Dunántúli Napló, 1969. november (26. évfolyam, 254-279. szám)

1969-11-16 / 266. szám

1969. november 16. 30 útiam ait namo 7 A JELENKOR NOVEMBERI SZAMA MÓSER ZOLTÁN: ŐSZI FÁK TÖRTÉNELMI DRÁMA-E A TISZTÁK? ILLYÉS QYVLA - DRÁMÁJÁRÓL A címlapon a megszokott rajzos illusztráció helyett ez alkalommal egy panelház részletéről készült fénykép- felvétel ötlik a szemünkbe. Belül hasonlóképpen fotókra bukkanunk, melyek Dél- Dunántúl építészetileg ki­emelkedő, jellegzetes köz­épületeiből mutatnak be né­hányat. Ennyi előzetes már sejtteti velünk, hogy a fo­lyóirat novemberi száma tartalmában kapcsolódik szükebb pátriánk mai építé­szetéhez. 1969-ben a Ma­gyar Építőművészek Szövet­sége Pécsi Csoportja kiállí­tást rendezett Pécsett a dél-dunántúli tájegység épí­tészeinek munkáiból. Tóth Zoltán ennek a kiállításnak az anyagát értékeli, külön kiemelve két neves építész, Tillai Ernő és Erdélyi Zol­tán tevékenységét. Az írás alkalmat ad a szerzőnek ar­ra Is, hogy a kiállítás kap­csán az~ építészet általános és nagyon időszerű problé­máit érintse. Így többek kö­zött a szépség, a változatos­ság, a gazdaságosság és a gyorsaság Bonyolult és gyak­ran egyáltalán nem harmo­nikus összefüggéseit a gya­korlatban. Kétségtelen, hogy egyre több a szemet gyö­nyörködtető kellemes hatá­sú középület, azonban azt sem tagadhatjuk He, hogy lakótelepeink nagy része még mindig az unalomig egyforma. Pedig, mint Tóth is említi, ma már az építő­művészet jelentősen befo­lyásolja a "közízlést. És ezt a jövőben még fokozottab­ban figyelembe kell venni. A kiállítás anyagát Buda­pesten is be -utatták. Gra- nasstóí Pál építőművész a pesti kiállításról írt értő, meleg hangú beszámolót. A Jelenkor az utóbbi időben láthatóan arra törek­szik, hogy egy-egy számnak egy bizonyos kérdés részle­tes.- sokoldalú kibontásával adjon súlyt. Ezt a törekvést most az építészet szolgálja. Bár a két írás érdekes prob­lémákat érint, nem ártott volna egy kiragadott kérdés­sel bővebben foglalkozni, több írást megjelentetni, hogy a szám súlyponti része még nagyobb nyomatéket kapjon. Áttérve az irodalomra, igen változatos anyagot ta­láltunk a legfrissebb szám­ban. Pomogátg Béla, akinek nevével gyakran találkozunk és aki minden alkalommal értékes tanulmányokkal lep meg bennünket, most a pá­lyakezdő fiatal írók helyze­téről közöl áttekintő írást (Az „új hullám” körül.) A cikk. érdekessége, hogy elő­ször próbálja számbavenni a fiatalok között kialakult cso­portokat, jellemezve törek­vésüket, megrajzolva arcu­latukat és jelezve azokat a sürgető problémákat, melyek mielőbbi megoldásra várnak. Pomogáts elutasítja a gene­ráció megjelölést, véleménye szerint a most induló írók, költők nem rendelkeznek olyan megkülönböztető je­gyekkel, mint a Nyugat há­rom egymást követő nemze­déke. A mai fiatalok inkább elődök után kutatnak, még­ha tagadják is ezt és törek­véseikben az idősebbek ki­alakult csoportjaihoz kap­csolódnak. Ez figyelemre méltó észrevétel, azonban Pomogáts írásából is kitű­nik később, hogy sok tekin­tetben elfogadhatatlan. A fiatalok egyenként még bi­zonyára hasonlítanak vala­kihez vagy valakikhez, ám egyre növekvő és izmosodó együttesük olyan jelekről árulkodik, mélyek a külön­bözés nagy lehetőségét ígér­getik. Ötödik alkalommal jelenik meg Tüskés Tibor nagyon tartalmas és helyi szem­pontból úttörő jellegű iroda- lomtörtéheti sorozata, A pé­csi irodalom kistükre. A szerző az újabb fejezetben az 1840-es évek pezsdülő szellemi életével foglalkozik, ismerteti a Pécsi Auróra történetét, mely Kisfaludy Károly lapjának szellemé­ben igyekezett tevékenyked­ni, de az első számnál nem jutott tovább. Az értő és alapos összefoglalás közel hozza a mai olvasóhoz a város szellemi múltját. Érdekességnek számít Ba­bits 1921-es itáliai útjáról készült feljegyzéseinek né­hány töredéke, melyet most ad közre a