Dunántúli Napló, 1969. november (26. évfolyam, 254-279. szám)
1969-11-23 / 272. szám
Tjunantmi ti ap i o 1969. november 23. 9 Kende Sándor: Születésnapi torta A világ legszebb szájú nője! Emlékszel? ... A díványon ült, a férje háttal állt neki, mélyen az asztal fölé hajolva, mintha rövidlátó lenne, s megfeledkezve mindenről, végtelen türelemmel és aprólékos műgonddal rendezgette a születésnapi torta alatt a papírcsipkét. Szavára épp csak megemelte a fejét, de nem fordult hátra, hanem eltökélten folytatta a munkát. — És még azt is mondtad, hogy a szemem... a világ legszebb szeme ... Fölállt és odasimult a férfi hátához — ez jólesett, akár egy hosszú nyújtózkodás, amit viszont elmulasztott, amikor ellépett a díványtól —, és leheletnyi csókkal érintette a tarkóját Bereg János kelletlen mozdulatot tett: nem szerette, ha elfoglaltságában zavarják. — Kicsit sem emlékszel?... — hízelgett Orsolya. Ö nem egyenesedett föl még most se. — Mondd, hogy emlékszel!.. Lefejtette karjáról a felesége kezét: — Kérlek, várj... — dünnyögte. — Nem szeretsz emlékezni? — Mindennek megvan a maga ideje! — jelentette ki halkan, nem ingerülten, csak férfiasán. Orsolya azonban nem hagyta annyiban: — Most tehát nincs itt az ideje?... — sóhajtotta és visszaült a díványra. A térdét nézte; a földnek beszélt és a férje hátának. — Én szeretném, ha mindig itt lenne az ideje... Akkor is tortát hoztál. Már-már azt hittem, hogy nem jössz. Mindig attól féltem, hogy egyszer csak nem jössz. És nem tudom, akkor mi lett volna velem! Hiszen egyedül te maradtál nekem; én megnyertem a háborút, mert téged nyertelek vele!, ezt így mondtuk, ugye, pedig nem egészen így volt... Hanem hát annyira kislány volv tam!... Elhelyeztél annál a néninél, fizettél értem, vagy ennivalót hoztál a néninek, hogy ott lakhassam... Csak azt nein tudtam, mi lesz velem, hiszen még az iskolámmal se végeztem... Te, igen, te rendesen jöttél minden szerdán és szombaton. Veled lettem felnőtt; veled, miattad és miértünk tanultam meg gondolkozni, és tanítottál meg önmagadra. El is vittél olyankor az öreg nénitől mindig; vigyáztál rá, hogy a néni ne gondoljon rólam semmit. És visszaadtál neki újra-újra, mint egy gyereket... Nem baj. nagyon szép volt, nagyon jó volt, csak a félelem maradt meg bennem, hiába volt minden: én féltem... Féltem, hogy mi lesz, ha egyszer nem jössz?... És egyszer már majdnem meg is történt. Olyan sokáig nem jöttél, hogy már biztos voltam... Akkor, akkor délután öregedtem meg száz évvel... És mégis, de mégis azért szorítottam, hogy jaj csak ne jöjj, isten adná, hogy egyszer ne jöjj, hogy: egyszer, csak egyetlenegyszer ne! Egyetlenegyszer történne csak meg, hogy ne úgy történjen, ahogyan mindig!... Ne pont ugyanazon a napon, ne pont öt és nyolc között... ne, ne csak egyszer ne!... Száz év múlt el. Nagyon későn jöttél meg. Mégis. Nem tudom, miért késtél annyira, akkor se akartam meghallani, mit mondasz rá. Engesztelésül tortát hoztál, óriási csokoládétortát. Hihetetlen, valószínűtlen, mese-csoda volt ez akkor!... És akkor, egyetlenegyszer az éledtedben, udvaroltál! Bizonyisten! Akkor mondtad, hogy... a világ legszebb szájú nője... Nő! Nő! Ugyan! Hol voltam én még akkor nő?! Száz év ide. száz év oda: de azt még mindig éreztem, hogy amit csinálok, ahogyan csinálom, és hogy élek-vagyok, ez azt jelenti: nő... Szóval, emlékszel? Még mindig háttal: — Igen ... Persze ... Természetesen ..; — Természetesen, persze ... Megmaradtál, drágám, kamasznak; ne is tiltakozz, óriási kamasz! Tulajdonképpen még mindig olyan vagy. mint a fiad: isten ments, hogy megvallanád, amit érzel!... És mégis azon csodálkozol, ha véletlenül egy nő is olyan... ha egy asszony is képes észrevétlenül cipelni és nem mutatja... Erre már visszafordult a férje: — Mese! — szakította félbe; nem durván, de határozottan. — Kitaláció, fiam, hogy egy nő nem mutatja... Mit nem mutat?! Minden nő örül, ha ragaszkodhat, ha csimpaszkodhat, ha... szóval, ha hagyják, hogy hízeleghessen... Jól van, azért ne haragudj. — Jól van, persze. Csalt hát én most is azért izgultam, hogy mi lenne, ha valami csoda folytán egyszer nem hoznál tortát a születésnapomra?! Ha egyetlenegyszer nem!... Különben is: egy nőt a születésnapjára emlékeztetni... Domború, fehér homlokát eltakarta a tenyerével, és kinézett az ablakon: — Vagy ha netán udvarolni akarsz... De hiszen soha nem tudtál! Egyetlenegyszer csupán: akkor, az elkésett tortával ... Nemsokára most már az következik — gondolta Bereg János —, hogy bocsánatot fog kérni, amiért olyan sokat beszélt... — Különben napokig a szavát is alig lehet venni: hallgat, nézelődik, vagy lehunyja a szemét, majd elsétál az ablakig, aztán visszasüpped a rádió mellé, mint akinek örökös bánata van. Olykor órákig olvas egyfolytában, máskor pedig csak őt figyeli. Ha például itthoni munkára szorul és késő este még mindig az asztalnál ül: Orsolya a háta mögé áll. nem hajol meg, hanem egyenes tartással, az ő válla fölött néz bele a kiteregetett rajzokba, figyeli a számításait. de soha nem szólal meg, nem kérdezi, hogy mi ez?... A legritkábban fordul csak elő, hogy ennyire elragadtassa magát! Igaz, akkor mindig ilyen ingerült, felfűtött, oktalanul viharos, mintha a szívét kellene kitennie az asztalra ahhoz, hogy higgyen neki az ember; kényszerképzetet kell legyőznie, önmagának bebizonyítania újra és újra, hogy igenis: — szerethető, ő is szerethető, éppen úgy, ahogyan más asszonyt szeretnek! Reszket azért, hogy olyan lehessen, mint általában mindenki, ugyanakkor azonban irtózik a lestrapált asszonyoktól, a cselédtípust megveti, a feltűnő jelenségektől viszont fél: fél, ha rosszat mondanak más nőre. Így. ennyire szélsőségesen kever össze mindent, és amikor rádöbben: váratlanul bocsánatot kér ... Ez most késett. A férfi háta tfordított a tortának és a feleségét nézte: — szegény, magának árt vele legtöbbet. Átfutott ereiben az inger: legszívesebben a térdére kapná, hasra fektetné és kiporolná, mint egy csitrit. — Nem dőlnél le egy kicsit? — kérdezte és nyújtotta a karját. — Egyáltalában nem vagyok fáradt! — rázta Orsolya a fejét. — Mióta hazajöttünk, le se pihentél. — Pedig vigyáznom kellene magamra, mert gyenge vagyok. ezt akarod mondani... — Persze, drágám ... — Látod, hogy eltaláltam, mire gondolsz! — tisztán, bánat nélkül mosolygott. — Tudom, hiszen én nem cserélődök ki tíz év alatt, mint te; én ezt csak negyven év alatt produkálom; Bereg János ijedten hátrált, karja bénán a levegőben maradt: — Mi... Micsoda??? ... Te!... — A te tanításod. Nem ismersz rá a saját képletedre?! ... Körülbelül úgy mondtad, nem, hogy az emberi fejlődés megduplázódási időszaka hatványsorban halad. Helyesen fejezem ki magam, tanár úr?.. — heccelődött. — Hogy szaporulatban is, és tudományban és technikában is, valaha több ezer év kellett, amíg az a kevéske a kétszeresére nőtt; aztán a középkorban pár száz év. nemrég azonban már csak alig száz volt szükséges ehhez; most azonban már úgy nekirugaszkodtunk, hogy a technika mai állása negyven év alatt képes önmagát a duplájára emelni... Te úgy mondtad egyszer, hogy képes lenne erre tiz év alatt is, és ez azt jelentené, hogy tíz évenként minden kicserélődhetne. de az emberi fejeken belüli nehézségek és ráadásul bizonyos külvilági anyagi zökkenők miatt ez mégiscsak, istenem: csak! negyven év alatt megy, rettenetes! Ha egy férfi csodálkozni kezd, menten elveszíti a hatalmát. Bereg János most nyíltan és őszintén csodálkozott: — Nem számítottam rá ... nem hittem soha, hogy ... hogy figyeled ... — Hogy figyelek arra, amit mondasz? És hogy megjegyzem? Hogy gondolkozom is rajta netán... vagy hogy képes vagyok-e rá egyáltalában?... Mondjuk, arra legalább, hogy megjegyezzem ... — Nem... nem így.... Csak azt nem hittem, hogy figyelsz. — És mégis mondtad? Te. aki azon az első vágányon rohansz, azon a „tíz évesen”... nekem; ennek a gyengeségnek, akire vigyázni kell; aki majd negyven év múlva érlek talán utol. Azaz, hogy utol ugyan soha, hanem csak oda, ahol te ma vagy. De hol leszel te Innen negyven év múlva!... Hogyan fogsz akkor, majd akkor vigyázni rám?!... Még jobban? ... — Ez más. Ez egészen más!... — védekezett, és egy tirtó gesztussal véget akart vetni ennek a kínlódó szócsép- lésnek. — Ezt már tisztáztuk egysrer! — Tisztáztuk?!... Ez azt jelenti, hogy te kifejtetted a véleményedet. Bőven és ellenállhatatlan logikával a magad véleményét. — Egyáltalában nem „csak” az én véleményem! — De nem is mindenkié; próbáld tudomásul venni. Hallgasd meg, mit mondanak mások. — Mások?!... Ez nagyon érdekes! Például mit? — Például azt, hogy ez a két-vágányon futás... hogy ugyanis az egyik tíz év alatt, míg a másik negyven alatt képes... emiatt szürkülnék el egymástól, nem ismernek egymásra végül, idegenek... Cinikusság; hallottál már erről a divatról? Vagy ez a probléma nem a ti hatáskörötökbe tartozik?! — Sokáig ízlelte, morzsolta fogai közt a papírízű szót: ha-tás-kö-rö-tök-be... — Ez nem a ti találmányotok; ezt már a ti találmányaitok szülték! — Ezt mondják?! — kezdte most elveszíteni a férfi a türelmét. — Mondják, és közben azért cinikusan vagy nem egészen úgy, de mindenesetre szépen elviselik, hogy százszor, ezerszer főbben sétálnak táskarádióval a kezükben! És szegény szerencsétlenek gyönyörűen kibírják, hogy mosógép került haza, meg porszívó, meg hűtőszekrény, meg isten tudja már, mi minden! — Csak megéri-e egy olyan sétáló* rádió, meg az a sok vacak, ne haragudj; szóval megéri-e, hogy az apa végül ne értse a fiát, vagy ha jobban tetszik: a kétféle vágányon futó, az a bizonyos tíz éves azt a másik bizonyos negyven évesei? H irtelen abbahagyta, lefeSé nyújtózott, hogy hegyes körmeivel elsimítsa combján a feszes szoknya gyűrődéseit. Még mindig nem dobta le az utcai ruháját, még mindig nem öltötte föl helyette a pongyoláját, elvégre a születésnapi tortát se kezdték még meg. Majd a fotelba süllyedt, nem akart a díványra ülni, nézte a férjét, várta a szavát, igen: várta a szavát. Bereg János viszont igazán nem képzelte ezt a feleségéről, föltételezni se merte.., Hogy ennyire figyelt rá!... Nem, még csak nem is puszta figyelemről van szó, dehogy! Elvégre az ember sokmindent mond, indulatból, tépelődés- ből, fölöslegesen, vagy csak azért, hogy kibukjon, a felszínre keveredjék, elmúljon... és természetesen annak mondja, aki jelen van. — Nem, ez sem igaz! Hiszen nem neki mondja, hanem előtte csupán, a jelenlétében — mert az ember fársaslény, igen, amíg föl nem fordul, egyfolytában társaslény! — mondja, beszél, ágál, lamentál... — és valaki ül a sarokban, és az egészet megjegyzi! Megjegyzi! Raktározza! Körülnéz... — és bizonyítékokat gyűjti Hogy megerősítse... Hogy magasabbra állítsa... És mit talált? ... Mást talált, mint amit keresett?!. i l Éppen azt hallja ki a zűrzavarból, ami ellene bizonyít?... — Hát ellene akar 6 bizonyítani? A férje ellen?! Miért?! Mi ez?! Mi történt?! Nem. Lehetetlen. Dehogyis akar. Semmit se akar. Elvégre annyira talán csak ismeri: nem olyan racionális lény, sohasem volt az, á, dehogy, soha nem értett az elvont dolgokhoz, nem, nem olyan ő... Csak éppen figyelt. Figyelte a férjét. Istenem, ez tulajdonképpen szép; nem is várta volna, hogy ennyire... — igyekezett Bereg János megnyugtatni magát. És a hivatal! — bukkant föl még ez a gondolat is. — Telebeszélik a fejét! Annyi a szédült ember manapság mindenfelé! ö pedig törékeny, gyenge; s ha nem vigyázna rá... — Hiszen az egészséges embert is könnyebb megzavarni, ha fáradt, oktalanul kétségbeeshet. Különben is: divatos, látványos, irigyelt bolondériák!... — Nem, Orsolya azért nem olyan, legyünk igazságosak, föltétlenül igazságosak! — dül- lesztette ki a mellét, majd szélesen szétvetetfe karját és a mennyezet felé fújta a megsürűsödött levegőt — Helyes; a hisztéria táptalaja a gyengeség, a bolondériáké is az. Majd... majd elmúlik hát... Kigyógyítható és kigyógyulható ... — játszott a rossz szóval: — kigyógyulható ... Csak türelem. Vigyázni kell. Mindig. Ha többet pihenne, ha jobban vigyázna magára... — most például valóban le kellene végre pihennie kicsit. Hiszen fogja a fejét, látszik is a szeme alatt, mennyire kimerült... — és most, most már biztosan következik majd a „ne-haragudj”... • :. Kálmi épp abban a pillanatban dugta be vörös kobakját az ajtón, amikor apá elengedte anyut, de még egyszer megcsókolta a homlokát, és keze visszaindult a válla- ' ról a tarkója felé... — csatt! — anyu ráütött apa karjára. Azért-e, mert észrevették őt?.,.. Vagy nem szeretik egymást? ... Ijedtében nem mózdult az ajtóból. (... Nem csöngetett! — kapaszkodtak keményen egymásba a férfiráncok Béres János homlokán 4 (... A kulcs... — az asszony oldalra biccentette a fejét és a férjére nézett.) (... Ezerszer megmondtam, hogy még korai! Minek kell a kulcsot a kölyökre bízni?!) (...A szokott helyen hagytuk, kint...) (... Csöngessen!) (... Ne haragudj... — Orsolya bizonytalanul a halántékához nyúlt, majd tenyere az arcán maradt.) — Csókolom, apa! — Mért nem jössz be?! — Csókolom, anyu! — Mi az a hónod alatt?! Félig a karjában, félig az ölében, a fekete kóc-csomó nem akart nyugton maradni. Hiába szorította jobban, s a másik kezével is hasztalanul igyekezett a rángatózó fejet eltakarni — röviden mégis vakkantott egyet — Ez... ez a Pamacs... Bereg Jánosnak azonban semmi kedve se volt most a játékhoz. — Legközelebb az egész teret felhordod, padostul, hintástul! — lépett egyet: — A szemétgyűjtőt se felejtsd el! Észrevette azonban tüstént, hogy igazságtalan volt; — elfordult, visszahajolt, s már halkabbah: — Hm ... Pamacs ... — Születésnapra ... Erre kiegyenesedett. Köszörülte a torkát: — Mi?!... Megbolondultál?! — Tiszta ... — Már csak ez hiányzott!... Ide?! Plusz egy dög is ebbe a gyufaskatulyába?!... Ebből aztán végképp nem lesz semmi, garantálom! Kálmi még mindig a küszöbön. Apa is ugyanott, ahol előbb, mozdfthatatlanu! az asztal és a dívány között, anyu mellett. S meg is rántja anyu kezét: — Látod?! Aztán újra őhozzá: — Honnan a pokolból szedted? — Kaptam ... Hallani viszont alig lehetett; nyelnie is kellett közbe«. — Kaptad, kaptad! Kitől kaptad?! Beszélj már értelmesebben ! — Egy embertől... Egy bácsitól... Csupa ilyen feketéje van ... Otthon, sok... Ezt nekem adta, meg lehet tőle kérdezni, hogy igenis adta... — Kérdezi a!... Fordulsz és viszed vissza! Z supsz! — Pamacs megelégelte kis gazdája szorítását; csapkodta a fejét, rándult erre, majd olyan hirtelen amarra, hogy el se lehetett kapni: két újabb vak- kantással elvágta a vitát — hopp le! — és riszálva, dobálva fekete bundáját, uzsgyi el a lábak között, föl a díványra, átugorva két utána nyuládozó kézen, nekihömbölögve egy párnának, de villámszögben irányt változtatva, át az asztal közepére, bele a születésnapi tortába! Végül anyu kapta el. Mindkét karját előre nyújtva vetette magát rá. Csokoládécsomók ragadtak a fekete göndörségbe, és csupa ragacs lett anyu keze is, a zászlósán csapkodó bojtos farok fölverte az arcába is. Kálmi fátott szájjal és olyan lendülettel vágódott oda, hogy az asztal megbillent, minden a földre röpült és a ruhákra kenődött. Ügy nézett anyjára, az arca vörös, a szeme döfött — a a karja a magasba lendült: — Ne-e-emü! Apja rántotta vissza. Hátulról érte a nehéz pofon, lecsúszott a nyakára, féltérdre döntötte — de a karja így IS a feje fölött maradt. Nem bőgött, magasba ficamodott az ordítása: — Senki ne bántsa a kutyámat!... Senki se!!! A második pofon elől az asztal alá bújt, ott ölelte ma gához az ördögöt. A melléhez szorította, hogy tulajdon testével is védje: — Senki se bántsa!,;; t
