Dunántúli Napló, 1969. november (26. évfolyam, 254-279. szám)
1969-11-16 / 266. szám
nnnntmiti n *n»t n 1969, november 18, Békés Sándor: A fehér delfin (Regényrészlet) rík éjszaka furcsa, monoton búgásra ébredtem. Felültem, a zaj azonban eltávolodott. Először azt hittem, egy 1 nagyteljesítményű motoros hajó akadt fenn a sziklák között, pár másodperc múlva azonban ismét felhangzott a búgás, s ekkor felismertem, hogy egy alacsonyan szálló repülő zaja ébresztett fel. Kimentem a ház elé. Szerettem volna látni aí gépet. Biztosan valamelyik sportegyesületé odaátról, gondoltam, egészen biztos, hogy eltévedt, s most le akar szállni. Elfutottam a parti szákiákig, a gépet azonban nem láttam. A.búgás rövid ideig még hallatszott a tenger felől, aztán hirtefeij csend lett T Reggel a szokottnál valamivel későbben ébredtem. Godard már lement a partra. Fejembe csaptam a kalapot, s utána siettem. Jó kedvem volt. Ahogy kiléptem a fénybe, hirtelen belémmarkolt a szagét elbűvölő szépsége: a tenger egészen mélykék volt, az ég csodálatosan sima. Godard a csónakban ült, s a motorral bibelődött. — Hahó, öreg.. ’ — kiáltottam felé. — Nem tudsz aludni? — Azt álmodtam, sellők tévedtek az öbölbe...! — kiáltott vissza nevetve. Fogjak neked is egyet? Néhány rántás után fel berregett a motor, s a csónak orra a nyílt tenger felé fordult — Hé, Luc, várjál! Ne menj el, meg kell néznem a stéget... — kiáltottam, s lefutott tam a víz széléig a fehér homokon. Ez a munka mindennap rám várt, Godard ilyenkor rendszerint még a ház körül rendezkedett vagy a hálókat készítette elő kivetésre. — Maradj csak, majd én megnézem — mondta az öreg. — Ülj csak le szépen...! Gyors ütemben távolodott. Alit a csónak- * ban, mint egy igazi tengerész. A kormányt balkézzel tartotta, jobbal pedig integetett. Leültem a víz szélére, s arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy Godarddal ösz- szehozott a sors. Szerettem őt, mint idősebb testvérét szereti az ember, s bíztam benne, ..phogy csak férfiak tudnak egymásban bízni. t A robbanás néhány méterrel a sziklák előtt történt. A víz — mint egy hatalmas Meliorisz Béla: Madarak és fák A jegenyék árnyékában megszabadulva ! a nyár nehéz kincseitől t öreganyám vézna karjai sötétlenek. Karok amik kihegyezett csont-bőr ujjaikkal valószínűtlenségbe olvadt madárcsapatok után nyújtóznak. Szárnyaikban az ősy és a búcsú végtelen fájdalmával repültek el a fecskék. Horváth Gyula: Hegyi Anna A mező majd elfelejti és elfelejti a boglya és a házban újra hangosan jár-kel a gazda Szitkai szabadon törnek elő Aztán üveges jön és kicseréli a képet Az ágy fölött majd barna asszony mosolygása terül szét és a tyúkok reggelente darált tengerit esznek szökőkút sugara —, a magasba csapódott A dörrenés gúnyosan visszhangzott a part kövei között. Először azt hittem, hirtelen rosz>- szullét fogott el, úgy tűnt, valami szétpattant mélyen bent a homlokom mögött, ösztönösen lehunytam a szemem. De aztán mégis fel kellett néznem: a tenger már ismét nyugodt volt, az ég mozdulatlan. A stég közelében, ahol előbb Godard csónakja úszott, most barna ran csők libegtek. Felugrottam, s rohanni kezdtem befejé. Már derékig jártam a vízben, amikor hátam mögött kiáltozni, kezdtek a bennszülöttek. Pár perc múlva egy csónak is az öbölbe kanyarodott. Mindenki engem nézett, én meg a tengert. Godard nem volt sehol. A fájdalom szinte az eszemet vette. Kiáltozni kezdtem, hogy gyorsabban evezzenek. A bennszülött halászok arca is megmerevedett, a megszokott mosoly helyett most rémület áradt a szemükből. — Godard, Luc, barátom! — ordítottam kétségbeesetten, mikor csónakunk a felrobbant csónak roncsaihoz ért. — Luc, Luc, ugye élsz...? Lehunytam a szemem, s'láttam őt, arrpnt nevet és integet. Semmit sem értettem, elképzelni sem tudtam, mi történt, a rémület azonban, mint kegyetlen, kíméletet nem ismerő méreg, lassan szétáradt ereimben. Pár perc alatt fél tucat csónak érkezett a helyszínre. Godard holttestét egyébként nem volt nehéz fellelni, a víz egy zátonyra vetette; első látásra úgy tűnt, semmi sem történt, egyszerűen csak azt akarja, hogy egész testét érje a nap... A rendőrök dél felé érkeztek a szomszédos szigetről. G odard holttestét bennszülött szokás szerint ravataloztuk fel. Valamennyien ott álltunk körülötte. A rendőrkapitány fehér ember volt Furcsa, általam sohasem hallott tájszólásban beszélte az angolt. A papírjainkat kérte, aztán megnézte a házat valamennyi szobába benyitott kinyitotta a szekrényeket, s közben egyetlen szót sem váltott velem. Az volt az érzésem, házkutatást tart. A holttestre éppen csak egy szempillantást vetett. — Hány éves volt? — ötvenhat. — Milyen állampolgár? — Természetesen amerikai. — És ön? — Én a francia szigeteken nevelkedtem. — Igen. ■*— mondta, — hát egyelőre eny- nyit Megindult a motoroshajó felé, mellyel érkezett. * — Kapitány úr...! — Mit óhajt? \ — Tudni akarom, mi történt — mondtam, nagyon határozottan. — Meghalt. Maga is látja, nem,? — Igen. — mondtam. — Godard valóban meghalt. De én azt is tudni akarom, hogyan? A kapitány beharapta a száját, pár másodpercig fürkészte az arcomat, aztán fejem felett elnézett a mögöttem felsorakozott szigetlakókra. — No, természetesen — mondta. — Egyelőre azonban semmit sem mondhatok. A vizsgálat még tart. Ha befejeztük, jelentkezem. Három napig éltem úgy, mint aki egy kegyetlen álmot akar elűzni magától. Százszor V1GH tSTVA* RAJZA is lementem a partra, ezerszer is felidéztem az utolsó perceket; egy tébolyult makacsságával reméltem hogy valami csoda történik majd, ehelyett azonban fokról fokra világosabb lett bennem a felismerés: nekem kellene a földben lenni Godard helyett. i. A kapitány három rendőr és egy polgári ruhás idegen kíséretében érkezett. — Eltemették? —- kérdezte barátságosan. — Nem hagyhattuk tovább, nagy a meleg. — Még egyszer, fogadja őszinte részvétemet — Ki ölte meg? — kérdeztem. Egy villanásra csend lett, láttam, hogy megrándul a civil idegen arca. A kapitány elnézően mosolygott. — Ejnye, Hill úr, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni... — Hogy került ebbe az öbölbe tengeri akna? — kérdeztem. — Háborúban nagyon gyakori a tengeri akna. — Háborúban! De hát most béke van, vagy talán tévedek? A rendőrkapitány most már kijött a béketűrésből. — Ide figyeljen: Godardot egy, az elmúlt háborúból származó akna ölte meg; ezt állapította meg a vizsgálat, s csak ezt mondhatom én is. Egyébként az ördög vigye el magát! Hátat fordított, s lerohant a motoroshoz. A bennszülöttek mozdulatlanul álltak, örültem nekik, tudtam, gyászomban velem vannak, s segítenek is, ha kell. V isszamentem a házba. Leültem, elővettem a jegyzeteket, a betűk azonban mintha elvesztették volna eredeti értelmüket. Átmentem a másik szobába. Itt lakott Luc. A falba vert szögeken halászeszközök lógtak, az ajtón egy újságból kivágott térkép, néhány megfakult hirdetés. „Godard delfincirkusza, holnap a városba érkezik. Számoló és éneklő delfinek! Halálugrás a tűzkarikán! Vízipóló és szál tó verseny! Csak három napig!” Az ágy bevetetlenül állt, mintha most keit volna fel, vagy most készülne pihenni. Az asztalon egy hatalmas kés, mellette gondosan kisimított szűzdohány. „Bocsáss meg nekem, Luc, gondoltam. Helyettem haltál meg..’,” Beneze Józsefi Anyám Télen halott lepkét kerget, beülik a fehér csöndbe, jeget szopó komisz fiát, megfeddeni most már gyönge. Harglttay Attila : Virágom, virágok (T. K.-hoz) Tadrózsa szirom-eső, szelíd szél virágpora, arany-bibék rubin-magzata, bölcső-kehelyben születő: gólyahir hírében lettél, petúniák; angyali-trombiták zengték jöttöd himnuszát, pöttyös Katicának . keresztelkedtél. Kakukkfű hangod égi-zene, lelked liliom-tisztaság — fogadd magadba szerelmed koldusát; virágom, virágok Istene! Marafkó László: Ikonai^c Homlokom mögött — mondják, — egy lángocska hol hamvadozik, hol tapsikol lobogva, de ha kimúlik, — tudom — fényes arcomon túléli a fondorkodó, rozsdás borosta. Párdi Anna: Nosztalgia Hiába várok, az éjszakán át. a ködből nem jönnek a nyári tengerről hajók, kilépett medréből a szerelem, s a semmibe belefagyott. Varga László: Eltávozott Csillag C sillag a gumimatracon, én mellette, a homokpadon hasaltam. Csendesedett már a szélvihar, de a lehűlt levegő még megborzongatta az embert. Nem néztem Csillagra, de a felém rohanó, apró hullámokban láttam az arcát. A szemét hozták felém, ami feketének és vakító fehérnek látszott, pedig tudom, hogy a hullámok zöldek és az ő szeme barna. Soha nem láttam a tengert. Most, a homokpadon hasalva, figyelve a szemberohanó, egyre hatalmasodó és mindent beborítani akaró hullámokat, tengerben érzem magam. Nem látom a túlsó partot, csak a végtelen vizet, amely kifogyhatatlanul küldi felém Csillag arcát. Nem gondolok a tegnapra, úgy érzem nincs holnap. Örökké és mindenhol csak Csillag van. Süt, vakít, éget, perzsel, Csillag uralja az összes szférát. Most megszólal, mond valamit, de elmosódnak a szavak, nem is lényegesek, mert a hangja mindent kifejez. Susog, simogat, ölel, puhán körül leng. A hullámok átbuknak, át- siklanak vállamon és Csillag arca felettük lebeg. Mosolyog. Látom az apró. édes ráncot az ajka szögletében és meg kell csókolnom, meg keli simogatnom, éreznem kell minden hajlatát, a nyaka ívét, a mellét, a combjai feszülő szorítását. Csillag becsukott szemekkel hanyattfekszik a parton, Ajka belecsókol a csillogó vízbe, az orra és haja a vakító kék égben fürdik, a nyárfák levelei simogatják. Szája szögletében édesen pihen az apró vonás, csukott szempillái alatt is mosolyog, kedvesen hívogatóan. Minden szikrázik, víz, fény, csupa Csillag van körülöttem. Sápadt a fény, az asztalon üres szódásüveg. poharak, hamutartó, csikkek, gyufa, cigaretta, székek, a mosdó. Tárgyak, rideg, élettelen, közömbös tárgyak, falak, áthatolhatatlan, ledönthetetlen falak vesznek körül. Megint rágyújtok. Nem tudok aludni. A vekker dobhártyát sértően kalapál. Mozdulatlanul figyelem a csendet. Csodára várok. Azonnal visszatér minden. Az idő kegyetlen precizséggel,. megállíthatatlanul falja a másodperceket. A megafan érthetetlenül hadarta az érkező és induló vonatok idejét, megállóit. A peronon virsli í és lángosszag terjengett. Mindenki várt valakit, mindenki megérkezett, mindenki tudta hová megy, megérkeztek és elutaztak. Kicsi és nagy célok felé utaztak az emberek, integettek, szaladgáltak, izzadtak, veszekedtek, káromkodtak. nevettek, sírtak, újságot olvastak, aludtak a padokon. Csillagot is várta valaki az állomáson. Megint rágyújtottam és megint Csillaggal beszélgettem. Mindig akarok Vele beszélgetni, mindig, állandóan és örökké csak fontosat, nagyon fontosat akarok kiáltani, és ha a mondanivalóm fényévnyi mennyiségéből egy parányit is közölhetek Vele, akkor örülök, mert ö felfedte, megpillantotta és megismerte azokat. Amit én tudok és én ismerek, azt Csillagnak is meg kell ismernie. Én tudom, hogy mit jelent lázasan egymásnak esni, marcangolni, elpilledni és semmire gondolva, egymást átölelve mély álomba zuhanni. Nekem barátom a reggel már bólogató da- rú, a foga között káromkodó autóbuszsoför, a hajnali tejeskannák csörömpölése. Én ismerem a vad káromkodások igazi értelmét, ismerem a ringó mellű lányok legtitkosabb vágyait, tudom mit jelent a fecskék csivi- telése és tudom értelmét a felvillanó pillantásoknak. Ismerem a gyárból reggeliért küldött bekötött fejű lányokat, a tányérsapkás utcaseprőt, a szőkített hajú pénztárosnőt, a tegnap megint berúgott borbélyt, a vak koldust az utcasarkon. Ismerem a vonatkerefcek csattogását, tudom, hogy mit jelent a vadkacsák ékhasító siklása a korahajnali tavon, a leeresztett sorompók, a szőlőkarók a domboldalban és tudom,' hogy a váltóőr tiszteleg az elrobogó vonatnak, és a restiben csak félig adják a söröskorsókat. M indent elmondok Csillagnak, mert akkor ö is ugyanúgy tud és ismer mindent, mint én. Neki nem is kell szólnia, hisz mindig látom őt. Most is. Kissé félrehajtott fejjel oldalról rám nézve mosolyog és szemei végtelen sötétségben csillognak.