folyóirat Gál István bevezetőjével. Babits az ellenforradalmi Magyar- ország fojtogató légköréből menekülve, mámorosán érzi a firenzei tavasz szabadsá­gát, dermedt sötétség után a nyüzsgő fényességet. A jegy­zetek sokat elárulnak a köl­tő akkori politikai hangula­tából. Az ifjúsági irodalom szer­teágazó problémái ismét te­rítékre kerültek. Az újabb írásokon az egyhelyben to- pogás érződik, s most már kételkednünk kell abban, hogy ennyi — tizenhárom oldalnyi — terjedelmet va­lóban megérdemeltek. A szépirodalmi rész ezút­tal túlnyomóan fiatal köl­tők írásaiból állt össze, ör­vendetes, hogy a folyóirat körül lassan ismét kialakul egy állandó, fiatal gárda akik színekben, hangulatok­ban, gondolatokban sajátos új arculatot mutatnak, s te­hetségültnek mind erősebb bizonyítékát adják. Nevüket — Arató Károly, Galambo­st László, Berták László, Be- besi Károly — mind többen jegyzik meg. Illyés Gyula legújabb drá­máját a Pécsi Nemzeti Szín­háznak adta át, a dráma címe: Tiszták. A bemutató december 19-én lesz, a szerző azonban már pénte­ken lelátogatott Pécsre, hogy találkozzék darabjának szín- revivőivel, s rAegbeszéljék az előadás néhány kérdését. Ez alkalommal Illyés Gyula a sajtó képviselőinek is szíve­sen állt rendelkezésére, s a kérdésekre adott válaszait a következőkben foglalhatjuk össze. — Nagyon régen 'érdekel­nek az eretnek mozgalmak, különösen az albigenseké, amely a középkorban Dél- Franciaországban bontako­zott ki. Csak az inkvizíciós iratokból, tehát a fennma­radt vádakból és rágalmak­ból, valamint néhány fenn­maradt imából tudunk kö­vetkeztetni ennek a mozga­lomnak a lényegére. Az al- bigensek magukat tisztáknak nevezték, s vallásuk a kele­ti vallások érdekes változa­ta volt: nem hittek a min­denható istenben, hanem két istenit hittek, a jót és a rosszat, s azt vallották, tő­lük, emberektől függ, hogy melyik diadalmaskodik.. Pri­mitív logikával fogták meg a bibliai egy isten lábát, úgy vélték, hogy a minden­ható isten nem teremthe­tett ennyi rosszat is. Hitük egyik lényege a kegyetlen is­ten elvetése volt. Szabadon kedvük szerint, jól éltek, de a „tisztaságot”, a becsületes­séget kitűnő apostolaik gya­korolták is, s ez a mozgalom iránt szimpátiát váltott ki az emberekben, akik láthatták a kereszténység papjainak erkölcstelen életmódját. De az albigens mozgalom — amely Albi városról kapta a nevét — igazi tragédiája nem is a vallásban keresen­dő, hanem a politikai kö­vetkezményekben. Dél-Fran- ciaország a középkornak eb­ben a szakaszában még aránylag független volt, egy olyan kultúra virágzott itt, ami az én véleményem sze­rint a római civilizáció vi­szonylag legépebb tovább­élését jelentette. A provan- szál nyelv az egyik legmű­veltebb volt. A társadalmi viszonyok is haladóbbak voltak itt, mint Franciaor­szág többi részén, a városo­kat tanácsok vezették, teljes vallási türelem uralkodott jobbágyság alig létezett, egyszóval mai értelemben liberális ország volt, amely­re érthető dühvei csapott le a feudális hatalom világi képviselője és a pápa. Meg­hirdették a keresztes had­járatot, ami azt jelentette, hogy az eretnektől mindent szabadon el lehet venni... és elpusztítottak egy orszá­got, egy népet. — A téma, mondom, min­dig érdekelt, korábban hoz­zá is fogtam már,’hogy ver­ses drámát írjak belőle. So­káig nem sikerült. .Nemrégi­ben azonban Czimer József­fel találkoztam, aki mint a pécsi színház dramaturgja és „ügynöke” rábeszélt, hogy csináljuk meg a darabot. Vé­gül is a pécsi színház érde­me, hogy drámává lett a ré­gi téma. A feladat annál is inkább tetszett, mert nem­csak hogy magam is vidéki vagyok, de mindig idegesí­tett, hogy Magyarország egyetlen szellemi központja Budapest, illetve az értéke­ket csak Budapest hitelesít­heti ... Meggyőződésem, hogy hovatovább csak vidé­ken lehet igazi szellemi élet. Különösen a színházak te­rén, hiszen közismert, hogy a világvárosokban mennyire megváltozott a színház ere­deti értelme és tartalma... Nos, ha ehhez a drámám hozzájárulna valamit, na­gyon boldog lennék. És ha Pécsnek jelentene valamit ez a bemutató. — A Tiszták-ban az albi­gens mozgalom tehát inkább ürügy arra, hogy elmond­hassak néhány fontos gon­dolatot. Az egyik legfonto­sabb, hogy tőlünk függ, egyé­nileg is, hogy „melyik isten győz”, vagyis hogy a világ­ban milyen erők uralkod­nak. Nem elég rászavazni egy pártra vagy kormány­ra, és letudni a gondját. Hogy nap mint nap mit cse­lekszik az egyes ember, at­tól is függ a világ sorsa. A másik központi gondolatom ebben a drámában, hogy az igazság önmagában nem diadalmaskodik. Európa szer­te, azaz íVilágszerte sokkal nagyobb korunkban a ve­szély, semhogy ne vessük fel: meg lehet semmisíteni népeket és országokat, mint ahogy hajdan elpusztították a „tiszták” országát. — A dráma három felvo­nás, alig ,egy év alatt játszó­dik, 1243 tavaszától a követ­«kező év első hónapjaiig. Montségur t várában, amelybe az ostromlott albigensek hú­zódtak. A főszereplő Perel- la, a vár -ura. A szereplők túlnyomó többsége az erede­ti funkciójában, nevével, sorsával szerepel a drámá­ban, ahogyan az inkvizíció irataiból megtudtaín. Csak kevés szereplő „kitalált”, de helyük az eseményekben, szerepük nekik is ismert az iratokból. Mégsem történel­mi drámát írtam. Olyan drá­ma ez, amiben voltaképpen ürügy a középkori történet, hogy elmondhassál í. amit a mai kornak szeretnék: a da­rabot tehát bizonyára gz is megérti majd, aki azt sem tudta, hoav létezett valaha egy nagykultúrájú. ..eret­nek” nép, amelyet kiirtottak. Hallatna Erzsébet A íH2ERNY0£$#' A GYERMEK­MŰSOROKRÓL A különböző európai or­szágokban végzett felméré­sek egybehangzó adatai sze­rint a gyerekek átlagban napi két órát töltenek a képernyő előtt. Hogy mit néznék ennyi ideig? A szü­lők, az óvónénik és pedagó­gusok a megmondhatói, hogy nemcsak a gyermekműsoro­kat. légióképpen azért nem, mert nagyon kevés a gyer­mekműsor. Adassék tisztelet minde­nekelőtt a mindennapi mac­kó-mesének. Ezt a legtöbb gyerek szertartásos komoly­sággal és rendszerességgel megnézi, és ezzel a műsor­ral általában ' meg is lehe­tünk elégedve. Átlag-színvo­nala megfelelő, a mesék többnyire érdekesek, szóra­koztatók és tanulságosak. Eredetük és formájuk igen' vegyes: az Ezeregyéjszakától Kormos Istvánig, a bábfil­mektől az „élőben” mesélő színész-nénikig nagy a vál­tozatosság. A legkedvelteb­bek persze a nagy sorozatok: Mazsola, Manócska és tár­sai fogalmakká váltak. A napi tíz perces esti me­se azonban sovány falat a gyermekek tévé-éhségének, övék még szerencsére a va­sárnap délelőtt. Az Úttörő Híradó, a Zebra, a vidám műsorok, a daítanulás. a nagyobbaknak a sakktanfo­lyam gazdag választékot kí­nál. A színvonal és a válto­zatosság ellen sem emelhe­tünk különösebb kifogást, a közlekedési műsor kivált­képpen hasznos, vannak azonban elgondolkodtató műsorok is. Lehet, hogy a Kis állatok nagy kalandjai c. egyébként kitűnő francia természetfilm sorozatot nem gyermekeknek szánta a tele­vízió, mivel azonban vasár­nap délelőtt tűzik műsorra, többnyire gyerekek nézik. Ha az „ügyeletes szülő” is leül a gyermek mellé, nőha megdöbbentő élményben van része. Ahogy azok a 'csodá­latos technikai ügyességgel fényképezett apró állatok té­pik, marcangolják, falják egymást,\ az néha nemcsak kevéssé épületes, hanem a felnőtt számára is hátbor­zongató látvány. Nem árt persze megismertetni gyer­mekeinket a dzsungel tör­vényeivel, de nem vagyok biztos benne, hogy az a mű­sor egyértelműen építő ha­tású. Szerencsére a televízió irá­nyítói is világosan látják, hogy r.ég a vasárnap dél- előttöket beszámítva is kevés a gyermekműsor. „Tartha­tatlan a mostani helyzet, amely alig-alig juttat vala­mi szórakozást, művészeti élményt a másfélmilliós gye- rektábomak” — olvastam egy televíziós nyilatkozat­ban, s az is vigasztaló, hogy a tévé a legsürgősebben meg­oldandó feladatok közé so­ri Ita a gyermekműsorok bő­vítését. Jelenleg sajnos gyermeke­ink nagyrésze a felnőtt mű­sorok alacsonyabb színvonalú szórakoztató sorozataiból elé­gíti ki kalandszomját. Most éppen Zorro az ügyeletes hős, az Angyal, Belle, Sebas­tian, Vidocque, Rinaldo Ringl- dini és " a többiek után ... Bizonyára hasznosabb esz­ményképeket nyújthatnának a fentiek helyett az ifjúsági irodalom klasszikusaiból ké­szült tv-filmek, vagv játé­kok. Jó kezdeményezésnek látszik a múlt vasárnap be­mutatott Kicsi cipó... e. népi játék is. Az óvodában tanult gyermekdalokat, nép­dalokat mindig boldogan lát­ják, hallják viszont a gyere­kek a képernyőn. Sz. %. Kovács Sándor MIÉRT SZÉP? // SZON.YI Szőnyi István: Gyerekek (vászon, olaj. 100x75 cm) Tamás Henrik gyűjteményével ke­rült a Modern Magyar Képtárba. Fastője, Szőnyi István a két világhá­ború közti korszak vezető művész­egyénisége. A 20-as évek elején, mint megannyi festőkortársa — Aba Novák Vilmos. Derkovits Gyula, Patkó Ká­roly — a Nyolcak, méginkább az Ak­tivisták hatása alatt állott. Nemes Lamperth József és Uitz Béla avant­gárd indítású korszerű művészete, le­nyűgöző monumentalitása — gondol­junk a Tanácsköztársaság kiemelkedő jelentőségű plakátjaira — a politikai reakció éveiben is hatóképesnek bizo­nyult. Szőnyi a 20-as években leginkább az emberi testék plasztikus, szoborsze­rű súlyosságát figyelte meg, a termé­szet élménye cSfik később ejti rabul. Az ezen időben festett képei sötét, monokrom színvilágúak, a napfény színesítő hatása még nem érződik raj­tuk. Fény-árnyék problémák, szín­problémák helyett a képi szerkesztés, a tömeg, a testek tömör súlyossága foglalkoztatja. A komor színek, az erő­től duzzadó nőalakok a zöldes refle­xek szigorúsága egyfajta festői erő­gyűjtést, egyfajta stabilitásra törekvést, az időtlenség, az állandóság igényét jelentették a kor festői számára. Tud­juk, Szőnyi a bársonyosan oldott fes- tőiség irányába fejlődött, legmagasabb szinten testesítve meg azt a stílust, amit általában posztnagybányai stílus­nak nevezünk. Gyerekek című képe 1931-ben ké­szült. Átmeneti, úgynevezett ’„száraz” fiúsának egyik fődarabja. Színei vi­lágosak, oldottabbak korai képeinek színvilágához viszonyítva, ugyanakkor harsogójjbak, élesebben elválnak egy­mástól, nyersebbek a későbbiekhez vi­szonyítva. Szobabelső, a háttér jó­részt csak jelzett. A háttérben ala­csony szekrényen füles népi kancsó, asztalon vitorláshajó. Bal oldalon egy leomló drapéria ferde diagonálisa eny­híti a kép szigorú függőleges kompo- nálási rendjét. A kép főszereplői a gyerekek, a kékruhás, hokkpdlin ülő, lábát maga alá húzó kisfiú és a rózsa­színruhás, fehérkötényes kislány. Mindketten kinéznek a - képből, mo- dellpózban ülnek, mereven, de érdek­lődve várják az exponálást, önkénte­lenül is a fényképezés pillanatba me­revítő hatását juttatja eszünkbe a mozdulatlan kivárás eme póza. Ugyan­akkor a gyermeki lény kedvessége, kíváncsisága, bája is érződik. A mili­őt, a légkört, amelyben a gyerekek él­nek rokonszenvesnek mutatja be a festő. A képi harmónián keresztül egy másfajta érzés is támad a nézőben té- hát, a belső megbékélést sugalló, a nyugodt légkört árasztó mikrovilágnak e vonzó megjelenítése láttán. A té­mán. a látványon kívül ezt a hatást a színek erejével, a kompozíció rendjé­vel is elősegíti a festő. Semmi nyug­talanító' mozgalmasság, semmi izgató színélmény nem csökkenti a kép ára­dó nyugalmát, nem bontja meg egyensúlyát. Még inkább a kiegyensúlyozott har­móniakeresés. lírai hangulatkeltés. ■ az élet ünnepi nerceinek dicsérete jel­lemzi Szőnyi későbbi, érett korszaká­nak képi világát R* Ff

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents