­ratlanul, hogy álljon meg. Kiszáll, nézelődik, bemegy a fák közé. felkapaszkodik a közeli dombokra, s amikor visszatér, hosszú ideig szót­lanul ÜL 3. Az 57. hadsereg nagy erejű támadása a nagykanizsai olajkutak elvesztésével fe­nyegette a németeket, ezért a hitleri Véderőparancsnok­ság Magyarország területére vonta Görögországból és Ju­goszláviából a még hadra- fogható csapattesteket. Így érkezett. Nagykanizsa térsé­gébe a 2. páncélos hadsereg is, mely más csapatokkal megerősítve Keresztur—Mar­cali—Nagybaj om—N agy atád —Vízvár vonalán rendezke­dett be védelemre. Ezen a megerősített vonalon decem- I bér végéig folytak a harcok, amikorra is az 57. hadsereg élével elérte a Balatont Az itt elfoglalt állásokban érte márciusban a csapatokat a hitleristák utolsó nagy sza­bású ellentámadása, melynek a front Duna-vonaláig való „visszatolása“ volt a célja. Ezt az ellentámadást az 57. hadsereg alakulatai az 1. Bolgár Hadsereg csapataival közösen védték ki, illetve há­rítottak el, erélyes ellencsa­pásokkal. Godó Ágnes alezredes, had­történész, a Hadtörténelmi Levéltár tudományos mun­katársa az 1. Bolgár Hadse­reg magyarországi harcitevé­kenységének egyik legfőbb hazai ismerője. 1965-ben je­lent meg a Drávától a Mu­ráig című könyve, s most, az egykori harcok. 25. évfordu­lója alkalmából, újabb ta­nulmányban dolgozta fel Dél-Dunántúl felszabadulá­sának katonai, illetve kato­napolitikai eseményeit. — Az 1. Bolgár Hadsereg megalakítását 1944. október 28-án határozták el a bol­gár—szovjet fegyverszüneti egyezmény aláírása alkalmá­val. A hadsereg megszerve­zését, illetve felszerelését az első pillanattól figyelemmel kísérte és segítette a Szov­jetunió. 1944. december vé­gén. amíkoris a hadsereg had­rendje már véglegesen ki­alakult, 120 ezer katona és tiszt tartozott kötelékébe. Fegyverzete meglehetősen hiányos és sokszínű volt, ami az elkövetkezendő harcok folyamán kedvezőtlenül be­folyásolta az erőviszonyokat. A hadsereg december 22. és 28. között esett át — Vuko- vár térségében — a tűzke­resztségen, majd december 30-án Tolbuhin marsall pa­rancsára megkezdte a felvo­nulást északi irányba a Du­na mellé. A folyón való át­kelést a szovjet tüzérség és folyami flotilla biztosította. Magyar földre Bajánál, il­letve Mohácsnál léptek. Sztojcsev hadseregparancsnok január 10-én kelt parancsá­ban meghatározta a hadsereg új feladatát, mely szerint a Drávától északra és Pécstől délre, valamint a Dráva tor­kolatánál lévő szovjet és ju­goszláv alakulatokat kellett a bolgár csapatoknak felvál­taniuk. A hadsereg törzse Szigetvárra települt. — A bolgár csapatok ja­nuár közepétől február kö­zepéig elsősorban a nyugati arcvonalszakaszon, Nagyatád —Barcs körzetében víi'tak aktív védelmi harcokat. Feb­ruár elején, miután a néme­tek a Duna—Száva közéről kivonták főerőiket, átcsopor­tosították a bolgár védelmet, s ezzel a bolgár arcvonal — az eredeti 250 kilométerről —; 150 kilométerre rövidült. A németek nagyarányú ka­tonai készülődése, illetve csa­patrendezése március elejére ígérte az ellentámadást. Az offenziva elhárítása érdeké­ben a bolgár—szovjet oldalon Túl a Dunán A főparancsnok napiparancsa Tolbuhinnak, a Szovjetunió marsalljának A 3. Ukrán Front csapatai támadásba lendűlve, a Drá­vától északra átkeltek a Dunán, áttörték az ellen­ség védelmét a Duna nyugati partján, és 40 kilométer mé­lyen előnyomulva 150 Km-re szélesítették a frontáttörést. A támadás során a front csapatai Magyarország területén vá­ros okát, és fontos közlekedési csomópontokat vettek be: Pé­cset, Bátaszéket, Mohácsot, és harccal elfoglaltak több, mint 330 más lakott pontot. A dunai átkelés és az ellenség védelme áttörésének har­caiban kitűntek Sarohin altábornagy, Akimenko vezérőr­nagy, Kravcov vezérőrnagy, Blagodatov vezérőrnagy csapa­tai, Koszta Nadzs altábornagy jugoszláv hadteste, Petrusin ezredes. Dreyer vezérőrnagy. Lazarev vezérőrnagy, Kozak vezérőrnagy, Muhamegyarov ezredes. Kulizsszkij vezérőr­nagy, Szidorenko ezredes, Szicsev ezredes. Cvetkov vezér­őrnagy, Szávics alezredes csapatai; Nyegyelin tüzér-vezér­ezredes, Brejdo tüzér-vezérőrnagy. Gluskov ezredes Glad­kov ezredes, Goncsarov ezredes. Úszik ezredes, Spek alezre­des, Bakiin alezredes, Szeleznyev őrnagy, Sznityin alezre­des, Nyizkov alezredes tüzérei; Psenyec ezredes, Zavjalov ezredes, Muhin alezredes, Dvorkin alezredes, Katyilov őr­nagy, Levkin alezredes páncélosai, Szugyec repülő-vezérez­redes. Tolsziikov repülő-altábornagy, Belickij repülő-vezér­őrnagy, Szemirnov ezredes, Satyilin alezredes, Tyiscsenko repülő-vezérőrnagy. Nyedoszekin ezredes, Ivanov ezredw pilótái, Kotliar, a műszaki csapatok vezérezredese, Nominak Ribalszkij alezredes utászai. Koroljcv híradós altábornagy, Sztaroleíov ezredes távírászai. A kivívott győzelem tiszteletére a dunai átkelés és az ellenség védelme áttörésének harcaiban legjobban kitűnt csapattesteket és kötelékeket fel kell terjeszteni a „Dunaiak elnevezéssel és rendjellel való kitüntetésre. Ma, november 29-én 21 órakor hazánk fővárosa, Moszk­va a haza nevében tiszteleg a 3. Ukrán Front dicső csapa­tainak, beleértve Koszta Nadzs altábornagy jugoszláv had­testjét is, amelyek átkeltek a Dunán, és áttörték az ellen­ség védelmét, kétszázhuszonnégy ágyú húszszoros tüzérségi össztüzével. A kiváló hadműveletért köszönetemet nyilvánítom az önök által vezetett csapatoknak, amelyek részt vettek a du­nai átkelés harcaiban és az ellenség védelme áttörésében. örök dicsőség a hazánk szabadságáért és függetlensé­géért vívott harcokban elesett hősöknek! Halál a német hódítókra! J. Sztálin, a Szovjetunió marsallja, főparancsnok 1944. november 29. is gyors intézkedéseket fo­ganatosítottak. Március 5-én Tolbuhin marsall a 3. Ukrán Front magasrangú tisztjeinek kíséretében megszemlélte a bolgár csapatokat, s Sziget­várra, a hadseregparancsnok törzséhez is ellátogatott. Az előrejelzések pontosak vol­tak: a várt német támadás március 6-án 6 óra 15 perc­kor bekövetkezett. — A balatoni hadművelet részét képező déli védelmi hadműveletek március köze­péig tartottak. Ez idő alatt a rendkívül heves harcok­ban a hitlerista csapatok 45 ezer halottat és foglyot, 500 harckocsit, 250 löveget, 50 repülőgépet és körülbelül 500 csapatszállító jármüvet vesz­tettek, s ezzel a szó legszo­rosabb értelmében ki is ful­ladtak. A korabeli újságok bizo­nyítják: a megye területén folyó harcok izgalomban tar­tották ugyan, de nem tudták normális életrendjéből ki­zökkenteni Pécs lakosságát. A Harkány, Siklós felől hal­latszó ágyúzaj ahhoz ugyan elég volt, hogy a rémhírter­jesztők új erőre ébredjenek, de a lakosság túlnyomó több­ségének már elege volt a háborúból, s a károgókat, fenyegetőzőket épp úgy gyű­lölte, mint a pusztítás SS és nyilas egyenruhás megszál­lottáit. Hitler és a Szálasi-kormány rádiói — az SS páncélosok halált-megvető bátorságáról szólva — a „Késői szü­ret” elnevezésű balatoni of­fenziva mindent megváltoz­tató sikerét ígérték, a pécsie­ket azonban ekkor már egé­szen más hírek foglalkoztat­ták. December 17-én írja az Új Dunántúl: Befejeződtek az előkészületek és a színház, teljes régi együttesével, hét­főn délután 3 órakor meg­nyitja kapuit... 4. A X Ukrán Front dunántúli hadműveleteinek térképe Szovjetek, bolgárok, fxi- goszlávok, magyar partizá­nok és ki tudja még hány nép fiai harcoltak ezen a tájon. Pontosan sohasem tud­juk meg, kik vonultak át falvainkon, városainkon mint ahogy az is titok marad, kik és mennyien maradtak itt. Szinte minden nagyobb köz­ség, város temetőjében ott áll az obeliszk, s ott sora­koznak a sírok. Néhány név, néhány évszám — ez min­den, ami mementókéní itt maradt. S persze az emlé­kek. a történetek! A hadije­lentések precíz, rideg fél­mondatait ezek az emlékek, élmények és történetek te­szik ennyi év után is élővé, mint ahogy a valamikori harcok sok nyelvű katonái­ban is éppen azok az emlé­kek élnek a legelevenebben, melyek a felszabadított köz­ségek. városok és országok népeivel kapcsolatosak. Sa- horin vezérezredes, az 57. hadsereg egykori parancsno­ka írta egyik levelében: A magyar nép szabadságáért és függetlenségéért vívott harcokban a szovjet hadse­reg sok katonája és tisztje áldozta életét, s bennünket — a harcok résztvevőit jóleső érzéssel tölt el az a tudat, hogy a magyar nép híven őrzi e hősök emlékét Örömmel gondolunk rá, hogy azon a földön, ahol oly sok szovjet ember vére ömlött, ma gyönyörű élet virágzik... Békés Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents