Dunántúli Napló, 1969. október (26. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-12 / 237. szám
t§49. október 12. imnanmit nauio 7 A II. KISPLASZTIKA! BIENNÁLÉ maga a kisplasztika játszik főszerepet. Eltérően az eddigi gyakorlattól, amely szerint egy-egy országos kiállítás kiegészítője volt a kisbronz és a plakett, festmények és grafikák halmazába keverten, emlékműtervekkel vegyítve kerültek bemutatásra. A bien- nálé nagy érdeme az, hogy a szobrászatnak ezt az önálló területét végre önállóan sorakoztatta fel. Az 1967-ben megrendezett I. biennálén 46 művész vett részt, (I. díjas Kiss Nagy András, II. díjas Lesenyei Márta, III. díjas Németh Mihály lett, Rétfalvi Sándor különdíjat kapott). Második alkalommal, ez évben az első biennálé I. díjasát, Kiss Nagy Andrást mutatja be a Modern Magyar Képtár kamarakiállí- tása. S hogy érvekkel húzzam alá a II. biennálé iránt megnyilvánuló fokozott érdeklődést: a másodikra 95 művész közel 300 alkotását fogadta el az Állami Lektorátus zsüribizottsága (előzőleg a 46 művész száz alkotással szerepelt). Most szinte az egész magyar szobrásztársadalom megmozdult! A legjelesebbek szerepednek a résztvevők között. Három kiemelt nagydíj, valamint I., II., III. díj került kiosztásra. A nagydíj — természetesen — a kiállításon bemutatott munkák mellett az egész életmű elismerését is jelenti egyúttal. Pécs város nagydíját Borsos Miklós Kossuth-díjas, Baranya megye nagydíját Kerényi Jenő Kossuth-díjas, a Janus Pannonius Múzeum nagydíját Vitt Tibor Mun- kácsy-díjas szobrászművész kapta. A 10 000 forintos I. díjat Schaár Erzsébet Mun- kácsy-djas, a 7000 forintos II. díjat Asszonyt Tamás, az 5000 Ft-os III. díjat Kiss Kovács Gyula Munkácsy- díjas nyerte eL A KIÁLLÍTÁS számszerű adatainak ismertetését követi majd a műveket részletesen bemutató írás. Addig is, előlegezett összegzésként hadd álljon itt befejezésül a megnyitón jelenlevő szakemberek egyöntetű véleménye: a kiállítás szívonala várakozáson felüli, jó keresztmetszetét adja mai kisplasztikánknak. Romváry Ferenc Bor so Miklós; Nőalak Schaár Erzsébet: Ablak AZ ELMÜLT évtizedek centralizált Budapest-szem- lélete már-már azt a látszatot keltette, mintha természetes dolog lenne a művészeti életet kizárólag Budapestre koncentrálni. Ez a látszat teljesen hamis. Számtalan életrevaló kezdeményezés kiindulópontja egy-két vidéki nagyvárosunk. Elég talán, ha Vásárhely, Miskolc, vagy Székes- fehérvár példáját idézzük, — természetesen a pécsi mellett — a képzőművészet területén. Mert például Pécsett ez „A rendezvény”, Pesten ez is csak egy lenne a sok közül. Ez a rendezvény hozzájárni ahhoz, hogy egy adott terület kulturális élete sokrétűbbé váljon, a lehetőségekhez képest önállóvá, sőt önellátóvá. Vagyis nem csupán reprodukálni kell a mások eredményét, hanem produktív eredményeket kell kimunkálni. S igenis, vidéken is lehet kimagaslót elérni, más szóval itt is el lehet érni a világszínvonalat. És erre éppen egy pécsi példa ösztönöz: a Pécsi Balett nem „egy” balettegyüttes, hanem újat teremtő alkotóműhely, amely bátran kísérletezve olyan kimagasló eredményeket ér el, amelyre nem Mohácson, de Leningrádban figyeltek fel. Szándékosan kerültem a képzőművészet . területéről vett hasonlatot, pedig van belőlük jócskán. Pécsett tulajdonképpen csak az elmúlt évtizedekben alakult ki egy, a helyi jelentőségen is túlemeltár puszta léte máris hézagpótló, egyben példát is mutat a többi városnak. A művészet megismerése, megszerettetése terén nagyot léptünk előre. S a művészet értékeinek kiválasztásával, múzeumi rangra emelésével, ennek a lehetőségnek a megteremtésével a múzeum rangját is megszabtuk. Ezek után nem véletlen az, hogy Pécsről indult el sok olyan jelentős kezdeA JELENKOR OKTÓBERI SZAMA A Jelenkor olvasói között bizonyára sokan vannak olyanok, akik érdeklődéssel, rejtett kíváncsisággal várták minden újabb számban Loránd Imre írásait. Bevallom, magam is szívesen olvastam a tartalmas, kísérletező kedvű tanulmányokat. Hasonló jellegű írásokkal szinte alig lehetett találkozni a folyóiratok hasábjain. Az utóbbi időben azonban hiába kerestem a szerző nevét a Jelenkorban. Már arra gondoltam, nem folytatja a sikeres sorozatot, pedig a téma koránt sincs kimerítve. Az októberi számban örömmel olvastam a nevét, tanulmányát pedig fokozott kíváncsisággal. Most Pas- suth László, a „rendhagyó bestseller-író” — mint ahogy ő nevezi — került terítékre, s munkássága kapcsán a népszerűség és a művészi érték viszonya. Loránd most is részletes alapossággal fejti ki mondanivalóját, jól ismeri a tárgyát, a módszerben azonban sok hasonlóságot fedezünk fel előbbi írásaival, s így az önismétlés itt-ott sajnos beárnyékolja a tanulmányt. Egy érdemét viszont mindenképpen ki kell emelnünk: szembeszáll azzal az irodalmi közfelfogással, hogy aki népszerű, az gyanús, s Passuth esetében világosan bebizonyítja, hogy a népszerűség és az érték fedik egymást Loránd Imre sok aktuális „kultúrszociológiai” problémát felvetett már a Jelenkorban. Többé-kevésbé sikerrel oldotta meg a kérdéseket, mostani írása azonban arra figyelmeztet, hogy ha a sorozat színvonalát tartani akarja, mélyebbre kell ásnia, s a további „rázós” kérdésektől sem szabad visszariadnia. Két másik, kisebb-na- gyobb rendszerességgel megjelenő „sorozat” alkotja az októberi Jelenkor olvasmányainak gerincét. Várkonyi Nándor Kaleidoszkópja bi- meríthetetlenül gazdag gondolatokban minden alkalommal. Most a jugoszláviai magyar irodalom történeti és elméleti problémáival foglalkozik Bori Imre összefoglaló munkája kapcsán. Várkonyi Nándor írása jó példa arra, hogy a gondolati igényesség menynyire hozzátartozik egy sorozat életbentartásához, újabb és újabb értékek ki- domborításához. Bajomi Lázár Endre, a francia irodalom legapróbb titkainak precíz ismerője mostani krónikájában is, mint mindig, magával ragadja az olvasót. Élvezetesen és tartalmasán „cseveg” sokszor jelentéktelennek látszó dolgokról, eseményekről, csak miután végigolvastuk írását, döbbenünk rá, megint új és hasznos ismeretekkel gazdagodtunk. Ez alkalommal Roger Vailland viharos sikert aratott Vallomások c. művéről számol be, mely az író halála után négy évvel került a könyvpiacra és három nagy öreg, hálunk alig ismert író — halála kapcsán mond el róluk és munkásságukról néhány érdekes adatot. A nyári szám megjelenésekor némi sajnálkozással emlegettük, hogy teljesen kimaradt a könyvszemle. Most viszont soknak érezzük a könyvismertetést, nem a megszokott recenziókat, hanem a különböző írásokban rejtve tárgyalt könyveket. (Bodri Ferenc, Tüskés Tibor tanulmánya; s a fentebb értékelt írásokban is szép számmal találhatók) Ez így kisebb arányeltolódást okoz, ami természetesen nem baj, de az egyhangúság benyomását keltheti. A szépirodalmi anyagból Szakonyi Károly monodrámája (Váróterem) és Abody Béla egyfelvonásosa, a Hat- százöt kísérlet emelkedik ki. Szakonyi — akiről közvetlen hangú beszélgetést folytatott Bertha Bulcsu sikeres interjú-sorozatának újabb darabjában — gyakorlott drámaíró. A Váróterem figurája hordoz magán kölcsönvett jegyeket — a monodráma meglehetősen divatos nyugaton — ám a belső történés bonyolítása eredetien egyéni. Abody sokoldalúságából úgy látszik a drámára is jut egy jórész tehetség. Egyfelvo- sosa figyelemre méltó munka. sőt okvetlenül bemutatásra érdemes. A történet a század elején játszódik, de mondanivalójával nagyon is hozzánk szól, a mi korunk, a mi világunk megoldásra váró problémáit hordozza. A közelmúltban elhunyt Cserhát Józseftől a költő három szép versével búcsúzik a folyóirat. Kovács Sándor Asszony! Tamás: plakett kedő, egyre gazdagodó művészeti közérdeklődés, művészi élet, képzőművészeti alkotóműhely. A dolgok természetes rendje szerint rendkívül differenciált ez a kép — a rajzolgató szép- lelkektől Martynig ívelően. Komoly értéket képvisel az itt élő festők, keramikusok, szobrászok és textiltervezők munkássága (ezt igazolta a Magyar Nemzeti Galériában aratott komoly szakmai siker). A KULTURÁLIS élet helyi mozgatói azon munkálkodnak, hogy az itteni eredmények ne maradjanak egy kis közösség zárt világában. hanem a magyar kultúra egészét gazdagítsák. Mindmáig országosan is egyedülálló kezdeményezése maradt a Baranya megyei Tanácsnak a Modem Magyar Képtár létrehozása, állandó fejlesztése, tervszerű gyarapítása. A várossal összefogva sikerült elérni- azt, hogy a képtár egyre nagyobb rangot vív ki magának. Mert ugyancsak a Budapest-központúság következtében alakult ki nálunk az a jelenlegi fura állapot (ezzel azt hiszem egyedül vagyunk csak így Európában), hogy a Nemzeti Galéria mellett — kivéve most már a pécsi képtár gyűjteményét — nincsenek képtárak! S ha végiggondoljuk, mennyi szellemi energiát fecséreltünk arra az idők során, hogy teóriákat és vélt igazságokat kényszex'ítsünk a képzőművészekre, anélkül, hogy reprodukció helyett a valódi műalkotás szug- gesztív erejét, ha úgy tetszik varázsát hagytuk volna érvényesülni. (Közben divattá vált a képzőművészetről lekicsinylőleg nyilatkozni, amivel tulajdonképpen lejárattuk a művészetet magát). Csak így lehet megszüntetni azt a nagy szakadékot, amely ma még kétségtelenül fennáll, különösen a ma művészete és a ma közönsége között. Kategóriákban gondolkodunk. A kvalitás, a MŰ önértéke így másodrendű kérdéssé degradálódik. Ha a művészet folyamatának egészét közelítenénk meg és csak ezután keresnénk a választ részproblémákra, úgy máris közelebb kerülnénk az igazsághoz, a művészethez magához. A Modern Magyar Képményezés, amely az élő művészet alkotó folyamatát van hivatva serkenteni. 1967-ben — ennek szellemében — első ízben került megrendezésre az I. Országos Kisplasztikái Biennálé. Az ezt követő évben nagy szakmai és közönség- sikert hozott az I. Országos Kerámia Biennálé. A gazdag kerámia-hagyományok folytatásaként joggal vállalkozott rá Pécs-Baranya, hogy a modern kerámia seregszemléjét megrendezze. Baranya népi fazekasságának tárgyi emlékei ma már jórészt múzeumban vannak. A világhírű Zsol- nay gyár száz éves történetét szinte teljességében nyomon követi a JPM gyűjteménye (raktárban 10 000 tárgy, állandó kiállításon kb. 1060). A Porcelángyárban dolgozó tehetséges iparművészek mai kerámiát terveznék, emellett természetesen hagyományos Zsol- nayt is gyártanak. S a biennálé mellett a legújabb kezdeményezés is ennek a területnek a lehetőségeit bővíti. Siklóson olyan nyári művésztelep létesült 69- ben, ahol a keramikusok közösen dolgozhatnak, alkothatnak a legideálisabb feltételek mellett. Felvetődik nyomban a kérdés: vajon a kisplasztika vonatkozásában is találunk annyi érintkezést, mint a kerámia esetében? Hisz a románkor kiemelkedő pécsi műhelyének munkássága óta nem történt több ezen a téren, mint bármely más vidéki városunkban. Azt sem mondhatjuk, hogy az itt élő szobrászok — hisz mindössze ketten vannak — munkássága lett volna az ösztönző. De Villányban működik már egy szobrász-mű- vésztelep. Az egyre gyarapodó számú és egyre igényesebben megválasztott köztéri szobrok bizonyítják, hogy az érdeklődés homlokterébe került a szobrászat. És már elöljáróban is megállapíthatjuk, hogy igen szerencsés gondolatnak bizonyult a kisplasztikái biennálé megrendezése, főként azonban akkor, ha sikerül majd a biennálék folytonosságát biztosítani. FONTOSSÁGÁT elsősorban abban látom, hogy olyan fórumot teremt, ahol KÉPES ÜTIJEGYZETEK Az útijegyzet jól megfelel a televízió sajátos természetének: szöveg és kép egyaránt szerephez juthat benne, kiegészíthetik, sőt erősíthetik egymás hatékonyságát. Az irodalmi szöveg tömörebbé válhat, mert nincs szükség hosszas leírásokra, több lehetőség nyílik viszont a személyes reflexiókra. Boldizsár Iván két útijegyzetét bizonyára sokan megnéznék a héten. Az író „nagy kalandja’1 a nemzetközi írószövetség, a PEN közgyűlése volt, amelyet a provence-i Mentonban tartottak a nyáron. A televízió stábja vagy filmesek nem álltak az író rendelkezésére, csupán a saját fényképezőgépe: ez szolgáltatta a szöveg mellé a képanyagot. Utazni tudni kell, s Boldizsár Iván kétségtelenül gyakorlott utazó. Emellett jó megfigyelő, ügyes riporter, aki ha sok az élmény, ki tudja válogatni a lényegeseket, ha pedig kevés, meg tudja sokasítani őket. Pro- vence-ról az átlagosan művelt nézőnek —- míg ott nem járt — valóban főként irodalmi élményei lehetnek. Eötvös Búcsúja mellett — amelyet Boldizsár Iván várakozása ellenére ma már bizony tudomásom szerint nem tanítanak az iskolákban — a középkori trubadúrok meg Mistral jut eszébe, műve, a Mireio már kevésbé, mert nem nagyon olvassák. Az útijegyzetben feltétlenül szimpatikus volt, hogy Boldizsár nem igyekezett Pro- vence-ot a világ közepének feltüntetni. Tárgyilagosan, sőt néha talán a szükségesnél kissé szürkébben beszélt róla, inkább dezillúzionáió hangnemben, mintsem túlzott lelkesedéssel. Fotói jól sikerültek, s ízléssel válogatta meg őket. Talán keveset mutatott az emberből és az életből, s többet az épületekből, műemlékekből, de volt érzéke a jellemző részletek megfigyelésére is: gondoljunk a golyózó gyerekekre meg á nyilvános illemhelyre. Rokonszenves volt benne, hogy a külföldi élmények mögött mindig ott húzódtak a hazaiak, a provence-i táj szépségeiről a Balaton, a golyózó francia gyerekekről a Pál utcai fiúk ein- standolása jutott eszébe. Néha túl apró részletekbe, nyel- vészkedő, szómagyarázó bo- garászásokba tévedt, s ezek a részletek — ha nem is voltak túlságosan fárasztók — kissé tudálékosnak hatottak. A részletek néha meg is tréfálhatják az embert: Kisfaludy Sándor draguignan-i házát, melyet a rue de la Lot-n hiába keresett Boldizsár Iván, talán a rue de l’Obsenvance-on — ahol Pálfy útikönyve jelzi — megtalálta volna. Az útijegyzet második része, a Korzikai képek jobban sikerült: érdekesebb, szellemesebb, szórakoztatóbb volt a szöveg, s gazdagabban csillogott a humor is benne. A Napoleon-betegség, az ajjacio-i polgármester fogadása a szállodabeli viszontagságok — megannyi kedves, derűs mozzanat, amely kitűnően ellensúlyozta a szomorú, esős időben fogyatkozott számú és gyengébben sikerült képeket. Korzika szigetére ma még valóban kevés magyar turista jut el, az irodalmi élmények pedig a múltszázadi romantikát közvetítik. Napóleon születési helyén kívül Méri- mée Colombá-jának szigete él képzeletünkben: vad, bozótos, sziklás rengetegek, bujkáló banditák, a vérbosz- szú, a vendetta kegyetlen törvényei szerint egymást pusztító családok. Noha Korzika népérő! keveset mondhatott az útijegyzet, a harminc órányi élményekre támaszkodó beszámoló mégis árnyaltabbá tette ezt a képet. Egyre többen utaznak hazánkból külföldi turista-út- ra, de nem biztos, hogy megtanultunk már hasznosan utazni. Több és rendszeresebb útijegyzet-műsorral ehhez is segítséget nyújthat a televízió. Szederkényi Ervin ft l ft
