Dunántúli Napló, 1969. november (26. évfolyam, 254-279. szám)

1969-11-23 / 272. szám

* 7 / 1969. november 23. DuTiantmt napio ^/ItúsyJwai hiúú Ü] ARBUZOV-BEMUTATÓ Hónapok óta beszélnek Moszkvában egy új Arbuzov bemu­tatóról, amely perdöntő esemény lenne az egyre élesebbé váló irodalmi és színházi vitákban. Olyannyira, hogy ami­kor az elmúlt évad végén az egyik színház bemutatta az iró új darabját, az „Egy boldogtalan ember boldog nap­jait”, és a sajtóban ismét megszaporodtak az Arbuzov kor­szerűségét és elvhűségét firtató cikkek, tulajdonképpen már senki sem figyelt oda. Fél füllel már mindenki az új ese­ményre, a „Hit, remény, szeretet" című bemutatójára ügyelt, amellyel a Komszomol-színház nyitotta meg új évadját. Az új Arbuzov bemutató nem új darab bemutatója. Ezt a művét a szerző még a háború idején írta. A darab három nővérről: Veráról, Nagyezsdáról és Ljubo- váról szól (magyar fordításban ez a három név adja a mű új címét — Hit, Remény, Szeretet), akik Moszkva egyik kül­városában, egy kis kertes házban laknak. 1941 tavaszát ír­juk, s gyönyörű verőfényes nap van, s a vendégek, az üze­mi fiatalok éppúgy születésnapot ünnepelni gyűlnek össze, mint Csehov híres művében, amellyel Arbuzov darabja vi­tatkozik. Mert negyedszázada még ez volt Arbuzov célja: bemutatni három szovjet lányt, akiket az élet, s egy min­den eddiginél szörnyűbb háború szenvedései sem tudtak megtörni, elvenni tőlük az emberekbe, az életbe vetett hi­tet. Fogadjuk el hát most ezt a régi alapkoncepciót, s — bár okkal tehetnénk — ne vitatkozzunk az íróval, hogy való­ban hiievesztetté szürkítette-e az orosz élet kegyetlen si­vársága a „Három nővér” főszereplőit, avagy sem. Egyetlen kérdést kell csak feltenni Arbuzovnak: miben látja ennek az állítólagos különbségnek az okát? A külső tényezőkről most ne beszéljünk, mert azok nyilvánvalóak: a három szá- zadeleji nővér egy elárvult értelmiségi család vidékre szo­rult, riadt és kiszolgáltatott képviselői, Arbuzov hősei pe­dig egy nagy moszkvai munkáskollektíva tagjai. De milyen értelmi-érzelmi okok idézték elő Arbuzov szerint Csehov nővéreinek tragédiáját, s milyen belső erők segítették túl ugyanezen a megpróbáltatásokon a szovjet munkáslányokat? Itt már határozottan vitatkozni kell az íróval, t tulajdon­képpen itt vitatkozik a darab régi koncepciójával az új elő­adásban maga az író is. A háború első, legnehezebb időszakában, amikor a szovjet színház és általában a művészetek előtt álló legnagyobb fel­adat az emberfeletti megpróbáltatások legyűréséhez szüksé­ges új erkölcsi tulajdonságok megfogalmazása és erősítése volt, eléggé kézenfekvő és elfogadható lehetőségnek látszott a munkáslányok bátor helytállását a századeleji úrilányok szenvelgéseivel szembeállítani. Csakhogy ez már akkor is le­egyszerűsítő, hamis elképzelés volt. Arbuzov darabjának cselekménye 1941-ben játszódik, egy évvel azután, hogy a Művész Színházban Sztanyiszlavszkij barátja és igazgató-társa, Nyemirovics-Dancsenko megren­dezte a maga „Három nővérét”. Ez a méltán klasszikussá vált előadás éppen azt mutatta be, hogy minden törékeny­ségük ellenére mekkora lelki erő és mennyi hősiesség van Csehov hőseiben. A „Három nővér’* akkor, abban az elő­adásban, a durva erőszakkal szembeszegülő morális tartás és a győztes értelmi-érzelmi ellenállás, az intellektus dia­dalának szimbólumává vált. A háború persze kegyetlen, és alapjában véve igen érzelem- és fantáziaszegény dolog. Ar­buzovnak akkor úgy tűnt, hogy a háborúban nincsen szük­ség ezekre az erkölcsi tulajdonságokra, hanem elsősorban tettekre és kitartásra van szükség. Ügy látszik azonban, hogy maga a háború, de különösen az azóta eltelt huszonöt év hétköznapjai éppen az ellenkezőjét bizonyították. — A fronton, a hátországban, s a békés építőmunkában is első­sorban azok az emberek állták meg a helyüket, akik a meg­próbáltatásokkal nemcsak nagy szavakat és látványos tet­teket-, hanem türelmet és kitartást is szembe tudtak helyez­ni. Nyilván ez a felismerés indította az írót müvének egé­szen új hangzású színrevitelére. És a mai néző így most egy különös szembesítésnek lehet a szemtanúja. Arbuzov, aki negyedszázada elhamarkodott és felületes vitát kezdemé­nyezett tanítómesterével, nyilvánosan beismeri, hogy alul­maradt. Ez azonban az ő személyes ügye. A fő dolog, hogy az általa teremtett nővérek nem vallottak szégyent. Es a háborút megért szovjet emberek váratlanul szembetalálkoz­tak most akkori önmagukkal, szintén gazdagabbak egy fel­ismeréssel. A háborút nem a filmeken látott acélsisakos hő­sök, hanem ők, ezek az egyszerű mai nézők nyerték meg, az akkori törékeny kislányok és mutáló kamaszok. A győ­zelmet nem a vas és az acél, hanem azok az emberi, lelki tulajdonságok vívták ki, amelyeket Csehov a maga hősei­ben megálmodott, a valóság pedig a szovjet emberek mai nemzedékében kialakított. Arbuzov egykor a történelem nevében vitába szállt Csehovval. De úgy látszik nem jól tájékozódott. A nagy írók és a történelem — szövetségesek, Arbuzov javára írandó, hogy ezt még idejében felismerte. NAGY LÁSZLÓ SOLTRA ELEMÉR: SZIKLÁK JÁTÉKA NYILATKOZIK: VÁRKONYI ZOLTÁN AZ EQRI CSILLAQOK SIKERÉRŐL - Oj TERVEIRŐL A vetítőből már elment, a vágóterembe még nem érke­zett meg. A produkciós szo­bában is kerestem, de ép­pen az operatőrrel tanácsko­zott a filmgyár egy másik sarkában. Amikor végre meg­találtam Várkonyi Zoltánt, már a kijárat felé sietett. — Már három óra, s ne­kem negyed négyre a Víg­ben kell lennem. Tessék, szálljon be a kocsiba, amíg a színházhoz érünk, nyugod­tan beszélgethetünk. — Az első téma az Egri csillagok. — A film sikerére nem panaszkod ha tóm. Igazi néző­csúcs! Eddig 3 millióan néz­ték meg, s minthogy kétré­szes filmről van szó, dupla helyárakkal, az Egri csilla­gokra 6 millió jegyet adtak el a filmszínházak. Épp a napokban volt részünk egy kedves kis ünnepségben, a Művelődésügyi Minisztérium fogadást adott az Egri csil­lagok alkotógárdájának tisz­teletére. — Túl a hazai sikereken milyen a külföldi érdeklő­dés? — A közelmúltban részfc- vettem egy spanyolországi bemutatón, s mondhatom, a közönség és a szakemberek nagy tetszéssel fogadták a spanyol feliratú Egri csilla­gokat Persze az az igazság, hogy az ilyen kétrészes fil­meket nem szívesen veszik meg külföldön. Éppen ezért érdekes kísérletbe fogtunk. Lerövidítettem, vagy aho­gyan mi mondjuk, „megvág­tam” az Egri csillagokat. Ki­vágtam a filmből a mellék­cselekményeket, megrövidí­tettem a csata jeleneteket, s az eredmény: másfélórás Egri csillagok. — Hogyan sikerült a vá­gás, milyen lett ez a más­félórás film? — Nem akarom azt mon­dani, hogy jobb mint az ere­deti, de ami igaz, igaz, a film cselekménye nem any- nyira szerteágazó, tömörebb lett és tekintettel arra, hogy a csata jelenetekből csak a legizgalmasabbakat, a legér­dekesebbeket hagytam meg, a vár ostroma is élénkebb, mozgalmasabb lett. Külön­ben ebből a másfélórás vál­tozatból is szeretnénk majd tartani hazai bemutatót. El­újságolhatok még egy kez­deményezést. Párizsban lét­rehoztunk egy szinkroniro­dát, ahol elkészítik az Egri csillagok angol és francia szinkronját, természetesen angol, illetve francia színé­szekkel. — Az Egri csillagokat nem valami lelkesen fogadta a kritika. Ezzel kapcsolatban kérdezem, ennek a negatív fogadtatásnak van-e része abban, hogy most a film­gyártásban is a nehézmű­fajhoz nyúlt? — Erre a kérdésre nem tudok egyértelműen vála­szolni. Elhatározásomhoz bi­zonyos mértékig hozzájárul­tak romantikus filmjeim kri­tikai fogadtatásai is. De azt hiszem, ennél sokkal fonto­sabb az, hogy elolvastam Dobozy Imre Eljött a tavasz című drámáját és nagyon megtetszett. Meggyőződésem, hogy jó filmet lehet belőle csinálni. Színes film lesz. Már napok óta forgatunk. Az operatőr Illés György, a főbb szereplők Sin kavics Im­re, Básti Lajos és Latinovics Zoltán. A film címe: Talál­kozás. — Hogyan lehetne egy mondatban megfogalmazni a készülő film mondanivaló­ját? — Egy mondatban nehéz, de azért megpróbálom. A film a felelősségről, a fele­lősség vállalásáról szól, ar­ról. hogy a második világ­háború utolsó napjaiban — az egyes embereknek hogyan kell, vagy kellett volna vál­lalnia a döntés felelősségét. Ügy érzem, ez a film Is jól beillik filmgyártásunknak abba az önvizsgáló folyama­tába, amely tulajdonképpen a Hideg napokkal kezdődött. — Gondolom izgatja a kér­dés: annyi romantikus film és nagy közönségsiker után, vajon hogyan fogadja ezt a filmet a mozilátogató kö­zönség? — Valóban izgat a kérdés. Éppen ezért igyekszünk úgy elkészíteni, hogy sikere le­gyen, a közönség ne csalód­jon, mert megmondom őszin­tén, tisztelem és szeretem is az oly gyakran emlege­tett magasfokú művészetet, de nem szeretem az olyan mozit, ahol üresen tátonga- nak a széksorok. — És a további tervek? — Ismét egy kis romanti­ka. Nagyon szeretném film­re vinni Héltai Jenő gyö­nyörű színpadi művét A Né­ma leventét, de sajnos a megfilmesítés joga amerikai cég birtokában van. Ilyen körülmények között ezt a filmet csak akkor tudjuk megcsinálni, ha megfelelő koprodukciós partnert talá­lunk. Addig is reálisabb tervvel foglalkozom, előké­szítem Jókai Mór Fekete gyémántok című regényének filmváltozatát. (M) ez a krónika... Ilyen IGÉNYES KÉPTOLVAJ Harry Bowers dúsgazdag amerikai iparmágnás laká­sába behatolt egy betörő és értékes műgyűjtemónyéből mindent összecsomagolt, ki­véve egy képet. A kép alá­írása szerint festője a jóne- vü angol Gainsborough, aki­nek szóban forgó képét ha­talmas összegre értékelték. A betörő egy kis hátraha­gyott cédulán ezt írta: „Ez a kép egy közönséges má- zolmány!” Aláírás: „Egy mű­értő!” Tekintélyes szakemberek ezután megvizsgálták a ké­pet és egyetértettek az igé­nyes betörővel. TÜZES SZERELMES Az egyik olasz városkában élesen berregett a telefon a tűzoltók állomásán. Sürgő­sen hívták őket egy bizonyos címre. Meglepetésükre azon­ban a megadott címen egy­általán nem volt tűz. Ellen­ben egy feketehajú, rend­kívül csinos ifjú leányzó kö­zölte a kivonult alakulattal, hogy neki ég a szíve. Azután elmagyarázta, hogy akiért ég a szíve, tűzoltó, és már nyolc hete nem lát­ta. így kívánta volna fülön- csípni a hanyag udvarlót... Nem volt szerencséje, a tűz­oltó szabadnapos volt... Óriástorta Soltau nyugatnémet város­ban egy cukrász meghívta a lakosságot, hogy vegyen részt „az Európában eddig készí­tett legnagyobb torta” elfo­gyasztásában. A 180 centi­méter magas és 2 méter át-' mérőjű tortaóriást 3500 sze­letre vágták fel. A maxitortához a cukrász 100 kiló lisztet, 1500 tojást, 100 kiló cukrot, 20 kiló cse­resznyét, 5 liter szörpöt és más kellékeket használt fel. A torta az utolsó szeletig elfogyott. RANDEVt Egy párizsi kereskedőse­géd három nagy kört tett meg kocsijával, de sehol sem talált szabad helyet. Ezért tilos helyen parkolt, de elő­vigyázatos volt és egy cédu­lát tett az ablaktörlő alá: „Bocsásson meg, de rande­vúra jöttem a menyasszo­nyomhoz!” A közlekedési rendőr rövi­desen a helyszínen termett és ő is egy cédulát hagyott az ablaktörlő alatt. A cédu­la fizetési meghagyás volt, de melléje írta egyéni ész­revételét is: „Estére én is meglátoga­tom a menyasszonyomat, de gyalog megyek!” NEM HITTEK Két dán turista Róma egyik eredeti nevű kávéhá­zának, a „Két tolvajhoz” címzettnek a teraszára tele­pedett le. A sarkon rövide­sen két lobogóhajú ifjú je­lent meg motorbiciklivel. Más nem történt, csak any- nyi, hogy amikor a terasz mellé értek, a vezető lelas­sított, utasa pedig gyakor­lott mozdulattal elemelte a két turista fényképezőgépét az asztalról, majd sietve el­robogtak. A gyanútlan turisták kez­detben mosolyogtak, mert azt hitték, tréfáról van szó. Később azonban be kellett látniok, hogy a cégtábla tel­jes komolysággal „sikerült”. KINCS AZ AGYBAN Az Uljanovszkban lakó Muratovék kislányának, Gá- locskának új ágyat vásárol­tak. A régi fekvőhelyre a vasat és fémet szorgalmasan gyűjtő úttörők tették rá ke­züket. Mielőtt azonban a te­lephelyre szállították volna, elkezdték a vaságyon lévő díszes fémgömböket lecsa­varni. Majd kővé meredtek, ami­kor a gömbökből, mint va­lami bőségszarúból, ömleni kezdtek a cári aranypénzek, gyöngysorok, ékkövek, gyű­rűk, fülbevalók. A Muratov­családnak, amely tíz évvel ezelőtt vette kéz alatt az ódivatú vaságyat, sejtelme sincs, hogyan és mikor ke­rülhetett a több milliós ér­ték Gálocska kiszuperált fekhelyébe. MEGKERÜLT FEGYENC Egy amerikai városka rendőrsége fél napot töltött el egy „szökött” fegyenc ke­resésével. Az egész várost és a közeli mezőt, erdőt is felforgatták utána. Társai csak annyit tudtak róla, hogy akkor tűnt el, mikor a mezőn dolgoztak. A nyomozást siker koro­názta. A szökött fegyencet megtalálták — kényelmesen heverészett cellájában ... ÜGYES ASSZONYKA Ausztráliában kizárólag háziasszonyok számára sep­rűdobó versenyt rendeztek. A győztes a 24 éves Marga­ret Campbell lett. Amikor edzési titkai felől faggatták, így válaszolt: — Kérdezzék meg a férje­met! A (ajSERNYOiáffi TELEVÍZIÓ ÉS SZÓRAKOZÁS Nemrég került a kezembe két francia szerző közös könyvecskéje. Címe: A tele­vízió nagy lehetősége. Hat esztendeje jelent meg elő­ször Párizsban, a francia te­levízió akkor éppen annyi idős volt, mint most a miénk: tíz esztendős. A szer­zők többször hivatkoznak benne a még idősebb ame­rikai tévé tapasztalataira, fő­képp olyan összefüggésben: hogyan lehetne, kellene el­kerülni azokat a hibákat, amelyeket amott elkövettek. Mit kellene tenni, hogy a képernyő nagyszerű lehető­sége ne essék áldozatul az üzleti érdeknek, a reklám­nak, az olcsó szórakozásnak. A könyv bevezetője — Platón híres barlang-míto­szának mintájára — szelle­mes párbeszéddel vetít elénk egy képet a jövőből. Platón hősei beszélnek: „Szókratész: Puha ülések­re lekötözött embereket lá­tok, akik gyermekkoruk óta a képernyőre meresztik sze­müket, amelyen messziről vetített árnyékok mozognak, és hangok is hallhatók. Glaukón: íme, egy külö­nös kép és különös foglyai. Szókratész: Mégis hasonlí­tanak hozzánk. Szerinted, eb­ben a helyzetben, mást is látnak a világból és az em­berekből, mint a képernyő árnyékait? Glaukón: Nem, Szókratész, mivel nem fordítják el róla a tekintetüket.” A szerzők remélik — s ve­lük együtt mi is bízhatunk benne —, hogy ez az új barlang-mítosz sohasem válik valósággá. Jól érzékelteti azonban a képernyő másik nagy veszélyét: könnyen el­fedheti előlünk képeivel az igazi valóságot. Pedig a te- leviziótól is — miként a többi tömegkommunikációs eszköztől — éppen a világ mélyebb, igazabb megismeré­sét várjuk. A statisztikák világszerte azt bizonyítják, hogy a néző legfőbb igénye a szórakozás. A tanulás és a tájékozódási igény csak a második és harmadik helyen szerepeL De elválasztható-e egymástól a valóság megismerése és a szórakozás. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy elvá­lasztható. A kommerciálódott szórakoztató-ipar, a giccs, az értéktelen ponyva legna­gyobb veszélye éppen az, hogy szembenáll a valóság­gal, elfedi igazi arcát, hazug illúziókat kelt. A szórakoz­tatás az egyetlen és kizáró­lagos célja. A szórakoztatás a magyar televíziónak is( kulcskérdése. Ha nem akar hazug szóra­koztató-iparrá válni, sem reklámközponttá, meg kell találnia a szórakoztatás érté­kes, igényes formáit. Minde­nekelőtt a művészetekben, beleértve a forgalomba a ko­moly mellett a könnyebb, közkeletű művészeti fői-má­kat is. A marxista esztétika szerint minden igazi művé­szet egyesíti magában a va­lóságfeltáró és az emocioná­lis, a szórakoztató funkciót. Nyilvánvaló azonban, hogy csupán a magas művészi ér­tékek bemutatása nálunk sem elégítheti ki a jogos szórakozási igényeket. Szük­ség van a közkeletű művé­szetekre, a „könnyű” mű­fajokra is. Jelenleg a ma­gyar televíziónak nincs saját kalandfilm-szerkesztősége, tu­dományos, fantasztikus és krimi műhelye, nincsenek kabaré, esztrád. artista, cir­kusz és hasonló szakembe­reik. Ezt a területet jórészt a nyugati szórakoztató ipar termékei uralják. A legfontosabb feladat pe­dig éppen ezeknek a műfa­joknak magasabb színvona­lon szórakoztató előadása. Az esztétikai szempontok a könnyű műfajokban sem nélkülözhetők. A következő hetekben a televízió szóra­koztató műsorait kísérjük fi­gyelemmel. Szederkényi Ervin I 1 i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents